A sajtóirányítás szervei közti feladatmegosztás

„párt politikáját”, azaz az érvényes, a kiemelt fontosságú vagy éppen aktuálisan előtérben álló határozatokat, azok legfontosabb megállapításait, szempontjait – mivel a sajtó működése e politika megvalósítását volt hivatott szolgálni.

A szerkesztőségek vezetői a bizalmas információk, párthatározatok – pozíciójuktól függő nagyságú – részéhez hozzájuthattak. Azt, amit ezekből és ezen túlmenően a pártvezetés fontosnak tartott a főszerkesztők értekezletein igyekeztek tisztázni. Az egyik napirendet így mindig a „beavatás” adta, amelybe beletartozhatott a várható események, határozatok sajtóbeli kezelésének megbeszélése – legtöbbször kérésnek álcázott utasítások formájában. A beavatás azonban számos nem publikus információt, készülő intézkedést, eldöntetlen ügyet is érintett.

Ezek esetében inkább azt nyomatékosították a sajtóirányítók, hogy mely témák említése volna még „korai”, járna nem kívánatos következményekkel, azaz tilos. Az értekezletek másik funkciója az értékelés, a tanulságok megbeszélése volt. A különböző rendszerességgel és szervezettséggel készülő értékelések mellett a különböző körökből érkező visszajelzések alapján a házigazda „mások okulására” felidézte az értekezlet előtti időszakban elkövetett hibákat. Lehetett ez egy-egy olyan közlés, amely ellen valahonnan panasz érkezett, valamilyen téma elhanyagolása vagy túlbeszélése, az újságírók nem megfelelő viselkedése egy-egy rendezvényen, hivatalos úton.³⁸⁴

Ahogy az egyik főszerkesztő a nyolcvanas években felvázolta, az információk után „jönnek az

»egyebek«: először, hogy milyen események várhatók, majd általános elemzés következik az elmúlt periódus munkájáról, amelyben X újság megdicsértetik, hogy jól foglalkozott valamivel, míg Y újság elmarasztaltatik, hogy rosszul, szerencsétlenül, nem az irányelveknek megfelelően nyúlt egy problémához – ezek a bírálatok mindig jó fogódzók: más kárán tanul az okos”.³⁸⁵ Vagyis a szerkesztők szemszögéből az értekezletek második része segíthetett kiérezni a soha nem rögzített, sok aktuális szemponttól is függő szabályokat és határokat, míg a sajtóirányítás számára a visszajelzés a főszerkesztői tevékenység egyik lényeges orientálási módszere volt. Azonban nem csak negatív értékelések hangzottak el: Pethő Tibor szerint a hetvenes években új főszerkesztőként pozíciójának, tekintélyének sokat jelentett, hogy ezeken az értekezleteken a Magyar Nemzetet elsősorban a jó példák között emelték ki.³⁸⁶

Ám afelől, hogy az értekezleten ténylegesen utasításokat osztanak, – a forma ellenére – a sajtót irányítók nem hagytak kétséget. Naményi Géza például így emelte fel hangját az elmondottak nyomatékosítására: „a szerkesztői értekezleten elhangzó hasonló jellegű kívánságok – nevezzük nyíltan:

instrukciók – érvényesítése nincs kellőképpen és megnyugtató módon biztosítva a szerkesztőségekben”.³⁸⁷ A főszerkesztői értekezletekre egyébként is jellemző volt a felsőbbség kinyilvánítása, egyfajta fölényeskedés. Megjelent ez olyan fordulatokban, mint „azt hiszem egyetértünk”, „mondanom se

384 A főszerkesztői értekezletek anyaga meglehetősen hiányosan maradt fenn, elsősorban a Tájékoztatási Hivatal anyagában (MOL XIX-A-24b). Az irodalmi-kulturális sajtó főszerkesztői számára tartott értekezletek tanulságait monográfiában feldolgozta: VÖRÖS László: Szigorúan ellenőrzött mondatok. Szeged, Tiszatáj Könyvek, 2004.

385 HEGEDŰS István: i. m., 51.

386 Pethő Tibor-interjú. Készítette Murányi Gábor 1989-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 189. sz., 717.

387 Az 1959. február 27-i főszerkesztői értekezlet anyaga. MOL XIX-A-24b 10. doboz

kell”, illetve még inkább az olyan – egyenlőtlen helyzetet tükröző – tréfákban, mint Naményi Géza következő megjegyzései. „Általában jól értesült több egybehangzó forrásból származó hír szerint ma már 17-e van, sőt dél is elmúlt, javaslom tehát, hogy mindenki tartsa meg a kért határidőket, mielőtt goromba leszek.”³⁸⁸ Vagy: „Nem akarom azt mondani, amit a moly mama, hogy aki nem eszik a télikabátból, az nem kap majd a fürdőruhából sem.”³⁸⁹ A hangnem természetesen a sajtóért felelős vezető személyiségétől függően változhatott, de a főszerkesztőknek a nyolcvanas években is tudnia kellett, mit is takar a „kérés”. Egy főszerkesztő szerint az értekezleten elhangzottak

„kérések [voltak], hangsúlyozom, sohasem tiltások: az ellenzéki színezetű monori találkozó után fölolvasták a résztvevők névsorát, olyan sebességgel, hogy azt senki sem tudta követni, s amikor felállt valaki, hogy most ez annyit jelent-e, hogy rájuk szilencium van, akkor a válasz elhárító volt – azért az ott ülők körében világos lehetett, hogy a tanácskozásról nem illik írni”.³⁹⁰

Persze egy főszerkesztőnek az aktuális viszonyok között külön megbeszélés nélkül is illett tisztában lennie. Az Ötlet főszerkesztőjét 1984-ben egy olyan NSZK-NDK kapcsolatokat taglaló írás miatt részesítették utolsó figyelmeztetésben, amely kiválthatta az NDK és a szocialista országok érzékenységét. Az APO elutasította a főszerkesztő védekezését, miszerint nem kapott tiltást vagy kötelező útmutatást a témában. A sajtóalosztály vezetői szerint azon túl, hogy egy főszerkesztőtől megkövetelhető az „ideológiai biztonság” és a „politikai felkészültség”, annak kötelessége nyomon követni a napisajtót, hogy az alapján a párt tömegkommunikációban képviselendő álláspontját is képviselni tudja.³⁹¹

A bizalmas jellegű tájékoztatók rendjét az 1958-ban megszülető PB-határozat rögzítette először. Ez előírta, hogy a KB első titkára félévente, a KB „illetékes” titkára³⁹² negyedévente, míg az Agitációs és Propaganda Osztály vezetője havonta tájékoztassa a sajtó vezető munkatársait saját területük lényegbevágó kérdéseiről, illetve a párt határozatairól, amelyeket a szerkesztői-lapvezetői tevékenységük során figyelembe kell venniük. Ezen felül a KB első titkára és a vezető újságírók külön negyedéves találkozóit is előírták, amely arra szolgált, hogy a párt első embere átfogó képet adjon a sajtó számára a párt politikájáról. A Kádár János által tartott főszerkesztői értekezletek soha nem váltak rendszeressé, sőt kifejezetten ritkaságszámba ment, amikor az első titkár formális keretek között leült a sajtó képviselőivel.

Ugyanakkor Kádár néha „üzent” a tömegkommunikációban dolgozóknak, amelyre néha a KB,

388 Az 1959. április 19-i főszerkesztői értekezlet anyaga. MOL XIX-A-24b 10. doboz – A figyelmeztetés arra utalt, hogy a szerkesztőségek nem jutatták el időben a munkatársak másodállásairól és nyelvtudásáról készített kimutatást a Tájékoztatási Hivatalhoz.

389 Az 1960. december 6-i főszerkesztői értekezlet anyaga. MOL XIX-A-24b 12. doboz – A fenti kijelentés annak kapcsán hangzott el, hogy a szovjet emlékmű 1960. november 7-i koszorúzásán a 23 meghívott főszerkesztőből csak egy jelent meg.

390 Hegedűs István: i. m., 51.

391 Karvalics László levele Erdős Ákos főszerkesztő részére (1984. augusztus 22.). MOL MK–S 288. f. 22. cs.

1984/15. ő. e.

392 Itt az ideológiai titkárról van szó, annak ellenére, hogy ugyanez a pont a pártvezetők munkaterületeire is utal.

Az egyes szakterületek határozatairól és problémáiról pártvonalon az ideológiai élet irányító feladata maradt a

„tájékoztatók tájékoztatása”, nem az egyes pártosztályok vezetőié.

a PB üléseit használta, olykor viszont az országgyűlés széles nyilvánossága előtt tett megjegyzéseket.³⁹³

A határozat szólt a Tájékoztatási Hivatal feladatairól is: eszerint az volt hivatva tájékoztatni a sajtó vezetőit (a határozat sem itt, sem a párt esetében nem a főszerkesztő kifejezést használta) az állami szervek – kormány, Elnöki Tanács, országgyűlési bizottságok – üléseiről, rendelkezéseiről. A Hivatal számára viszont nem írt elő kötelező rendszerességet, a tájékoztatók sűrűsége nyilvánvalóan a fenti szervek menetrendjéhez igazodott.³⁹⁴

Az ötvenes évek végén és a hatvanas években a Tájékoztatási Hivatal nagyjából havonta megtartotta a maga sajtótájékoztatóit. Erre a szerkesztőségek viszonylag széles körét – az országos és megyei napilapok, hetilapok, MTI, rádió, televízió, Filmhíradó, illetve a MÚOSZ vezetőit – hívták meg. A megbeszélésekre elsősorban a főszerkesztőket várták, de a helyetteseik, vagy a szerkesztőbizottság tagjai is képviselhették őket. A meghívottak köre a tematika szerint változhatott. Az elhangzottakról összefoglaló is készült, amelyet a tájékoztatókról legtöbbször hiányzó megyei főszerkesztők írásban megkaptak. Előadóként rendszerint a kormány egyik tagját vagy egy-egy terület állami irányítóját hívták meg, aki a saját szakterületéről beszélt. A Tájékoztatási Hivatal eleinte igyekezett sajtótájékoztató jelleget kölcsönözni ezeknek az alkalmaknak, így a szerkesztőségeket megkérték, hogy előzetesen adják le a hivatalnál, milyen kérdésekre várnak választ a miniszterektől. A tájékoztatók rangját mutatja, hogy a főszerkesztők vajmi kevéssé törték magukat a kérdések összeírásán. Amíg Gyáros László volt a hivatal elnöke, időnként nyilvános sajtótájékoztatókat is tartottak, amelyen külföldi újságírók is jelen lehettek. Ezért érvelt Gyáros a követezőképpen a főszerkesztők passzivitása ellen: „Ha azonban az elvtársak kizárólag a nyugati sajtóügynökségeknek engedik át a teret, akkor megeshet, hogy azoknak lesz igazuk, akik ezeket a szóvivői értekezleteket amúgy is feleslegesnek tartják.”³⁹⁵ A Hivatal feljegyzést is készített az államvédelem számára arról, hogy a külföldi sajtó képviselői mire voltak kíváncsiak egy-egy ilyen alkalommal.³⁹⁶

Miután 1959-ben Naményi Géza vette át a hivatal vezetését, a Tájékoztatási Hivatal a bizalmas tájékoztatók megszervezésére rendezkedett be. Ezek sorában 1960 őszén volt egy kezdeményezés, hogy rendszeressé tegyék a kormányfői szintű találkozókat. Ezen alkalommal Kállai Gyula – és a kormány több képviselője – ült egy asztalhoz a főszerkesztőkkel, hogy megvitassák, a két fél mit vár a másiktól, és miben érez hiányt. Született is egy megállapodás, amely rögzítette a felek kötelességeit, a további rendszeres kormányfői szintű találkozók azonban – akárcsak a párt első titkára esetében – elmaradtak.³⁹⁷ Az 1963-as áttekintésből az derült ki, hogy első titkári találkozóra csak egyetlen alkalommal került sor, így Kádár János – 1961 után – kormányfőként gyakrabban állt a nyugati sajtó, mint a magyar főszerkesztők elé. A

393 1958. januárjában például viszonylag hosszasan bírálta a Hétfői Hírek egy cikkét az országgyűlésben, amelyben a lap a pedagógus felelősségét vetette fel egy diák öngyilkossága miatt. Kádár János felszólalása az Országgyűlés 44. ülésnapján, 1958. évi január 28-án. Országgyűlési napló, 1953. II. kötet, 2317–2318.

394 Az MSZMP Politikai Bizottságának határozata a sajtó helyzetéről, feladatairól, 1958. In: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956–1962. VASS–SÁGVÁRI [szerk.]: i. m., 174–175.

395 Az 1959. január 16-i főszerkesztői értekezlet feljegyzései. MOL XIX-A-24b 10. doboz

396 Gál Péter levele Hazai Jenő ezredes részére, 1959. XIX-A-24b 10. doboz

397 Kállai Gyula főszerkesztői értekezlete a Tájékoztatási Hivatalban, 1960. MOL XIX-A-24b 12. doboz

KB-titkári találkozók a sajtóhatározatok utáni időszakban negyedévesnél sűrűbbek voltak, de aztán ritkábbá váltak, míg az APO vezetőjének „értékes és hasznos” megbeszélései szintén az előírtnál nagyobb szünetekkel követték egymást.³⁹⁸

Az osztály és a hivatal – valamint a MÚOSZ – munkamegosztását 1969-ben fektették le írásban, tehát egybeesett a Tájékoztatási Hivatal rangjának megemelésével, hatáskörének kiterjesztésével. Ebben már az szerepelt, hogy az állami szervek üléseiről, munkájáról a Hivatal a rovatvezetőket – és nem a főszerkesztőket – informálja. A szabályos ritmusban zajló kormányülések után a hivatal egyrészt kiadta a kormány vezetőivel és az érintett minisztériumokkal egyeztetett kommünikét az MTI szignójával, másrészt a hivatal elnöke, aki részt vett a kormányülésen is, tájékoztatta az országos lapok és az elektronikus média belpolitikai és gazdaságpolitikai rovatvezetőit a tárgyalt kérdésekről, a sajtóban megvalósítandó szempontokról. A gazdaságpolitikai-közgazdasági rovatvezetők a Gazdaságpolitikai Bizottság és a Tudománypolitikai Bizottság munkájába is betekintést kaphattak. A Hivatal ezen felül féléves látogatási tervet készített a Magyar Hírlap számára, amelynek a kormány félhivatalos lapja lévén igyekeztek egyfajta privilegizált helyzetet teremteni a kormánytagok szerkesztőségi látogatásainak rendszerével. A korábbi miniszteri tájékoztatók nyilvános sajtótájékoztatók formájában éltek tovább: a Hivatal minden félévben a kormány elé terjesztette a minisztériumokkal egyeztetett tervet, amelyben átlagosan három-hat nyilatkozatnak jutott hely, és újra felvették a külföldi tudósítók sajtótájékoztatóinak a rendszeresítéseit is.³⁹⁹ Ezek a legtöbb minisztérium esetében konkrét eseményekhez, intézkedésekhez, törvények elfogadásához kapcsolódtak, nem naptári beosztáshoz, így könnyen halasztást szenvedtek, ha a jogalkotás elhúzódott vagy a kérdés lekerült a napirendről. Ezen felül a Tájékoztatási Hivatal a jelentősebb szerkesztőségekkel egyeztette azt is, milyen vezető politikusokkal, milyen tárgyban igényelnének konzultációt. A tömegkommunikáció kéréseinek összegzése után a hivatal döntött, mely látogatásokat támogatja.⁴⁰⁰

Az Agitációs- és Propaganda Osztály a vezető pártszervek üléseiről és munkájáról tartott bizalmas tájékoztatókat – immár valóban rendszeresen – a főszerkesztők részére. Az APO nem szakterület, hanem laptípus szerint szervezte meg tájékoztatóit: az országos napilapok főszerkesztőit kéthetente, az országos hetilapok vezetőit havonta látták el információkkal, instrukciókkal, míg új elemeként megjelent a külföldre irányuló tájékoztató-propaganda tevékenységet végző szerkesztőségek vezetőinek kéthavi értekezlete. Emellett a Pártközpont rendszeresítette a sajtóterület alsóbb szintű irányítóinak a bevonását is: a tömegszervezetek, tömegmozgalmak agitprop vezetőit kéthavonta, a lapgazdák vezetőit és a szerkesztőségi párttitkárokat félévente hívták össze.⁴⁰¹ Az eltérő tájékoztatási rendet az eltérő megjelenési gyakoriság – és célközönség – indokolta.

398 Naményi Géza feljegyzése a tájékoztatás helyzetéről, problémáiról, fejlesztésének feladatairól, 1963. MOL MK–S 288. f. 22/1963. cs. 11. ő. e.

399 Várkonyi Péter feljegyzése, 1970. MOL XIX-A-24b 50. doboz

400 L. a Tájékoztatási Hivatal ezzel kapcsolatos 1979. évi levelezését és összesítéseit. MOL XIX-A-24b 130. doboz

401 L. Az Agitációs és Propaganda Osztály 1971. második félévi munkaterve. MOL XIX-A-24b 56. doboz

A hetvenes évek során a jellemző tendencia az volt, hogy ezek a szerkesztői-rovatvezetői tájékoztatók azon túl, hogy szabályos periodicitást vettek fel, szaporodni kezdtek, újabb és újabb lapkategóriákat fedve le. Az évtized második felében a Tájékoztatási Hivatal tematikus és laptípusok szerinti tájékoztatókat is tartott. Előbbiek sorát gyarapították az országgyűlési tudósítók számára az ülésszakok előtt megrendezett eligazítások, illetve a tudományos kérdésekkel foglalkozó újságíróknak szánt megbeszélések. A sajtóirányítás előszeretettel hozta létre egy-egy szakterület újságíróinak (honvédelmi, belügyi, tudományos, országgyűlési stb.) csoportjait. A napilapok és elektronikus sajtó képviselői mellett – ritkábban – más-más lapcsoportok szerkesztőit is összehívták, hogy tájékoztatást adjanak nekik a kormány politikájáról. A hetilapok és megyei lapok vezetőinek havonta, az üzemi lapok szerkesztőinek hathetente, a levelezési rovatvezetőknek kéthavonta adtak útmutatást.⁴⁰² Az Agitációs és Propaganda Osztály állandó értekezletei között szintén megjelentek a megyei lapok (havonta) és az üzemi lapok (alkalomszerűen) számára rendszeresített összejövetelek.⁴⁰³

A nyolcvanas évek első felében elégedetlen pártvezetés még mindig talált lyukat a fenti rendszeren: a kulturális újságírók tájékoztatásának koordinálatlanságát.⁴⁰⁴ Igaz az év közepén az Agitációs és Propaganda Bizottság már úgy határozott, hogy az APO és a TKKO szervezze meg a kulturális rovatvezetők legalább kéthavi találkozóit – az egyéb értekezletekkel azonos módon.⁴⁰⁵ A Bizottság úgy foglalt állást, hogy a kulturális újságírók tájékoztatása elsődlegesen maradjon a kulturális irányítás feladata. A Tájékoztatási Hivatal a következő évben olyan javaslattal állt a kormány elé, hogy további 50 olyan szerkesztőséget – heti-, havilapot, folyóiratot – kell bevonni a központi informálás rendjébe, amelyeknek „egyes olvasói rétegekre befolyásuk számottevő”. Egyúttal a „fehér foltok” felszámolása érdekében sűrűbbé, azaz folyamatosabbá kívánták tenni az információs értekezleteket.⁴⁰⁶

A pártvezetés mégsem a lefedetlenségben, hanem a hiányos tájékoztatásban látta a problémák fő okát. A Politikai Bizottság azt állapította meg, hogy a sajtóirányítás által nyújtott eligazítás a fenti apróbb hiányosságokkal együtt is alapvetően megfelelő, biztosítani képes azt, hogy a szerkesztők az elvárt, helyesnek tartott irányvonalat vigyék. A gond a szerkesztőségi fegyelemmel, a kapott tájékoztatás felhasználásával, továbbadásával, illetve az annak megfelelő újságírói munka megkövetelésével van – különösen a nagy szervezettel működő Magyar Rádió, Magyar Televízió és MTI esetében. „A tömegtájékoztatás központi intézményeinél a korábbi, általában jól működő belső irányítási-ellenőrzési mechanizmus – az információk biztonságos továbbadási rendszere, az információk hasznosításának következetes számonkérése, a publikációk közlés előtti szigorú ellenőrzési rendje

402 A Tájékoztatási Hivatal 1977. második félévi munkaterve. MOL XIX-A-24b 112. doboz; Tájékoztatási Hivatal 1980. első félévi munkaterve. MOL XIX-A-24b 138. doboz

403 L. Az Agitációs és Propaganda Osztály 1980. II. félévi munkaterve. MOL XIX-A-24b 134. doboz

404 Jelentés az Agitációs és Propaganda Bizottság részére a tömegtájékoztatás irányításának, orientálásának, ellenőrzésének rendjéről, 1982. MOL XIX-A-24b 145. doboz

405 A Politikai Bizottság 1982. december 7-i határozata a sajtó, a rádió és a televízió irányításáról. MOL MK–S 288. f. 5/868. ő. e.

406 A Tájékoztatási Hivatal előterjesztése a Minisztertanács részére a sajtó, a rádió és a televízió irányításának továbbfejlesztéséből a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalára háruló feladatokról, 1983. MOL XIX-A-24b 152.

doboz

– fellazult. A belső irányítási-ellenőrzési rendszerek lazasága veszélyezteti az irányítás eredményességét –, különösen a rádiónál és a televíziónál – ahol az intézmények bonyolult felépítésűek, továbbá nagy a publikációk és a külső szerzők száma. Az információk elakadása a szerkesztőségek, intézmények felső vezetésének szintjén, a munkatársakig húzódó információs láncok hiányosságai, valamint a rendszeres és következetes vezetői ellenőrzés, illetve a felelősségre vonás elmaradása nyit tág teret az eszmeileg zavaros, politikailag káros, pontatlan, aránytévesztő publikációk, műsorok, gyakran a privatizálás, az elvtelen szenzációhajhászás számára.”⁴⁰⁷

A fenti probléma kezelésére a PB a sajtóirányítás módszereinek finomítását javasolta. Valóban tény, hogy a kiadott információk áttételekkel jutott el a címzettekhez, a műsorokat készítőkhöz. A Magyar Rádiónál például a főszerkesztői értekezleteken az intézmény elnöke vette részt. Ő adta tovább az intelmeket a Politikai Adások Főszerkesztőjének, aki a turnusvezetőket igazította el. Így a tényleges döntéseket meghozó szerkesztőkig három lépcsőn át vezetett az út.⁴⁰⁸

Az újabb és újabb szerkesztőségi csoportok bevonása helyett a – Tájékoztatási Hivatalnál már régebb óta létező – témánkénti, illetve új elemként a szerkesztőségi hierarchiában elfoglalt poszt szerinti értekezletek vetődtek fel. Ebben egyúttal a szokásos passzív, információ-befogadó jellegű értekezletek helyett az aktív részvétel, a tényleges konzultáció és együttgondolkodás útját látták. Ezt célozták volna azok a sajtóirányítás és a tömegkommunikáció vezető szakemberei közötti tanácskozások is, amelyeknek egy-egy projekt kidolgozásánál – nagy horderejű események, intézkedések tájékoztatási tervei, a tájékoztatás elvi, módszertani, fejlesztési kérdései – szántak szerepet.⁴⁰⁹ Első lépésben ugyanakkor a sajtóirányítás egyszerűbb, bár valóban ritkán bevetett eszközhöz nyúlt: számos főszerkesztőt eltávolított. Három éven belül minden központi napilap főszerkesztőjének is mennie kellett.

Az az elgondolás, hogy a főszerkesztői-újságírói megbeszéléseket a ténylegesen partneri viszony, együttműködés felé mozdítsák el, később is felmerült. Ám az, hogy a tömegkommunikáció irányítóinak és a vezető újságíróknak a találkozóit egyfajta

„tájékoztatáspolitikai munkaközösségekké” alakítsák, ahol közösen alakítják ki a fontos kérdésekben a következő hetekben követendő taktikát, megmaradt a tervek szintjén.⁴¹⁰ A kötelező főszerkesztői értekezletek rendszere 1988 második felében megszűnt. A sajtóirányítás ekkortól eltérő rendszerben kereste a befolyásolás és informálás lehetőségeit a pártsajtóban, a nem pártlapoknál, illetve az állami intézményekben (Magyar Rádió, MTV). Előbbiek esetében fenntartották volna a Társadalompolitikai Osztály által szervezett főszerkesztői értekezletek rendszerét. A többi orgánumot konzultatív formákkal kívánták befolyásolni: egyrészt a pártvezetők által tartott konzultációs fórumok, másrészt elkötelezett, kommunista

407 Jelentés az Agitációs és Propaganda Bizottság részére a tömegtájékoztatás irányításának, orientálásának, ellenőrzésének rendjéről, 1982. MOL XIX-A-24b 145. doboz

408 HAVAS Henrik: i. m., 167.

409 Jelentés az Agitációs és Propaganda Bizottság részére a tömegtájékoztatás irányításának, orientálásának, ellenőrzésének rendjéről, 1982. MOL XIX-A-24b 145. doboz

410 Kocsis Tamás levele Lakatos Ernő részére (1986. január 14.). MK–S 288. f. 22. cs. 1986/30. ő. e.

szakújságírók kisebb csoportjaival kialakított tartós munkakapcsolat révén. A Magyar Rádió, az MTV és az MTI esetében a kormányzati felügyeleten keresztül, a kormány megalakítandó Tájékoztatáspolitikai Kollégiumában megszerzendő domináns helyzet adhatott volna alapot a párt akaratának érvényesítésére.⁴¹¹ A párt párttagok általi érdekérvényesítésének azonban nem volt kialakult gyakorlata. Ilyen kísérletként értékelhető a Társadalompolitikai Osztály 1989.

júliusi levéltervezete, amelyben a Magyar Rádió és Magyar Televízió MSZMP-tag munkatársait szólították fel a párt helyzetéről, törekvéseiről, állásfoglalásainak értékeléséről, a nyilvánosság fejlődéséről szóló párbeszédre. A levélben a pártközpont immár nem követel, hanem kér, nem kijelent, hanem kérdez.⁴¹² Ám kényszerítő erő nélkül, a megváltozott belső és külső feltételek mellett a párttag újságírók együttműködési készsége is kérdésessé vált.

A főszerkesztői, rovatvezetői, szakújságírói, szakosztályi tájékoztatók természetesen nem az egyetlen módszerei voltak az információk és kérések továbbításának, illetve a lapok értékelésének. A két hét – egy hónap – túlságosan távoli volt ahhoz, hogy ne merüljenek fel rendszeresen aktuális, ad hoc szempontok, követelmények, amelyeket az APO vagy a Tájékoztatási Hivatal telefonon, illetve írásban – az MTI útján – pro domoként, azaz kötelező utasításként juttatott el a szerkesztőségekhez. Utóbbit csak e két szerv adhatott ki, amelynek kimondására azért volt szükség, mert a minisztériumok is előszeretettel éltek az utasításoknak ezzel a gyors és egyszerű módjával. Jellemző a sajtóirányítás alapállására, hogy ilyen esetekben is arra kötelezték a szerkesztőséget, hogy további utasításig tekintsék érvényesnek az illetéktelenül kiadott pro domokat.⁴¹³ Ez azt is jelentette, hogy a fenti szabályozás ellenére minisztériumok, országos hatáskörű szervek adott esetben továbbra is megpróbáltak közvetlenül hatni a sajtóra egy-egy téma megszűrése érdekében.

Ám míg a pro domokat – mivel azok az MTI infrastruktúrán keresztül futottak – könnyen ellenőrizni lehetett, a szerkesztőségi telefonokon a lap mindig elérhető maradt, a sajtóirányítás megkerülésével is. A TV Híradó 1975-ös esete azt mutatja, hogy az állami szervek vezetői nem is haboztak fellépni, ha érdekeiket, tekintélyüket veszélyeztetve látták. Az Országos Vízügyi Hivatal vezetője tíz perccel a TV Híradó második kiadása előtt vetetett ki egy – már beharangozott – vidéki nyilatkozatot az adásból, mivel az adott, vidéken tett vezetői megszólalást a hivatal nem kívánta nyilvánossá tenni, de a győri kirendeltségük az MTI útján értesítette az eseményről a sajtót. Noha az Országos Vízügyi Hivatal – akárcsak a Tájékoztatási Hivatalon kívül más állami szerv – semmiféle jogosítvánnyal nem rendelkezett arra, hogy a sajtót ilyen közvetlen módon befolyásolja, a „nagyon határozott” kérésnek a TV Híradó ügyeletese, akinek nem sikerült elérnie feletteseit, nem mert ellenállni.⁴¹⁴ Jellemző, hogy az

411 Feladatterv a KB a politikai nyilvánosságról és az MSZMP sajtópolitikájáról hozott állásfoglalásai végrehajtására (1989. április 25.). MOL MK–S 288. f. 22. cs. 1989/1. ő. e.

412 Javaslat a Politikai Intéző Bizottságnak a Magyar Rádió és a Magyar Televízió kommunistáinak írandó levélre (1989. július 11.). MK–S 288. f. 22. cs. 1989/1. ő. e.

413 Naményi Géza levele Katona István részére, 1964. MOL XIX-A-24b 22. doboz

414 Horváth J. Ferenc feljegyzése az Országos Vízügyi Hivatal által „leállított” TV Híradó riport ügyéről, 1975.

MOL XIX-A-24b 88. doboz

ügyből a koordinációs elégtelenségek mellett a Tájékoztatási Hivatal a másik fő tanulságként azt vonta le, hogy az országos szervek megyei megbeszélései alapvetően nem sajtótémák.⁴¹⁵ Noha a sajtóirányítás kifejezetten hangsúlyozta, hogy az előzetes tájékoztatást, elvi útmutatást tartja kívánatosnak, és limitálni akarja az ad hoc eszközöket, nem tudott lemondani róluk.

Ahogy Naményi Géza az egyik 1959-ben tartott főszerkesztői értekezleten felvetette: a hivatal

„minimalizálni akarja a telefonos instrukciók számát, illetve azt, hogy megírandó eseteket adjon. Sokszor gondolunk arra is, nem minősítik-e feleslegesnek a telefonunkat, annyira kézenfekvő dologról van szó. De mindebben meggondolásra késztet a Hétfői Hírek súlyos hibája…”⁴¹⁶

Hegedűs István – a HVG volt újságírója – egyenesen úgy látja, hogy a nyolcvanas években a telefon volt az előzetes kontroll legfőbb eszköze. Idézve az egyik meginterjúvolt főszerkesztőt:

„Ma bárki irányíthatná a sajtót, akinek telefonja van”. Persze sokszor az is előfordult, hogy a tiltás túlzott elővigyázatossággal történt, az adott szerkesztőség nem is akart a témával foglalkozni, sőt nem is tudott róla. „Jön egy telefon a Tájékoztatási Hivatalból, hogy lehetőleg ne foglalkozzunk azzal a két amerikai katonával, akik itt a háború alatt kiugrottak ejtőernyővel egy bombázóból, és most visszatértek; mondtam, hogy nem is volt szándékunkban, de köszönöm az információt, mert nem is hallottam róluk.”⁴¹⁷ Számos „igazoló jelentés”, levelezés is tesz említést korábbi telefonokról, de ezen elszórt források alapján számukat, gyakoriságukat felbecsülni lehetetlen. Ezek egy része előzetes figyelmeztetés volt, más része tűzoltó-akció, egy-egy cikk vagy műsor megjelenés előtti leállítása, míg az utólagos telefonhívások már a számonkérés részét képezik.

A kézi vezérlés ugyanakkor – amelynek a szimbólumává vált a szerkesztőségi telefon – nem feltétlenül mindig a szigorítás, a tiltás irányába tolt. Esetenként gyámkodhatott épp amellett, hogy valami közölhető lehessen, hogy ne érvényesüljön a szerkesztőségekben az automatikus biztonsági fék egy-egy kényesebb téma esetén. Ahogy Aczél György saját szerepét mindenképp túldimenzionálva említette, „a párt vezető szerepe arra való, hogy azokat a jogi szörnyűségeket… kiigazítsa, amelyek megszülettek ebben a túlszabályozott, túlcentralizált világban.” Persze volt aki a kézi vezérlést pusztán pragmatikus feladatnak fogta fel, volt aki politikai csatorozásai érdekében folyamadott hozzá, más önvédelemből, esetleg a hatalmi helyzetet kiélvezve, vagy a sakkjátékos passziójával, mint Aczél.⁴¹⁸

b. Előzetes tervezés

A sajtóirányítás egyik „vesszőparipája” volt a tervszerű sajtómunka biztosítása – érdekes módon azonban ez a követelmény nem épült be a sajtóról, tájékoztatásról szóló határozatokba. A tervezés természetesen nem nélkülözhető eleme a szerkesztői tevékenységnek, ugyanakkor a lapkészítés során – különösen a napilapok esetében – mégiscsak döntő szerepe van a történések spontaneitásának, az előre nem kalkulálható eseményeknek, témáknak. A tervezés normál menete is számol olyan tényezőkkel, mint a közeljövő

415 Várkonyi Péter feljegyzése Matúz Józsefné levelén, 1975. MOL XIX-A-24b 88. doboz

416 A lap jelen esetben elmulasztotta, hogy megemlékezzen Bölöni György (1882–1959) író, újságíró haláláról. Az 1959. szeptember 18-i főszerkesztői értekezlet anyaga. MOL XIX-A-24b 10. doboz

417 HEGEDŰS István: i. m., 52.

418 RÉVÉSZ Sándor: i. m., 149–151.

In document Eötvös Loránd Tudományegyetem (Pldal 102-120)