A három hétvégét magába foglaló program abból a felismerésből született, hogy a gyer-mekáldásra vágyó pároknak lelki támogatást nyújtson különféle, elsősorban keresztény alapokon nyugvó terápiás módszerek segítségével. A biblioterápiás foglalkozások két, félnapos csoportos együttlét lehetőségét biztosították öt, harmincas éveiben járó há-zaspár számára. Korábban főleg a spiritualitás témakörében tartottam műhelyfoglal-kozásokat, így igen komoly szakmai kihívással szembesültem, amikor igent mondtam a felkérésre. Sok bizonytalansággal és egy csepp kishitűséggel is küzdöttem, de már a felkészülés is értékes tapasztalatokkal szolgált. A biblioterápia gyakorlata – mint az a ko-rábbiakból kiderült – minden korosztály s a legkülönfélébb élethelyzetben levők számá-ra ajánlható, tehát nem függ a kulturális háttértől, iskolázottságtól, az olvasási hajlandó-ságtól. A tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy mind a résztvevők, mind a terapeuták leginkább a nők közül kerülnek ki, elvétve akad egy-egy férfi a foglalkozásokon. Éppen ezért külön öröm volt számomra, hogy most megszületett az egészséges egyensúly a házaspárok részvételével.
A terápia célja elsősorban az erő- és örömforrások tudatosítása, az összetartozás ér-zésének elmélyítése, a testi-lelki harmónia megerősítése volt a pár tagjai között. Minő-ségi időt, lehetőséget kínálva annak végiggondolására, hogy a párkapcsolatukban miért lehetnek hálásak, mit tudnának, szeretnének jobban vagy másképp csinálni.
Terapeutaként olyan műveket választottam – elsősorban rövidebb novellákat, verse-ket, klasszikus és kortárs, zömmel magyar szerzők szépirodalmi alkotásait felhasználva –, amelyek a szeretetkapcsolatok alapjairól, megkerülhetetlen kérdéseiről szólnak. Ezek a művek adták beszélgetéseink alapját, egyéni, páros és csoportos feldolgozási techni-kákkal.
A műveket a foglalkozásokon ismerték meg, hallották először a résztvevők, ez is tu-datos része volt a munkának. Az alkalmakra nem kellett előre készülni, (hozzá)olvasni, ezzel is próbáltam nem megterhelővé, hanem oldottá, pihentetővé tenni az összejövete-leket. Az itt és most, az aktív, figyelmes jelenlét volt a kulcsszó.
A beszélgetések során nem mű- vagy kortörténeti elemezések hangzottak el, hanem az adott mű megismerése kapcsán felmerült érzések, élmények, emlékek, átélt tapaszta-latok megosztására helyeztük a hangsúlyt. A kiválasztott művek mellett többféle szó- és képasszociációs játék is szerepelt minden alkalommal.
Tudatosan összeállított tervemet hamar felülírta a vírushelyzet adta új kihívás, de egy odaillő történet segített a kezdeti nehézségeken. A józan ész meséjében3 elhangzott tanácsokat, magatartásmintákat nagyon hamar saját életükre lefordítva a jelenlévők ké-pesek voltak reális célkitűzéseket megfogalmazni. Ahogy az egyik résztvevő megálla-pította: „még csak egy fél órája vagyunk együtt, de nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre megyünk.”
A bemutatkozásra többféle lehetőséget kínáltam. A párok egymás bemutatása mel-lett a képasszociációs kártyákat is igénybe vehették, hogy jelenlegi helyzetükről, pilla-natnyi hangulatukról beszámoljanak. A kiválasztott képek játékos formában segítették a bemutatkozást, miközben az elvárások, vágyak is megjelentek az általuk fontosnak vélt mondanivalóval.
A közös csoportszabályok ismertetése és elfogadása a titoktartást, a személyes meg-nyilatkozást támogatta, a bizalmi légkör kialakítását szolgálta. Fontosnak tartottam el-mondani, hogy mindenki annyit tesz bele a közös beszélgetésbe, amennyit jónak lát, ezáltal is gazdagítva egymást, a csoportot. Nem kötelező megszólalni, de megéri! Saját magam nevében beszélni – bár evidensnek tűnik – nagyon is nehéz dolog, de így kerül-hető el a moralizálás, általánosítás vagy az ítélkezés! Nem lehet cél, hogy legyőzzem és meggyőzzem a másikat a vélt vagy valós igazammal. A biblioterápia fókuszában az el-fogulatlan és ítélkezésmentes attitűd áll, és akkor működik jól, lélegzik együtt a csoport, ha megtanuljuk tiszteletben tartani mások véleményét, ezáltal egy sokféle és gazdag ér-telmezési háló bontakozhat ki.
A csoportkeretek megbeszélése után egy ráhangoló „játékkal” kezdtünk, Doris Reinthal Felráztál című versével.
3 https://www.delmagyar.hu/orszag-vilag/a-mese-fel-alma-interju-lazar-ervinnel-281833/. (Utolsó
meg-A csoport létszámának megfelelően, tíz részre vágva szétosztottam a verset, minden-kinek csupán egy-két sor, egy gondolat jutott. Megfogalmazhatták, mit jelent számukra az adott sor, mondat, milyen személyes üzenete van, hol érzik érintettnek magukat? Ha belehelyezkedünk a szövegbe, milyen kontextusban, helyzetben tudja elképzelni ezeket a gondolatokat? Hogyan folytatná, ki lehet a másik fél a párbeszélgetésben? – tettem fel a kérdéseket.
Majd közösen megpróbáltuk összerakni a gondolatfüzért, amely különféle olvasa-tokban lehet istenes avagy szerelmes vers. Érdekes volt megfigyelni, hogyan kaplódtak egymáshoz gondolatilag, személyesen. Megkértem egy vállalkozó szellemű cso-porttagot, hogy olvassa fel a verset, illetve azt az alkotást, szellemi produktumot, amit együtt állítottak össze. Így már egy másfajta értelmezési és érzelmi háló, jelentéstarta-lom bontakozott ki, amely másképp szólította, érintette meg őket. Ezeket a sorokat el lehetett tenni.
A csoportkohéziót és a játékosságot, jókedvet egyaránt erősítette a kreatív írásként is népszerű feladat: a történetírás / mesélés, amelyben a párok erre az időre elszakadtak egymástól. Külön férfi és külön női csoport alakult, ahol ugyanazokat a szavakat kapták egy-egy általuk húzott borítékban, s percek múlva megszületett mindkét csoport saját története, melynek vázát ugyanazok a szavak alkották. Nagy derültség fogadta a felolva-sásokat. A rácsodálkozás élményével beszélgettünk arról, hogy még a „közös” szókincs is mennyire különböző irányba alakíthatja saját, egyéni történetünket. Nemcsak az adott szöveg bizonyítja ezt, de személyes élményeink is. A közös történetük a következő alkalommal is a faliújságon szerepelt.
Majd én is felolvastam az eredeti történetet, Vathy Zsuzsa Paradicsommadár című novelláját.
Az írás kapcsán a legelső benyomásokról, élményekről, érzéseikről kérdeztem őket: Van-e olyan gondolat, mondat, ami most nagyon eltalált, elgondolkoztatott, amit elvinnél magaddal? Kinek a helyébe lennél? Mit jelent: szavak nélkül is meg-érteni a másikat? Mikor fontosak avagy szükségtelenek a szavak két ember kap-csolatában? Van olyan közös tevékenység, amit szívesen csináltok együtt, amiben nagyon jó együtt lenni? Egy nagyon őszinte hangvételű beszélgetés bontakozott ki, ahol egyre többet tudtak meg a párok egymás szokásairól, hétköznapjairól, érzelmi életéről, küzdelmeikről.
A szeretetnyelvek nyomán indultunk tovább és egy komoly játékkal, amivel egy szá-momra nagyon kedves biblioterápiás társaság szentendrei műhelynapján találkoztam.
Szétosztottam egy négylábú asztal képét – ami a párkapcsolatot szimbolizálta – egy egyszerű rajz formájában, és az volt a kérésem: Ha ez a masszív asztal jelképezi a kap-csolatotokat, mik lennének a lábai? Mi tartja össze a szövetségeteket, mitől működik? A párok csak akkor beszélhették meg egymás között a válaszokat, ha készen voltak a saját
„asztalukkal”.
Ezt követően vallomásszerűen hangzott el, hogy mit tanultak / kaptak a párjuktól, ami által többek lettek, gazdagodtak? Itt az volt a kérésem, hogy hangosan is legyenek kimondva ezek a tulajdonságok, erények, értékek a másik felé. Jól észlelhető volt, hogy voltak párok, akiknek a meglepetés erejével hatottak ezek a „beismerések és elismeré-sek”. Visszatérve Vathy Zsuzsa novellájához, a saját címadásra vártam ötleteket, vagyis ami a legjobban kifejezi a személyes mondanivalót, érintettséget.
Pihenés gyanánt egy verskalákával készültem, ami annyit jelentett, hogy egymás után, megszakítás nélkül olvastam fel szerelmes verseket, szerzők és cím nélkül. A cso-portrésztvevőknek semmi más dolguk nem volt, mint a legkényelmesebb testhelyzetet felvenni, hallgatni és pihenni.
A versek válogatásánál olyan – az életben és a költészetben / hivatásban is együvé tartozó – szerzőpárokat kerestem, mint Károlyi Amy és Weöres Sándor, Hervay Gizella és Szilágyi Domokos, Szécsi Margit és Nagy László, Szabó T. Anna és Dragomán György, Vathy Zsuzsa és Lázár Ervin, de bekerült a válogatásba Gergely Ágnes és Pilinszky János is egy-egy verssel.
A versrelaxáció után a több példányban is kihelyezett versek közül mindenki fel-olvashatta saját választását, vagyis ami leginkább megérintette őt, először mindenféle kommentár, indoklás nélkül. Így voltak versek, amelyek többször is elhangzottak vagy éppen egyáltalán nem kerültek kapcsolatba most senkivel.
A megosztásnál nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy a gyerekkori vagy fiatal-kori élményeknek milyen szerepük lehet a versválasztásban, többen Weöres Sándorhoz fűződő élményükről beszéltek vagy éppen a nemi szerepek is befolyásolhatják az egy-egy műhöz, szerzőhőz való kötődést. Arra is kíváncsi voltam, hogy találnak-e olyan verseket, olyan, egy házaspár által írt műveket, amelyeket mindketten „elfogadnak”, sa-játjuknak éreznek.
Az idő előrehaladtával Lázár Ervin Csodapatika című mesenovelláját osztottam szét
„otthoni” olvasásra, megfontolásra. Az eltéveszthetetlen stílusban íródott, ámbár na-gyon is életszerű párbeszéd az önvizsgálat, személyiségfejlődés terén lehet segítség, a mű végén konkrét kérdést szegezve az olvasónak: Te kinek a helyébe lennél és mit tennél?
A visszajelzéseknél arról beszéltek, hogy a nap folyamán milyen meglepetés, újdon-ság érte őket, akár saját magukkal vagy a párjukkal kapcsolatban, amit jól esik elvinni, eltenni a nehézségek idejére. Az összetartozás élményét, erejét emelték ki leginkább, a felszabadultság érzését, illetve volt, aki eddig az irodalmat csak a nemszeretem, kötelező kategóriába sorolta, új volt számára az élmények, érzések szintjén történő megkínálás.
A második alkalommal a vágyak és hiányok ambivalens viszonyával, kettősségével indultunk tovább.
Szavakat helyeztem az asztalra: elengedés, elfogadás, vágy, csoda, reménység, bizalom, hála, megajándékozottság, hiány, elégedetlenség, harag, várakozás, vágyakozás, aggoda-lom, gyász, veszteség, teljesség, titok. A bemutatkozó, megérkező körben az eltelt időszak élményeire, reflexióira voltam kíváncsi, illetve arra, hogy most mi az, ami meghatározó az életükben. A kártyák által előhívott beszélgetés lehetőséget adott megtalálni „azt a szót, ami segít rajtad, de magadtól nem tudod kimondani”. (Bartos, 2020: 97.)
Egy rövid, de humoros hangvételű novellát olvastam fel, Száraz Miklós György Tíz kívánságát, amely életünk főbb prioritásairól és választásairól szól. A történetnek nincs (egyértelmű) befejezése, pontosabban egy meg nem fogalmazott, ki nem mondott kér-déssel zárul: Mit tennénk a főszereplő helyében? A képzelőerőt segítségül hívva az volt a kérésem, hogy gyűjtsük össze a „tökéletes” kívánságlistánkat – ahogy a műben is szere-pel. Mindenki annyit és azokat a kívánságait osztotta meg a csoporttal, amit fontosnak tartott. Könnyű vagy nehéz megfogalmazni vágyainkat, miért fontos, hogy legyenek vágyaink? A beszélgetés során a kívánságok és vágyak közötti különbségek, legmélyebb vágyaink és a megkülönböztetés nehézségei is szóba kerültek.
Örkény István Meddig él egy fa? című megrázó története azt a kérdést járja körül, hogy mi marad utánunk, illetve mennyire fontos, hogy maradjon utánunk valami / va-laki. Hogyan lehet a hiányainkkal teljes életet élni? Milyen mintát, kapaszkodót adhat-nak a megismert szereplők? Mit jelent a jelenben élni?
Ez volt az a pont, ahol tartottam az előtörő fájdalmaktól, hiányérzetektől. Meglepő és jóleső tapasztalat volt számomra, hogy többnyire az elfogadás, a jelen pillanat tudatos
megélése volt inkább a középpontban a novella kapcsán. Az egyik résztvevő megfo-galmazása szerint az a hivatásunk, hogy mindenki – személy szerint – megkeresse és megtalálja a saját „hársfáját”, életfeladatát, ami a következő lépést jelentheti az előreha-ladásban.
Életem legelső biblioterápiás foglalkozásán elhangzott és azóta is meghatározó él-ményt nyújtó novellájával zártam a csoportfoglalkozásunkat, amelyért nagy köszönettel tartozom Utasiné Benes Beátának.
A már-már klasszikussá vált és sokat idézett Lázár Ervin-novellának, a Focinak az alapélménye a nem várt csoda és reménység megjelenése az életünkben, amikor már el sem hisszük, hogy velünk is megtörténhet valami váratlan jó. Sokan és sokszor nyúltak már ehhez az íráshoz, többfajta megközelítésben, ezért most csak egyetlen, lelki tapasz-talatra irányult a kérdés: Mikor tette Isten vállamra a kezét, hogyan látogatott meg?
Ez alkalommal nem a házaspárok találkoztak egymással, hanem tudatosan próbáltam cserélni és változtatni a párok összetételén. A tízperces beszélgetésben beszámolhattak egymásnak Isten-élményükről, tapasztalatukról. A közös megosztó körben szabadon beszélhettek a hála- és csodaélményekről. Az alkalom lezárásaként képes kártyák segít-ségével osztoztak egymás élményéből, öröméből.