Az európai városfejlesztés tapasztalatait elemző integratív város-fejlesztési modellek közül a „Lille 2000” városi akció célkitűzéseit kell kiemelni. Az anyag szerint a várospolitika új nézőpontjaira van szük-ség, mind nemzeti, mind pedig uniós szinten, illetve az állampolgári részvétel javítására, a társadalmi és etnikai szegregáció elleni akciók-ra, integrált és kiegyensúlyozott városfejlesztésre, a köz- és magánsz-féra együttműködésére, a jó gyakorlatok elterjesztésére, a hálózat-építésre, a modern technológiák elterjesztésére, a városi térségek további kutatására(Lille 2000: The Lille Action Prog ram me, 2004).
A különböző akciótervek háttérelemzéseiben hangsúlyosak a Peter Hall által 1992-ben megfogalmazott városfejlődést átalakító tren-dek, úgymint a kontinentális kereskedelmi blokkok, a kelet-közép-európai átalakulás, az információs gazdaság és technológia, a köz-lekedési technológiák változása, a városi promóciós tevékenység és a városok versenye, a demográfiai és szociális változások trendjei.
Az ezredfordulót megelőző viták során az a meggyőződés alakult ki, hogy a keleti bővítés a városfejlesztés fókuszát keletre viszi az Európai Unión belül, az európai közlekedési fejlesztés kettős hatás-sal bír, másrészt a nemzeti politikák sokfélesége alapvetően meg-határozó az uniós politika szempontjából is.
Az ezredfordulót követően az ESDP (European Spatial Deve lop -ment Perspective) programokban kiemelt szerepet kapott a poli-centrikus városfejlesztés elképzelése, annak ellenére, hogy a viták-ban egyértelművé vált, hogy a modell nem alkalmazható minden térségben, a modell ugyanis az üzleti befektetők döntéseitől teszi függővé a fejlesztést, s ezzel azt koncentrálja. Dominanciája esetén a városok közötti verseny regionális, nemzeti és transznacionális szinten is felerősödik, és nem lesz alkalmas a munkanélküliség és a
szociális kirekesztés kezelésére. A várospolitikák tehát a befektetés-vonzó, a külföldi működő tőkét támogató programok csapdájába kerülnek. Az ezzel szemben álló, kiegyensúlyozott versenyképességi városfejlesztési modellek azért kerültek háttérbe, mert a várospoli-tikák nemzeti hatáskörbe tartoztak, ahol az Európai Unió csupán erőtlen beavatkozásokra volt képes.
A 2005-ben elfogadott új kohéziós politika a városok versenyké-pességére, az innovációra, a befektetővonzó képességre, a lerom-lott városnegyedek felújítására, egy kiegyensúlyozottabb, de poli-centrikus fejlesztésre helyezte a hangsúlyt. Az Európai Unió város-politikáját a 2007. évi State of European Cities Report alapozta meg. A 2007–2013 közötti európai kohéziós politika városi dimen-ziójában nem találtunk a jól-létre vonatkozó utalásokat. A többi politika elemei között a jóllét mint foglalkoztatás, társadalmi ko hé zió és fenntartható fejlődés jelent meg (European Comission Inter -service Group on Urban Development, 2010).A 2007–13 között kiemelt 50 projekt között a jól-léti téma egyetlen egyben sem szerepelt (Urban Development in the EU, 2013).
Az EU 2007–2013. évi programjainak elemzésében jelentős kü lönb ség mutatkozott a városfejlesztési célokra szánt források fel -hasz nálásában: a versenyrégiók 50%-ában városi programokra köl-tötték a forrásokat, a konvergencia-régiókban ez az arány csupán 35% volt. Az új tagállamokban a versenyképes régiókban nem vol-tak városi programok, és a konvergencia-régiókban mindössze 10%
volt a városfejlesztési programok aránya, a többit az ágazati politi-kák vitték el (Comission of EC, DG Regional Policy, 2008). Az Európai Unió 12 országában mind szakmai, mind finanszírozási szinten az ágazati (infrastruktúra, hulladékkezelés), az egyoldalú fizikai reha-bilitációk (városközpont-felújítás, barnamezős beruházás) domi-náltak az integrált nézőpontok helyett. A 2007–2013. évi szabályo-zás megfelelő teret adott a városi szint bevonásának a tervezésbe, azonban a legtöbb helyen a nemzetállami tervezés a helyi közössé-gek képviselőit kihagyta.
A városfejlesztés különösen a spanyol–belga elnökség időszaká-ban vált ismételten kiemelt fontosságúvá (2010–2011). A Toledói Nyilatkozat az integrált városi regeneráció fontosságát, modelljeit és módszereit hangsúlyozta, és kialakította a fenntartható város-fejlesztés referenciális keretét, mint módszert. 2011-ig próbálták ki, mintegy 50 város esetében (Urban Intergroup at the European Parlia -ment: Working Paper on Urban Development, 2011). A ma gyar elnökség
időszakában is megfogalmazódott a kiegyensúlyozottabb területi fejlesztés igénye, a továbbra is hangsúlyos policentrikus fejlesztés mellett a közép- és kisvárosok fejlesztése is célként fogalmazódott meg. A magyar elnökség alatt még hangsúlyosabbá vált az integ-rált tervezés követelménye.
A városfejlődést erőteljesen befolyásolta az Unió egységespiac-politikája és az ahhoz kapcsolódó programozás. A várospolitika, miután nemzeti hatáskörben maradt, nem tudott erőteljesebb programokat finanszírozni a gazdaságfejlesztés prioritásai mellett.
Ugyanakkor az Európai Unió mintegy két évtizedes politikájából jól látható, hogy e politika a területi politika és a kohéziós politika for-rásaiban jelentős szerepet tölt be.
Az Európai Unió területén a 2004-es időszaktól kezdődően nem csupán a 15ök, hanem a 12k városfejlesztési törekvései (illetve a zok nem léte és hiánya) is eltérő fejlődést mutatnak. A 2007–13 kö -zötti időszakra az Európai Unió politikáiban és útmutatásaiban a decentralizált, integrált tervezés törekvései rajzolódtak ki, ezek azon-ban a 2004 előtt csatlakozott tagállamok konvergencia-régióazon-ban is csak kevéssé, az új tagállamokban pedig még kevésbé érvénye-sültek. Ez annak ellenére történt így, hogy már a tervezéskor lát-szott, hogy az új tagállamok a szakpolitikákra és egydimenziós tér-rekonstrukciókra kívánják költeni a források jelentős részét. Az Euró-pai Unió egészében a neoliberális területi politika (illetve a poli-centrikus fejlesztési modell) érvényesült, ami rendkívül hátrányo-san érintette az új tagállamok városfejlődését, rendkívüli módon megnövelte a területi egyenlőtlenségeket.
Az Unió politikája tehát nem volt képes a városfejlesztés európai mintáit és modelljeit közvetíteni az összes érintett térségbe, az új tagállamokba, az unió eszközei nem bizonyultak elegendőnek új nemzeti várospolitikai modellek kialakításához. Amennyiben összevetjük ezeket az eredményeket az ENSZ Habitat jelentéssel, akkor megállapíthatjuk, hogy annak megállapításai jóval mélyeb-bek, kimutatják a rendszerváltozás politikáiban a hibás lépéseket és azok következményeit, főként azt, hogy a városfejlesztés ered-ményessége nemcsak a megfelelő tervezési gyakorlattól függ.