Az egyenlőtlen szerződések jogdogmatikai elemzése

Az egyenlőtlen szerződések a XIX. századi európai (nagy)hatalmak illetve az Egyesület Államok, mint Európán kívüli nagyhatalom által kialakított gyakorlat eszközei voltak, amelyek egyezményes megállapodások formájában rögzítették az adaott nagyhatalmi státuszban lévő állam által megszerzett – fenyegetéssel, kényszerrel vagy erőfölényükből adódó más módon – egyoldalú engedmények, kedvezmények és jogosultságok körét és terjedelmét.

Az európai államközi kapcsolatok gyakorlatában szokásjogi normaként rögzült, hogy nemzetközi egyezmények a részes államok közötti megállapodást tükröznek kölcsönös és általában (vagy legalább is ideális esetben) viszonossági alapon történő

325 1850 RGBI. No. 359 - Jahrbuch. d. k. u. k. ausw. Deinstes, 1899, 85-110l, 316-318. o.

170

jogosultságok és kötelezettségek megállapításával. Ez azonban nem jelentette azt, hogy valamennyi államközi megállapodás lényegében mindig ugyanazon jogosultságokat és kötelezettségeket állapít meg mindkét, illetve valamennyi szerződő állam számára. Nemzetközi egyezmények a korábbi, történeti és mai, kortárs gyakorlat szerint sem feltétlenül és előírásszerűen tartalmaznak szimmetrikus, egymás „tükörképét” jelentő előírásokat és vállalásokat az aláíró államok számára. A felek közötti megegyezést nem tette a klasszikus nemzetközi jogi normák szerint elfogadhatatlanná vagy jogellenessé a vállalt kötelezettségek és szerzett jogosultságok közötti eltérés, még akkor sem, ha azok lényeges különbséget mutattak. A kiegyensúlyozott és viszonosságra épülő, illetve azt tükröző államközi megállapodások a szerződő felek közötti ideális viszonyt, státuszbeli egyenlőséget és egyetértést fejezik ki, amely indokolja és igazolja is a szerződő felek által rögzített engedményeket (a másik fél/felek számára) és önkorlátozást (saját állami döntési/cselekvési szabadságukkal szemben). Azonban a viszonosság tekintetében tökéletlen és kiegyensúlyozatlan nemzetközi megállapodások nem jelentettek önmagukban rendellenes vagy hibás egyezményeket, hiszen a szerződés rendeltetése, célja és/vagy tárgya indokolhatta annak aszimmetrikus természetét.

Az aszimmetrikus nemzetközi szerződések különösen fontos és leggyakoribb példáit a különböző fegyveres konfliktusokat lezáró szerződések, békemegállapodások képviselték. Lényegében valamennyi háború, amely valamelyik fél (adott állam vagy szövetség) döntő vereségével és a szemben álló ország (vagy hatalmak) kétségtelen katonai győzelmével zárult, lényegében összetett és részletes rendelkezésekbe foglalt egyoldalú engedményeket (leggyakrabban területi), lemondásokat és korlátozásokat tartalmazó egyezménnyel vagy – a kiterjedtebb európai háborúk esetében a XVII. századtól kezdődően – átfogó békerendezéssel zárult.³²⁶ Az európai államok közösségének középkori és újkori gyakorlatában az államok közötti fegyveres erővel biztosított eredmények és megszerzett előnyök legitim és jogszerű számbavételét, összegzését és lefektetését szolgálták a felek közötti egyenlőtlen állapotot – vagyis egyenlőtlen képességet és helyzetet, de nem egyenlőtlen státuszt, amennyiben európai keresztény közösség országait érintette – kifejező békeszerződések. Az előnyöket és hátrányokat a felek között egyenlőtlenül – akár teljesen egyoldalú engedmények és veszteségek formájában is – elosztó és

326 Philip Bobbitt: The Shields of Achilles – War, peace and the course of history, Penguin Books, 2002, 486-537. o.

171

kirovó rendelkezések konfliktusokat lezáró – és ideális esetben azokat rendező – egyezményekben történő rögzítése bevett európai nemzetközi jogi gyakorlatot jelentett annak korai korszaka óta.

Az európai államok tengerentúli befolyásszerzési, kereskedelmi terjeszkedési, illetve területszerzési igényeinek érvényesítése során a fegyveres erővel történő fenyegetés vagy annak tényleges alkalmazásával megszerzett engedmények, kiváltságok és előnyök biztosítása érdekében ezt a kontinentális gyakorlatot terjesztették ki a különböző Európán kívüli államokkal szemben – katonai és technológiai erőfölényüket kihasználva – kikényszerített megállapodásaikban. Az európai hatalmak és az USA számára biztosított engedményeket – jellemzően és általában kereskedelmi, hajózási és tartózkodási jogosultságok és helyi joghatóságon kívüli státusz – tartalmazó egyezmények gyakran fegyveres államközi összeütközéseket (pl. az ún. Ópium háborúk Kínával 1840-41) vagy külföldiek (képviseletek és állampolgárok) elleni erőszakot (pl. Boxer lázadás 1901) lezáró, valamint azok következményeit megállapító megállapodásokként jöttek létre. A fegyveres fenyegetés vagy a lefolytatott konfliktusok kiváltó okai és céljai természetesen indokolhatóak és igazolhatóak voltak a tengerentúli stratégiai, politikai és kereskedelmi érdekeiket ilyen eszközökkel is érvényesíteni kívánó európai és/vagy észak-amerikai nagyhatalmak számára. Az azok eszközeit és kereteit biztosító egyezményekben foglalt rendkívül aránytalan vagy akár teljesen egyoldalú kötelezettségeket és engedményeket természetesen igazságtalannak vagy méltánytalannak tekintették az azokat fenyegetés hatására vagy katonai vereség eredményeként elfogadni kénytelen államok.

Az ilyen kényszerrel létrehozott és a viszonosságot akár teljesen nélkülöző aszimmetrikus államközi szerződések jelentették azokat az ún. „egyenlőtlen szerződéseket”, amelyek különböző Európán kívüli – észak-afrikai (Marokkó), dél-kelet ázsiai (Sziám) és távol-dél-keleti (Japán, Kína) – országokban biztosítottak európai államok képviselői, valamint alattvalóik/állampolgáraik és hivatalos vagy kereskedelmi ügyleti tevékenységeik számára különleges státuszt és elbánást az adott államok területén, de lényegében azok joghatóságán kívül.

Az elfogadtatott egyezmények lehettek az adott országban külső hatalmak általi fokozatos térnyerés eszközei, amelyek sorozatos kiegészítése egyre bővítette a külföldi behatolást és végül akár a teljes ellenőrzés megszerzéséhez (pl. Indokína) is elvezethetett. Az egyenlőtlen szerződésekkel bevezetett kiváltságok gyakorlatának

172

legfontosabb és legkiterjedtebb változatát a XIX. század során és XX. század elején a kínai császársággal szemben elfogadtatott engedmények sorozata szemlélteti, ahol a legtöbb európai hatalomnak – köztük az Osztrák-Magyar Monarchiának is – sikerült azokat magának biztosítani.

A tengerentúlon alkalmazott egyenlőtlen szerződések sajátosságát jelentette, hogy olyan engedményeket és saját fennhatóságuk olyan jellegű korlátozásait is elfogadtattak az Európán kívüli államokkal, amelyet az európai nagyhatalmak egymással szemben nem kívántak vagy nem tudtak alkalmazni. A területi állam joghatóságának külföldiekkel szembeni korlátozott vagy kizárt gyakorolhatósága az európai gyakorlatban csupán külállamok hivatalos – diplomáciai vagy konzuli – minőségükben jelenlévő képviselői esetében volt igazolható és alkalmazható. A joghatóság alóli mentesség személyi hatályát és a külföldön tevékenykedő hivatalos képviselők funkcióit az európai országok egymás közötti kapcsolataikban kialakított gyakorlatnál sokkal kiterjedtebb módon kívánták meghatározni és biztosítani Európán kívüli államok esetén.

Ennek alapján tipikusan a helyi joghatóság alóli mentességet nemcsak a külföldi hivatalos képviselőire, hanem annak valamennyi az adott államban tartózkodó állampolgárára is kiterjesztették az egyenlőtlen szerződések. A kizárt helyi joghatóság helyett a külföldi állampolgárokat érintő jogvitákban, de akár büntető ügyekben is a jelen lévő külföldi állami képviselő (konzul) gyakorolta az adott külállam hatósági és bírósági funkcióit. Az egyenlőtlen szerződésekbe foglalt kiváltságok és mentességek biztosították a külföldi állampolgárok lehető legteljesebb és zavartalan tevékenységét az elfogadtatott egyezményes keretek között anélkül, hogy a területi állam idegenekkel szemben gyakran ellenséges (pl. Kína) jogi, hatósági és hivatali környezetének lettek volna kiszolgáltatva.

A dolgozat szempontjából lényeges konzuli bíráskodási hatáskör gyakorolhatóságának biztosítása szerves és elengedhetetlen részét képezte valamennyi Európán kívüli „egyenlőtlen szerződésnek” az azok megkötését elfogadtató/kikényszerítő államok polgárai számára – a legtöbb esetben teljesen idegen jogrendszerrel rendelkező – külállamokban is elérhető ügyleti és személyi jogbiztonság szavatolásának.³²⁷

327 Francis Piggott: Exterritoriality - The law relating to consular jurisdiction and to residence in oriental countries, Butterworth and Co., 1907

173