A közösség összetartása

„Az „új közösség... már az Előalapító okiratban kifejezésre jut – jegyzi meg J. Kentenich – ez által a rövid szó által: Mi, és nem én akarjuk ezt megtenni. Bízunk benne, hogy elérjük cé-lunkat, ha közösen munkálkodunk rajta.”³³⁴

A „mi” szócska, ami minden előadásban megjelenik, nemcsak a szónok és a hallgatóság, vagyis a spirituális és a fiúk közti szo-lidaritást teremti meg, hanem észrevétlenül a fiúk körében is növelni kezdi a szolidaritást. Ez idáig ismeretlen volt számuk-ra. Olyan légkörben, ahol a fiúk a ház szabályzata értelmében kölcsönösen felügyelték és bevádolták egymást (vö. a prefek-tus tisztje), ahol a magas teljesítményelvárások szükségszerűen erős versengést szültek, az „egyéni barátság” pedig a botlások-tól való félelem miatt tilos volt³³⁵, a szolidaritás elsősorban az elöljárók elleni közös lázadásban mutatkozott meg.

Az előadások, melyeket a fiúk most hallanak, egyéniségük teljes tiszteletben tartása mellett egy másfajta szolidaritásra hívnak meg. Az egyes fejtegetések különösen a jobb közösségi életet szolgálják.

Ehhez már az első előadás megnyitja a kaput, amikor a spiri-tuális a közös alkotást, a jövő közös művét, a közös programot és célt ismerteti. Ez az, amire mindnyájan törekszenek, és ami mindnyájukat egyesíteni tudja.

334 J. Kentenich, előadás 1949. március 13-án, kézirat. (ASM-AR) 335 K. Kubisch, aki 1913-ban érkezett Schönstattba, miután

visszaemléke-zésében („Erinnerungen an die Kongregationszeit 1914-18”) részletesen bemutatja az őt emberileg nagyszerűen kiegészítő Karl Vogellel kiala-kult első barátságát, aki a sport területén is motiválta őt, utal rá, hogy milyen nagy bizonytalanság övezte akkoriban az egyéni barátságokat. A témáról bővebben: in: H. Hug, Vergangenheit einholen, 2. kötet, 52-74. o.

Az egyes utalások arra hivatottak, hogy hozzászoktassák a fiú-kat a kölcsönös, nyílt beszélgetéshez. Hogy ez mennyire szo-katlan és új a számukra, jól mutatja, hogy mennyire fáradsá-gos és hosszú az az út, amely a missziós egylet diákgyűlésein az első nyílt és élénk beszélgetéshez vezet. Ezt az egyletet J.

Kentenich fél évvel korábban a közösség előmozdításának ér-dekében hívta életre. A krónikás beszámol arról, hogy az egyik vezető a szünidőben történő hitvallás és tanúságtétel érdeké-ben lépett fel, amit „az egylet történetének első és ez idáig egyetlen érdekes és hihetetlenül élénk vitája követett”. Ké-sőbb pedig: „Megtört a jég. Boldog reménnyel tekintettünk a jövőbe. »Jövőre minden gyűlés ugyanilyen élénk hangnemben zajlik majd, mint a mai« – mondtuk utána egymásnak.”³³⁶ A spirituális törekvése abban áll, hogy közelebb vigye egymás-hoz a fiúkat, hogy kölcsönösen megtanulják jobban megérteni és elfogadni egymást, a másik egyéni sajátosságait is tisztelet-ben tartva. A minőségibb együttlétet közvetett módon számos javaslat szolgálja, mint például ez is: „Az arcvonásokból és a spontán mozdulatokból a lelki állapotra is következtetni lehet.

Arra azonban figyelni kell, hogy az ilyen ítéletekkel nagyon óvatosan bánjunk.”³³⁷

Kentenich atya előadásaiban úgy veti fel a fiúk önmagukkal és egymással kapcsolatos problémáit, hogy nem nevezi meg konkrétan azokat. „A maga részéről mindig arra törekedett, hogy világos fogalmakat és elveket fogalmazzon meg, és nem riadt vissza a finom erkölcsi, dogmatikai különbségtételtől, ha az világosságot teremtett. A személy eközben szinte egyáltalán nem volt fontos. Minden, amit mondott, teljesen tárgyilagos

336 Chronikbericht 1915, in: F. Kastner, 1939, 165. o. sk. A krónikabeli tudósítás, mint kezdeményezés és forma J. Kentenich nevéhez köthető.

337 J. Kentenich, előadás 1912 novemberében, in: F. Kastner, 1939, 79. o.

volt.”³³⁸ Így jellemezte Karl Kubisch a spirituális magatartását a gyűléseken és előadásokon.

Kentenich atya az együttélés problémáit objektíven mint az emberi együttélés és az ifjúkor alapvető problémáit írja le, mintegy azt a nehézséget, amikor meg kellene bocsátanunk egy minket ért igazságtalanságot, miközben a féktelen fantázia állandóan a tudatunkba idézi az általa okozott sérelmet.³³⁹ Az önnevelésen való munkálkodás, amire a spirituális minden-kit bátorít, tudatosítja a tanulókban a világos önismerettel és az önmaguk fáradtságos formálásával kapcsolatos akadályo-kat. Ahogy megtapasztalják, mennyire nehéz hibáikat letenni és korlátaikon felülemelkedni, egyre inkább észreveszik, hogy társuk is ugyanúgy szenved saját gyengeségeitől és problémái-tól, és azon fáradozik, hogy legyőzze azokat. Így jó pszichológi-ával egy másfajta szolidaritás bontakozik ki, amely mindenek-előtt az egymás iránti megértést növeli.

Az ifjúság problémáinak általános bemutatása által J. Ken te-nich eltereli a fiúk figyelmét a magányos problémamegoldás-ról, melynek esetében az egyén úgy gondolja, hogy egyedül az ő vállát nyomják ezek a terhek. Kiszabadítja a fiúkat elszige-teltségükből, egymáshoz vezeti, és egy olyan sors- és szenve-désközösségben kapcsolja őket egymáshoz, ami nem kívülről, külső körülmények által jön létre. Életüknek ebben a nehéz fejlődési szakaszában az önnevelés minden sikere és kudarca közepette belső összetartozást, a közös küzdelemben pedig szolidaritást tapasztalnak.

338 K. Kubisch, Erinnerungen aus der Kongregationszeit 1914-1918, 1936.

(ASM)

339 Vö. J. Kentenich, előadás 1912 decemberében, in: F. Kastner, 1939, 94.

o. skk.

Az, hogy a fiatalok a velük egykorúak társaságát keresik, klik-kesednek és bandákat alapítanak, természetileg nemcsak a fel-nőttek világától való elhatárolódással függ össze, hanem abból az igényből fakad, hogy belső elszigeteltségüket és magányu-kat legyőzzék vagy legalábbis átadják, és valamilyen közösségi élményre tegyenek szert. R. Garrold diáktörténeteiből ez egy-értelműen kiderül. Kentenich atya a történetek megbeszélésé-vel az együttélés kérdéseit állítja középpontba: a fiúk identitá-sért és pozícióért folytatott küzdelméről szóló történetek fő témái a barátság, a bandázás és a klikkesedés. A Kleine Brau-seköpfe (A kis forrófejűek, ford. megj.) című könyv, amire J.

Kentenich az ifjúkori pszichológiáról tartott előadásában kitér, két fiútípusra, a „természetkamaszra” és a „divatkamaszra” hi-vatkozik.³⁴⁰ A történet két vezére körül érdekkörök alakulnak ki. Az egyik banda egyik fő alakjáról Kentenich atya megjegy-zi: „Ha (Mc. Ginley) jobban elsajátította volna az önnevelést, ha előtte is olyan nemes eszmény lebegett volna, mint előttünk, tökéletes fiatalember válhatott volna belőle anélkül, hogy le kel-lett volna mondania az ifjúkor örömeiről.”³⁴¹

Azáltal, hogy Kentenich atya a kor szóhasználatának megfe-lelően megismerteti a fiúkkal az ifjúságpszichológia tipikus jellemzőit, érzéseit és gondolatait, nemcsak a magukra eszmé-léshez nyújt segítséget, hanem azoknak a nehézségeknek le-győzéséhez is, melyekkel közülük sokan küzdöttek, valamint eligazítást ad azon problémák megoldásához, melyek a fiúk közti vezetői szerepért való vetélkedésből fakadtak.³⁴²

340 Vö. J. Kentenich, előadás 1913 februárjában, in: F. Kastner, 1939, 137. o.

341 J. Kentenich, előadás 1913 februárjában, in: F. Kastner, 1939, 138. o.

342 Vö. J. Kentenich, előadás 1913 februárjában, in: F. Kastner, 1939, 130.

o. skk.

A szolidaritás a diákotthonban a „bűnbak” példázata és az egyéni magatartásnak a környezetre gyakorolt hatására való utalás által társadalmi és apostoli dimenzióval bővül: a diákok-nak a kortársaikkal, jelenlegi és jövőbeli környezetükkel való szolidaritásává fejlődik.

Ebbe az összefüggésbe illeszkedik a pallottinusok társaságá-hoz való belső kötődés kialakítása a fiúkban. A ránk hagyo-mányozott előadásokban J. Kentenich sokféleképpen hívja fel a figyelmet a pallottinusok társaságának céljaira és terveire, ahogyan arra is, hogy a pallottinusok társaságának rátermett papjaiként később mekkora jelentőséggel bírnak majd.³⁴³ Az elöljárókkal szembeni megértésre,³⁴⁴ adott esetben a hozzájuk fűződő viszonyuk javítására buzdítja őket.³⁴⁵ Utal arra, hogy mennyit fáradozik a ház a körülmények javításán³⁴⁶, különösen

343 Vö. J. Kentenich, in: F. Kastner, 1939, 26. o., később: uo., 68. o. sk.:

„De mindenekelőtt közösségünk, »legkisebb« közösségünk (ahogy tisz-teletreméltó alapítónk előszeretettel nevezte) öröme, mert látja, hogy Önökben reményteli utánpótlás növekszik, ami később majd hatékonyan segíti abban, hogy a Gondviselés által rendelt helyen apostoli küldetését teljesítse.” Vagy a 172. oldalon: „A Társaság rá van utalva Önökre és rátermettségükre.” Vagy vö. uo., 225. o.

344 Vö. J. Kentenich, előadás 1913 januárjában, in: F. Kastner, 1939, 104. o.

345 J. Kentenich, előadás 1913 februárjában, in: F. Kastner, 1939, 125. o.:

„Vagy ráléptek az elöljáróim a lábujjamra. De visszaadom nekik: meg-makacsolom magam, csinálok egyet s mást, nem teszek meg egyet s mást, csak hogy bosszantsam őket. Bátor dolog ez? Igen. De a majom is ugyan-ennyire bátor, vagy még bátrabb.”

346 A kritikára, amit a tanulók esetlegesen a kollégiumi élettel kapcsolat-ban megfogalmaztak, J. Kentenich például azt feleli, amit máshol is hangsúlyoz: „Többé már nem gyermekek, és ezért nem fogják félreérteni a válaszom, sem visszaélni nem fognak vele. Elismerem, hogy vannak olyan intézmények, ahol rendezettebbek a körülmények, mint nálunk.

Ezt tagadni ostobaság és igazságtalanság lenne. Ugyanakkor vannak olyan intézmények, ahol rosszabb a helyzet. És hogyha józanul összeha-sonlítják azokkal az évekkel, amikor csatlakoztak Társaságunkhoz, el kell ismerniük, hogy minden területen látványos előrelépés történt.

Min-pedig újra és újra rámutat az „alapítóra”, Pallotti Szent Vincé-re és töVincé-rekvéseiVincé-re.³⁴⁷

Kentenich atya a legkülönbözőbb megközelítésekkel kelti fel a fiúkban a mások iránti megértést. Ebbe az összefüggésbe il-leszkedik a már említett papnak a példája, akit a fiúk mind ismernek.³⁴⁸ A róla szóló történet a fiúkat e „magas papi sze-mélyiség” jobb megértéséhez segítette. A gúnyolódást és meg nem értést, amit a fiúk eddig ezzel a pappal szemben tanúsí-tottak, egy érettebb megértés váltotta fel.

Kentenich atya számos síkon építi a közösségi kötelékeket:

egyfajta sors- és szenvedésközösséget épít, a közös út közös-ségét az önmegvalósítás keresésében és eszményközösséget a közös hivatás- és végül az életeszmény kapcsán. Fokozatosan halad előre. Spirálszerűen bontakozik ki az új közösség, és jut el az általánostól a különlegesig, a megszokottól egy magasabb és erőteljesebb szintre, a tanulók, fiatalok és diákotthoni la-kók közti átlagos összetartozástól egy leendő papi közösségig.

Közösségépítési módszere a jövőben is mindig belülről indul ki. Belülről kifelé formálja a közösséget, az egyének lelkének együttes rezdüléséből, melyből egyfajta közösségi lélek szüle-tik, ami aztán mozgatóerőként visszahat az egyénre. Az ered-mény több, mint puszta egyesület vagy érdekszövetség, és több, mint az emberek közötti kommunikáció terén a sikeres vállalatvezetés érdekében elvégzett projekt vagy

menedzs-denből kitűnik elöljáróink az irányú törekvése, hogy itt valóban ideá-lis körülményeket teremtsenek, hogy a majdani rátermett, használható papi, apostoli személyiségeknek termékeny, meleg táptalajt és anyaföl-det készítsenek elő.” J. Kentenich, előadás 1913 szeptemberében, in: F.

Kastner, 1939, 174. o.

347 Vö. J. Kentenich, in: F. Kastner, 1939, 45., 54., 81., 119. o. sk., 168., 172., 206. o. sk., 210., 246., 272., 329., 343.

348 Vö. J. Kentenich, in: F. Kastner, 1939, 88. o. sk. 1. megj.

mentkurzus. Ugyanilyen fáradságos és finom munka egy ilyen közösségi építmény felépítése, kivált, ha az tekintettel kíván lenni az egyén szabad döntésére.

Anélkül, hogy kezdetben rendelkezésére állnának a külső ke-retek, J. Kentenich megkezdi a tanulók közötti kapcsolatok megteremtését és építését; egy olyan közösség formálását, amely nem a külső kényszer, felső irányítás vagy a szükségsze-rű körülmények hatására jött létre, hanem belülről kifelé nö-vekszik. Ez a közösség akkor lesz igazi és teherbíró, ha a „szív a szívre talál”, ahogy Kentenich atya kifejezi: ha a szív- és esz-ményközösség szintjén együttműködnek, és végül eggyé vál-nak.³⁴⁹

Az instrukciók összefoglalójához, melyeket Kentenich atya 1913-ban az alsóbb osztályoknak tartott, Josef Engling egykori diák az alábbi megjegyzést fűzte:

„Az is kötelességünk, hogy ne utáltassuk meg társainkkal az együttélést. Ki kell jönnünk egymással, sőt, szeretettel kell lennünk egymás iránt, és barátságot kell tanúsítanunk egymás iránt. Ez fontos egy atyának, nekünk pedig, akik egy olyan tár-saságba készülünk belépni, amelynek teljes mértékben a szere-teten kell alapulnia, még inkább az.”³⁵⁰

Ez a cél különösen hangsúlyosan jelenik meg, amikor Kente-nich atya később a testvérek „külső szervezetével” kapcsolatos közösségi problémákra válaszol J. Englingnek a frontra írt le-velében:

349 Kentenich atya gyakran nem csak feladatközösségről, hanem szívközös-ségről beszél. Vö. D. Schlickmann, A valódi szabadság eszménye, 279.

o. Az idézetet lásd lejjebb.

350 Beszámoló in: H. Schulte, Omnibus Omnia I., 74. o.

„Nem túlságosan külsőséges és felületes a csoportbeosztásotok?

Hiszen a cél az őszinte, bensőséges baráti kapcsolatok megkö-tése. A szívnek a szívre kell találnia. Máskülönben nem érhető el a kölcsönös támasz és a belső támogatás. Nekem úgy tűnik, hogy a beosztásnál a testi közelség és a legközelebbi elérhető társasághoz való közelség volt a meghatározó. Mindenesetre nem árt megvizsgálni. Talán már Benned is tudatosodott, hogy itteni közösségi felépítésünk mennyire összhangban van az em-beri természettel. Minden ettől való jelentős eltérés keservesen megbosszulja magát.”³⁵¹

Az emberi természet szükségleteit szem előtt tartva Kentenich atya a kezdetektől alkalmas életteret és kibontakozási teret ke-res a fiúk számára, ami lehetővé teheti a közösségépítésnek ezt a formáját. Mindenekelőtt azt tartja szem előtt, hogy az önál-lóságot és a szabadságot biztosítsa, mint annak előfeltételét, hogy igazi barátságok növekedhessenek, és egyáltalán létrejö-hessen egy valódi közösség. Ez az elképzelés csillan fel egyik első cikkében, melyet 1913-ban, az „Afrika csillaga” újságba az alábbi témában írt: „Missziós egylet és missziós ünnepek a schönstatti diákotthonban.”

Hogy elmagyarázza a missziós egylet felépítését, először is mellőzi az intézetvezetés és a tanári kar fáradozásait. „Csakis azokat a mozgásokat kell regisztrálni és röviden értékelni, me-lyek – saját kezdeményezésre létrejőve, meghatározó, kénysze-rítő felső befolyás nélkül – további köröket vonzottak. Ezekből következtethetünk leginkább és legbiztosabban az egész

intézet-351 J. Kentenich Josef Englinghez írt 1917. március 2-i levele, in: J. Eng-ling, Briefe und Tagebuchnotizen, 2. kötet, 95. o.

ben uralkodó szellemiségre.”³⁵² Később ezt fűzi hozzá a misszi-ós egylet létjogosultságának megindoklásához:

„Segítségével jó irányba lehetne terelni a fiatalok öntevékeny-ségre, önrendelkezésre és önállóságra irányuló törekvését, amit a tömegnevelő intézmények elhanyagolnak, s ezzel mérhetetlen kárt okoznak a fiatalok későbbi hivatásának.”³⁵³

Két ok – a fiúk szabad élet- és kibontakozási terének szüksé-gessége és a személyiség közösségi lét által történő fejleszté-se – már korán arra késztette Kentenich atyát, hogy egy ilyen közösségi forma után kutasson.³⁵⁴ Ez alatt nem valamely ifjúsá-gi kört, nem az akkoriban virágzásnak induló egyesületi létet, még csak nem is elsősorban a tulajdonképpeni pogány missziót érti, hanem a közösség eszményét, ami megérett benne.