A svéd közpolitika a holland közpolitikához hasonlít annyiban, hogy a közpolitika intézményes bázisa a svédeknél is a világ egyik legterjedelmesebb jóléti állama. 1980 és 1985 között például a közkiadások a svédeknél elérték a GDP 64,5%-át (OECD 1987).
A svéd közpolitika megerősödése – a hollandhoz hasonlóan – nem erősít meg néhány közhelyszerűen hangoztatott tételt.
Először: 1960-ban a svéd szociális kiadások az Egyesült Királyság szintjén mozogtak, és a trend innen indult meredeken felfelé. A tendencia éppen 1972 után gyorsult fel, amikor a szociáldemokraták 1932-től 1976-ig tartó kormányzás után elvesztették a választásokat.
Másodszor: a svéd közpolitika kiteljesedése a svédek esetében is összekapcsolódott a nyitott, nemzetközileg versenyképes gazdaság kiépülésével.
Ugyanakkor Katzenstein tipológiáját alapul véve, (Katzenstein, 1985, 105. old.) a svéd történeti modell inkább szociális korporativizmusnak nevezhető a holland modell liberális korporativizmusával szemben. Ez azt jelenti, hogy a közkiadások növekedésének szilárd alapját Svédországban is erős, nemzetközi orientációjú, gazdasági csoportok és a magántőke akkumulációja biztosította. Ugyanakkor a szociális értékorientáció állami politikai irányvonalként a svéd történeti tendenciákban egyértelműen kitapintható, ennek hátterében az erős svéd munkásmozgalom húzódik meg. Történeti tény, hogy a XX. században, Svédországban a domináns politikai erő a szociáldemokrata munkásmozgalom volt. 1917-től a kormánykoalíció egyik tagja volt, az 1920-as években a kisebbségi kormányok egész sorát alakította, 1936 és 1972 között, majd 1982 után kormányzó politikai erőként működött.
A közpolitika és a magántőke akkumulációja közötti összefüggés – mind Svédország mind Hollandia esetében – olyan következtetés levonását alapozza meg, miszerint a közpolitika nem érthető meg önmagában, hanem csak közintézmények és magánvállalkozások közötti kölcsönös feltételezettség, együttműködés és konfliktusok eredményeként. Különben könnyen hajlanánk arra, hogy a svéd közpolitika kiteljesedését a munkásmozgalom hegemóniája alapján magyarázzuk (Lásd erről Heclo-Madsen, 1987, 322.
old.).
2. 1. A svéd közpolitika eredete
Svédországban ezt a hátteret népi politikai mozgalmak alkották, amelyek a század elején erősödtek fel. Ezek a svéd jóléti állam eredetének organikus alapjai. A politikai élet súlyponti témái – Hollandiához hasonlóan – lényegében azonosak voltak: a megélénkülő vallásosság helye a politikai életben, a munkásosztály és a „munkáskérdés”, valamint a választójog.
A múlt századi Svédország hagyományos, paraszti társadalmára alkotmányos monarchia illeszkedett, amelynek az evangélikus egyház szerves része volt. Ez az alkotmányos monarchia korántsem volt monolit. A nemesség uralta felsőház és a szabad paraszti befolyás
gazdaságot folyamatosan terhelő katonai kötelezettségek, másrészt a nem-nemesi tulajdonú földek adóztatása körül.
Éles ellentét volt a gabonavámok kérdésében, amely viszont megosztotta a paraszti társadalmat a déli gabonatermelő rétegre és az északi gabonafogyasztó, illetve erdőlakó rétegre.
Ez a megosztottság mindmáig jellemzi Svédország politikai térképét a konzervatív jobboldali Dél – kivéve az erősen iparosodott körzeteket – és a radikális Észak alakjában.
Ezen a terepen bontakoztak ki az 1880-as és 1890-es években a „népi mozgalmak”, a politikai szerveződés új formái Svédországban. A három alapvető „népi mozgalom”: a szociáldemokraták, a liberálisok és a keresztény mozgalmak.
A népi mozgalmak nagy, önkéntes alapon szerveződő, demokratikus szövetségek voltak, amelyek az állami hatalomtól függetlenül, annak ellenére jöttek létre.
Nagyságukra jellemző, hogy 1900-ra 373 000 embert tömörítettek, ami azt jelentette, hogy minden hetedik ember tagja volt a népi mozgalmaknak. Ez még akkor is tekintélyes nagyságrend, ha feltételezzük, hogy volt kettős szervezeti tagság is, a kizárólagosan egyéni jelentkezések között.
Mi magyarázza ezt a politikai konjunktúrát? Kézenfekvő, hogy a háttérben a gyors iparosodás és az urbanizáció húzódik meg. Ez azonban, még nem elegendő magyarázat.
Figyelembe kell venni azt is, hogy a svéd társadalomban széles körben jellemezte a lakosságot az a szervezési kultúra és készség, amelyet az írni-olvasni tudás, az önálló parasztbirtok, a helyi autonómia és a helyi törvényhozásban való közösségi részvétel hagyománya alapozott meg. Így a népi mozgalmak viszonylag gyorsan növekedtek országos mozgalommá, bár ezek a mozgalmak sohasem voltak országosan centralizáltak, és belső viszonyaikat a versengés, a konfliktusok éppúgy jellemezték, mint az együttműködés.
Kedvező feltételt jelentett számukra, hogy a társadalom többségének nem volt választójoga, ezért a nemválasztók rétegének érdekképviselete és érdekérvényesítése a népi mozgalmak laza szövedékének természetes, közös célja volt.
A népi mozgalmak felerősödésének további ösztönzője volt, hogy a központi államszervezet és az evangélikus egyház felső körei az első népi követelésekre militáns és autoritárius módon reagáltak, amely az emberek széles rétegeit elidegenítette tőlük.
Ezek a tényezők eredményezték azt a felerősödési folyamatot, amely 1905-ben a Norvégiával fennálló unió válságához, és az első parlamentáris kormányzat felállításához vezetett.
A három népi mozgalom közül a keresztényszocialisták sohasem szerveződtek fel országosan, de egyes helyiségekben, sőt körzetekben döntő befolyást szereztek. Megosztottak voltak a különböző vallásos tanok mentén, és heterogének voltak abban az értelemben is, hogy nemcsak a lutheránus egyházból kiszakadó szabadegyházakat foglalták magukba, hanem a központi egyházi szervezet ellen fellépő alsópapságot is.
Ennél jelentősebb népi mozgalom volt a liberális és a szociáldemokrata. Az első liberális szerveződés 1879-ben alakult, és gyorsan fejlődött ki a paraszti társadalomban, elsősorban a vallásos közösségből kiszakadók, a paraszti radikálisok, a szabad kereskedelem híveinek körében. A városi társadalomban a liberálisok a kulturális radikalizmus mentén szerveződtek, és sohasem jutottak meghatározó befolyáshoz. 1911-ben, az első választáson, amelyen a férfi lakosság 100%-a vett részt, a liberálisok győzelmet arattak. A leggyorsabbak voltak, de nem volt hosszú távú perspektívájuk, amely az alapvető átrétegződési folyamatokra illeszkedett.
1870-ben a lakosság 72%-a élt mezőgazdaságból, erdőgazdálkodásból és halászatból. Ez az arány 1910-re 49%-ra csökkent. A tendencia tovább folytatódott, és hosszú távon biztosította a szociáldemokrata népi mozgalom parlamenti győzelmét, amely ipari és városi bázisú szerveződés volt. A szociáldemokrata népi mozgalom szervezése 1881-ben kezdődött, és már 1886-ban megalakították a szociáldemokrácia társadalmi bázisát alkotó szakszervezeteket, köztük 1888-ban a meghatározó befolyású Vas- és Fémmunkások Szakszervezetét.
A szociáldemokraták az 1910-es években először „baloldali” koalíciós kormányzatot alkottak a liberálisokkal a „jobboldali” keresztényszocialisták ellen. 1918-tól azonban a liberalizmus, mint politikai erő lehanyatlott és elsődlegesen gazdasági erővé vált.
Később a szociáldemokraták több évtizedes, folyamatos kormányzása idején az 1930-as években új népi mozgalom bontakozott ki. Ez új típusú paraszti mozgalom volt, amely a paraszti szakszervezetet, a szövetkezeteket és a falusi lakosság politikai és kulturális szervezeteit foglalta magában.
A svéd népi mozgalmak és a holland tömbösödés közös és eltérő vonásokkal egyaránt rendelkeztek. Egyébként a svéd népi mozgalmakhoz hasonló mozgalmak alakultak ki
Dániában és Norvégiában, a holland tömbösödéshez hasonló jelenségek alakultak ki Belgiumban, Ausztriában és Svájcban.
A közös sajátosságok a következők:
- mindketten azon modern szerveződésű mozgalmak megjelenési formái, amelyet a politikai rendszer elnyomott csoportjai a kisvállalkozók, a parasztok és a munkások alkottak,
- mindketten körülbelül ugyanabban az időszakban erősödtek fel Nyugat Európa országaiban,
- mindkét esetben meghatározó környezeti hatás volt a vallási mozgalmak megélénkülése és a piacgazdaság kiteljesedése,
- mindketten kiterjedt, jól-strukturált, ideológiailag elkötelezett és stabil szervezeteket alkottak.
Ugyanakkor volt közöttük lényegbevágó különbség is. Svédországban a népi mozgalmak önkéntes szervezetek voltak, amelyek speciális célokat követtek, és tagjaik más szervezetekbe is tartozhattak – akár a népi mozgalmi tagsággal ellentétes küldetésű szervezetekbe is –, ha más természetű célokat kívántak érvényesíteni. A népi mozgalmak világa a nagy szervezetek nyitott, pluralista világa volt.
A holland tömbök viszont egymástól elszigetelt, hierarchikusan zárt intézményrendszereket alkottak.
A svéd népi mozgalmak és a holland tömbösödési tendenciák teljesen más módon, de végső soron mindkét esetben a modern közpolitikát alapozták meg. A kezdetek azonban gyökeresen eltérőek voltak.
A nép a svéd népi mozgalmak értelmezésében egyénekből – a szakszervezetek értelmezésében speciális osztályokból – állt, akik az állam egész területén, annak különböző területi egységeiben éltek. A tömb – a holland katolikusok és reformátusok értelmezésében – nem egyénekből állt, hanem családokból és – különösen katolikus szemszögből – nemcsak azonos állam polgárai voltak, hanem mindenek fölött részei az azonos vallásúak nemzetek feletti közösségének. Az állam és a polgár viszonya – nemcsak a vallásosság és az üdvözülés szempontjából – kifejezetten másodlagos, azaz szubszidiáris (kiegészítő) volt a tömb-tömbtag viszonyhoz képest. A szubszidiaritás volt a katolikus terminológia, amíg a református fundamentalisták a „szuverenitás a saját köreinkben” kifejezést használták.