A kontextualizáció eddigi tárgyalása során lényegi szerepet kapott az adaptív nyelvi tevékenység egyik meghatározó jellegzetessége, az interszubjektivitás, amelynek értelmében embertársainkat önmagunkhoz hasonló intencionális, mentális ágensnek tekintjük, akik – hozzánk hasonlóan – képesek egy triadikus viszonyrendszer (referenciális háromszög) keretében a velük interakcióba kerülő társaik figyelmét a nyelvi szimbólumok alkalmazásával a világ dolgaira, esemé-nyeire irányítani (Tátrai 2017: 907–911; l. még Tomasello 2002). Ám a kommu-nikációs igények adaptív kielégítésének nemcsak az a feltétele, hogy a képesek vagyunk a másik elméjéről, tudati állapotairól elméleteket alkotni (theory of mind), hanem az is, hogy képesek vagyunk mind a saját, mind a mások elmé-jéhez, illetve annak működéséhez reflexíven viszonyulni. A közös tudáson tehát nem csupán megosztozunk, hanem tudjuk is azt, tudatában is vagyunk annak, hogy megosztozunk rajta (l. részletesen Verschueren–Brisard 2009: 29–38).
Ennélfogva az interszubjektivitás és a reflexivitás olyan ikerjelenségek, ame-lyekkel az emberi nyelv sajátszerűsége, adaptív emergenciája leginkább magya-rázhatóvá válik.
Nyelvesz.indb 20
Nyelvesz.indb 20 2019.07.11. 4:37:582019.07.11. 4:37:58
A reflexivitásnak a dinamikus jelentésképzésben játszott lényegi szerepére hívja fel a figyelmet a metapragmatikai tudatosság fogalma (l. Verschueren 1999:
187–199; Tátrai 2017: 1038–1053; vö. még Lucy 1993; Silverstein 1993; valamint Mertz–Yovel 2009). A diskurzus résztvevőinek metapragmatikai tudatossága azt jelenti, hogy a résztvevők a diskurzus folyamatában képesek reflexíven viszonyul-ni a különféle nyelvi konstrukciókhoz és az alkalmazásukkal összefüggő kogviszonyul-nitív folyamatokhoz, illetőleg szociokulturális elvárásokhoz. Habár a metapragmatikai tudatosság nem egyszerűen nyelvi jelzések megnyilatkozói használatát jelenti, hanem a résztvevők különböző mértékű és jellegű reflexív viszonyulását a nyelvi tevékenységük közegében zajló dinamikus jelentésképzéshez, ennek a reflexív viszonyulásnak vannak, illetve lehetnek megfigyelhető nyelvi nyomai is. A me-tapragmatikai tudatosság explicit jelzései közé (vö. Verschueren 200: 447) azok a kontextualizáló konstrukciók sorolhatók, amelyekkel a megnyilatkozó a részt-vevők tudati beállítását teszi jelöltté, nyelvileg kidolgozottá.
A pragmatikai szakirodalomban azokat a nyelvi jelzéseket, amelyek a kontex-tualizáció jelzésére szolgálnak, és a diskurzus egészének, illetve határolt részeinek releváns kontextuális értelmezése szolgálnak, kontextualizációs utasításoknak (contextualization cues) szokás nevezni (Gumperz 1982; l. még Tátrai 2017:
949–951). Az alábbiakban azokra a kontextualizációs utasításokra fókuszálok, amelyek az elemi és az összetett mondatokban jelennek meg, és ezek kapcsán vetem fel a nézőpont, illetve a metapragmatikai reflektáltság kérdését.
3.1. Kontextualizáció az elemi mondatban
A mondat többdimenziós modelljében az elemi mondat (egyszerű mondat, tag-mondat) nemcsak lehorgonyzott folyamatként (D1), illetve közlési aktusként (D2), hanem kontextusba ágyazott üzenetként (D3) is értelmezést nyer (l. Imrényi 2017).
A modell szerint az elemi mondatoknak azok a részei funkcionálnak kontextuali-záló elemekként, amelyek „a mondatban kifejezett, a figyelem előterébe helyezett információ könnyebb feldolgozását és/vagy a beszélő szándékainak megfelelő ér-telmezését, értékelését segítik a befogadás folyamatában” (Imrényi 2017: 744–745).
Mindazonáltal az elemi mondaton belüli kontextualizálásnak többféle típusa között tehetünk különbséget. A mondatbeli üzenet kontextualizálása megtörténhet (i) idő-beli és téridő-beli elhelyezéssel, (ii) személyhez, dologhoz kötéssel, (iii) az episztemikus modalitás, az evidencialitás és az értékelő attitűd jelölésével, valamint (iv) a diskurzus részei között kapcsolat jelzésével is (l. részletesen Imrényi 2017: 745–752).2
2 Az üzeneten belül érvényesülő mondatbevezető típusjelölők problémájával, illetve az értelmező kontextualizáló szerepével (l. Imrényi 2017: 752–754, 756–758) itt nem foglalkozom.
Nyelvesz.indb 21
Nyelvesz.indb 21 2019.07.11. 4:37:582019.07.11. 4:37:58
A kontextualizációnak az elemi mondatban történő funkcionálása abból a szempontból mutatja rendszer és a használat kölcsönös feltételezettségét, hogy a különböző kontextualizáló konstrukciók a különböző kontextusfüggő kiinduló-pontok működésével kapcsolódnak össze.
(5) Visz a vonat, megyek utánad, / talán ma még meg is talállak (József Attila: Óda)
Az elemi mondatban a figyelem fókuszába helyezett információ térbeli és időbeli elhelyezése a megnyilatkozó tér- és időbeli pozíciójának mint kontextusfüggő ki-indulópontnak az érvényesülését mutatja (vö. 2.1.). Az (5)-ben a térbeli elhelyezés szempontjából a megnyilatkozó aktuális, a résztvevők által feldolgozott (illetve feldolgozhatónak tűnő) térbeli pozíciója játszik meghatározó szerepet a kontex-tualizálóban, amely ebben az esetben jelöletlen marad. Habár a megnyilatkozó térbeli pozíciója maga is jelöltté válhat (itt, ide, innen), a térbeli elhelyezés akkor válik jellemzően nyelvileg kidolgozottá, ha a kontextualizáció során relevánssá válik, hogy az adott információ térbeli elhelyezése a megnyilatkozóhoz képest távol(abb)ra eső helyhez (l. pl. Alattunk a tenger, szemben a nap zuhan) vagy nem közvetlenül az ő térbeli pozíciójához kötve (l. pl. Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat) történik meg. Az időbeli elhelyezés szempontjából az (5)-ben az látható, hogy amíg az első két mondatban nem válik jelöltté, hogy a megnyi-latkozó időbeli pozíciójához kötődnek az adott információk, addig a harmadik tagmondatban ez nyelvileg kidolgozódik (ma). A térbeli elhelyezéshez hasonlóan az időbeli elhelyezés is felkínálhat a megnyilatkozó időbeli pozíciójához képest távolabbi (pl. holnap, jövőre) vagy attól eltérő (l. pl. vihar után, zenehallgatás közben) időpontokat.
A személyhez, dologhoz kötés a megnyilatkozó szociokulturális szituáltságát mint kontextusfüggő kiindulópontot juttatja érvényre az elemi mondat konstru-álásában (vö. 2.1.). Az a kontextualizáló elem ugyanis, amely a figyelem előterébe helyezett információt valamilyen dologszerű entitáshoz köti, a mondatban szük-ségképpen első, második vagy harmadik személyként, azaz deiktikus művelet eredményeként konstruálódik meg. A magyarban az első és a második személy-hez kötés jellemzően jelöletlen maradhat, ahogy ezt az előbbi vonatkozásában az (5) három tagmondatában, illetve az utóbbi vonatkozásában a (2)-ben és a (4)-ben láthattuk is (vö. Ne akadj horogra! Maradj!, illetve Hülye voltál). A har-madik személyhez kötés jellemzően akkor marad jelöletlen, ha koreferenciális viszony jön létre az adott elemi mondatban anaforaként (vagy kataforaként)
Nyelvesz.indb 22
Nyelvesz.indb 22 2019.07.11. 4:37:582019.07.11. 4:37:58
feldolgozott dologszerű entitás (l. pl. Oda menekült) és a diskurzus egy másik elemi mondatában nominálissal kidolgozott antecedense (vagy posztcedense) között (l. pl. Mari nem itt él) (a deixis és a koreferencia kapcsolatáról l. Tátrai 2017: 956–958; valamint vö. még Tolcsvai Nagy 2001: 180–242).3
Az elemi mondaton belüli kontextualizáció lehetőségei közé tartozik még az episztemikus modalitás, az evidencialitás, valamint az értékelő attitűd kifejezése,4 amelyekben az a közös pont, hogy egyaránt a megnyilatkozónak a közöltek-hez való szubjektív viszonyulását, azaz szubjektivizáló attitűdjét jelenítik meg (l. Kugler 2015: 25–37; valamint vö. még Langacker 2002: 15–23), és ennélfogva kontextusfüggő kiindulópontként a megnyilatkozó tudati beállítódását hozzák működésbe (vö. 2.2.). Az (5)-ben az látható, hogy az első két tagmondatban nem válik jelöltté a megnyilatkozó tudati beállítódása, ez csak a harmadik tag-mondatban történik meg, az episztemikus modalitás jelölésével (talán). A tudati beállítódást érvényesítő kontextualizálók azonban lényeges ponton különböznek a másik két kontextusfüggő kiindulópontot érvényre juttató kontextualizálóktól.
Amíg az időbeli és térbeli elhelyezést, valamint a személyhez, dologhoz kötést megvalósító kontextualizálók integráns részei a mondat D1 dimenziójában a lehorgonyzott folyamatnak, addig a szubjektivizáló attitűdöt kifejező tualizáló nem részei annak. Mindez szimptomatikusan jelzi azt, hogy e kontex-tualizáló elemek – szemben az időbeli és térbeli elhelyezéssel, illetve a személyhez, dologhoz kötéssel – explicit metapragmatikai jelzésekként nem egy elemi jelenet nyelvi reprezentálásában kapnak szerepet, hanem ehhez a nyelvi reprezentáci-óhoz való reflexív viszonyulást juttatják kifejezésre. Másképpen fogalmazva:
alkalmazásukkal a megnyilatkozó nem a világgal kapcsolatos tapasztalatait osztja meg, hanem a tapasztalatok megosztását teszi explicit metapragmatikai reflexiók tárgyává (l. Tátrai 2017: 1045–1046).
A diskurzus részei közötti kapcsolat feldolgozására reflektáló kontextuali-záló elemek alkalmazása szintén a megnyilatkozó tudati beállítódásának mint kontextusfüggő kiindulópontnak a működésével kapcsolódik össze. Az ilyen típusú kontextualizálók a mellérendelő viszonyok feldolgozásának kontextua-lizáló szerepére irányítják a figyelmet (l. Kugler 2017: 854–880), illetve arra,
3 Mindazonáltal a szociokulturális szituáltság nemcsak a személyjelölésen, hanem a társas attitűd-jelölésen keresztül is szerepet kap a kontextualizációban (l. pl. ehhez a hasonló tematikájú (2) és (5) stílusa közötti különbséget).
4 Imrényi (2017: 751–752) az attitűd fogalmát leszűkítve az értékelés kifejezésére vonatkoztatja, itt azonban az attitűd kiterjesztett fogalomértelmezése jelenik meg, amelyben a szubjektivizáló attitűd az episztemikus modalitás és az evidencialitás kifejezését is magában foglalja, a társas attitűd pedig a stílustulajdonításban kap szerepet.
Nyelvesz.indb 23
Nyelvesz.indb 23 2019.07.11. 4:37:582019.07.11. 4:37:58
hogy hogy a diskurzus koherenciája nem csupán referenciális, hanem relációs természetű is egyben (vö. referential vs. relational coherence, Sanders–Spooren 2001), ahogy ezt a diskurzus részei közötti kapcsolat feldolgozásában szerepet kapó metapragmatikai jelzések, köztük a diskurzusdeixisek, illetve a különféle diskurzusjelölők reflexió tárgyává is teszik (vö. Laczkó–Tátrai 2015).
3.2. Kontextualizáció az összetett mondatban
Ahogy arról már szó esett, a megnyilatkozó a közöltekhez való szubjektív vi-szonyulását úgy is kifejezésre juttathatja, hogy saját magát – mint a szubjektív viszonyulás kontextusfüggő kiindulópontját – objektiválja (vö. 2.2.). Mindez megtörténhet az elemi mondaton belül is (l. pl. Szerintem / Nekem / Számomra ez nem jó; vö. Kugler 2015). Ám – ahogy a (6)-ban a de látom főmondat mutat-ja – a megnyilatkozó szubjektív viszonyulása külön elemi jelenetként is meg-konstruálódhat.
(6) de látom, hogy nálad még be van ragadva a kézifék (Kiss Tibor: Mari)
Az ilyen esetekben a referenciális jelenet két színen zajlik. A (6)-ban az egyik színen a közös figyelem a jelenet szereplőjeként objektiválódó diskurzuspartner metaforikusan megkonstruált lelkiállapotára irányul, a másik színen viszont a megnyilatkozó a közös figyelmi jelenetet, benne saját mentális aktivitását objektiválja, azaz teszi megfigyelhetővé (vö. Tátrai 2017: 1048). Az utóbbi így olyan kontextualizáló tagmondatként funkcionál (l. részletesen Kugler 2017:
844–848, 874–878), amely az utána következő tagmondat sikeres referenciális értelmezéséhez ad hátteret. Ahogy az elemi mondatok kontextualizáló részei a kontextualizált részek könnyebb befogadásához és hatékonyabb megértéséhez nyújtanak fogódzót, úgy az összetett mondatok kontextualizáló főmondatai a mellékmondatokkal teszik ugyanezt (vö. Halliday 2014: 109; Imrényi 2017:
744–745).
A megnyilatkozó (vagy más szubjektumok) mentális aktivitását, ágenciáját külön elemi jelenetként megkonstruáló kontextualizáló tagmondatok maguk is tartalmazhatnak kontextualizáló elemeket, ahogy például a (6) főmondatában a de a diskurzus részei közötti kapcsolat feldolgozását segíti elő. De a kontextuali-záló tagmondatokban természetesen megjelenhetnek a kontextualizáció fentebb említett egyéb típusai is (l. pl. Sajnos most már én sem tudom, hogy…).
A kontextualizáló tagmondatok jellemzően, de nem kizárólagosan a meg-nyilatkozó tudati beállítódását juttatják érvényre. Ekkor a jelenet az aktuális
Nyelvesz.indb 24
Nyelvesz.indb 24 2019.07.11. 4:37:582019.07.11. 4:37:58
megnyilatkozó személyéhez és idejéhez horgonyzódik le, ahogy ezt a (6)-ban a lá-tom E/1., jelen idejű igealak mutatja. Ám más szubjektumok tudati beállítódása is megjelenhet a kontextualizáló főmondatokban, (vö. pl. Hülye voltál, mondom/
mondod/mondja, majd ha ez elmúlik). Ezekben a perspektivizációt megvalósító kontextualizáló tagmondatokban a mentális aktivitás más személyhez és/vagy időhöz horgonyzódik le (vö. 2.2.). Emellett bizonyos kontextualizáló tagmondat-ban a mentális aktivitás, ágencia anélkül válik reflexió tárgyává, hogy személy-belileg lehorgonyzódna (l. pl. Mindezek után nem / nem lesz / nem volt meglepő, hogy…). Az azonban közös ezekben a kontextualizáló konstrukciókban, hogy egyaránt a megnyilatkozó (vagy más szubjektumok) tudati beállítódásának mint kontextusfüggő kiindulópontnak a működését teszik explicit metapragmatikai jelzések formájában reflexió tárgyává.
4. Összegzés
A kontextualizáció perspektivikusságának és metapragmatikai reflektáltságának vizsgálata amellett hozott érveket, hogy a kontextualizáció, amely a kontextus létrejöttének dinamikus folyamatát jelöli,
az interszubjektív fi gyelemirányítás integráns részeként,
•
a relevánsnak tűnő háttérismeretek résztvevői perspektívákhoz
•
kötött mozgósításával,
a nyelvi konstrukciók alkalmazásának refl exivitását kiaknázva,
•
a referenciális jelenet egészének, illetve határolt részeinek
•
könnyebb befogadását és hatékonyabb megértését teszi lehetővé.
•
A kontextualizációnak ez a funkcionális kognitív kiindulópontú fogalomértel-mezése a mondattani és a pragmatikai szempontok összehangolt érvényesítését célozza meg.
Irodalom
Auer, Peter 2009. Context and contextualization. In: Verschueren, Jef – Östman, Jan-Ola (eds.): Key notions for pragmatics. Handbook of pragmatics highlights 1. Amsterdam, Philadelphia: John Benjamins. 86–101.
Brisard, Frank 2002. Introduction: The epistemic basis of deixis and reference.
In: Brisard, Frank (ed.): Grounding. The epistemic footing of deixis and reference. Berlin, New York: Mouton. xi–xxxiv.
Nyelvesz.indb 25
Nyelvesz.indb 25 2019.07.11. 4:37:582019.07.11. 4:37:58
Bruner, Jerome 1986. Actual minds, possible words. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Croft, William 2009. Towards a social cognitive linguistics. In: Evans, Vyvyan – Poursel, Stephanie (eds.): New directions in cognitive linguistics.
Amsterdam: John Benjamins. 395–420.
Diessel, Holger 2015. Usage-based construction grammar. In: Dabrowska, Ewa – Divjak, Dagmar (eds.): Handbook of cognitive linguistics. Berlin: Mouton de Gruyter. 295–321.
Goldberg, Adele E. 1995. Constructions: A construction grammar approach to argument structure. Chicago: University of Chicago Press.
Gumperz, John J. 1982. Discourse strategies. Cambridge: Cambridge University Press.
Halliday, Michael A. K. 2014. Halliday’s introduction to fuctional grammar. Fourth edition. Reviseted by Christian Mattheissen. London: Arnold.
Imrényi András 2017. Az elemi mondat viszonyhálózata. In: Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvtan. Budapest: Osiris Kiadó. 663–759.
Kugler Nóra 2015. Megfigyelés és következtetés a nyelvi tevékenységben. Budapest:
Tinta Könyvkiadó.
Kugler Nóra 2017. Az összetett mondat. In: Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.):
Nyelvtan. Budapest: Osiris Kiadó. 806–895.
Laczkó Krisztina – Tátrai Szilárd 2015. A metapragmatikai tudatosság jelzé-sei számítógép közvetítette társalgási narratívákban. Beszédkutatás 23:
120–132.
Langacker, Ronald W. 2002. Deixis and subjectivity. In: Brisard, Frank (ed.):
Grounding. The epistemic footing of deixis and reference. Berlin, New York:
Mouton de Gruyter. 1–28.
Langacker, Ronald W. 2006. Subjectification, grammaticalization, and concep-tual archetypes. In: Athanasiadou, Angeliki – Canakis, Costas – Cornillie, Bert (eds.): Subjectification. Various paths to subjectivity. Berlin, New York:
Mouton de Gruyter. 17–40.
Langacker, Ronald W. 2008. Cognitive grammar. A basic introduction. Oxford:
Oxford University Press.
Lucy, John A. 1993. Reflexive language and the human disciplines. In: Lucy, John A. (ed.): Reflexive language: Reported speech and metapragmatics.
Cambridge: Cambridge University Press. 9–32.
Nyelvesz.indb 26
Nyelvesz.indb 26 2019.07.11. 4:37:582019.07.11. 4:37:58
Mertz, Elizabeth – Yovel, Jonathan 2009. Metalinguistic awareness. In: Sandra, Dominiek – Östman, Yan-Ola – Verschueren, Jef (eds.): Cognition and pragmatics. Handbook of pragmatics highlights 3. Amsterdam, Philadelphia: John Benjamins. 250–271.
Sanders, José – Spooren, Wilbert 1997. Perspective, subjectivity, and modality from a cognitive point of view. In: Liebert, Wolf-Andreas – Redeker, Gisela – Waugh, Linda (eds.): Discourse and perspective in cognitive linguistics.
Amsterdam, Philadelphia: John Benjamins. 85–112.
Sanders, Ted – Spooren, Wilbert W. 2001. Text representation as an interface between language and its users. In: Sanders, Ted – Schilperoort, Joost – Spooren, Wilbert W. (eds.). Text representation. Linguistic and pschycolinguistic aspects. Amsterdam: John Benjamens. 5–25.
Silverstein, Michael 1993. Metapragmatic discourse and metapragmatic function. In: Lucy, John A. (ed.): Reflexive language: Reported speech and metapragmatics. Cambridge: Cambridge University Press. 33–58.
Sinha, Chris 2005. Biology, culture and the emergence and elaboration of sym-bolization. In: Saleemi, Anjum P. – Bohn, Ocke-Schwen – Gjedde, Albert (eds.): Search of a language for the mind-brain: Can the multiple perspective unified? Aarhus: Aarhus University Press. 311–335.
Sinha, Chris 2014. Niche construction and semiosis: biocultural and social dy-namics. In: Dor, Daniel – Knight, Chris – Lewis, Jerome (eds.): The social origins of language. Studies in the evolutions of language. Oxford: Oxford University Press. 31–46.
Tátrai Szilárd 2005. A nézőpont szerepe a narratív megértésben. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXI: 207–229.
Tátrai Szilárd 2011. Bevezetés a pragmatikába. Funkcionális kognitív megközelítés.
Budapest: Tinta Könyvkiadó.
Tátrai Szilárd 2017. Pragmatika. In: Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvtan.
Budapest: Osiris Kiadó. 899–1058.
Tátrai Szilárd 2018. Hárman egy ladikban. Kontextualizáció, perspektiválás és személyjelölés a dalszövegekben. Magyar Nyelvőr 142: 310–327.
Tátrai Szilárd – Ballagó Júlia m. e. A stílustulajdonítás szociokulturális szituált-sága. Funkcionális kognitív pragmatikai megközelítés.
Tolcsvai Nagy Gábor 2001. A magyar nyelv szövegtana. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
Nyelvesz.indb 27
Nyelvesz.indb 27 2019.07.11. 4:37:582019.07.11. 4:37:58
Tolcsvai Nagy Gábor: 2017. Jelentéstan. In: Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.):
Nyelvtan. Budapest: Osiris Kiadó. 207–466.
Tomasello, Michael 2002 [1999]. Gondolkodás és kultúra. Budapest: Osiris Kiadó.
Verhagen, Arie 2007. Construal and perspectivization. In: Geeraerts, Dirk – Cuyckens, Hubert (eds.): The Oxford handbook of cognitive linguistics.
Oxford: Oxford University Press. 48–81.
Verhagen, Arie 2015. Introduction: On tools for weaving meaning out of view-point threads. In: Dancygier, Barbara – Lu, Wei-lun – Verhagen, Arie (eds.): Viewpoin and fabric of meaning. Berlin, Boston: De Gruyter Mouton.
1–10.
Verschueren, Jef 1999. Understanding pragmatics. London, New York, Sydney, Auckland: Arnold.
Verschueren, Jef 2000. Notes on the role of metapragmatic awareness in language use. Pragmatics 10(4): 447–456.
Verschueren, Jef – Brisard, Frank 2009. Adaptability. In: Verschueren, Jef – Östman, Jan-Ola (eds.): Key notions for pragmatics. Handbook of pragmatics highlights 1. Amsterdam, Philadelphia: John Benjamins.
28–47.
Nyelvesz.indb 28
Nyelvesz.indb 28 2019.07.11. 4:37:582019.07.11. 4:37:58