A szerialitás mintázatai

A nyelvi viselkedés alapvető társas feltétele, hogy a felek képesek legyenek figyelni egymásra. A nem humán nyelvelsajátítást vizsgáló kísérleteket csak olyan, társas viszonyokhoz és együttműködéshez szokott fajok egyedeivel lehet elvégezni, ame-lyek képesek az együttes figyelemre (Tátrai 2017: 906; a gyermekek 9-12 hónapos korban már képesek a triadikus figyelemre, vö. Tomasello 2003: 21).² A nyelvi kifejezés szerkezetére és formájára hatással vannak további kognitív képességek is, például az, hogy a felek aktív figyelme mekkora tartományra terjed ki, mennyi információt tudnak ezekben a tartományokban hatékonyan feldolgozni, és annak tudása, hogy a beszédtársak mentális működése hasonló, így a megnyilatkozó saját tapasztalatai alapján a beszélőtárs mentális működésével kapcsolatban is képes a valószínűsítésre (Tomasello 2002: 77, 116, 141; Tátrai 2017: 909).³

Míg a 2. pontban leírt fő tagmondat-kapcsolódási mintázatoknak képtelenség volna általános érvényű szintaktikai meghatározását adni,⁴ addig a figyelemirá-nyítás által motivált szeriális elrendezés⁵ és a memória működése által behatárolt információ-„becsomagolási” és -„adagolási” módok (Chafe 1988) általánosak,⁶ és nemcsak a szintaktikai konstrukciók konvencionálódásához szolgálnak ma-gyarázóelvként, hanem a nyelvelsajátítás során megfigyelhető jelenségeket is jól értelmezhetővé teszik.

A nyelvelsajátítás során a legalapvetőbb elemi mondatokból álló kapcsolatok (legkorábban holofrázis- vagy szigetszerkezet-kapcsolatok Tomasello [2003]

terminusaival) nem a hierarchikus (alárendelő) vagy nem hierarchikus (mellé-rendelő) kategóriákkal magyarázhatók, hanem figyelmikeret-konstrukciókkal

2 Mesterséges nyelv elsajátítására vonatkozóan l. Saffran et al. 2008; természetes nyelvi szimbólu-mok megértésével kapcsolatban l. Andics et al. 2014.

3 A kulturális átadáshoz nélkülözhetetlen sematizációnak és a társasan bizonyos mértékben rögzült (konvencionálódott), bizonyos mértékben azonban mindig újra megalkotott nyelvi kifejezésnek természetesen egyéb kognitív feltételei is vannak, ilyen az absztrakció képessége és a hosszú távú memória hatékony működése is.

4 Ezzel kapcsolatban igen kiterjedt szakirodalomra lehet hivatkozni, csak néhány példát eme-lek ki ezekből (Matthiessen–Thompson 1988: 275; Haspelmath 2004: 37; Cristofaro 2014: 73–

76), alternatívaként kínálkozik a prototípuselvű leírás (vö. Herlin–Kalliokoski–Visapää 2014: 1;

l. pl. Lehmannál a klasztereket 1988; a magyarra vonatkozóan szintén prototípuselvű leírást alkalmaz Kugler 2017).

5 A dolgozat a hangzó magyar nyelvre és annak írott változatára vonatkozóan tesz megállapításokat, de a szeriális elrendeződés és az információ „adagolása” a jelnyelveknek is sajátja, mert az általunk ismert nyelvekben egyszerre van a kivitelezésnek térisége és temporalitása. A linearitásra vonatko-zóan l. még Tátrai 2017: 1045.

6 A magyarra vonatkozó empirikus vizsgálatra l. Kugler–Markó 2014.

(l. ’frame-constructions’, Lieko 1992). Ezek a figyelmi keretek (Talmy terminu-sával figyelmi ablakok, l. ’window of attention’, Talmy 2007: 267) alapsztrátum – kidolgozottabb sztrátum viszonyokban (a kognitív nyelvtanban leírt ’base-line-elaboration’ viszony sémája szerint) bontakoznak ki (Langacker 2016).

(3) A nyomtatóból kijövő lapokra mutatva mondja [Jancsi]: Leesett egy._[1]

Jön egy másik,_[2] onnan ki,_[3] a papír_[4]. (Jancsi 2;5)⁷ (Wéber 2011: 165).

A (3) megnyilatkozást Wéber Katalin négy hangzásegységre bontva rögzítette (hangfelvétel alapján), ezek elkülönültségét eltérő erősséggel jelölte: monda-tokra, mondatnál kisebb egységekre tagolta. Jancsi a figyelmet a két első hang-zásegységgel két különböző jelenetre irányította ([1]–[2]), a folyamatok álltak érdeklődésének előterében, majd részletezte a [2] jön folyamatának irányát ([3]), legfontosabb szereplőjét ([4]), egyre nagyobb fokú kidolgozását adva a megfi-gyelésnek, egy mondatba integrálva annak összes, számára az adott helyzetben fontos részletét.

A hangzásegységek tipikusan egy-egy jelenetet képviselnek, a jelenetek sor-rendje reflektál a megnyilatkozó tapasztalatának a szerkezetére, ezen keresztül irányítja a beszélőtárs figyelmét is – a (3)-ban a közösen megfigyelhető törté-nésre.

Ez a művelet analóg az elemi mondaton belüli figyelemirányítással, a (4) ese-tében az adsz magmondat áll a figyelem előterében, az adás tárgyát a méretén és a színén keresztül teszi elérhetővé Jancsi, nyelvileg is kidolgozva, hogy ezek a tárgy jellemzői (arra számítva, hogy a jellemzők alapján a tárgy azonosítható a beszélőtárs számára az adott helyzetben, de végül ezt be is biztosítva: a tárgyat kategorizáló megnevezéssel is reprezentálva).⁸

(4) Adsz nagyot pirosat ollót? (Jancsi 2;3) (Wéber 2011: 165).

A (3)-ban a folyamatok (leesett, jön) alkotják a jelenetek magját. Nem volna sok értelme azt kérdezni, hogy a [2]–[4] viszonya alárendelés-e vagy mellérendelés, mivel egyik konstrukciónak sincsenek meg a specifikus jellemzői a nyelvi ki-fejezésben. Azt sem érdemes problematizálni, hogy hány tagmondatból áll ez a szerkezet, mivel mind az egy, mind a három tagmondatos elemzés mellett

7 A szám az életkort adja meg, az első szám az évet, a második a hónapot.

8 A (4) példa azt is megerősíti, hogy az értelmezős szerkezetet érdemes a kontextualizáló műveletek körébe vonni (l. Imrényi 2017: 756–758).

lehetne érvelni. A konstruálást a figyelmi keretek megnyílása és azok kidolgozási viszonya szervezi.

A figyelemirányításnak ez a működése akkor is megmarad, amikor azonosít-hatók az alárendelő és a mellérendelő konstruálás mintázatai. Az (5a) mondat-ban a kilátásba helyezett szomorkodás egyre részletesebb kidolgozását végzi el Jancsi az ok részletezésével.

(5a) Most már szomorkodni lehet,_[1] mert leveszek mindent,_[2] lekapcsolok mindent,_[3] és már soha többet nem lesz cirkusz_[4]. (4;8) (Wéber 2011:

166–167).

A sztrátumok ([1]–[4]) egymásra épülnek, a viszonyt azonban a mert és az és kötőszó is jelöltté teszi, így már vizsgálható, hogy az 1. táblázat alapján milyen viszony van a tagmondatok között. Az (5a)–(5b) példáján azt is lehet látni, hogy a konstruáló műveletek alapvetően nem különböznének akkor sem, ha a jelenetek integrálódása kisebb fokú volna, jobban elkülönülnének egymástól, ahogy az átalakított változatban látható. A jelenetek integráltsága-elkülönülése fokozati (Lehmann 1988).

(5b) Most már szomorkodni lehet,_[1] mert leveszek mindent,_[2] lekapcsolok mindent_[3]. És már soha többet nem lesz cirkusz_[4].

4. A tagmondatsorrend

A tagmondatkapcsolatok grammatikalizálódott konstrukciói mintákat kínálnak fel a szeriális elrendezéshez is azáltal, hogy összekapcsolódnak tipikus előtér-hát-tér és elérési viszonyokkal (l. az 1. táblázatban a prominencia és az elérhetőség szempontját). Érdemes feltételezni, hogy a begyakorlottól eltérő, de reflektálatlan sorrendi konstruálás a megnyilatkozó nagyobb fokú pragmatikai tudatosságát jelzi (vö. Tátrai 2017: 1040).

4.1. A tagmondatsorrend az alárendelő (hierarchikus) viszonyban Az alárendelő, hierarchikus viszonyban kétszeres jelöltség is lehetséges (utaló-szóval a főmondatban, kötő(utaló-szóval a mellékmondatban), ezért a tagmondatok általában felcserélhetők anélkül, hogy a jelenetek viszonyának az értelmezé-se megváltozna. A könnyebb érthetőség, gyorsabb feldolgozás tényezője a fő-mondat-mellékmondat sorrendnek kedvez. A tagmondatrend azonban mindig a diskurzus folyamatában létrejövő szerveződés. A jelenetek sorrendjét tehát

nem az utalószó és a mellékmondattal történő kidolgozás függőségi viszonya (alanyi, tárgyi stb. viszonya) határozza meg, hanem a diskurzus folyamatába való bekapcsolódás, a megnyilatkozónak a jelenetek megfigyeltetésével kapcsolatos szándéka (vö. Farkas 1962; Tátrai 2011: 30; Tolcsvai Nagy 2013: 136).

A vonatkozó mellékmondatok esetében is a főmondat-mellékmondat sor-rend a tipikus, de nem ritka a mellékmondat-főmondat sorsor-rend sem (Kugler 2017: 815). Ez részben magyarázható a keletkezéstörténettel: a kapcsolódás elöl álló mellékmondattal jött létre, és az összefűzöttség a korai ómagyar kor-ban csak a kötőszóval volt megjelölve (ekkor még előtag nélküli alakkor-ban, pl. ki, kit), a főmondatban az utalószó a kései szakaszban kezdett megszaporodni (vö. Haader 2008: 81); másrészt azonban a mellékmondati kidolgozás jellegével is összefügg. A főmondatban főnévvel kidolgozott szereplőt jellemző, részle-tező mellékmondatokra mind az ómagyar, mind a középmagyar korban a fő-mondat-mellékmondat sorrend volt a jellemző (vö. Dömötör 2008: 54–56), ez a viszony tehát a tagmondatsorrend szempontjából is eltér a tipikus vonatkozó névmási kötőszós tagmondatkapcsolattól. A mellékmondat-főmondat sorrend hogy kötőszós mellékmondat esetén kevésbé megszokott, ezért feltűnőbb (Kugler 2017: 814–815). Az alárendelő tagmondatkapcsolat esetében a nagyobb jelöltség (utalószó, kötőszó) kedvez annak, hogy a tagmondatsorrend eszközével is be-illeszthetők legyenek az összefűzött jelenetek a diskurzus folytonosságába.

A közbeékelődés csak az alárendelő konstruálás jellemzője, mellérendelésben nem fordul elő. A közbeékelődés bonyolultabb, mint a főmondat-mellékmondat elrendezés, ezért általában igaz, hogy nagyobb erőfeszítést kíván a feldolgozása.

A feldolgozási nehézséget azonban nem önmagában a közbeékelődés idézi elő.

A vonatkozó mellékmondatos szerkezetben, például az alábbi (6) mondatban a közbeékelődéses szerkezet (l. dőlt szedéssel a beékelődő tagmondatokat) köny-nyebben megérthető, mint az azt kiküszöbölő lehetséges megoldások.⁹

(6) Ez a fajta fejlesztési politika,_[1]ami elkezdődött_[2] és ami folytatódik ez-zel a szöveggel,_[3] ugyanis nem működhet másként,_[1] mint olyan tevé-kenységek eredőjeként, amelyekben az egyéni gyarapodás mellett, azzal összefüggésben a helyi társadalom értékei, szolidaritása is megjelenik […] (MNSZ)

4.2. A tagmondatsorrend a mellérendelő (nem hierarchikus) viszonyban A mellérendelő (nem hierarchikus) tagmondatkapcsolatban a jelenetek tipiku-san szimmetrikus viszonyban konstruálódnak meg, ezért a jelenetek sorrendje

9 Vö. Pléh 1998: 155–156, 160.

felcserélhető, ha az időviszonyok ezt lehetővé teszik. A jelenetek összekapcso-lódását a tapasztalat szerkezete motiválja. A tagmondatsorrendre vonatkozó alábbi megállapítások a kötőszóval nem jelölt viszonyokra vonatkoznak. Két fő motivációt figyelhetünk meg:

1. a jelenetek szimultán történéseket vagy statikus szituációkat figyeltetnek meg;

2. a jelenetek időben egymásra következő eseményeket képviselnek.

Az utóbbi összefüggésre a tagmondatok úgy reflektálnak, hogy sorrendjük megfelel az ábrázolt események időrendjének. Az egy időben zajló események együttes észlelése és feldolgozása is előtér-háttér viszonyban zajlik. A tagmonda-tok viszonyában az egyidejűség érzékeltetése csak úgy történhet, hogy a jelenetek bizonyos mértékben elkülönítődnek. A nyelvileg megkonstruált viszonyban a feltűnőség, a figyelem továbbterjedése az események megfigyelésében szintén hatással lehet a jelenetek sorrendjére. Általában a feltűnőbb vagy könnyebben feldolgozható eseményen keresztül figyeltetjük meg a háttérben lévőt vagy ne-hezebben feldolgozhatót. A figyelemirányításnak ezen sajátossága mellett a jele-netek megkonstruálása szimmetrikus is: nagyjából egyformán fontos jelejele-netek valamilyen viszonyban való feldolgozása történik; a jelenetek rész-rész viszony-ban állnak a szerkezet egészével, egyik jelenet sem határolja be a másikat.

Ha a viszonyt nem jelöli kötőszó, akkor a tagmondatok sorrendjének a meg-változtatása (ha ez egyáltalán értelmes) a megfigyeltetett események eltérő sorrendjének felel meg, és ezért a tagmondatok szemantikai viszonya is eltérő értelmezést kíván (pl. ok-okozat vagy okozat-ok).

4.3. Figyelmi keret és konstrukciós séma

Az alábbiakban egy interjúrészletben figyeljük meg, hogyan működik együtt egy nem tipikus alárendelő konstrukciós séma megvalósítása a figyelemirányításnak megfelelő kidolgozással.

(7) Mv.: – Volt egy olyan bírálója, nem ismeri, akivel együtt olvastam a könyvet, aki azt mondta, hogy tulajdonképpen ez a könyv arról szól, hogy a nőknek saját magukkal vannak problémáik, nem a férfiakkal, hanem saját magukkal.

HA: – Ez ugyanúgy múlik a nőkön,_[1] ezzel teljesen egyetértek._[2] Tehát az a nő,_[3] aki hajlandó a mártír szerepre,_[4] aki hajlandó mindezt elvi-selni,_[5] és aki nem hajlandó felvállalni az önálló léttel járó felelősséget,_[6]

az kerül ilyen helyzetbe_[3].

A (7) HA megszólalójának első mondata az ez diskurzusdeixisen keresztül kap-csolódik a beszélgetés témájához (’összegyűjtött és publikált női élettörténetek, helyzetek’, lásd még a [3]-ban ilyen helyzetbe, az [5]-ben mindezt) és a műsor-vezető által közölt vélekedéshez (ezzel). Az alapsztrátum az [1]-ben épül ki, a [2] metapragmatikai reflexiója a vélekedések összehangolására vonatkozóan egyszersmind úgy is kontextualizálja az [1]-et, mint ami (implikált tartalom-ként) megfelel a műsorvezető által közölt vélekedésnek. A ’nőkön ugyanúgy múlik’ alapsztrátum részletezéseként, kifejtéseként kontextualizálja a [3]–[6]

tömböt a mondatkezdő tehát. A kifejtés a valami múlik valakin kifejezés által megnyitott fogalmi keretbe tartozó hajlandóságot ([4]–[5]), felelősség-vállalást (illetve annak hiányát, [6]) részletezi. A [3] kijelölő jelzős szerkezete újraaktiválja a téma elsődleges szereplőjét, és az utalószó jelöli azt is, hogy ezzel a szereplővel kapcsolatos részletezés várható a vonatkozó mellékmondatban úgy, hogy ez a szereplő a mellékmondati jeleneteknek is szereplője (l. koreferens aki a [4]–[6] tagmondatban). Az ilyen, a főmondatban főnévvel kidolgozott szerep-lőt jellemző, részletező mellékmondatok esetében igen gyakori közbeékelődés azt idézi elő, hogy a főmondat két részlete távol kerül egymástól, ezáltal viszont kapcsos szerkezet jön létre. A kapocs megerősítését szolgálja az az témaismét-lő (az az a nő, aki kifejezésekkel koreferens) névmás a [3] második részében.

Ugyanakkor a kapocs második része ebben a távolságban önállósulva úgy is értelmezhető, hogy az az a kerül igével alanyi viszonyban áll, így az utalószó kétféle elemzése előtt is megnyílna a lehetőség (az a nő; az kerül). Ez azonban a megnyilatkozót nem zavarja, hiszen a célja nem az, hogy megvalósítson egy grammatikai konstrukciót, hanem az, hogy a beszélőtárs figyelmét úgy irányítsa, hogy a sztrátumok közötti kidolgozási viszonyok pontosan és lehetőleg könnyen megérthetők legyenek.