Avárosállománynagyságrenditagozódásáról ésfunkcionálissokszínűségéről

Nagyságrendileg (ha csak a legegyszerűbb elemét vizsgáljuk a városok körének) rend-kívül heterogén a magyar városállomány. A 2010. évi helységnévtár továbbvezetett ada-tait tekintve:

– 2000 fő alattiak: Igal, Őriszentpéter, Pacsa, Pálháza, Visegrád, Zalakaros.

ATELEPÜLÉSÁLLOMÁNY ÉS AKÖZIGAZGATÁSIRENDSZEREK VÁLTOZÁSAI

59

– 2001–5000 fő közöttiek: Abádszalók, Abaújszántó, Adony, Bábolna, Badacsony-tomaj, Baktalórántháza, Balatonföldvár, Balatonfűzfő, Balatonalmádi, Bélapátfal-va, Beled, Biharkeresztes, Bodajk, Bóly, Borsodnádasd, Bük, Cigánd, Csanádpa-lota, Csepreg, Demecser, Dombrád, Devecser, Dunavecse, Fertőd, Fertőszentmik-lós, Gönc, Gyönk, Hajós, Harkány, Herend, Hévíz, Kadarkút, Kisköre, Lengyeltó-ti, Letenye, Mágocs, Mándok, Máriapócs, Medgyesegyháza, Mezőkeresztes, Nagybajom, Nagymányok, Nagymaros, Nyírlugos, Nyírmada, Örkény, Pannon-halma, Pécsvárad, Pétervására, Rácalmás, Répcelak, Rétság, Rudabánya, Sajóbá-bony, Sásd, Sellye, Simontornya, Szendrő, Szob, Tét, Tiszacsege, Tompa, Vaja, Vasvár, Vép, Villány, Záhony, Zalalövő, Zamárdi.

– 5001–10000 fő között: Ács, Alsózsolca, Aszód, Bácsalmás, Balatonalmádi, Bala-tonboglár, Balatonlelle, Balkány, Bátaszék, Battonya, Berhida, Csenger, Csorvás, Csurgó, Derecske, Dévaványa, Dunaföldvár, Dunavarsány, Elek, Emőd, Encs, Enying, Ercsi, Fehérgyarmat, Felsőzsolca, Fonyód, Füzesabony, Füzesgyarmat, Gárdony, Hajdúdorog, Halásztelek, Ibrány, Jánoshalma, Jánossomorja, Jászapáti, Jászárokszállás, Jászfényszaru, Jászkisér, Kaba, Kecel, Kemecse, Kenderes, Ke-rekegyháza, Kisbér, Kistelek, Komádi, Kozármisleny, Körösladány, Kunhegyes, Kunszentmárton, Kunszentmiklós, Lábatlan, Lenti, Létavértes, Lőrinci, Martfű, Martonvásár, Mélykút, Mezőcsát, Mezőhegyes, Mezőkovácsháza, Mindszent, Mórahalom, Nádudvar, Nagyecsed, Nagyhalász, Nyékládháza, Nyergesújfalu, Nyíradony, Nyírtelek, Ócsa, Pásztó, Polgár, Polgárdi, Pusztaszabolcs, Putnok, Ráckeve, Rakamaz, Rákóczifalva, Sándorfalva, Siklós, Solt, Soltvadkert, Sümeg, Szabadszállás, Szécsény, Szentgotthárd, Szentlőrinc, Szikszó, Tab, Tamási, Tá-piószele, Téglás, Tiszalök, Tokaj, Tótkomlós, Tura, Túrkeve, Újkígyós, Újszász, Vámospércs, Vásárosnamény, Velence, Vésztő, Zalaszentgrót, Zirc, Zsámbék.

– 10001–25000 fő között: Abony, Albertirsa, Balassagyarmat, Balatonfüred, Bal-mazújváros, Barcs, Bátonyterenye, Békés, Berettyóújfalu, Biatorbágy, Bicske, Bonyhád, Budakalász, Budakeszi, Celldömölk, Csongrád, Csorna, Dabas, Domb-óvár, Dorog, Dunaharaszti, Edelény, Fót, Göd, Gyál, Gyomaendrőd, Gyömrő, Hajdúhadház, Hajdúnánás, Hajdúsámson, Hajdúszoboszló, Hatvan, Heves, Isa-szeg, Kalocsa, Kapuvár, Karcag, Keszthely, Kiskőrös, Kiskunmajsa, Kistarcsa, Kisújszállás, Kisvárda, Komárom, Körmend, Kőszeg, Lajosmizse, Maglód, Makó, Marcali, Mátészalka, Mezőberény, Mezőkövesd, Mezőtúr, Mohács, Monor, Mór, Nagyatád, Nagykálló, Nagykáta, Nyírbátor, Oroszlány, Paks, Pécel, Pilis, Pilisvö-rösvár, Püspökladány, Sajószentpéter, Sárbogárd, Sarkad, Sárospatak, Sárvár, Sá-toraljaújhely, Siófok, Szarvas, Százhalombatta, Szeghalom, Szerencs, Szigetha-lom, Szigetvár, Tapolca, Tata, Tiszaföldvár, Tiszafüred, Tiszakécske, Tiszaújvá-ros, Tiszavasvári, Tolna, Tököl, Törökbálint, Törökszentmiklós, Újfehértó, Üllő, Várpalota, Vecsés, Veresegyház.

– 25001–50000 fő között: Ajka, Baja, Budaörs, Cegléd, Dunakeszi, Dunaújváros, Esztergom, Gödöllő, Gyöngyös, Gyula, Hajdúböszörmény, Hódmezővásárhely, Jászberény, Kazincbarcika, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Komló, Mosonma-gyaróvár, Nagykőrös, Orosháza, Ózd, Pápa, Salgótarján, Szekszárd, Szentendre, Szigetszentmiklós, Vác.

– 50001–100000 fő között: Békéscsaba, Eger, Kaposvár, Nagykanizsa, Sopron, Szolnok, Szombathely, Tatabánya, Veszprém, Zalaegerszeg.

– 100000 felettiek az új százezresek: Kecskemét, Nyíregyháza, Székesfehérvár, és a régi ellenpólusok: Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged.

– Budapest a maga csökkenő, de még mindig 1,696 millió fős lakosságszámával az ország meghatározó népességi központja is egyben.

Ha a legkisebb elemszámú, 2000 fő alatti lakosságszámú törpevárosokat nézzük, ak-kor elsődlegesen azt kell megállapítanunk, hogy a „kategória-közösségen túl” viszony-lag kevés közös sajátosságuk van, ami várossá tette őket. A lakóhelyi funkció mellett az egyik igazgatási hagyományokkal rendelkező, volt történeti járási székhely (Pacsa), a másik történeti-királyi központ (Visegrád) azon belül a vízhez való kötöttsége a megha-tározó. Igal, Zalakaros fürdőváros, ahol az üdülőnépesség száma alkalmanként többszö-rösen meghaladja a helyben lakók számát. Őriszentpéter az Őrség adminisztratív, szol-gáltatási központja. Pálháza esetében arról van szó, hogy a Hegyköz egy, a perlitbányá-szat révén korábban megerősödött funkciójú települése, egyébként nagyszerű lakóhelyi kvalitásokkal, a maga stabil, s nagyjából teljes alapellátásával (háziorvos, gyógyszertár, körzeti általános iskola, térségi művelődési ház és könyvtár, körzeti óvoda, egészség-ügyi központ, posta, takarékszövetkezet) már „mikrotérségi” vonzásközpontként jelenik meg az aprófalvas, elöregedett lakossággal bíró környezetében. A város önkormányzata úgy látja, hogy a település 17 község valóságosan is elismert „…térségi ipari, kereske-delmi, közlekedési, idegenforgalmi, oktatási, egészségügyi, szociális központjává vált”.

A 2001–5000 fő közötti, általunk korábban ceremoniális városként megfogalmazott (HAJDÚ, 2001) körben, már megjelennek a nem csak települési alapfunkciók ellátásának elemei (középfokú iskola, szakrendelő intézet), de a városok jelentős része csak korláto-zott jellegű területi, településközi hatást gyakorol. A városba települt intézmények első-sorban a helyben élő lakosság számára nyújtanak helyben elérhető szolgáltatásokat, lehetőségeket, s csak kiegészítő mértékű „kifelé irányuló szolgáltatási potenciálról és vonzáskörzetről” beszélhetünk. A ceremoniális városok között találunk olyanokat is, melyek maguk is a legtöbb tekintetben a szomszédos, területi szereppel rendelkező,

„valódi városra utaltak”. Megint csak részben önkényesen kiemelve egy várost (Pan-nonhalma) azt látjuk, hogy a kis lélekszám ellenére akár nemzeti jelentőségű vallási központ, kiemelkedő kulturális értékhordozó, országos jelentőségű és nagyhírű közép-iskola működhet a településen. Pannonhalma esetében fogalmazhatjuk meg, hogy a nemzetközi jelentőség, az országos hírnév – egy területen – nem feltétlenül jár kiterjedt

ATELEPÜLÉSÁLLOMÁNY ÉS AKÖZIGAZGATÁSIRENDSZEREK VÁLTOZÁSAI

61

térségszervező pozíció betöltésével. A város kapcsolatrendszere sok tekintetben „átlép”

környezetén, a statisztikai kistérségén mindenképpen.

Az 5–10 ezer fő közötti kategória – már csak esetszámánál fogva is – rendkívül ve-gyes karakterű és szerepkörű városokat jelent. Megjelenik a körben „a csaknem teljes városi funkció-együttessel bíró” városok alcsoportja, valamint az „egyfunkciós területi szereplők” viszonylag szélesebb köre. Nem véletlen, hogy korábban (az államszocialista időszak évtizedeiben) a 10 ezer fő körüli lakosságszámot tekintették „irányjelzőnek” a városi cím adományozásakor.

A 10–25 ezer fő közötti lakosságszámmal rendelkező városok két nagyobb csoportra tagolhatóak: a történeti, szerves fejlődésű városok és a viszonylag gyorsan nőtt új né-pességi központok. A kategóriába tartozó városok nagyobb többsége „szervesen kiépült középfokú szolgáltató funkciókkal rendelkezik”, ebben a körben inkább már az a ritka, hogy egy viszonylag jelentős népességszámmal rendelkező település úgy lett város, hogy alig van településközi vonzása, szolgáltatási hálózatszervező hatása. A nagyság-rendi csoportban a kórházak jelenléte egyfajta alcsoportképző elemként van jelen.

A 25–50 ezer fős kategória egyik alcsoportképző lehetősége a megyeszékhely–nem megyeszékhely felosztás. Ez abból a szempontból jelent érdemi lehetőséget, hogy a hosszú távú területi politika a megyeszékhelyek esetében eljutott egyfajta „megyei ille-tékességű teljességhez” az intézményeket tekintve, ugyanakkor a budapesti agglomerá-cióba tartozó, magas lakóhelyi értéket jelentő település belső ellátó hálózattal csak lé-nyegesen alacsonyabb szinten rendelkezik. A másik alcsoportformáló szempont az, hogy felsőoktatási intézménnyel rendelkezik-e avagy sem. A városok egy részében a főiskola, néhány városban az egyetemi képzés történetileg megalapozott módon van jelen.

A megyei jogú városok (melyek az önkormányzati igazgatásban kaptak különálló szerepet elsősorban) száma kétszer változott a rendszerváltás során: először, amikor a két kis lélekszámú megyeszékhely (Salgótarján, Szekszárd) 1994-ben megkapta a ran-got, illetve amikor Érdet (2006) is a kategóriába emelték.

Egészében véve tehát az „elit” városi körön (megyei jogú városok) belül is lényegi nagyságrendi és funkcionális különbségek figyelhetők meg:

– A „megyeszékhely megyei jogúak”: Békéscsaba (65 ezer fő), Eger (56 ezer fő), Kaposvár (67 ezer fő), Salgótarján (39 ezer fő), Szekszárd (34 ezer fő), Szolnok (75 ezer fő), Szombathely (79 ezer fő), Tatabánya (70 ezer fő), Veszprém (62 ezer fő), Zalaegerszeg (61 ezer fő) több évtizedes fejlesztéspolitika előnyeit élvezik.

– A „nem székhely” megyei jogúak: Dunaújváros (50 ezer fő), Hódmezővásárhely (47 ezer fő), Nagykanizsa (50 ezer fő), Sopron (57 ezer fő) hozzájutott fejlesztési lehetőségekhez, de hiányzott számukra a megyeszékhelyi szerves közigazgatási intézményfejlesztés. Mindenképpen külön kell kezelnünk Érdet (62 ezer fő), mely a budapesti agglomerációban „Európa legnagyobb falujából” előbb város (1978), majd 2006-ban megyei jogú város lett.

– Ez a városi kör képezi a magyar településhálózat megkérdőjelezhetetlen „első va-lódi teljes értékű funkcionális városkörét”, intézményhálózata nem véletlenszerű-en, hanem rendszerjelleggel kialakult. A városi kör már bármilyen európai egye-temes összehasonlításban „városként jelenik meg”.

– Az „új százezres városok” (Kecskemét – 109 ezer fő, Nyíregyháza – 116 ezer fő, Székesfehérvár –101 ezer fő) a városban található funkciók tekintetében nem kü-lönböznek minőségileg sem az „alattuk”, sem pedig a „felettük” lévő nagyságren-di kategóriától. A három város karaktere sok szempontból eltérő, rendszerváltás utáni pályájukban, alkalmazkodási stratégiájukban számottevő eltérések mutatha-tók ki.

– A régi ellenpólusok (Debrecen – 204 ezer fő, Győr – 128 ezer fő, Miskolc – 172 ezer fő, Pécs – 156 ezer fő, Szeged – 164 ezer fő) között nem elsősorban a népes-ség-nagyság különbség dominál (bár az utóbbi két évtizedben lényegi mozgások játszódtak le e tekintetben is közöttük), hanem funkcióiknak a differenciáltsága.

Mindegyik egyetemi város, de sajátos különbségek vannak például az orvoskép-zést illetően, hiszen Győr és Miskolc nem jutott e tekintetben szerephez. (A jogi és közgazdasági képzés úgy látszik könnyebben megalapozható volt, mint más képzések.) A műszaki felsőoktatást illetően viszont Győr és Miskolc a kiemelke-dő, a többi város ilyen szempontból sokkal mérsékeltebb szerepet játszik.

– A főváros után következő öt hagyományos ellenpólus és a három új százezres vá-ros együttes népességszáma számottevően meghaladja a fővává-ros lakosságszámá-nak a felét, de valójában Magyarországon hiányzik egy teljes nagyságrendi rész-struktúra, az igazi regionális jelentőségű és szerepkörű nagyvárosok köre.

– Budapest az ország fővárosaként nem csak a politikai és az államélet központi in-tézményeinek „gyűjtőhelye”, hanem e mellett egyszerre az ország gazdasági, ok-tatási, kulturális, kereskedelmi, szolgáltatási stb. központja, s az ország kiemelke-dően legnépesebb városa is. Ha Budapest problémáját közigazgatási és funkcioná-lis szempontból tagoljuk, akkor legalább: a kerület – főváros – agglomerációs bel-ső gyűrű – agglomerációs külbel-ső gyűrű – tágabb vonzáskörzet – Pest megye – Kö-zép-Magyarország – Magyarország „körgyűrűben” kell gondolkodnunk. Lényegi elem annak eldöntése, hogy hol húzzuk meg a közös érdekek rendező elvét, mi-lyen téregységre vonatkozóan fogalmazzuk meg a funkcionális várostérséget, avagy a metropolisz térséget.

A városok (a városi intézmények, szervezetek és a városok lakossága) közötti vi-szony elméletileg kiterjed a teljes városhálózatra (potenciális migrációs kapcsolatok), esetenként, egyénileg akár tényleges kapcsolatot is jelenthet, de a városok közötti tény-leges kapcsolatok (különösen a törpe, a ceremoniális, a kisvárosok) esetében inkább

„terület-kötött” jellegűek.

ATELEPÜLÉSÁLLOMÁNY ÉS AKÖZIGAZGATÁSIRENDSZEREK VÁLTOZÁSAI

63

Nem gondoljuk, hogy a közigazgatási (megyei) hovatartozás minden város esetében meghatározza a városközi kapcsolatok irányát, jellegét, különösen nem a megyehatár mentén fekvő városok esetében, valamint az igazi nagyvárosok esetében sem.

Ha megnézzük a már említett Pálházát, akkor a törpevárosnak van egy funkcionális és részben közigazgatásilag befolyásolt „városközi kapcsolatrendszere”, s ez a Pálháza – Sátoraljaújhely – Miskolc – Budapest „várospálya” nagyrészt formalizált. Ugyanak-kor, ha az Európai Unió nyitott határait nézzük, akkor egyes szegmensekben megjelenik Kassa szerepe is. Ez jelenleg inkább csak szórványos, eseti jellegű, de a közlekedési kapcsolatok javulása, a lakossági történelmi szokások és pályák újraéledése azzal járhat, hogy már egy ilyen kis, az országon belül periférikus, de az Európai Unió egységes gazdasági, piaci stb. terében korántsem minden tekintetben periférikus város körül újra-rendeződő kapcsolatok új struktúrákat is létrehozhatnak.

A városok egyszerre alakítottak ki kapcsolatokat egymással, valamint a szűkebb érte-lemben vett környezetük (városkörnyékük, most statisztikai kistérségük) falvai lakossá-gával, időnként azok társadalmilag legitimált politikai-igazgatási szerveivel is. A város-hálózat a városok közötti kapcsolatként jelenik meg, melyben a gazdasági potenciál, a városi (saját) intézmények és a városba települt, telepített területi szerepkörű (kistérségi, megyei, regionális), avagy állami intézmények együtt jelentik a „várost”.

A Budapesti Agglomeráció területén lehet a leginkább átfogó módon tanulmányozni a városközi kapcsolatok kérdéskörét. A térségben elhelyezkedő városok kisebb mérték-ben egymással, meghatározóan azonban a fővárossal alakítottak ki funkcionális kapcso-latokat.

Ha az intézményrendszeren belül megnézzük a közigazgatási (államigazgatási, ön-kormányzati), az egészségügyi, az oktatási ágazatot, akkor azt láthatjuk, hogy a jelentő-ségük, hatásuk eltérő, a felelősségük is különböző módon ragadható meg.

A közigazgatás két ága (önkormányzati, államigazgatási) eltér a tekintetben, hogy míg a választott önkormányzati testületek között az önkormányzati törvény nem hozott létre alá-fölérendeltségi viszonyokat, addig az államigazgatásban mindenkor egyértel-műen meghatározott hierarchikus viszonyok jelentek meg, s érvényesülnek ma is.

Az egészségügy területén az alapellátás, a szakellátás, a kórházi ellátás területén egy-szerre jelennek meg a szabályozott és a szabadon választott funkcionális kapcsolatok.

Ha a kórházak „területi szintek szerinti” hagyományos csoportosítását (városi, megyei, egyetemi klinikák, országos) nézzük, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy az ellátási szin-tek kialakultak, hagyományosan meghatározottak voltak. A sürgősségi ellátás és a be-tegellátás minőségének emelése szándékával létrehozott súlyponti kórházak szisztémája (3. ábra) abból a szempontból érdekel bennünket a leginkább, hogy a távolság-struktúra (50 km), és a közlekedési lehetőségek mérlegelése, a közlekedési elérhetőség jelentős szerepet kapott az intézmények kijelölésekor. A legtöbb súlyponti kórház potenciális ellátó körzete átlépi a megyehatárokat, szabad kórházválasztás esetén – ha a betegeknek nincs más motivációja – légiesíthetik a megyehatárokat.

3. ábra

A súlyponti kórházak elérhetősége, 2008

Forrás:Kórházszövetség

A kórházi ellátásnak ez a szintje – kimondva kimondatlanul integrálva a többi kórház tevékenységét – képezheti feltehetően azt a téregységet maga körül, melyre azt mond-hatjuk, hogy a térségben élő népesség számára a legfontosabb ellátó funkciókat, ha nem is maradéktalanul, de nagyrészt biztosítja. (S ha az életben-maradás elfogadható szintű lehetőségeihez kapcsoljuk az emberek és a települések érdekeit, akkor feltehetően ez a központ- és területrendszer lehet a területi szabályozás és a fejlesztéspolitika egyik lé-nyeges kiinduló pontja.)

A kórházi központ- és területrendszer nem önmagában érdekes csak, hanem a sokat emlegetett területi esélyegyenlőség – egy fontos ellátási területen való – megteremtése szempontjából is. A működést meg kellett fogalmazni, s hosszabb távon meg kell te-remteni a „felszereltségi és ellátási szintazonosságot”, amelyet más szakágazatokban ilyen tartalommal egységesen nem fogalmaztak még meg.

Az oktatási rendszerben megjelenő alap – közép – felsőoktatás nem egyszerűen

„szinteket jelent”, hanem az alapfokú oktatás tekintetében állami kötelezettséget is. A középfokú oktatás teljes körűvé válása kívánatos a munkaerő alkalmazhatósága érdeké-ben, de nem kötelező. A felsőfokú oktatás önkéntes.

ATELEPÜLÉSÁLLOMÁNY ÉS AKÖZIGAZGATÁSIRENDSZEREK VÁLTOZÁSAI

65

Ha megnézzük a magyarországi felsőfokú intézetek teljes állományát (az Oktatási Hivatal formálisan három kategóriába sorolva – államilag engedélyezett, nyilvántartás-ba vett, működési engedéllyel nem rendelkező, működési engedéllyel rendelkező, álla-milag nem elismert intézmény – tartja őket nyilván), képzési struktúráját és központ- és települési rendjét, akkor azt kell megállapítanunk, hogy az intézmények jelentős része történeti gyökerű, másik részét a rendszerváltás utáni időszak hívta életre.

Ha a képzési típusokat is elemezzük, akkor azt mondhatjuk, hogy a felsőoktatás bel-ső struktúrája az országos egyeditől a decentralizált tömegképzésig fogalmazható meg.

Valamilyen pénzügyi, közgazdasági jellegű képzés 2008-ban 43 intézményben folyt. Ez azt jelenti, hogy ez a fajta képzés volt a leginkább elérhető az ország településeinek leg-nagyobb részéből.

Ha más területeken is megnézzük a különböző jellegű ellátási struktúrák központ, vonzásterületi és hierarchikus tagozódását, akkor az derül ki – amit a különböző jellegű település-földrajzi kutatások évtizedek óta megfogalmaztak, hogy létezik egyfajta alap-szintű – kistérségi (járási méretű) – középfokú (nagyjából megyei nagyságrendű) – re-gionális (több megyét összefogó) – országos tagozódás, de a különböző alrendszerek nem rendezhetők mechanikusan be a hierarchikus fokozatokba.

A különböző elemek mozgása eltérő, például a piacgazdaság kialakulásával a keres-kedelem nem központilag szabályozott elosztási szintek szerint működik, hanem a ke-reslet–kínálat bázisán alakítja kínálatát. A munkaerő-kapcsolatok (ingázás) erőteljesen

„szétrázódtak”, eltérő a képzetlen és a magasan kvalifikált munkaerő településközi mozgása. A közösségi közlekedési kapcsolatok újrarendezési vitája napjainkban élese-dik ki, úgy tűnik, hogy e tekintetben a hierarchikus szemlélet erősöélese-dik.