Volt egyszer, hol nem volt, csak az biztos, hogy nagyon régen, volt egy király, s annak egy elkényeztetett, rátarti fia. Mikor ez már odáig nôtt, hogy meg kellett volna nôsülnie, mind csak azt hajtogatta:
– Nem nôsülhetek meg, mert nincs a világon még egy olyan teremtés, amilyen én vagyok.
Búsult az apja, s az anyja is, a királyné.
– Hát már mégiscsak válassz egyet magadnak! Egyedül nem maradhatsz. Mi lesz veled, ha meghalunk, s reád kell hagynunk a trónt meg mindent?
De hiába, semmiféle könyörgés nem fogott rajta.
Összejárta ô már az egész világot – mondta –, de neki nem akadt kedvére való.
– Olyan aztán, mint én vagyok, úgy sincs sehol. Miért vegyek én el olyat, aki annyit sem ér, mint a kisujjam körme?
Egyszer aztán meghallotta, hogy messze-messze, ki tudja, hányadik országban, él egy olyan királyleány, aki-nek tiszta aranyból van a haja. Na, megtudakolta ponto-san, hol található ez az ország, s azt mondta az apjának:
– Felséges atyámuram, én már azt a leányt elveszem. Ha arany a haja, csak gyönyörû lehet. De én nem megyek utána, nem fáradok vele: elküldöm az egyik tanácsosomat, az majd elhozza nekem, s addig már készítsék is a lakomát.
Elô is hívja a legfôbb tanácsosát:
– Egy nagy kérést akarok reád bízni – mondja. – El kell menned ide és ide, száz lakáj kíséretében. Végy magadhoz annyi pénzt, amennyi kell, s hozd el nekem az aranyhajú királykisasszonyt.
Parancs, parancs, mennie kellett. El is indult hatlovas hintóval, száz lakáj kíséretében, hogy hozza el az arany-hajú királykisasszonyt. Mentek, csak mentek, Isten tudja, mennyi ideig, még esztendeig is.
Hát amikor odaértek, szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól. Más királynál is nagy a pompa, hanem itt aztán minden színaranyból volt! De semmi sem ragyo-gott szebben, mint a királyleány haja.
– Ezt már aztán ha elvisszük a mi királyfiunknak – mondta a tanácsos a lakájoknak –, azt hiszem, meg lesz elégedve.
Bevezetik ôket a királyi palotába. Jelentik, hogy miért jöttek. Azt mondja a király:
– Jól van, nem bánom, de lássuk, mit mond a leányom.
Mert akihez ô akar hozzámenni, én csak ahhoz adom.
Hívatja a királykisasszonyt, az jön is hamarosan.
Mondja neki a tanácsos, hogy ôt ez és ez a királyfi küld-te, a világ legeslegszebb és legkényelmesebb királyfia, jöjjön el hozzá feleségül.
– Itt vagyunk hintóval, teljes pompával, s otthon már készül a lakoma.
– Ha, ha, haj! – mondja a királykisasszony. – Én már aztán nem megyek! Egy olyan királyfihoz, aki még értem se jött? Én ahhoz megyek, akit szeretek. De látat-lanban hogy szeressem? Ki hallott már ilyet? Mondjátok meg a királyfinak, hogy sajnálom, de rám ne számítson.
A tanácsos meg a száz lakáj mit tehetett? Vissza kellett fordulniuk.
Haza is értek, sok idô elteltével, mert hosszú volt az út. Hát ott már elô volt készítve a nagy pompaság, hogy majd jön az aranyhajú királyleány. Meg is jött a hintó, de üresen.
A királyfiút majd felvetette a méreg. Hogy ô, aki a
világon a legbecézettebb és a legszebb, ezt megérje!
Hogy ne kapja meg, akit ô akar! Bánatában se enni, se aludni nem tudott.
Az egész udvar mind ôróla beszélt.
– Na, a mi királyfiunk aztán jól megcsalatkozott! De nem is ártott neki. Igen elhitte már magát! – suttogta a cselédség.
Hát egy este kártyáztak, éppen szilveszter volt, összegyûlt az egész személyzet, de a kártya közben is mind csak azt beszélték:
– Na, kikosarazta az Aranyhajú a mi királyfiunkat!
De volt ott köztük egy legény, úgy hívták: Kellemes.
Ez volt a neve.
Azt mondja:
– Kikosarazta biza, mert a tanácsos úr nem jól kérte!
Küldött volna csak el engem a királyfiú, tudom, hogy elhoztam volna neki az Aranyhajút!
Hát rögtön elfutott valamelyik lakáj a királyfiúhoz, hogy elújságolja, mit mondott Kellemes. Az magához hívatta a legényt.
– Úgy hallottam, hogy azt mondtad: te el tudtad volna hozni Aranyhajút, de magadnak! Nekem nem jött volna el, de neked aztán igen!
– Fenséges királyfi, nem így mondtam én. Fenségednek hoztam volna el!
De a királyfi mintha meg sem hallotta volna. Bezáratta Kellemest egy nagy toronyba, azon a címen, hogy gúnyolódott vele! Pedig ô volt az egyetlen, aki pártolta.
Aznap éjjel még dühösebb lett a királyfiú. Sehogy sem jött álom a szemére. Hû, teringette! Mit csináljon, ha már a személyzet is csúfolódik vele? Erôsen el volt keseredve.
Gondolta magában, kimegy egy kicsit, lesétál a kerti úton, hátha a jó levegô hoz egy kicsi álmot a szemére.
Megy két kísérôvel, s amint a nagy toronyhoz érnek, hallják ám, hogy Kellemes odabent magában beszélget. Megáll a király-fiú a torony ablakánál, s hallgatja:
– Ó, én szerencsétlen! Hát csak azért legyek bezárva ide, mert megesett a királyfin a szívem? Csak azért, mert azt mondtam: el tudtam volna hozni neki a királykisasszonyt?!
El is hoztam volna! Milyen tanácsos az, aki egy ilyen királyfinak nem tudta elhozni? Hej, ha inkább engem bíztak volna meg vele!
Hallja a királyfi, hogy miket beszél. Bekiált:
– Kellemes, gyere ki!
Kinyitják a nagy toronyajtót, s kijön Kellemes. Leborul a királyfi lába elé.
– Uram, bocsáss meg nekem, én nem vagyok hibás!
– Tudom már én is, hogy nem vagy az.
Gyere szépen, elkészítelek, ellátlak pénzzel, aztán száz lakáj kíséretében menj el az
Aranyhajúért. S ha el tudod hozni, boldoggá teszlek téged is világéletedre!
– Nem kell nekem, fenséges királyfi, száz lakáj kísérete, nem kell nekem még eggyé se.
Pénzt adjon csak az útra, meg egy jó paripát, azzal már csak elboldogulok valahogy.
– Jól van, gyere el az istállóba, s válassz magadnak paripát. Pénzt is kapsz, amennyi
kell, aztán járj szerencsével.
Kellemes el is indult, s épp egy esztendôre meg is érkezett az Arany király palotájába.
Mert az Aranyhajú apját Arany király-nak hívták.
Meglátta Kellemes a kisasszonyt, s mondta neki mind-járt, miért jött. És hogy az ô királyúrfijánál különbet sehol a nagyvilágon nem kap. Elhozta a képét is, itt van, megnézheti.
Nézte Aranyhajú, Kellemes meg ami dicséretet csak tudott, mindent elmondott az úrfijára.
A királyleány nem sokat gondolkodott.
– Na, ez már elég nekem! Ha elôbb látom, nem hímeztem volna s nem hámoztam volna.
Csakhogy a képrôl ahogy feltekintett, s jobban szem-ügyre vette Kellemest, egybôl beleszeretett. Ki is szö-kött a száján:
– Na, én megmondom, ne haragudj érte: ez a te király-fid akármilyen szép, tehozzád szívesebben mennék.
– Jahaj, jaj, ne tessék már ilyet mondani! Az én királyúrfimat én meg nem csalnám a világ minden kin-cséért sem. Tessék csak készülôdni, hogy vigyem el az én királyúrfimnak. Hahaj, nem olyan ô, mint én, hanem százszor különb! S ha már én is a tetszésére vagyok, hahaj, mennyivel inkább kedvére lesz az én királyúrfim.
– Még egy baj van – mondta a leány. – Indulhatnánk is, de tegnap a tóban fürödtem, s beleejtettem a gyûrûmet.
Addig nem mehetek, amíg a gyûrûm meg nem lesz.
Csakhogy a tó fenekérôl kivenni én nem tudom. Ki lesz az, aki kiveszi nekem?
Kellemes a fejét vakarta.
– Elmegyek én, megpróbálom. De addig is készü-lôdjön!
El is ment Kellemes a tó partjára. De hogy a szavamat össze ne keverjem, volt neki egy kiskutyája a tarisznyájá-ban. Hát amint Kellemes ott járkált és nézelôdött a tó partján, egy kicsi halacska kidugta a fejét a vízbôl, s oda-úszott a parthoz. A kutya meg kiugrott hamar a
tarisz-nyából, s elkapta a halacska farkát. Az mindjárt elkezdett fickándozni s könyörögni, hogy eresszék el, az apja majd meghálálja, mert ô épp a halkirály fia.
Azt mondja neki Kellemes:
– Van egy gyûrû a tó fenekén, s ha már a halkirály fia vagy, üzend meg egy hallal az apádnak: hozassa fel ezt a gyûrût mielôbb. Mihelyt megkapjuk, téged azonnal víz-nek eresztünk.
Így is történt. Ahány halacska csak volt a tóban, az mind a gyûrû keresésére indult. Nem telt bele tíz perc, már jött maga a halkirály, s hozta a szájában. Meg is kapta érte cserébe a fiát.
– Na, édes kutyám, most már mehetünk – mondta Kellemes. Visszatette a kiskutyát a tarisznyába, és siettek fel a királyi palotába.
– Felséges királykisasszony, itt a gyûrû.
– Hát ez aztán nagy csoda! Még ilyet! Hogy a tó fenekérôl ki tudtad hozni a gyûrût! Tudod mit, Kellemes?
Én elmegyek veled, de a te feleséged leszek.
– Jaj, felséges királykisasszony, értse már meg! A királyúrfit én meg nem csalom a drága világért sem.
– Hát ilyen butát én még nem láttam! Itt is lakhatnál a palotánkban, velem élhetnél, király lehetnél! Ó, te sze-gény, de sajnállak!
– Engem ne sajnáljon a felséges királykisasszony! Csak készülôdjön, és jöjjön az én királyúrfimhoz.
– Jól van, na, de nekem még van egy kérésem. Van itt a mi erdônkben egy tó. Annak a vizében ha megmossa magát valaki, gyönyörû szép fiatal marad világéletében.
Abból a vízbôl hozz nekem egy kulaccsal. Akkor aztán útra is kelhetünk.
Mit csinálhatott volna Kellemes? Indult a tóhoz. De Aranyhajú utánakiáltott:
– Kellemes, Kellemes, nagyon sajnállak. Aki egyszer odament, onnét még nem jött visz-sza senki. El kellene búcsúzkodnunk.
Félek, hogy vége az életednek.
– Nem baj, ha vége. Elmehetek én búcsúzatlanul is.
Nem is fordult vissza, hogy elbúcsúz-zon.– Na, édes kis kutyám – kérdezte –, most mit csináljunk?
– Hát majd csak kitalálunk vala-mit. Mert azt a tavat három fene-vad oroszlán ôrzi, aztán azokkal meg kell küzdenünk. Mikor elle-ned fordulnak, én hátulról bele-marok hamar a lábukba. Mikor lehajolnak, akkor te meg a baltád-dal csapd ôket fejbe. – Mert hogy szavamat össze ne keverjem, balta is volt a tarisznyában, nemcsak a kis-kutya.
El is érkeznek nemsokára az erdôbe.
Hát amint a tóhoz érnek, azt három nagy fenevad oroszlán ôrzi csak-ugyan. Morognak kegyetlenül. Na, hamar kiugrik a tarisznyából a kis-kutya, s belemar az elsô oroszlán lábába. Az aztán ahogy el akarja csapni a kutyát a lábától, lehajol.
Hû, Kellemes se rest: hirtelen úgy fejbe vágja, hogy abban a percben leesik a földre. Kap még néhá-nyat: ki is adja azt a fekete lelkét.
Már jön is a második fenevad. Ez még erôsebb, még hatalmasabb.
– Na, kis kutyám – sóhajt Kellemes –, az elsôt, azt legyôztük valahogy, de mi lesz ezzel a másodikkal?
Ott ült egy közeli fán egy holló. A kiskutya utána ugrott, s megfogta. Mondja a hollónak:
– Eleresztelek én, hogyne eresztenélek! Csak egy kérésem van: mikor épp ugrana ez a fenevad, szállj a fejére, s vájd ki hamar a két szemét.
– Hát ha csak ennyit kérsz, megteszem szívesen.
Ugrana is már a második fenevad, de a holló hirtelen rászáll, s kivájja mind a két szemét. Az a fejéhez kap, akkor a fiú a baltájával úgy megcsapja: könnyebben végez vele, mint az elsôvel.
Már csak a harmadikkal kellett volna hogy megküzdje-nek. Csakhogy ennek már nem egy feje volt, hanem hét, s olyan ereje, hogy aligha tudtak volna megbirkózni vele.
– Azt tanácsolom – mondta a kiskutya –, hogy kössük a holló nyakára a kulacsot, ô majd átrepül a fenevad feje felett, s megmeríti a vízben, mert evvel már nem tudunk elbánni, ez igen hatalmas a mi erônkhöz.
– Jól van, kiskutyám, jól van, jót tanácsolsz.
Így is történik minden. Hamar a holló átrepül, meg-meríti a kulacsot, észrevétlenül felszáll megint a levegôbe, s a teli kulacsot átadja Kellemesnek. Az beteszi a belsô zsebébe, s már indul is vissza az aranykisasszonyhoz.
Aranyhajú várta, hogy mi lesz, de bizony azt gondolta:
Kellemes meghalt azóta, már a föld alól szagolja az ibo-lyát. De biza nem úgy volt! Mikor megérkezett Kellemes, hát – ha hiszitek, ha nem – királykisasszony létére a nya-kába ugrott, s megölelte, megcsókolta.
– Na, te aztán igazán belevaló gyerek vagy! Ilyen még nem akadt ezen a világon, aki ezt a vizet meg tudta volna
szerezni nekem. Én most is csak azt mondom: maradj itt velem a mi palotánkban, mert erôsen megszerettelek.
Legyünk boldogok, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket egymástól!
– Aj, kisasszony, ne ez legyen nekem a hála s a köszönet!
Megmondtam, hogy nem tehetem: az én királyi úrfimat én meg nem csalom a világ minden kincséért sem.
– Hát ha így van, akkor menjünk, induljunk útnak, ahogy megígértem.
El is indultak, hatlovas hintóval. Ment az Arany király, ment a királyné is, aztán ki tudja még, hány meg hány lakáj.
Esztendô elteltével meg is érkeztek az elkényeztetett királyúrfiékhoz. Ott már azt hitték, hogy Kellemes rég elvesztette az életét valahol.
De most jelentik ám a királynak:
– Felséges uram, jön Kellemes hatlovas hintóval, hozza Aranyhajút!
Hû, a király, a királyné s a fia mind szalad ki, fogadják a vendégeket, s dicsérik Kellemest: ígérnek neki min-den jót.
Aranyhajú bezzeg megtetszett a válogatós, finnyás királyfinak! Csaptak is nagy lakodalmat. Hivatalos volt oda mindenki, aj, milyen lagzi volt, rostával mérték a bort, lyukas vödörrel a pálinkát. Még a sánták is járták, amíg csak bírták.
Kellemest ott tartották aztán palotában, nagy becsüle-te lett.
Erôsen szerette a kis királyné Kellemest, továbbra is erôsen szerette. Hát a királyúrfi ezt egyszer észrevette.
Gondolta magában: ez már nem jól van. S bezárta Kellemest ugyanoda, abba a nagy toronyba, ahová leg-elébb. Ott aztán jajgathatott:
– Ó, én szerencsétlen!
Búsult Kellemes, évôdött magában. De évôdött bizony a királyfi is:
– Hiába zártam én be Kellemest, Aranyhajú csak ôt szereti, nem engem. Még jó, hogy hozta magával azt az életvizet. Én abban megmosdok, s akkor olyan csoda-szép leszek, hogy nem szereti többet Kellemest, csak engem szeret...
Gondolta, bemegy az Aranyhajú szobá-jába, s titkon ellopja az életvizet, mert az már gyönyörû szép kancsóba volt töltve, s ott állott az éjjeliszekrényen.
A szomszéd szobában meg ugyan-olyan gyönyörûséges kancsóban állott valamiféle víz, de az már fertelmes lé volt, a halál vize. Aki abból egy kicsit is ivott, vagy megmosta magát benne, az meghalt abban a percben.
Hát történt, hogy a szobaleány amint takarított, ügyetlenül leverte valahogy azt a kancsót az Aranyhajú éjjeliszekrényérôl, amelyikben az életvíz állott, s eltörte.
Töprenkedett, hogy most mit csináljon. Ezért ôt még fel is köthetik. No, gondolta magában, áthozza a szomszéd szobából azt a másik kancsót, mert ott nem ô volt a taka-rító, s odateszi ennek a helyére. Aztán lesz, ami lesz.
Hát az lett, hogy a királyfi végrehajtotta a maga gondolatját. Bement az Aranyhajú szobájába, elvette a kancsót, s ivott is egy kicsit belôle, s meg is mosdott benne. Hát alighogy elvégezte a mosdást, nagy szédülést érzett, lezuhant a padlóra, és meghalt.
Hallják kint a nagy zuhanást, futnak be. Mi történt, mi történt? Hát látják, hogy leesett a királyfi, és meghalt.
Ha meghalt, meghalt, mit tehettek volna mást, mint
hogy eltemessék, ahogy eltemették nem sokkal elôbb az apját-anyját is. Csak azokat az öregség vitte el, nem a halál vize.
Az Aranyhajú tettette magát, hogy búsul, de bizony örvendett, hogy most már kieresztheti a fogságból Kellemest, s avval élheti az életét, akit a legjobban sze-ret.Úgy is tett: ahogy eltemették a királyt, ô már ment is a nagy toronyhoz, záratta ki az ajtót.
– Kellemes, gyere ki! Megvirradt minekünk, neked is, nekem is!
– No hiszen neked nem volt besötétedve, felséges királyné, csak nekem!
– Gyere csak, gyere! Most már igazán a tied leszek.
Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket egymástól!
Összeölelgetôztek, összecsókolóztak, aztán papot hív-tak, megesküdtek.
Éltek nagy boldogan. Király lett Kellemesbôl, s még ma is élnek, ha azóta meg nem haltak.