Minden ember valamilyen módon családból származik, mégha úgy is alakult az élete, hogy nem családban nevelődött, vagy nem a származási családjában vált felnőtté. Ezért minden ember identitásának legmeghatározóbb tényezője a család, sok esetben a hi-ányból eredő sérüléssel együtt. De nemcsak egyéni életünk, hanem társas valónk, sőt a Természetfölöttivel való kapcsolatunk első bölcsője is a család. „A család az Egyház és a társadalom alapsejtje. Az emberi nem jövője ma a családtól függ.” (II. János Pál pápa, 2002: IV. 86.) A család az élet szentélye – megrendítő belegondolni, hány embernek kel-lett szeretnie egymást ahhoz, hogy az én életem megfoganjon
Az élet legelső törvényét, a befogadást, az együttműködést sejtszinten hordozzuk, és amint a későbbiekben látni fogjuk, ez a személyiség fejlődését is nagymértékben befo-lyásolja. Apánk 23 és édesanyánk 23 kromoszómája együttesen hozták létre az emberi életünk legelső sejtjét. A fogantatás tehát együttműködés, egymásra találás, a női pete-sejt „Juno” és a hímivarpete-sejt „Izumo” fehérjepete-sejtjeinek egymáshoz illeszkedése, megnyí-lás és befogadás (Gavin Wright – Oxford – sejtbiológus felfedezése nyomán) – és nem verseny, behatolás ahogyan ezt sokáig gondoltuk.13 (Horváth, 2021.) További döntő, biológiai tényből származó és egész további életünket meghatározó axióma, hogy már ebben a pillanatban eldől, hogy milyen biológiai neműként jövünk majd a világra. A sejtosztódás során ezután minden következő sejt megkapja az eredetinek a tökéletes mását. Így nem csupán nemi szerveink, és nem is csak a hormonjaink és az agyunk,
hanem testünk minden sejtje hordozza ezt az alapprogramot. Jóllehet a szocializáció rendkívül erős hatással van később a személyiség fejlődésére, és az ember szabadságá-ban áll akár mindezt negligálni és a természetnek ilyen sejtszintű törvényével szembe-helyezkedni, az mindenkor kockázatos és sok mellékhatással, számos kétes kimenetelű következménnyel jár.
A születéssel pedig folytatódik az élet kiáradása. Amint láthattuk, a beágyazódás magzatkorunktól kezdődően az élet megmaradásának törvénye, a további fejlődés zálo-ga. A születés után is ez a törvényszerűség szolgálja a kibontakozást legjobban. A gyer-meknek nemcsak fizikai léte ágyazódik immár mélyen a családba, hanem „lelkünkből lelkedzenek” – ahogyan Arany János fogalmaz. Csak ebben az elrejtettségben erősödhet meg annyira a személyiség, hogy felnőtté válva képes legyen a legnagyobb erőt igénylő lépésre, kilépni önmagából és a „te” felé fordulni. Ez a mai tömegtársadalomban külö-nösen is aktuálissá vált szükséglet, ugyanis a szeretetkapcsolat létesítésének képessége a feldolgozhatatlan mennyiségű „kvázikapcsolattal” túl van terhelve, így paradox módon alulfejlett lesz. A tömegben visszafejlődik az ember szeretetre való képessége, mint egy olyan izomzat, amit nem használunk. (Beller, 2018.) Olyan embert kell nevelni, aki elég erős ahhoz, hogy élni tudjon a szuggesztív tömegtársadalomban. Aki tud személye-sen szeretni, annak ellenére, hogy ezrekkel van kapcsolatban.
A szeretetre való képességet kell visszaadni az embereknek. Ez csak úgy lehetséges, ha felkínálnak egy olyan teret az embernek, ahol szeretet uralkodik. Vagy még ponto-sabban olyan teret kapnak az emberek, ahol fogantatásuk pillanatától szeretik őket, és ők is szorongások nélkül szerethetnek. (Beller, 2018.) Az ember szabad szellemi lény, rendelkezhet saját maga fölött. És ennek van egy belső iránya. Ez az irányultság az érett személyiségben a „te”-re vonatkozik. Aki ezt nem kapja meg és nem tanulja meg a csa-ládban, ezután házról házra jár, infantilis marad, és pótmegoldásokban keresi a szerete-tet. Napjaink családjaiban kevés az emberi élet-kapcsolat – pedig az embernek emberre és nem tárgyakra van szüksége. Ennek híján ún. kötődési űr támad, ami a személyiség többoldalú torzulásához vezet. (Beller, 2018.)
Az ember társas lény, azaz nem elég önmagának, ezért a kibontakozása is társas me-zőben válik teljessé, így a boldogulásának útjai sem az „önmegvalósítás” technikái nyo-mán rajzolódnak ki, hanem az önátadás, az önfelülmúlás, az önelajándékozás fényében.
„Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” (József Attila)
Ez korunkban valóságos árral szemben úszást jelent, hiszen – itt most fel nem sorolható összhatás eredményeként – rendkívül erősen terjed az „én+én+én járvány” (McCready, 2016). Az ember „csak akkor találhat teljesen önmagára, ha őszintén elajándékozza ma-gát”, és ez természete szerint azt igényli, hogy maradandó és visszavonhatatlan legyen.
Ebben a „mi”-ben egy új emberi „te” születik meg. (II. Vatikáni Zsinat, 2007: Gaudium et spes, 24.) Ennek az érési folyamatnak a legtermészetesebb, egyben legtáplálóbb köze-ge a család. Az életnek ebben a műhelyében iköze-gen sokrétű formáló erőnek kell egymással összhangban működnie. Nagy szerepe van benne az anyának, az apának, a testvéreknek, a nagyszülőknek és a nagycsalád többi tagjának is, idővel pedig „a gyermek felnevelésé-hez az egész falu kell” – tartja a keleti közmondás.
Az értékközpontú családpedagógia ezt a folyamatot gondozza, kíséri, támogatja. Mi-ért van erre szükség? Mert korunkban egyre erőteljesebben erodálódik a család eszmé-nye. A kifejezetten családzúzó törekvések a személyek civilizációját folyamatosan átírják a dolgok, a termelés és az élvezet civilizációjává. A család funkcióit már-már gazdasá-gi ellátórendszerré degradáltuk, kikezdte azt a fogyasztói, utilitarista és egocentrikus közgondolkodás, és leválasztottuk az istenkapcsolatról, az isteni rendeltetéséről is, a család Teremtőjét pedig a „sekrestyébe” küldtük. Tetézi ezt a folyamatot, hogy a kezdet-ben még csak a nők egyenjogúságáért, egyenlő esélyeiért küzdő, valamint a korunkban tapasztalható új férfi-női szerepvállalás kutatását célzó gendermozgalom megtámadta a család alapjait jelentő férfi-nő polaritás életet nemző szeretetszövetségének létjogosult-ságát is. (Kuby, 2008.) Mindezek következtében a család formációja, intézményrend-szere és funkciója talán eddig soha nem tapasztalt krízisbe került, és a családalapítás előtt állókat csakúgy, mint a benne élőket komoly válságba sodorta. Napjainkban ez a feszültség különösen megfigyelhető a klasszikus és a genderideológia alapján értelme-zett családfogalomban.
Érthető, hogy mindenki elementáris vágyat érez arra, hogy a klasszikusnak nevezhető családi kötelékek megtartó és megerősítő szövedékében éljen. Ez azonban rendkívül törékeny és számtalan biológiai, szellemi és spirituális hatástól függő rend-szer, így érthető az is, hogy igen sérülékeny, és mivel esendő emberek alkotják, tökéle-tes sohasem lehet. Mégis van értelme az eszménykép felmutatásának, hiszen az ember teleologikus, azaz célirányult lény, így képes arra, hogy közös erőfeszítések árán meg-közelítse ezt az ideált, valamint a pillanatnyi helyzetét ehhez mérten tudja megítélni.
„Árnyék mögött fény ragyog, / Nagyobb mögött még nagyobb, / S amire nézek, az vagyok”
– írja Gyökössy Endre. „Az igazság szabaddá tesz” – olvassuk a Bibliában (Jn 8,32).
Van tehát „klasszikus” – azaz egyetemes értékeket felmutató család? A válaszunk egyértelmű igen. Ilyen a biológiai és szellemi alapok harmonikus egymásra épüléséből kibontakozó formáció: férfi és nő kölcsönös és növekedésre képes szeretetszövetsége, amely új élet forrásává lesz. Apa, anya, gyerekek. A család csak ebben a formájában képes felmutatni mindazt az egyetemes igazságot, amely a legteljesebben hordozza a biológiai, szellemi és lelki életet. Ez a mérce.
Ennek a beágyazódásnak a vágyát hordozzuk letagadhatatlanul a sejtjeinkben és a szívünkben. Minden, ami az élet kiszámíthatatlan sodrásában ettől eltérően alakul, pl.
az egyszülős vagy mozaikcsalád, az lehet „családias” kötelékekben élő közösség, de nem klasszikus értelemben vett család. „Családias”, ami arra törekszik, hogy minél jobban megközelítse a klasszikus mércét. Mint ahogyan egy szerzetesközösség, vagy egy va-gyonközösségben élő lakóközösség, vagy Maugli és a farkasok, vagy egy team, vagy egy zenekar sem az. Ennek természetesen semmi köze nincs az elfogadáshoz, sem ahhoz, hogy bizonyos értelemben jól érezheti-e magát benne valaki. (Szilvay, 2020.)
A hiány jelen van valamilyen formában, és ezzel számolnunk kell. „Valaminek a jelen lévő, érzékelhető részlete, sejthetősége nyilvánvalóvá teszi a teljesség, az egész hiányát.
A hiány megélése pedig a gyógyulás / fejlődés kezdete. Mindazonáltal, hogy vannak be-tölthető és betölthetetlen hiányok.” (Kaposi, 1963: 12.) Gondoljunk csak a meghalt szü-lők gyermekeire, akik mindannyiszor átélik, hogy kívánatos ugyan, hogy egy új „apu-kám vagy anyu„apu-kám” legyen, egy személy azonban bizonyos értelemben helyettesíthető, de teljes mértékben soha nem pótolható. (Kaposi, 1963; Barcsi, 2020.)
Sajnos minden válás is természetszerűen komoly sérülést eredményez a gyermek-ben, akinek „élő szülők árvájaként” kell újra magára találnia. Így van ez még akkor is, ha komoly okok miatt érthetőnek és célszerűnek látszik a házasság felbontása, és kultu-ráltan történik a család szétválása. Fontos, és egyben a gyógyulás feltétele, hogy a hiányt ne letagadjuk, hanem tudatosan keressük meg az elég jó, tehát az eszményünkhöz legin-kább közel álló megoldást. „Kösd a szekeredet egy csillaghoz” (R. W. Emerson).