A XIX. században az oszmán tanzímát időszakkal egy időben (1839–1876) és a század második felében is oszmán mintájú, illetve helyi eredetű reformok kerültek bevezetésre Tunéziában, amelyek célja csakúgy, mint az Oszmán Birodalom egészében, a birodalom, illetve az ország nyugati mintájú átfogó modernizációs reformja volt. Néhány vallási jellegű intézkedés mellett a rendel-kezések többsége szekuláris jellegű volt. Alkotmányos értelemben az 1857-ben életbe lépett ahd al-amán („védelmi szerződés”) által köteleződött el Tunézia a jogi reformok mellett,2 ez tekinthető az 1861-es alaptörvény alapjának, amely a modern kori Közel-Kelet első alkotmánya és általános törvény előtti egyenlőséget biztosított függetlenül etnikai és felekezeti hovatartozástól.
2 Yaron Tsur, “ʿAhd al-Amān”, Norman A. Stillman (ed.): Encyclopedia of Jews in the Islamic World (online).
53 A tunéziai Ennahda párt identitásváltozása az Arab Tavasz után
A számos irányzat között említést érdemel Khajr ad-Dín Básá at-Túniszi („Khajr ad-Dín”), aki 1873 és 1877 között miniszterelnöki pozíciót töltött be Tuniszban és reformtörekvéseivel meg akarta előzni a direkt nyugati be-avatkozást. Más szóval meg akarta győzni a nyugati hatalmakat arról, hogy Tunézia képes önállóan, reformok útján orvosolni elmaradottságát és meg-birkózni gazdasági nehézségeivel. Másodsorban Khajr ad-Dín arra törekedett, hogy az ahd al-amánt és a nyugati típusú reformokat ellenző vallási elit el-fogadja, hogy a reformok szükségesek a túlélés érdekében és meg lehet találni a megfelelő iszlám referenciákat, nem kell a nyugati példát vakon követni.
Ez irányban legfontosabb érdeme egy „reform manifesztó”3 megjelentetése volt, amelyben a reformok valláselméleti és teológiai aspektusaival foglal-kozott rámutatva, hogy ezek nem állnak ellentmondásban az iszlám joggal, sőt abban megtalálhatóak gyökereik. A nyugati államok társadalomfejlődési lépéselőnye abból származik, hogy az iszlám kultúrából a korábbi századokban kölcsönzött társadalomelméleti elveket a maguk hasznára és fejlődésére fordí-tották, míg a közel-keleti területeken ezek az elvek nem kerültek alkalmazás-ra.4 A XX. századi gondolkodóknál később megjelenik ugyanez a civilizációs önkritika, az algériai Málik Binnabi például híressé vált arról a gondolatáról, hogy a Maghrebben fennálló társadalmi-gazdasági állapotok okolhatók azért, hogy ezek az országok „gyarmatosításra rendeltettek”.5
Részben Khajr ad-Dín és más gondolkodók hatásának köszönhetően ennek a XIX. század második fele és az 1950-es évek közé eső időszaknak két fontos elemét érdemes kiemelni. Az egyik tényező, hogy mind a politikai, mind a val-lási elit végeredményben elismerte, hogy a helyi társadalmi elmaradottság oka a politikai és oktatási centralizáció teljes hiánya, ami irigylésre méltó a nyugati államokban. Tehát először is megjelenik egyfajta civilizációs önkritika, amiből nem az következik, hogy a nyugati társadalmi modell átvétele szükséges, ha-nem épp ellenkezőleg, a reformoknak helyi, iszlám civilizációs mintákat kell követniük. Ebből következik az időszak másik nagyon lényeges eleme, még-pedig az, hogy a reformtörekvéseknek aktív résztvevője a vallási establishment (ulamá), mindenekelőtt az oktatási reformok terén.
3 Egyik legújabb kiadása: Khajr ad-Dín Básá at-Túniszi: Akwam al-Maszálik fi Marifat Ahvál al-Mamálik, Dár al-Kitáb al-Maszri, Kairó, 2012.
4 Arnold H. Green, The Tunisian Ulama 1873–1915: Social Structure and Response to Ideological Currents, Brill, Leiden, 1978, 107.
5 Ahmad Alban, Malámih at-Tadzsdíd ’anda A’alám an-Nahda … Málik Binnabi va at-Táhir bin Ásúr anamúzadzsan , islamonline.net, 2014.10.28.
54 Éva Ádám
A tunéziai vallási elit a XIX. század második és a XX. század első felében a tuniszi Zajtúna Eyetemen összpontosult, amely az iszlám világ legrégebbi, 1300 éves egyeteme. A politikai elit lehetővé tette a Zajtúna számára, hogy számos alapítvánnyal gazdálkodjon, ezáltal egyben a gazdasági elit része is volt. Az Ennahda későbbi poszt-iszlamista korszaka szempontjából a Zajtúna legkiemelkedőbb alakja Muhammad Táhir bin Ásúr volt („Táhir bin Ásúr”), aki karrierjét az 1890-es években kezdte és 1973-ban bekövetkezett haláláig alkotott. A XX. század első felében született művei társadalomkritikára és oktatási reformokra voltak kihegyezve, majd később a jogelmélet felé fordult.
Legjelentősebb műve az 1947-ben kiadott Makászid as-Saría al-Iszlámijja6 („Az iszlám jog magasabb célkitűzései”), amely az iszlám jogelmélet teleoló-giája és a modern kori iszlám jogelméleti és poszt-iszlamista diskurzus egyik alapműve mind a Közel-Keleten, mind Nyugaton; illetve híres tafszírja (Korán exegézise), amely életének főműve és egyben a Korán-értelmezések első ko-moly reformista megközelítése.
Táhir bin Ásúr két referenciapontot nyújtott a modern poszt-iszlamista Ennahda pártnak: egyrészt az iszlamizmus törekvéseit a helyi történelmi és társadalmi hagyományokhoz kapcsolta, háttérbe helyezve az internacionalista törekvéseket, másrészt kritizálta az iszlám jogelmélet (uszúl al-fikh) szerin-te elavult jogalkotási eszközeit és aktívan szorgalmazta az iszlám magasabb célkitűzéseinek alkalmazását, ami végső soron az iszlám etika előtérbe helye-zését jelenti a jogi eszközök háttérbe szorításával. A gyakorlatban egyetértett Szajjid Kutb és a Muszlim Testvérek azon nézetével, miszerint a gyarmatosító vagy autoriter hatalommal le kell számolni, de nem tartotta elsődlegesnek a saría-alapú iszlám állam létrehozását, illetve vallás és állam egységét úgy, mint a Muszlim Testvérek. Egy helyi iszlám-történelmi hagyományokra épülő társadalmi konszenzus volt a célkitűzése. E modell leglényegesebb helyi sajá-tossága az, hogy az iszlám demokráciában a szabadságjogok nem a születésből adódnak, hanem a kinyilatkoztatáson keresztül vezethetők le. Az iszlám jog-elmélet megfelelő forrása lehet az iszlám demokráciának, az iszlám magasabb célkitűzései révén.
A XX. század eleji függetlenségi törekvések során kölcsönös támogatás jel-lemezte a szekuláris és vallási elitet és egyértelmű volt, hogy a függetlenség esetén a politikai hatalmat a szekuláris mozgalom vezetői vennék át, a szekuláris politikai vezetés elfogadott fogalommá vált a vallási elit számára. A Dusztúr,
6 Mohammad al-Tahir Ibn Ashur, Ibn Ashur-Treatise on Maqasid Al-Shariah, International Institute of Islamic Thought (IIIT), London-Washington, 2006.
55 A tunéziai Ennahda párt identitásváltozása az Arab Tavasz után
majd a Neo-Dusztúr párt vezetője, Habíb Burgiba lett Tunézia függetlenség utáni vezetője 1956-ban. Nem várt fejleményként Burgiba olyan átfogó mo-dernizációs intézkedéseket vezetett be, gyakorlatilag azonnal a függetlenség után, amelyek során a vallási elitet alárendelte a politikai vezetésnek azáltal, hogy a vallási vagyont képező alapítványokat államosította és egy ulamá-ellenes politikai diskurzust indított.7 Ugyan Táhir bin Ásúrt Burgiba még kinevezte a Zajtúna rektorává, utóbbi nemsokára a Tuniszi Egyetem karává degradáló-dott, ezzel együtt megszűnt a Zajtúna vallási elitjének évszázados reformer szerepe. Egyértelművé vált, hogy a Burgiba által képviselt nyugatias reform-törekvések és a Táhir bin Ásúr által képviselt iszlám reformreform-törekvések már nem összeegyeztethetők. Burgiba egy későbbi, böjtöléssel kapcsolatos, vallásjogilag engedélyezhetetlen intézkedése kapcsán Burgiba és Táhir bin Ásúr között véglegessé vált a törés. Az ezt követő időszakban Táhir bin Ásúr vallás- és társadalomelméleti értekezésekbe merült és érdekes módon, saját korábbi társadalomkritikai műveit háttérbe szorítva, ezek lettek később az Ennahda poszt-iszlamista missziójának alapművei.
A függetlenségig tartó reformfolyamatok legfőbb eredménye a későbbi iszla-mista tendenciákra nézve, hogy a Zajtúna Egyetem és az arra épülő hagyomá-nyos vallási elit szerepe a XX. század második felére teljesen marginalizálódott a társadalmi reformfolyamatok szempontjából. Az iszlamista reformmozgalmak meghatározó alakjai szinte valamennyien tudományos, gazdasági, jogi és egyéb háttérrel rendelkeznek, nem pedig vallásjogi műveltséggel. Éppen ezért fontos Táhir bin Ásúr és más vallástudósok társadalomelméleti műveinek átfogó tanul-mányozása és megértése, ha az Ennahda lehetséges referenciapontjait keressük.