Kontextualizálás elemi mondattal *
2. Az összetett mondat megkonstruálásának grammatikalizálódott mintázatai
2.1. Hierarchikusság a tagmondatok viszonyában
Az összetett mondatok több jelenetet és ezek feldolgozott viszonyát ábrázolják egyetlen, komplex szerkezetbe integrálva. Az összetett mondatnak grammati-kalizálódott mintázatai vannak (Haader 2001). Az összetett mondat nem önálló elemi mondatok létrehozásával és összekapcsolásával megalkotott vagy a ré-szekből levezett szerkezet, hanem séma-megvalósulás viszonyban értelmezhető konstrukciótípus. A tagmondatkapcsolatok alapvetően kétféle eljárással jönnek létre (Hopper−Traugott 2003: 177):
1. Két (vagy több) jelenetnek a közöttük felismert viszony alapján megteremtett összekapcsolásával, ezt nevezzük nem hierarchikus viszonynak, a tagmondat-kapcsolatot pedig mellérendelő összetett mondatnak (lásd (1)).
2. Egy jelenet valamely részének önálló jelenettel, külön tagmondatban meg-valósuló kidolgozásával, részletezésével, ezt nevezzük hierarchikus viszonynak, a tagmondatkapcsolatot pedig alárendelő összetett mondatnak (l. (2a)–(2b)).
(1) […] egy ideig még kiabált,[1] aztán egyszerűen eldőlt a földön,[2] és hor-kolásban tört ki[3].
(2a)A bosszút áhító nép veszélybe sodorja azt is, akit védeni akar […]
(2b) Meg volt győződve róla, hogy a mozdony keserű füstje jót tesz a torok-fájásomnak.
A tagmondatok közötti hierarchikus vagy nem hierarchikus viszony alapvetően annak a függvénye, hogy a megnyilatkozó (a konstruáló) eltérő vagy azonos kog-nitív státuszt tulajdonít-e az összekapcsolt jeleneteknek. Aszimmetrikus viszony esetén az egyik jelenet a figyelem előterébe kerül, a másik háttérként szolgál ennek feldolgozásához, míg szimmetrikus viszonyban a két jelenet nagyjából azonos mértékben áll a figyelem előterében (Langacker 1991; Radden–Dirven 2007: 55; Herlin–Kalliokoski–Visapää 2014: 2).
Az alárendelésben az aszimmetriával összefüggő hierarchikus viszony jel-lemzője a grammatikai jelöltség a formai oldalon: l. például a (2a)-ban az azt utalószót és a vele koreferens, a mellékmondatot kontextualizáló akit kifeje-zést, illetve a (2b)-ben a róla utalószót és a mellékmondat élén a hogy kötő-szót. A mellérendelésben − az egy mondatba szerkesztésen kívül − legfeljebb a kötőszó (pl. az (1)-ben az és kötőszó a [2] és a [3] tagmondat esetében) teszi kifejtetté a viszonyt.
Az alábbiakban táblázatos formában tekintjük át a kétféle konstruálási módot meghatározó szempontokat (l. 1. táblázat, Kugler 2018: 52), és ezek mentén írjuk le az alaptípusokat. Az alábbi jellemzés csak a két alapvető konstrukciótípusra (azokon belül is a prototipikus esetekre) érvényes, nem lehet a tagmondatkap-csolatokat két világosan elkülönülő osztályba sorolni (ahogy azt a táblázatos megoldás a két oszlop elválasztásával sugallja). Az alárendelő és a mellérendelő tagmondat-kapcsolódási mintázatok között nincs éles határ, az átmenet folyama-tos, a kategóriák érintkezése vegyült konstrukciókat is eredményez. Szempontok (Langacker 2014 alapján; l. még Herlin–Kalliokoski–Visapää 2014: 8):
1. Prominencia (’prominence’): van-e prominens az összekapcsolódó elemi mondatok jelenetei között; vagy másként: előtér-háttér viszonyban állnak-e egymáshoz képest a jelenetek?
2. Teljesség (’completeness’): a tagmondatok önállósága, képességük az önálló előfordulásra. A tagmondatok önállóságának határt szab az, hogy a viszony és az integráció mindkét tagmondatban eltérést idézhet elő az önálló elemi mondat-ként történő megvalósuláshoz viszonyítva. A viszony jelöltsége mellett az önálló előfordulás általában nem vagy kevéssé természetes. Ezért célszerű a teljességet a teljes összetett szerkezet grammatikai és jelentésviszonyait figyelembe véve vizsgálni. Ennek fényében a teljesség annak a tagmondatnak a jellemzője, amely önmagában is reprezentálhatja a szerkezet egészét.
3. Behatároltság (’containment’): behatárolja-e valamelyik tagmondat a mási-kat, van-e köztük rész-egész viszony?
4. Elérhetőség (’accessibility’): van-e olyan tagmondat, amelyhez egy másik tagmondat biztosít mentális elérést?
1. táblázat. Az összetett mondatok alaptípusainak jellemzői
Szempont prominencia a jelenetek előtér-háttér
viszonyban vannak megfigyeltetve; a főmondat jelenete van előtérben a mellékmondat hátteréhez
teljesség a főmondat önmagában is képviselheti a szerkezet egészét
a tagmondatok
előfordulhatnak önállóan, de egyik sem képviseli a szerkezet egészét
behatároltság a mellékmondat fogalmilag behatárolódik a főmondat jelenetében (vö. egy szereplő sematikus kidolgozása [utalószóval]; fogalmi keret megnyitása a mellékmondati kifejtés számára)
a tagmondatok között nincs rész-egész viszony, nem határolja be egyik a másikat
elérhetőség a főmondat jelentén keresztül válik elérhetővé a mellékmondat
nincs a jelenetek között elérési reláció, csak a figyelemirányításnak megfelelő előrehaladó aktiváció működik
Az alárendelés és a mellérendelés alapvető eljárások. E két művelettel jellemez-hetők a magyar nyelv összetett mondatainak a központi típusai, az alaptípusok prototipikus példányai.1 A két művelettípus (és egyben két fő kategória vagy alaptípus) nem elegendő azonban ahhoz, hogy a tagmondatkapcsolatok nagy változatosságát megragadjuk.
2.2. Az alárendelő tagmondatkapcsolatok alaptípusai
A kategória központi tagjai a vonatkozó (főnévi, melléknévi) névmási kötőszós tagmondatkapcsolatok, ezeken figyelhető meg a legjobban a viszony hierar-chikus jellege. A központi típust az alábbi tulajdonságok jellemzik (Kugler 2017: 838):
− a főmondati, prominens jelenet valamelyik szereplőjét dolgozza ki rész-letezően a mellékmondat azáltal, hogy egy másik jelenet szereplőjeként megfi gyelteti;
− a főmondatban a függőségi viszonyhálózatba integrálódó utalószó sema-tikusan képviseli a jelenetnek ezt a szereplőjét, és azt is jelzi, hogy az értel-mező a mellékmondatban fi gyelheti meg ugyanezt a szereplőt egy másik
1 A prototípushatásra a nyelvi kategóriák szerveződésében l. Tolcsvai Nagy 2013: 125–129 (további szakirodalmi hivatkozásokkal); vö. még Kövecses–Benczes 2010: 28–32 (szintén további szakiro-dalmi hivatkozásokkal).
jelenetben (az elérhetőség szempontja szerint a mellékmondat tehát a fő-mondaton keresztül érhető el és behatárolt);
− a mellékmondatban vonatkozó névmás referál a szereplőre;
− az utalószó és a névmási kötőszó tehát koreferens kifejezések;
− a főmondat képviseli a szerkezet beszédcselekvés-értékét (nem behatá-rolt, funkcionálisan egyenértékű a teljes szerkezettel);
− a főmondat polaritása határozza meg, hogy a mondat pozitív vagy nega-tív értelmezést kap (nem behatárolt, funkcionálisan egyenértékű a teljes szerkezettel).
A kategória másik alaptípusa a vonzatot kifejtő hogy kötőszós tagmondatkap-csolat, amely elkülönbözést képvisel a vonatkozó névmási kötőszós alaptípustól, de a családi hasonlóság alapján szorosan össze is tartozik vele. A hasonlóságot az teremti meg, hogy mindkét hierarchikus konstrukcióban egy főmondati ki-fejezés vonzatát (sematikus figuráját) fejti ki, teszi egy jelenetben megfigyelhetővé a mellékmondat. A hogy kötőszós alaptípus jellemzői (Kugler 2017: 838–839):
−
a főmondatban a függőségi viszonyhálózatba integrálódó utalószó sema-tikusan kidolgozza az alaptag jelentésének egy alszerkezetét, és azt is jelzi, hogy az aktivált fogalmi keretet a beszélő egy jelenettel dolgozza ki a mel-lékmondatban; az elérhetőség szempontja alapján tehát mellékmondat a főmondaton keresztül érhető el, továbbá a mellékmondat behatárolt;− a mellékmondatot hogy kötőszó vezeti be, a kötőszó csak a mellékmondat alárendeltségét jelöli, továbbá a vonzatot kifejtő vonatkozó mellékmon-datoktól elkülönbözve hozzáférhetővé teszi a kapcsolat típusát: a tarta-lomkifejtő viszonyt;
− a főmondat a megnyilatkozó kiindulópontjából egy gondolkodó, vélekedő, érző (stb.) szubjektum működését tárja fel, a mellékmondat a mentális ak-tivitás objektumát (a gondolatot, vélekedést, érzést stb.-t) fejti ki;
− a főmondat képviseli a szerkezet beszédcselekvés-értékét, a főmondati keretkifejezés hatással lehet a mellékmondati ige módjára (vö. teljesség a főmondatra, behatároltság a mellékmondatra vonatkozóan);
− a főmondat polaritása határozza meg a mondat pozitív vagy negatív ér-telmezését (vö. teljesség a főmondatra, behatároltság a mellékmondatra vonatkozóan).