2. ELŐZMÉNYEK
2.2. Szlovákok Nyíregyházán
2.2.3. A szlovák kultúra térvesztése Nyíregyházán
A nyíregyházi szlovákok akkulturációs folyamatának a tanyára történő kivonulás mellett másik kulcsfontosságú mozzanata a szlovák kultúra térvesztése. Gyivicsán Anna az alföldi szlovák mezővárosok fejlődésének az alábbi közös sajátosságokat tulajdonítja: sokáig prosperáló gazdaság, paraszti közigazgatási autonómia, az evangélikus egyház etnokulturális küldetéstudata, gyors lakosságnövekedés, óriási kiterjedésű határ, tanya és város szoros kapcsolata.123 Mindezek többé-kevésbé jellemzőek Nyíregyházára is. Két nagyon fontos eltérés viszont van. Egyrészt a tanya és a város kapcsolata már a 20. század fordulójára meglazult, másrészt pedig az evangélikus egyház küldetéstudata Nyíregyházán nem nyilvánult meg, sőt itt az egyház a szlovák ajkú hívek magyarosításának szolgálatában állt.
Leffler Sámuel124 éppen az evangélikus egyháznak tulajdonítja az itteni szlovák ajkú lakosság gyors asszimilációját.125 Gyivicsán Anna szerint viszont az evangélikus lelkészek csak szellemi-pszichikai ráhatással voltak a folyamatra, azt elsősorban a polgári-társadalmi szervezetek, a város fejlődési útja eredményezte. Jelen dolgozatnak nem célja az asszimiláció
122 Az 1941. évi népszámlálás feldolgozott adatsorai nem szolgáltatnak erre vonatkozóan adatot.
123 Gyivicsán, 1991. 36. o.
124 Leffler Sámuel (1851–1915) gimnáziumi tanár, a nyíregyházi evangélikus gimnázium igazgatója, a város társadalmi életének tevékeny tagja. Latin nyelvtanárként gimnáziumi tankönyveket írt, verseket fordított. 1893-1897 között rendezte és darabonként lajstromozta a város addig rendezetlen levéltárát, az általa összeállított alapleltár ma is a város legrégebbi iratainak legfontosabb segédlete. A millenniumra készülő Borovszky Sámuel által szerkesztett Magyarország vármegyéi és városai sorozatba megírta Nyíregyháza történetét. Történeti munkájáról ld. Bánszki, 2011. 257–259. o.
125 Leffler, 1900. 114. o.
43 okainak vizsgálata, így elfogadjuk Gyivicsán Anna álláspontját és abból kiindulva ábrázoljuk a folyamatot.
Leghamarabb a városi közigazgatásból tűnt el a szlovák nyelv.126 A megtelepedéskor a városvezetés főleg szlovák (biblikus cseh), kisebb részben latin nyelven keletkeztette hivatalos iratait, de 1810 után a városi jegyzőkönyvekben és szerződésekben már nem találkozunk szlovák szövegekkel. Egy-két irattípust ugyan még szlovákul írtak, mint például az adóösszeírások táblázatait vagy néhány magánjogi iratot, mint a végrendeleteket, de a közigazgatás magyarul működött. 1836-ban pedig úgy határoztak, hogy ezután a közhírré tétetések is magyarul fognak megtörténni, mivel a tót lakosság egyre inkább bírja az ország nyelvét.127
A nyíregyházi evangélikus egyház és az itteni szlovákság kapcsolata kettős képet mutat. Egyrészt ez az egyetlen szervezet volt, amely őrizte a származástudatot, ugyanakkor nem vett részt a népi kultúra ápolásában és alakításában, mint ahogyan tette azt a dél-alföldi szlovák közösségekben. Az egyházban a nyelvi változások lassabban folytak le. A hívekkel való érintkezésben már az 1840-es évektől a magyart kezdték el használni, azonban az első teljesen magyar nyelvű istentiszteletet csak 1913-ban tartották. 128 A Tranovcius-féle énekeskönyvet is a 20. század közepéig használták, sőt annak egy részét magyarra fordították a gyülekezet számára. A megszokott dallamok magyarul éneklése ugyancsak a magyar nyelv ügyét szolgálta.
Az evangélikus egyház intézményei sem képviselték a szlovák kultúra ügyét. A városi evangélikus elemi iskolában a tanítás nyelve a megtelepedéskor a szlovák volt, de már a kezdetektől kívánatos volt, hogy a tanító tudjon magyarul és előnyt jelentett, ha németül is beszélt. A tiszai egyházkerület129 iskoláiban 1841-ben vezették be a magyar nyelv használatát.
Mivel nagyszámú szlovákság és németség élt a területen, előbb csak a tárgyak megnevezésében tették kötelezővé azért, hogy megszokják és mielőbb a magyar a tanítás nyelvévé válhasson. 130 A mindössze egy évet megélt evangélikus tanítóképző megalakításakor, 1847-ben éppen azért választották a várost, mert ott az egyházmegye hívei
126Az irodalmi szlovák nyelv a 19. század derekán született meg Ľudovit Štúr nyelvújításai nyomán, addig nyelvjárásokat és a králicei Biblia nyelvét (a biblikus csehet/bibliščinát) használta a szlovák írásbeliség. A nyíregyházi szlovák iratok is tartalmaznak egyedi elemeket, egy részük később a nyelvjárásban tovább élt.
127 Kujbusné, 2010. 223. o.
128 Takács, 2008. 126. o.
129 A 19. században az ország öt evangélikus egyházkerületre oszlott: bányakerületi, dunáninneni, dunántúli, tiszai és erdélyi. 1848-ban az igen kiterjedt tiszai egyházkerület nyolc esperessége magában foglalta Gömör, Kishont, a felvidéki hat szabad királyi város (Bártfa, Eperjes, Kassa, Késmárk, Lőcse, Szeben), a Szepesség, a Tátraalja, Sáros, Borsod, Abaúj, Zemplén, Szabolcs, Szatmár, Heves és Bihar vármegyék nagy számban szlovákajkú gyülekezeteit.
130 Székács, 1848. 176. o.
44 által használt mindhárom nyelv (magyar, szlovák, német) használatos volt, de a gyülekezet és a városvezetés magyar nyelv iránti buzgalma biztosította a magyar nyelv felülkerekedését, ezzel együtt pedig a jelentős számú „tót” lakosság megnyugtatta a szlovák nyelv előretöréséért harcolókat is.131
Az 1880-as évek közepén az oktatás nyelveként a városi elemi iskolákban már nem említik a szlovákot.132 Azonban az tovább élt a tanyán, és természetesen tanítási nyelvként való háttérbe szorulása sem jelentette azt, hogy a tanulók anyanyelve kizárólagosan a magyar lett volna. 1910-ben még mindig 21 olyan felső tagozatos diák tanult, aki csak tótul beszélt.133
Geduly Henrik134 a millennium idején a következőképpen ír a nyíregyházi szlovák nyelvről: „Nyelvök most éli az átalakulás korszakát, a miben templom, iskola, hatóságok egyaránt jótékony befolyással vannak rájuk. Az öregebbek ugyan egymás közt tótul beszélnek, de igen gyakran találkozunk oly esettel, a midőn gyermekeiket, habár törve is a szót, magyarul szólítják meg. A fiatalabbak sokhelyütt kizárólag magyarul társalognak egymással, s jellemző, hogy tót nótát már nem is tudnak, ha dalolnak, énekük szép, zengzetes magyar nyelven hangzik. […] Egyébiránt a vagyonosabb szülők közül gyermekeiket sokan németszóra is felküldik a Szepességre s ezért nem ritka eset, hogy tanyai népünk sorában akadunk olyanokra is, kik három nyelvet beszélnek.”135
Nemcsak az evangélikus egyházi intézmények, de a Nyíregyházán alakuló társadalmi egyesületek sem vállalták fel a szlovák nyelvűséget. A polgárosodó város első egyesülete, a Magyar Olvasó Társaság 1831-es alapítólevelében – habár az okirat aláírói között számos városalapító család leszármazottját megtaláljuk – a magyar nyelv művelését teszi céljává, amit neve is jelez. Vagyis a szlovák kultúra már a polgárosodás kezdetén kiszorult és később sem kapott szerepet, holott a lakosság beszélt nyelve volt. A dél-alföldi szlovák közösségekben ezzel szemben a szlovák nyelvű sajtó- és könyvkiadás is támogatta a kultúra megőrzését és erősítette az identitást. A békéscsabai evangélikus könyvesbolt, az általa kiadott kötetek és periodikák, a nemzetiségi sajtó nehézségei ellenére a két világháború között nagymértékben hozzájárult a nemzetiségi tudat fenntartásához. 136 A békési szlovákok ragaszkodtak az anyanyelvi oktatáshoz, ezzel szemben a nyíregyházi közösség különösebb ellenállást nem tanúsított annak háttérbe szorulásakor.
131 Orosz, 1985. 190. o.
132 Kedves, 2011. 37. o.
133 Uo. 36. o.
134 Geduly Henrik (1866–1937): evangélikus lelkész, 1911-től a tiszai egyházkerület püspöke.
135 Geduly 1896. 274-275. o.
136 Kmeť, 2015. 177. o.
45 A két világháború közötti időszakban a Gazdakör és a hozzá kapcsolódó Gazdaifjak Társasága volt az a társadalmi szervezet, amely nagyjából az őslakos gazdákat tömörítette, de ez sem vállalta a népi kultúra ápolását. Az egyesület leginkább polgári eleganciával bíró bálokat és mulatságokat szervezett, tagjainak mezőgazdasági előadásokat tartottak. A Gazdakör székházába főként az idős, már a városba beköltözött gazdák jártak kikapcsolódni, vasárnap délutánonként ügyeiket megbeszélni, a tehetősebbek itt tartották gyermekeik lakodalmát.