A rendszerváltástól napjainkig

A rendszerváltást követően, a társadalmi és gazdasági hatások nyomására a jogalkotási hullám elérte az ügyvédségre vonatkozó joganyagot is. A gazdasági szerkezet jelentős megváltozása komoly igényt jelentett az ügyvédi tevékenység iránt, elsődlegesen a létszám korlátozás feloldása tekintetében. Az 1991. évi XXIII. törvény⁷³ megszüntette az ügyvédi munkaközösségeket, ezáltal szabaddá téve az ügyvédi tevékenységet és az ügyvédi pályát. A folyamatot tovább erősítette a más területeken, elsősorban jogtanácsosként tevékenykedő jogászok oldaláról felmerülő nyomás. Ettől kezdődően ügyvédi tevékenységet az a személy folytathatott, aki az ügyvédi kamara tagja volt, tehát megszűnt az ügyvédi munkaközösség korábban állam által ellenőrzött formája. A törvény hét feltételt szabott meg, amelynek fennállta esetén a bejegyzést nem lehetett megtagadni. A feltételek között szerepelt a jogi diploma és a jogi szakvizsga megléte, a magyar állampolgárság és lakóhely, valamint a büntetlen előélet. A két további, technikai feltétel a kötelező felelősségbiztosítás megkötése és a megfelelő irodahelység biztosítása volt. Amennyiben a bejegyzést a megyei kamara elutasította, az Országos Ügyvédi Kamarához lehetett fellebbezni, s ennek határozatát már bíróság előtt lehetett megtámadni. A kizáró okok köre egyes rendelkezéseiben visszautalt a korábbi szabályozásra, azaz az ügyvéd nem állhatott foglalkozástól eltiltás hatálya alatt, nem zárták ki munkaközösségből, vagy munkaviszonyban álló jogtanácsosként nem fegyelmi büntetés alkalmazása miatt bocsátották el. Akit az ügyvédi kamara tagjai közül töröltek, az a törlést kimondó határozat jogerőre emelkedésétől számított egy évig nem volt felvehető a kamarába. Aki az ügyvédi tevékenység folytatásához az ügyvédi kamara területén nem rendelkezett megfelelő lakással vagy irodahelyiséggel, vagy cselekvőképességet korlátozó vagy kizáró gondnokság hatálya alatt állt, az szintén nem volt felvehető. A kizáró okok kivételi köre bővült a sporttevékenységgel, valamint a munkaviszonynak nem minősülő közéleti tevékenységgel is. A törvény külön rögzítette, hogy az ügyvéd csak egy ügyvédi kamara tagja lehet, és csak annak területén tarthat fenn irodát.

Az ügyvédségre vonatkozó jelenleg hatályos Ütv. kiegészítette a korábbi szabályozást azzal, hogy az ügyvédi tevékenység folytatásának feltételeként az ügyvédi eskü letételét is

73 1991. évi XXIII. törvény az ügyvédségről szóló 1983. évi 4. törvényerejű rendelet módosításáról.

megkövetelte, ahogyan azt az 1874-es ügyvédi törvényünk is tette. Eltér a törvény a korábbi szabályozástól annyiban is, hogy Magyarországon állandó lakóhellyel rendelkezés már nem törvényi feltétele a kamarába történő felvételnek. Az összeférhetetlenségi okok között új okként jelent meg, hogy az ügyvéd nem végezhet személyes közreműködéssel vagy korlátlan anyagi felelősséggel járó vállalkozási tevékenységet. A kivételi körbe ugyanakkor bekerült a nem igazságügyi szakértői tevékenység, az országgyűlési, európai parlamenti, helyi önkormányzati képviselői jogviszony, a munkaviszony nélküli igazgatósági és felügyelő bizottsági tagság, kuratóriumi tagság és tisztségviselés. Az ügyvéd két évig nem járhat el már nemcsak annál a bíróságnál, ügyészségnél, amelynél az ügyvédi kamarai tagsága előtt bíró, ügyész volt, hanem annál a nyomozó hatóságnál sem, amelynek tagja volt. Változtak a korábbiakhoz képest a fel nem vehetők körére vonatkozó szabályok is. Így nem vehető fel a kamarába az, aki a közügyektől vagy jogi képesítéshez kötött foglalkozástól eltiltás hatálya alatt áll; akit a bíróság szándékos bűncselekmény elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt, a büntetés kitöltésétől, illetve a végrehajthatóság megszűnésétől számított 10 évig, valamint akinek a szabadságvesztés büntetés végrehajtását próbaidőre felfüggesztették, annak leteltétől számított 3 évig. Úgyszintén nem vehető fel az, akit a kamarából kizártak, a határozat jogerőre emelkedésétől számított 10 évig; cselekvőképességet korlátozó vagy kizáró gondnokság hatálya alatt áll, vagy aki az életmódja vagy magatartása miatt az ügyvédi hivatás gyakorlásához szükséges közbizalomra érdemtelen. Az ügyvédi törvény 2009. október 1. napjával történő módosításával a kamarába történő felvételhez immáron nem a magyar állampolgárság a követelmény, hanem az Európai Gazdasági Térségről szóló Megállapodásban részes valamely állam állampolgársága.⁷⁴ A kizáró okok köre még tovább bővült azzal, hogy nem vehető fel a kamarába az sem, akinek a kamarával vagy a Magyar Ügyvédek Biztosító és Segélyező Egyesületével szemben lejárt tagdíjtartozása van.⁷⁵ Az ügyvédi törvény 2010. július 1. napjával hatályba lépett rendelkezései ismét módosították a szabályozást.⁷⁶ A kamarai tagság megszűnését (halál, kizárás, lemondás) és a kamara által történő megszüntetését (felvételre vonatkozó feltételek hiánya, tagdíjfizetési kötelezettség nem teljesítése, összeférhetetlenség fennállása, gondnokság alá kerülés, szünetelés után tevékenységet nem folytatja) a törvény külön is szabályozta.

74 2009. évi LXXV. törvény az igazságügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos egyes törvények módosításáról. 17 § (1) bekezdés

75 Tekintettel arra, hogy a Magyar Ügyvédek Biztosító és Segélyező Egyesületén kívül a kamara által elfogadott más felelősségbiztosítás is megengedett, így a módosítást követően azok, akik nem a Magyar Ügyvédek Biztosító és Segélyező Egyesületnél van lejárt tartozásuk, felvehetők a kamarába.

76 2010. évi CXXXVI. törvény az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény módosításáról.

Az ügyvédi tevékenységet érintő legutóbbi változásokra később, a dolgozat további részeinél térek ki, mivel azok már nem tartoznak a jogtörténeti áttekintés keretébe. Álláspontom szerint már a vázlatos történeti áttekintésből is leszűrhető, hogy az ügyvédség és az ügyvédi kamara létét meghatározó, napjainkban is aktuális kérdések jelentős része a történelem során korábban már felmerült. Ebből fakadóan a részletesebb elemzés hozzájárulhat a jelen kérdéseinek alaposabb megértéséhez is. Véleményem szerint a történeti áttekintésből egyértelműen kirajzolódik az ügyvédségnek azon sajátos lényege, hogy mindenkor a magánszféra világához kapcsolódóan nyújtott segítséget és intézményes védelmet a jogkereső közönség számára a fennálló állami szabályozás által meghatározott keretek között, azaz helyzetére alapvetően jellemző volt, hogy mindenkor a köz- és magánvilág határterületén helyezkedett el, kiemelten fontos közvetítő szerepet játszva azok között. Kijelenthető, hogy egyetlen történeti korszak sem létezhetett a kor színvonalának megfelelő ügyvédség és az ügyvédekre vonatkozó, legalább nagyjából megfelelő szabályozás nélkül, amelyből levonható az a tanúság, hogy az ügyvédségre – bármekkora kihívások is érjék a társadalmakat a történelem során – ahogy a múltban, úgy a jövőben is szükség lesz. Az ügyvédség jövőbeni szükségszerű fennmaradásra történő következtetésem pedig alapvetően egybevág azon nemrégiben megjelent gondolattal, hogy az ügyvédség napjai talán nincsenek megszámlálva, az ügyvédség még nem ítéltetett eltűnésre.⁷⁷ Feltételezve tehát, hogy ügyvédségre a jövőben is szükség lesz, a rá ható folyamatok jelenbeli és jövőbeni kutatása ésszerű alapokon nyugszik.

77 RICHARD SUSSKIND: The End of Lawyers? Oxford – New York: Oxford University Press, 2008.