A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI MAGYAR POLITIKAI KÖZBESZÉDBEN

B

G

A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI MAGYAR POLITIKAI KÖZBESZÉDBEN

Az első világháborús vereséget és a trianoni békeszerződést követően a korábban is gyakran a múlt felé forduló magyar közéletben még inkább felerősödött a nemzeti történelem nagy alakjai felidézésének igénye. Nem véletlenül, hiszen ezek a személyiségek – cselekedeteik ilyen vagy olyan kontextusban történő fel-elevenítésével – kiváló alapot jelentettek a politikai elitnek arra, hogy az újabb nagy nemzeti trauma hatására morális mélyponton lévő társadalom elé követen-dő példákat állítson. A nemzeti érzés ápolásához és a politikai célok igazolásá-hoz kézenfekvő hivatkozási pontnak bizonyultak a történelmi személyiségek, ugyanis általuk – sokszor expressis verbis – sugallhatta a hivatalos propaganda, hogy lám előfordultak már olyan periódusok a magyar történelemben, amikor az ország hasonlóan tragikus helyzetben volt, de mindig jöttek olyanok, akik menta-litásukkal és tetteikkel kiutat mutattak, ezáltal most is reményt adhatnak. A kor-szak politikai gondolkodásában ez a heroizálás és kultuszépítés összefüggött más ekkor kibontakozó kultuszokkal, sőt gyakran szerves részét is képezte azoknak, így például a revíziós kultusz és az ehhez kapcsolódó, még mindig meglévő ma-gyar birodalmi ábrándok propagálásának, de az aktuális államfő körül kialakult Horthy-kultusznak is.¹ Több szempontból is különösen nagy jelentőséggel bírtak a különböző évfordulók. Ahogy Szabó Miklós egy három évtizeddel ezelőtt megjelent tanulmányában rámutatott, ennek oka „egyrészt a reprezentáció, az ünnepi külsőségek szertartásrendje – hasonlóképp a propagandához – az alapvető uralmi eszközök közé sorolódik; általa tárja a politikai hatalom hívei és ellenfelei elé az adott rend politikai és társadalmi hierarchiaviszonyát, […] másrészt az év-fordulók ünnepi beszédei rendkívül alkalmasak az adott rendszer ideológiájának kifejtésére”.²

1 Az említett kultuszokról lásd részletesen Zeidler Miklós: Revíziós tervek és irredenta kultusz.

In. A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948. Szerk. Romsics Ignác. Bp., 2009. 474–505.;

Turbucz Dávid: A Horthy-kultusz. In. Uo. 138–166.; Romsics Ignác: A magyar birodalmi gon-dolat. In. Uő: Múltról a mának. Bp., 2004. 121–158.

2 Szabó Miklós: Politikai évfordulók a Horthy-rendszerben. In. A két világháború közötti Ma-gyarországról. Szerk. Lackó Miklós. Bp., 1984. 479–504. (Idézet a 479. oldalon.)

KEREPESZKI RÓBERT

44

A Horthy-korszak negyedszázadára sok, nagy történelmi személyiséghez kap-csolódó évforduló esett (például a Petőfi centenárium 1923-ban, Szent Imre és Szent István emlékév, előbbi 1930-ban, az utóbbi 1938-ban, stb.), sőt sorsfordító események jubileumára is sor került éppen ebben a periódusban (a legjobb példa a mohácsi csata 400. évfordulója 1926-ban), azonban ezek kapcsán fontos rámu-tatnunk egy lényeges változásra, ami eltérést jelentett a dualizmus korához ké-pest. 1921 őszén IV. Károly, az utolsó magyar király második visszatérési kísér-letét követően megtörtént a katolikus Habsburg-ház harmadik, immár végleges trónfosztása, ami után az elmúlt évszázadok protestáns erdélyi fejedelmei új megvilágításba kerülhettek, felemelkedhettek a nemzeti panteonba, és főként Trianon, illetve az elszakított Erdély összefüggésében új ideológiai hivatkozási alapként szolgálhattak a politikai elit reprezentációs és propaganda-tevékeny-ségéhez.

Az erdélyi fejedelmek közül tulajdonképpen három emelkedett ki és kapott nagyobb hangsúlyt a korabeli politikai közbeszédben: Bocskai István, II. Rákó-czi Ferenc és Bethlen Gábor. Bocskai nem is elsősorban a Habsburg-ellenes fel-kelése, hanem sokkal inkább a hozzá hű hajdúk miatt került az érdeklődés kö-zéppontjába, akikben a jobboldali radikalizmus és a faji eszmék felé hajló rend-szer az 1930-as években megtalálta az „igazi” magyar faj letéteményeseit. A Bocskai- és hajdúkultusz legjellemzőbb megnyilatkozásai az 1937-től évről évre megtartott „Hajdúhetek” voltak.³ 1935-ben Rákóczi halálának 200. évfordulója előtt nemcsak a három évvel későbbi Szent István emlékévhez hasonló impozáns állami ünnepségsorozattal tisztelgett az ország, hanem jó alkalmat jelentett az akkori Gömbös-kormány számára a török–magyar nemzetközi kapcsolatok meg-erősítésére is. Két évvel később pedig szintén országos emlékünnep keretében, nagy pompával leplezték le a fejedelem budapesti szobrát.⁴

Bethlen Gábor elsősorban két évforduló kapcsán került a politikai reprezentá-ció és a közbeszéd középpontjába. Az első (egyébként valamelyest kisebb jelen-tőségű), Bethlen Gábor „választott királysága” rögtön a Horthy-korszak kezdeté-re, 1920/21-re esett. Természetesen ezekben az években több égető probléma miatt ennek „megünneplésére”, de még megemlítésére sem nagyon kerülhetett

3 Nem meglepő, hogy a „Hajdúhét” rendezvénysorozat épp egy protestáns felekezethez tartozó miniszterelnökhöz, Darányi Kálmánhoz kapcsolódik. 1937 szeptemberében az első Hajdúhetet is ő nyitotta meg, amiről a korabeli filmhíradó is beszámolt. Lásd A Hajdúhét megnyitása. Ma-gyar Világhíradó, 707/4. bejátszás, 1937. szeptember.

[Online: http://filmhiradok.nava.hu/watch.php?id=2460 – 2013. május 20.]

4 A kultuszépítés „klasszikus” esetét mutatja Darányi Kálmán miniszterelnök szoboravatás során elmondott beszéde is, amelyben „Magyarország függetlensége és ősi alkotmányának szabadsága érdekében vívott harcaiban, küzdelmeiben az önzetlen hazaszeretetnek és a páratlan áldozat-készségnek oly nemes példájaként” jellemezte II. Rákóczi Ferencet. Lásd II. Rákóczi Ferenc országos emlékünnep. Magyar Világhíradó, 689/2. bejátszás, 1937. május. [Online: http://

filmhiradok.nava.hu/watch.php?id=2301 – 2013. május 20.]

BETHLEN GÁBOR EMLÉKEZETE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI MAGYAR POLITIKAI … 45 sor alapvetően két egymással összefüggő tényező miatt. Az egyik az ekkor na-gyon aktuális királykérdés kiéleződése volt. Ahogy említettük, 1921-ben a kato-likus uralkodó két alkalommal kísérelte meg a visszatérést a magyar trónra. Már önmagában ezek a bel- és külpolitikai szempontból is kritikus helyzetet eredmé-nyező akciók is óvatosságra intették a politikusokat, és bizonyára felmérték, hogy nem lenne szerencsés feleleveníteni Bethlen Gábor háromszáz évvel ko-rábbi választott magyar királyi pozícióját. A másik tényező pedig az ekkor külö-nösen éles katolikus-protestáns ellentétből adódott. Ennek a problémának a lé-nyege arra vezethető vissza, hogy az 1918 utáni konszolidációs időszakban az ál-lamigazgatásban és a szellemi élet vezető pozícióiban egyre nagyobb szerephez jutottak a protestánsok, ami értelemszerűen a katolikus elit térvesztéséhez veze-tett, noha a teljes társadalmon belül a katolikusok jóval nagyobb arányban voltak jelen. (Az ország kétharmada a katolikus felekezethez tartozott, e tényezők miatt sem véletlen, hogy a katolikus egyházi elit és arisztokrácia támogatta a katolikus IV. Károly visszatérési kísérleteit).⁵

Persze azért akadtak merészebbek, akik politikai megnyilatkozásaikban igenis említették a Bethlen Gáborhoz kapcsolódó történelmi eseményt. A legjellemzőbb példa erre az egyébként református vallású történész, az akadémikus Szádeczky-Kardoss Lajos 1921. május 3-i nemzetgyűlési felszólalása, amikor a költségvetési vitában a következőképpen fogalmazott: „Bethlen Gábor annyira győzedelmeske-dett, hogy a magyar rendek meg is választották királlyá és csak az ő, mondhatni, lojalitása, törvénytisztelete nem engedte, hogy elfogadja a királyságot, azt mond-ván, hogy Magyarországnak van törvényesen megválasztott és megkoronázott ki-rálya, ő nem a királyságért fogott fegyvert, hanem az alkotmány és a szabadság visszaállításáért. Midőn hívei kapacitálták, hogy engedje magát megkoronázni, vé-gül azt a kifogást tette, hogy: nincs az én táboromban a hercegprímás, nem is lehet megkoronázni, mert annak is megvan a törvényes formája. Azt mondja erre Al-vinczy Péter, kassai prédikátor: üljön le csak Felséged, úgy megkoronázom én, hogy a hercegprímás se koronázza meg különben!” Jellemző, hogy ekkor – a nem-zetgyűlési napló szerint – egy egyértelműen aktuálpolitikai és a királykérdéssel összefüggő közbekiáltás hallatszott az akkor kormánypárti, később nyilas politi-kus, Meskó Zoltántól: „Ez a magyar beszéd! Ilyen kellene ma is!”⁶

Hasonlóan a királykérdéssel összefüggésben elevenítette fel Bethlen Gábor választott királyságát a jobboldali radikális, ekkor magát legitimistának (tehát

5 A katolikus-protestáns ellentétről lásd Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik.

Bp., 1989, 427–434.; Macartney, Carlile A.: Magyarország. Révai, Bp., é. n. [1936], 42–59. Vö.

Romsics Ignác: Magyarország(ok) a két világháború között. In. Uő: Történelem, történetírás, hagyomány. Bp., 2008, 75–80. – A királykérdésről lásd Békés Márton: A legitimisták és a legi-timizmus. In. A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948. Szerk. Romsics Ignác. Bp., 2009.

214–242.

6 Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés Naplói. Bp., 1920–1922, [a továbbiakban NN 1920–1922], IX. kötet, 375–378. A Nemzetgyűlés 183. ülése, 1921. május 3.

KEREPESZKI RÓBERT

46

Habsburg-pártinak) valló Milotay István, 1922 januárjában. A kormánypárti kép-viselő, aki egyébként Debrecenben szerzett mandátumot az 1920-as választások során, a következőképpen fogalmazott egy nemzetgyűlési vitanap során: „En-gedjék meg nekem t. képviselőtársaim, hogy ezzel kapcsolatban egy olyan névre hivatkozzam, amelyet politikájuk igazolása céljából Kossuth Lajos, Rákóczi Fe-renc és Bocskay [sic!] István neve mellett önök is harcba szoktak vinni, neveze-tesen hivatkozhassam Bethlen Gáborra és arra, hogy miként gondolkozott ő eb-ben a kérdéseb-ben. Legyen szabad a történelmet idéznem. Az 1620-iki beszterce-bányai országgyűlésen történt, amikor Bethlen Gábor sikerei után, amelyek úgy-szólván az egész országot az ő birtokába juttatták, felvetődött az a kérdés, hogy miután most már semmi nem áll útjában, mivel legalább pillanatnyilag az orszá-got az ellenséges császári erőktől megtisztította és a maga impériuma alá vetette, koronáztassa meg magát magyar királlyá, annál is inkább, mert a korona is birto-kában volt. Különösen a protestánsok sürgették és biztatták Bethlen Gábort erre s a protestánsok között is elsősorban Alvinczy Péter, az akkori híres református prédikátor, kassai pap, aki a besztercebányai országgyűlés során Bethlen Gábort egyebek között azzal próbálta rábírni, hogy magát Szent István koronájával megkoronáztassa, hivatkozott Pfalzi Frigyes példájára, akit Csehországban 12 re-formátus prédikátor koronázott meg cseh királlyá. Bethlen Alvinczynek ezt a ka-pacitálását azzal utasította vissza, hogy Magyarországon valakit királlyá csak az esztergomi érsek koronázhat. […] Erre Alvinczy Péter azt mondotta: Parancsold, hogy én esztergomi érsek legyek és meg foglak koronázni! Bethlen Gábor vála-sza az volt, hogy: Igen ám, csakhogy esztergomi érsekké valakit csak a koronás magyar király nevezhet ki. Ezzel utasította el magától Bethlen Gábor a koronát és így maradt meg a legitimista álláspont mellett.” Tehát az erdélyi fejedelem po-litikáját a Habsburg-ház trónfosztása miatt térvesztést szenvedett legitimizmus alátámasztására szolgálta fel.⁷

A másik Bethlen Gáborhoz kapcsolódó jubileum 1929-re esett, ekkor volt ugyanis a fejedelem halálának 300. évfordulója. Ebben az időszakban jelentősen megnőtt a Bethlennel kapcsolatos publicisztikák és történeti munkák száma, sőt a katolikus-protestáns ellentéthez (és végső soron az aulikus-függetlenségi szem-benálláshoz) visszavezethető történetírói vita is kibontakozott, amit Szekfű Gyu-la munkája generált (a vitához történészek – mint Hajnal István, a debreceni pro-fesszor Rugonfalvi Kiss István – mellett írók és egyházi személyek is hozzászól-tak, így Makkai Sándor vagy Baltazár Dezső).⁸

7 NN 1920–1922. XV. köt. 382–383. A Nemzetgyűlés 294. ülése, 1922. január 21.

8 Itt érdemes megemlíteni, hogy – nem konkrétan az 1929-es évfordulóhoz kapcsolódóan – a kor-szak folyamán több szépirodalmi munka is megjelent, amelyek Bethlen Gáborral és korával foglalkoztak, így Móricz Zsigmond trilógiája (Tündérkert, A nagy fejedelem, A nap árnyéka), illetve Makkai Sándor regénye (Ördögszekér). Romsics Ignác: Bethlen Gábor emlékezete. Ér-telmezések harca. = Rubicon, 2013. 7. sz. 26–30. (továbbiakban Romsics, 2013.)

BETHLEN GÁBOR EMLÉKEZETE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI MAGYAR POLITIKAI … 47 Nem véletlen, hogy ekkor a politikai közbeszédben is gyakori volt Bethlen Gábor említése. Ezek közül elsőként az országgyűlés Képviselőházának 1929.

november 15-i megemlékezését idézzük, amikor a fejedelem kapcsán a házelnök a következőképpen fogalmazott: „Ma van 300 esztendeje annak, hogy Bethlen Gábor, Magyarország választott királya és Erdély fejedelme, (A képviselők fel-állanak.) egyúttal minden időknek egyik legnagyobb magyar államférfia, diplo-matája és hadvezére, nemes lelkét visszaadta a Mindenható Istennek. Báthory Istvánnak, a későbbi lengyel királynak, és Bocskay Istvánnak nyomdokain ő kép-viselte legsikeresebben a magyar öncélúság gondolatát akkor, amikor a habs-burgi és török birodalmak között a lassú felőrlődés és pusztulás volt a nemzet:

sorsa, ő volt az, aki a legsiralmasabb viszonyok között átvett Erdélyt 16 éves kormányzása alatt a hatalom, jólét, boldogság és műveltség addig nem ismert fo-kára emelte; aki kis országával képes volt egyensúlyban tartani a: két hatalmas császárságot. Mindezt egymaga, lépésről lépésre előrehaladni tudó óvatossággal, bölcsességgel, de ha kellett az elért eredményeket nem kockáztató bátor fellépés-sel. Ma, amidőn őt az idegen hatalom alá jutott szűkebb hazája hozzá méltóan és szíve szerint nem ünnepelheti, kétszeres a kötelességünk, hogy mi e helyett is megemlékezzünk róla, akinél többet senki sem tett Erdély felvirágzásáért, aki a három nemzet és négy vallás hazájában politikai, vallási és társadalmi harmóniát tudott teremteni, aki a vallási harcok idején a vallási türelemnek fényes példáit mutatta. Két drága tanulságot hagyott számunkra hátra. Először, hogy a Básták és Mihály vajdák gyászos korszakát kellett előbb e nemzetnek elszenvednie, hogy eljöhessen ő. A másik, hogy nem pusztulhat el az a nemzet, melynek Beth-len Gáborai vannak. Végül, ne feledjük el utolsó szavait, amelyeket talán éppen ez órában – miután már szólni nem tudott – írt le reszkető kezével: «Ha Isten ve-lünk, kicsoda ellenünk? Nincs senki, bizonyára senki!»”⁹

Ezek az utolsó, Bethlen Gáborhoz kapcsolódó mondatok kimondottan jó hi-vatkozási alapnak bizonyultak a trianoni békeszerződés revízióját folyamatos propagáló magyar politika számára, de az 1929-es évforduló során külpolitikai feszültséget is okoztak. A többnapos állami ünnepségsorozat folyamán sok fel-szólaló is idézte – főként beszéde hatásos retorikai zárásaként – a fejedelem halá-los ágyán leírt gondolatát (például Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter). A legmerészebben azonban a korábban államtitkár és miniszter Pekár Gyula, a Képviselőház külügyi bizottságának elnöke fogalmazott. „Azok bocsko-ra tiporja ma Erdélyt, akiknek Bethlen Gábor adott nyelv- és vallásszabadságot, de eljön az idő, amikor tovaszáll Erdély földjéről a pelyva” – mondta a románok-ra utalva, majd a beszédét befejezve az ekkor leleplezett Bethlen Gábor szoborrománok-ra utalva hozzátette: „le fog még egyszer a márványtalapzatról szállni és elindul a

9 Az 1927. évi január hó 25-ére hirdetett Országgyűlés Képviselőházának Naplói. Bp., 1927–

1931, [a továbbiakban KN 1927–1931], XXIII. kötet, 359. Az Országgyűlés Képviselőházának 331. ülése, 1929. november 15.

KEREPESZKI RÓBERT

48

seregek élén Erdélybe, jelszavával: Ha Isten velünk, ki ellenünk”.¹⁰ Nem vélet-len, hogy ez a beszéd feszültséget okozott Romániával, és a hivatalos román po-litika, illetve a román sajtó több alkalommal is élesen tiltakozott Pekár „irredenta kirohanása” ellen.¹¹

Ebből a megnyilatkozásból is jól látszik, hogy Bethlen Gábor halálának 300.

évfordulója a revíziós gondolat és a nemzeti érzés ápolása szempontjából fontos eseménynek számított. A fejedelem a Horthy-kori politikai propaganda- és rep-rezentációs jelentőségét mutatják az egykor erdélyi politikus, Ugron Gábor sza-vai is: „Ünnepeljük Bethlen Gábort az embert, a vallásos, az öntudatos, a büszke, a ravasz, okos és bátor embert, aki a katholicizmus és az izlam között protestáns politikát inaugurált, mert látta, hogy csak azzal lehetett fenntartani a magyar gondolat függetlenségét. Halálának háromszáz éves évfordulóján Magyarország újra csonka, akár csak az ö idején. De most azok a területek vannak megszállva, amelyek jogara alá tartoztak és azok szabadok, amelyek török uralom alatt síny-lettek. Magyarország jövő feltámadása hitem szerint azon múlik, hogy Csonka-magyarország teljesiti-e azt a feladatot, amelyet Bethlen Gábor birodalma teljesí-tett három századdal ezelőtt. A feladat ma nehéz, mert jobban a magunk munká-jára, bátorságára, kitartására, áldozatkészségére vagyunk utalva, mint valaha is, az ezer év folyamán.” Nem véletlen, hogy a magyar revízió ügyének egyik leg-ismertebb külföldi támogatója, az angol sajtómágnás, Lord Rothermere is sür-gönyt küldött a hivatalos állami ünnepségekre, amelyben a következőképpen fo-galmazott: „Szomorú dolog, hogy ezek a történelmi ünnepélyek Erdély fejedel-mének régi birodalmát idegen elnyomás alatt találják. Az ünnepélyeknek meg kell erősíteni a magyarok hitét, a történelmi jogokban és az igazságtalanságok jóvátételében. […] Sajnálatunkra nem tudunk személyesen részt venni az ünne-pélyeken [ti. Rothermere és fia – K. R.], lélekben mindketten Önökkel leszünk és várjuk az igazság feljövő napjának első fénysugarát.”¹²

Az 1929-es évfordulón túl is viszonylag gyakran – többnyire más történelmi személyiséggel egy sorban – előfordult Bethlen Gábor említése a külpolitikai kérdések vonatkozásában. Ezek a megnyilatkozások szinte kizárólag a jobb- vagy szélsőjobboldal részéről érkeztek, mivel a fejedelem külpolitikai törekvése-iben ezek az irányzatok az általuk akkoriban gyakran hangoztatott „öncélú” ma-gyar külpolitika alapjait látták. Példaként csak egyet idézünk, a nyilas Rátz Kál-mán 1942 novemberében elmondott beszédét, aki a külügyi tárca költségvetési vitája során a következőképpen fogalmazott a második világháború alakulása kapcsán: „Ha ezekben a nehéz időkben elgondolkozom az évszázados magyar

10 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára [a továbbiakban MNL OL], K 612, 1929. novem-ber 11.

11 MNL OL, K 428, MTI Lapszemle, 1929. november 22.

12 MNL OL, K 612, Magyar Országos Tudósító, 1929. november 9.

BETHLEN GÁBOR EMLÉKEZETE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI MAGYAR POLITIKAI … 49 külpolitikán, akkor szemem előtt Zrínyi, Fráter György és Bethlen Gábor alakjai merülnek fel. Ezek a nagy emberek a legöncélúbb magyar politikát csinálták, minden körülmények között csak magyarok s a magyaron kívül senkinek barátai nem voltak. Amint a történelemből olvassuk, Bethlen Gábor – ha kellett – meg-alázkodott és kincseket küldött, de – ha alkalma volt – sereget gyűjtött és vitézül harcolt, de kardjánál mindig élesebb volt az esze, a diplomáciája, akár mint Frá-ter Györgynek is. […] Amikor most itt a Házban felidéztem a nagy magyarok szellemeit, Fráter Györgyöt, Zrínyit és Bethlent, csak azzal fejezhetem be szava-imat, hogy bármi történjék a világon, bármiképpen végződjék ez a háború, mi egyénileg elpusztulhatunk, bármi történjék velünk és elpusztul a társadalmi vagy gazdasági rendszer is, csak egy van, aminek öröknek kell lennie, ez pedig a ma-gyar nép, a mama-gyar nemzet!”¹³

Fontos rámutatnunk, hogy az 1920-as és az 1930-as évek között különbség fi-gyelhető meg Bethlen Gábor korabeli politikai közbeszédben történt említése és

„felhasználása” kapcsán. Ez abból adódott, hogy a Horthy-korszak első évtized-ében is egy Bethlen, nevezetesen gróf Bethlen István állt az ország élén miniszter-elnökként, és bár ő nem volt egyenes ági leszármazottja a fejedelemnek, mégis a névazonosság kézenfekvő alappal szolgált a „Bethlen-Bethlen párhuzamhoz”.¹⁴

Ebben a vonatkozásban két típust különböztethetünk meg: az egyik az aktuá-lis kormányfőt Bethlen Gábor mellé állítva magasztalta, míg a másik a múltra fi-gyelmeztetve elmarasztalta. Az előbbire jó példa a konzervatív szellemű író, zsurnaliszta, lapszerkesztő Surányi Miklós 1927-ben megjelent történetpolitikai esszéje, amelyben a következőképpen fogalmazott: „A mi szempontunkból semmit sem jelent, hogy Bethlen István gróf nem vér szerint való rokona a nagy Bethlen Gábornak s hogy a vérsejtek számát, amelyek benne, Bethlen Jánosban, Bethlen Miklósban vagy Gábor úrban, a fejedelemben, a nemzetségalapító Be-cse-Gergelyből megmaradtak, nem lehet összeolvasni. Nem is az a lényeg. A Bethlenek közös édesanyjának, Erdélynek az atmoszférája, a családi tradíciók, a Bethlenek generációról generációra ható példája, a hivatás érzése, a kötelességek tudata, az egyforma érdek, a gondoskodás és vérmérséklet közössége, az átörök-lések, visszaütések és a lélektani utánzási kényszer ereje a fontos. És ebben az értelemben ésszerűtlen és lélektanilag nemcsak értéktelen, de egyenesen káros volna különbséget tenni a bethleni és iktári Bethlenek között. Jól teszi tehát, aki Bethlen István gróf politikai egyéniségének vizsgálatánál Bethlen Gábornál épp úgy keresi az analógiát, mint az egyenes ősöknél, vagy az Apafiaknál.” Surányi szerint „nem véletlen, hogy az új ember [Bethlen István – K. R.] nem nyugatról, hanem keletről jött, keleti magyar főúr, erdélyi Bethlen, mintha csak átvenné

13 Az 1939. évi június hó 10-ére hirdetett Országgyűlés Képviselőházának Naplói. Bp., 1939–

1944, XVI. kötet, 77. Az Országgyűlés Képviselőházának 311. ülése, 1942. november 21.

1944, XVI. kötet, 77. Az Országgyűlés Képviselőházának 311. ülése, 1942. november 21.