Hol volt, hol nem volt, volt egyszer valahol ezen a világon egy király, aki egyik szemével örökké kacagott, a másikkal mindétig csak sírt. Volt annak a királynak három szép szál fia. Azt mondja a középsô a nagyobbiknak:
– Tudod-e, mit, bátya? Menj be a mi felséges apánk-urunkhoz, s kérdezd meg tôle: mi dolog az, hogy az egyik szeme mindétig sír, a másik meg örökkétig nevet?
Jó, bemegy a királyfi, s kérdezi apjaurától a dolgot. Aj, megharagszik a király. Erôsen rossz kedvében volt éppen, s úgy hajított egy óntányért a fia után, hogy ha félre nem ugrik, tüstént halál fia. Áldott szerencse, hogy kiszökhetett elôle a királyúrfi.
Kérdezik a testvérei:
– Mit mondott apánk?
– Menjetek be ti is, mindjárt megtudjátok!
Hát jó, másnap reggel bemegy a középsô. Koppant az ajtón, illedelmes köszönéssel benyit, s el is mondja men-ten, hogy ô is e kérdéssel búsítaná az édes apjaurát.
Fel is kapott a király egy késvillát a keze ügyébôl, s úgy sújtotta a fia után, hogy az csak alig szökhetett félre elôle. Ô is majdnem halál fia lett.
Szaladt is ám kifelé! Kérdi tôle a kisebbik:
– Hát mit mondott édesapánk-urunk?
– Menj csak be, s majd megtudod magad is!
Jól van, harmadik reggel a kicsi királyúrfi is bemegy, s ô is kérdi az apjától: miért sír mindig az egyik szeme, a másik meg örökkétig nevet?
Hej, uram teremtôm, kapja a király a kardját, s úgy
hajítja a kicsi úrfi után, hogy ha eléri, tudom, nem kél fel többet. Hanem a kicsi királyfi bezzeg nem szaladt ki, mint a bátyjai. Vette a kardot, s visszaadta az édesapjának:
– Na hát itt van, s ha meg akar ölni, én is itt vagyok!
Azt mondja a király:
– Na, te legkisebb fiam, belôled még lesz ember vala-ha. Hát neked megmondom, miért kacag az egyik sze-mem, s miért sír a másik. Azért kacag az egyik, hogy ilyen szép derék három szál fiam van. Azért sír a másik, mert van a királyi kertemben egy arany vackorfa, az min-den áldott délutánra kivirágzik, s aranyvackort terem, de valami csudalélek minden áldott éjen elviszi a termését.
S unom erôsen, hogy ez a szép három szál dali fiam nem tudja megôrizni.
Jól van, megy a királyfi a bátyjaihoz, s mondja nekik, hogy és mint.
– Ej – mondja rá a legnagyobbik –, majd megôrzöm én azt a vackort, ha csak ennyi a baj!
Elôvett két rend játszókártyát, két szál viaszgyertyát, s avval ki a kertbe. Leült egy asztalhoz, s kártyázni kezdett, egyedes-egyedül. Hanem tizenegy órára, fél tizenkettôre olyan szellô kerekedett valamerrôl, hogy a királyfi csak úgy leszédült a székrôl. Mint egy halott. Akkor három tündérleány neki a fának, s egy szempillantás alatt volt s nincs vackor rajta. Mind egy befaló falásig elvitték.
Más éjjelre kerülve a közbülsô fiú állott ki ôrködni.
Hanem neki se sikerült azt a vackort megôrizni.
Jól van, no! Következett harmadik éjjel a legkisebb királyfi. Vitt magával ô is egy fél játszókártyát, s játszott önmagával. De hát tizenegyre, fél tizenkettôre ismét felkerekedett az a csodálatos álomszellô, s álmosodni kezdett a kicsi úrfi. Egyet se vette tréfára a dolgot.
Elôkapta a fél játszókártyát, s olyan ügyesen kezdett
hadakozni vele, hogy az álomszellôt mind elháringatta magától, s ébren maradt.
Jött egyszer a három tündérleány. Olyanok voltak, mint három hajnalcsillag. Hej, hogy derékon ragadta, halljátok-e, a három közül az egyiket, a legeslegszebbi-ket! A másik kettô meg nagy sikoltozással elfutott.
A tündérleány megrökönyödött egy kicsit, hanem aztán csak a nyakába borult a kicsi úrfinak. Átölelte két gyenge karjával, nagyokat cuppantott az orcájára, s azt mondta neki:
– Ha te is úgy, mint én, te az enyém, én a tiéd, ásó, kapa s a nagyharang síró szava válasszon el minket, te szépséges királyfi.
Hát bezzeg hogy a királyfi se akarta másképpen.
Örökös hûséget esküdtek egymásnak. Aztán olyan mély-séges álomba merültek, hogy már a királyné is reggeli sétára indult, s ôk még mindig ott aludtak. Meglátta a királyné a szépséges aranyhajú tündérleányt, s mit gon-dolt, mit nem, kihúzott a hajából egy szálat magának.
Hát, lelkem teremtette, akkora csendülés-pendülés támadt, hogy még a királyi palota ablakai is kifordultak a sarkukból. Felpattant a tündérleány, s egy szempillantás alatt volt, nincs sehol.
Erôsen megbúsult a királyfi, hogy az ô tündérjegyese olyan hirtelenséggel otthagyta ôt, s azt mondta a király-nénak:
– Na, felséges édesanyám-asszony, ha elijesztette tôlem az én szépséges mátkámat, nem is lát engem, amíg ôvele nem. Nekem már nála nélkül nem élet az élet.
Addig megyek, amíg vagy feltalálom valahol az ég alatt, vagy ott halok meg.
Avval feltarisznyált azon helyben, s elindult hetedhét ország ellen.
Elért egy kövi malomhoz. Talált abban a malomban egy akkora molnárt, mint a hüvelykujjam. Azt mondja neki:
– Hát ugyan, hüvelykmolnár, kinek szoktál te ôrölni itt?– Hát én aztán – feleli a molnár – Tündérországnak.
– Hát aztán, te hüvelykmolnár, hol, merre az útja annak a Tündérországnak? Hogy lehetne oda épkézláb bejutni?
– Jaj, felséges királyfi – mondja a molnár –, egy éle-tem, egy halálom, be nem mehet oda földön járt ember.
Mert Tündérország egy olyan meredek üveghegyen van, nem hallottam még, hogy valaki ott járt volna.
– Hát aztán a lisztet hogy szállítjátok fel?
– Három nagy griffmadár viszi fel a levegôben.
– Hallod-e, te hüvelykmolnár, megfizetlek arannyal, ezüsttel, csak tégy be engem az egyik zsákba, hogy eljut-hassak én is Tündérországba. Ott vár az én tündérmát-kám, s nekem nála nélkül úgysem élet ez az élet.
Jól van, hát a molnár belecsombolygatta az egyik lisz-teszsákba.
El is vitték a griffmadarak úgy feleútig-formán, hanem akkor azt mondta az egyik:
– Halljátok-e, idegen bûzt érzek.
Letették a zsákot a magos égbe, s kereskedni kezdtek benne. Meg is lelték a szegény királyfit, s le is lökték a magasból úgy, hogy szerteszéjjel szakadt a földön. Ment oda a hüvelykmolnár, egy seprûvel összeseperte a király-fi minden csontját-bontját, a helyére illegette, s egy üvegbôl kenni kezdte. Hát a királyfi, még százszorta különbül, mint eddig, életre támadt.
Na, csak belátta, hogy itt nem boldogul. Továbbindult, s addig hányódott-vetôdött, hogy már minden út véget ért elôtte.
Meglátott akkor egy házat. Bement, hogy kipihen-je magát. El is mondta, hová igyekeznék.
A ház gazdája, egy vénember megbiztatta:
– Annál könnyebb nincsen, felséges királyfi. Ott van az a hegy, azon egy tejtócsa, oda jár fürödni a tündérkirálynô a tizenkét udvarhölgyével minden déli tizenkét órakor.
Arra a hegyre pediglen könnyen feljuthatsz.
Hanem volt ott a háznál egy vastag-buksi leány.
Félrehúzta az anyját, s elsusogta neki: ô úgy megszerette ezt a szépséges királyfit, hogy nála nélkül egy napot sem élhet. Ha egymáséi nem lehetnek, ô vagy a Küküllôbe öli magát, vagy az Óperenciás-tengerbe.
Az asszonynak is erôsen megtetszett a dali fiú.
Megvesztegette hát a királyfi inasát, aki egészen idáig kísérte az úrfit. Meghagyta neki, hogy mikor a hegyre mennek, s dél felé jár az idô, azt a boszorkánytût, amit ô ad neki, szúrja hátulról a királyfi kabátja szárnyába.
Csak akkor vegye ki, ha a tündérkirálynô már eltávozott az udvarhölgyeivel.
Jól van, másnapra virradóra felmentek a hegyre.
Hanem azért mégsem találkozott a szegény királyfi a tündérleánnyal, mert amikor délre járt az idô, odaosont
hozzá az inasa, s hátulról beleszúrta a tût a királyfi kabát-ja szárnyába. El is aludt ott helyben tôle, mintha csak a vérét vették volna.
Megérkezett a tündérkirálynô, s hát éppen ô maga volt a királyfi jegyese. Megismerte mindjárt az alvó királyfit, mert még most is halálosan szerette. Ölébe vette, tincselgette, csókolgatta, kedveskedte, nagy jaj-szóval költögette, de hiába, az idô lejártával ott kellett hagynia.
Akkor aztán kihúzta az inas a tût a királyfi kabátjából, s felserkent az úrfi. Tapogatta magát, s érezte, hogy vizes. Kérdezte az inasától:
– Mi dolog ez, hallod-e?
– Semmi egyéb – felelte az inas –, hanem csak a tündérkirálynô könnye.
Jól van, hazamentek estére, hanem a szegény királyfi úgy búsult, hogy majd megölte a nagy búbánat.
Másnap is kimentek, akkor is csak úgy járt. Harmadik nap is elaltatta a varázstû. Hanem akkor már észbe kapott a tündérkirálynô, kihúzta a királyfi kardját, és ráírta:
Édes kis királyfi, az inasod lopva, hátulról varázstût szúrt a kabátodba, álomba merített, s hiába költelek, pedig soha többé ide nem jöhetek.
Amikor felébredt a királyfi, elolvasta az írást, s tenger nagy bánatában megint csak útra kelt. De már az inasa nélkül, egyes-egyedül.
Ahogy ment, mendegélt, nagy búval, bánattal, találko-zott három ördögfiókával. Azok erôsen osztozkodtak egy cipôn, egy ostoron és egy paláston, hogy melyiké legyen. Kérdi a királyfi:
– Ugyan, minek veszekedtek olyan lelketekbôl azon a három ribi-rongyon?
– Hm – felelték az ördögök –, ha kend tudná, kend is veszekednék. Mert ezekben olyan erôhatalom van, hogy akárki magára szedi ôket, s rámondja: „Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok“, ott is lesz menten.
– Na – mondta a királyfi –, menjetek fel akkor arra a hegyre. Amelyik onnan hamarább ideér, azé legyen mind a három.
Tetszett az ördögfiókáknak az ítélet, hát kapva kaptak rajta. Hanem a királyfi egyet se várogatta vissza ôket;
megsuhintotta az ostort, elmondta a mondókát, s egy pillanat alatt ott termett a tündérkirálynônél.
Hej, de megdobbant a szegény királyfi szíve, mikor látta, hogy az ô jegyese ágyban fekvô, halálos beteg.
Mindjárt a mátkájára borult, s addig-addig költögette, siratgatta, kedveskedett neki, amíg egyszer csak fel nem nyitotta a szemét.
Megismerte tüstént a királyfit, hanem akkor aztán abban a minutumban jobban is lett. Egymás nyakába estek, aztán esküvôre kerekedtek, s csaptak olyan örven-dezést, hogy hét országra szólott a híre. Hét álló hétig egyebet se tettek: ittak, ettek örvendeztek, s járták a csûrdöngölôt.
Hogy így egy pár lettek, hamarosan hazamentek az öregekhez. Persze, hogy ettôl kezdve az öreg királynak se sírt az egyik szeme többet.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.