A vallásteológiai javaslatok összevetése a közéleti teológia gyakorlatával

Mint az értekezés elején jeleztük, az EKD-nak a 2.7-es fejezetben bemutatott Grundlagentextje főbb megállapításait az értekezés későbbi fejezeteiben részletezett vallásteológia és a keresztény-iszlám vita értelmezése számára sorvezetőnek szántuk. Az alábbiakban a Grundlagentextnek az eddigi vallásteológiai javaslatok fényében történő reflexiójára, illetve a teológiai javaslatok rövid értékelésére kerül sor.

1) VILÁGBÉKE. A Grundlagentext egy meghatározott célból, a társadalmi és politikai béke elősegítése érdekében készült. Mint a 4.2 fejezetben láttuk, Hick, Newbegin, Lindbeck egyetértenek abban az episztemológiai megközelítésben, hogy a tényeknek és helyzeteknek fontos, konstitutív elemét képezik a velük kapcsolatos percepciók, vagyis a szubjektív tényezők. Alma és LaFargue kifejtésében ennek valláspszichológiai magyarázatát is megismerhettük. Bár Hick konkrétan nem mond ilyet, de gondolatmenetéből rekonstruálható az emberek és kultúrák közötti béke (a világbéke) elérésének célja, ami nemcsak az EKD, hanem − mint a 3.7 fejezetben láthattuk − a római katolikus politikai teológiai gondolkodásnak is legfőbb mozgatója. A katolikus Küng − 4.9 fejezetben − bemutatott vallásteológiájának is legfőbb célja a világ szükségszerű egységnek elősegítése, aminek szerinte (is) elengedhetetlen feltétele a vallások dialóguson, diskurzuson keresztül megvalósuló megbékélése egymással. A

béke, mint cél megjelölése, és az egység, mint eszköz azonosítása, óhatatlanul befolyásolja a vallásteológus gondolkodását, és az ellentmondásokra való rámutatás, a konfrontatív megfogalmazás felől a hasonlóság, a közösség jegyeinek kimutatása és a különbségek diplomatikus kezelése, vagy egyenesen elbagatellizálása felé terel.

2) PÁRBESZÉD. Az EKD a pluralitás tényének felismerése és a legszélesebb értelemben, azaz intellektuális, hitvallási és fizikai értelemben vett egzisztenciális félelmet gerjesztő kockázatai kezelésére a felvilágosítást és az egymásra nyitott, ugyanakkor hitvalló párbeszédet ajánlja segítségül. Hick sokkal egyszerűbb megoldást kínál a Valóst, mint numinózust azonosító vallásteológiájában. Bár Hick Valósa szerinte emberileg megismerhetetlen (ineffabilis), és vele kapcsolatosan lényegi megállapítást nem lehet tenni, Hick mégis kijelenti, hogy a Valós egy, vagyis minden vallás tulajdonképpen ugyanazt az istent tiszteli csak más-más úton. Vagyis a párbeszédnek nincs különösebb gyakorlati jelentősége, hiszen az egység ténye tagadhatatlan, a megosztottság csupán látszat. A 4.4 fejezetben Ho, Insole, LaFargue mindezzel kapcsolatos kritikája után Huang felvetését mutattuk be, aki szerint sem kellően indokolt Hick módszertanában heurisztikus, hatásában pedig abszolutisztikus felvetése. Huang elemzése − a 4.6 fejezetben szereplő Patsch által − az inkulturáció katolikus fogalmával kapcsolatban használt gadameri horizont-összeolvadás koncepciójához érkezik meg, és alapvető összhangban van Härle pozicionális pluralizmusról szóló, 4.14 fejezetben bemutatott, lényegében inkluzivista javaslatával.

3) AZ EXKLUZIVIZMUS, INKLUZIVIZMUS ÉS A PLURALIZMUS ELUTASÍTÁSA.

Az EKD látszólag radikális módon igyekszik elszakadni részben a súlyos történelmi örökséget hordozó definíciók szorításából, és valami egészen mást javasolni a vallásközi kérdések kezelésére, hogy a jövő is egészen más lehessen, mint a vallásközi téren is fájdalmas múlt. Törekvése ellenére az EKD nem szabadulhat a már rendelkezésre álló gondolkodási keretekből, hiszen hitvalló keresztény egyházként ragaszkodnia kell Jézus Krisztus bizonyságtételéhez. Emiatt pedig − csakúgy, mint Hick, Rose és részben Panikkar kivételével az összes, dolgozatban szereplő teológus − lényegileg a keresztény inkluzivizmus jelenleg többségi táborába sorolható. Velük szemben az igazi pluralisták tagadják Jézus Krisztus szentháromságos szerepét, ami (aki) a vallási téren határtalan pluralizmus egyetlen lényegi akadálya. Míg az EKD képtelen a vallásteológiai diskurzus kategóriáitól elszakadni, és a pozicionális pluralizmuson túllépni, Raimon Panikkar 2.6 fejezetben bemutatott nagyvonalú

javaslata megteszi ezt. Panikkar szerint ugyanis a pluralizmus nem elméleti rendszer vagy ideológia, hanem egy gyakorlati, emberi attitűd, és a valóság alapvető jellemzője.

Panikkar mindenkit felülírni hivatott, ezért abszolutisztikus javaslata Hick vallásfilozófiája számára részben segítség (pluralista exkluzivizmusa révén), részben azonban támadás (a filozófiát elutasító antropológiai miszticizmusa miatt).

4) VALLÁSSEMLEGES POLITIKAI TEOLÓGIA. Bár szigorúan véve nem a vallásteológia, hanem a politikai teológia területéhez tartozik, de vallásteológiai megalapozottsága miatt itt kell kezelni az EKD gyakorlati kérdésektől, konfliktusoktól távolságtartó, azok kezelését a liberális demokrácia államrendszerének kompetenciájába utaló iránymutatását. Mivel az EKD a keresztény teológusokhoz hasonlóan nem tudja a pluralizmus és Jézus Krisztus egyedülállósága közötti feszültséget feloldani, ezért az ebben az erőtérben felmerülő viták eldöntését – hivatkozva a protestáns közéleti teológia liberális demokratikus elkötelezettségre – a konkrét, gyakorlati jellegű, vallásközi elemeket is tartalmazó kérdések kezelését a szerinte nemcsak szekuláris, de eredetében is vallássemlegesen létrejött liberális demokrácia intézményrendszerének hatáskörébe utalja. A pozicionális pluralizmus képében megfogalmazott inkluzivizmus melletti, Tillich, Härle és Newbegin álláspontjával is összhangban lévő döntésük értelmében ez nem lehet meglepő, hiszen csak egy logikus következményről van szó. Ezt a − többségi elven működő liberális demokrácia hátterén (Sitz im Leben) kialakított − álláspontot ugyanakkor könnyen érheti a képmutatás és az őszintétlenség vádja, hiszen egy vallásilag keresztény többségű, történelmileg keresztény múltú országban kényelmesen biztosítható a keresztény teológiának is megfelelő álláspont többségi, politikai sikere. Sokkal meggyőzőbb lenne az EKD álláspontja, ha a 3. fejezetben bemutatott Habermas-Rawls vitának nemcsak az egyházakat politikailag emancipáló habermasi álláspontjára, hanem Rawls-nak a tudatlanság fátylával kapcsolatos felvetésére is reflektáltak volna.

Különösen izgalmas lenne ez a munka annak fényében, hogy más-más indíttatásból, de mind a katolicizmus, mind az iszlám eltérően viszonyul az igazság kérdéséhez, és a liberális demokráciához.