4. I NFORMÁCIÓ , JEL , JELENTÉS
4.5. A jelfolyamat elemei és a közöttük kialakuló kapcsolatok
A szemiózis (jelfolyamat) fogalom Charles Morristól származik, és ez alatt a jelfo-lyamat egyes elemei közötti kapcsolatokat értette. A mai szemiotikában a jelfojelfo-lyamat vagy jelhelyzet elemzésekor abból indulunk ki, hogy négy alaptényezővel és négyféle relációval kell számolnunk. A négy tényező: a jel, a jelölt, a tudati képmás, valamint a jelölő és jelhasználó ember. A jelhelyzet elemei között kialakuló viszonyok pedig – amelyeket a szemiózis dimenzióinak is neveznek – a következők:
1. A szigmatikai dimenzió – a jel és a jelölt objektum közötti viszony 2. A szintaktikai dimenzió – a jelek egymás közötti viszonya
3. A szemantikai dimenzió – a jel és a tudati képmás közötti viszony
4. A pragmatikai dimenzió – a jel és a jelértelmező, jelhasználó ember közötti vi-szony
Tárgy
Reprezentáció Jelhasználó Jel
Szigmatikai dimenzió
Szemantikai dimenzió.
Szintaktikai dimenzió
P r a gm a t i ka i dimenzió
16. ábra: A szemiózis dimenziói Nézzük meg, mi jellemzi ezeket a viszonyokat!
4.5.1. A szigmatikai dimenzió
A szigmatika a jelölő viszonyt, a jelnek a jelöltre vonatkoztatását vizsgálja. Gyakran együtt tárgyalják a szemantikával: Morris is csak szintaktikai, szemantikai és pragmati-kai dimenzióról beszélt. Ennek ellenére célszerű külön tárgyalni a két viszonyt, mivel a jel és jelölt kapcsolatának különböző aspektusairól van szó. Más dolog ugyanis jelölni, és megint más jelenteni valamit. A jelfolyamat elemei közötti kapcsolatot először Gott-lob Frege értelmezte 1892-ben. Szerinte a jelfolyamat három eleme a jel, a jelölt dolog (a jel referense, denotátum – a valóság)68 és a jel értelme (deszignátum – fogalom). A jelfo-lyamat résztvevői között három viszonyt állapított meg:
1. A jelölő vagy denotáló viszony jelnek a jeltárgyhoz, a denotátumhoz való viszonya (denotáció).
2. A kifejező vagy deszignáló viszony a jelnek a fogalomhoz, a deszignátumhoz való viszonya (deszignáció).
3. A fogalomnak a valóságra, a deszignátumnak a denotátumra vonatkozó viszonya.
A jel egyaránt jele a valóságos objektumoknak, és ezek tudati megfelelőjének.69 Denotátum
Deszignátum Jel (név)
Jelölő
Kifejező
17. ábra: A Frege-háromszög
Ha a jel egy konkrét dolgot, tárgyat, jelenséget jelöl, akkor a jel referenséről vagy denotátumáról beszélünk. A dolgok, tárgyak, jelenségek azon virtuális halmaza, amelyre a jel vonatkoztatható, az adott jel deszignátuma. Ebben az esetben, ha a jel egy teljes osztályt jelöl, akkor a jel deszignátumáról beszélünk. Ha az osztálynak csak egy tagja van, akkor a denotátum és a deszignátum egybeesik. Ilyenek például a tulajdonnevek. A legtöbb esetben azonban a deszignátum és a denotátum nem fedi egymást. Ebben az esetben egy osztálynak több tagja van. Ha a jel által jelölt osztálynak nincs egyetlen tagja sem, akkor üres a halmaz. Ebben az esetben csak deszignátuma van, de nincs refe-rense. Ebbe a csoportba képzeletbeli lények nevei tartoznak, a nimfák, faunok, kentau-rok, illetve a „nimfa”, „faun”, „kentaur” szó. Deszignátuma értelemszerűen minden jelnek van, referense viszont nem. Ebből következik, hogy a jelölő viszonyban elsődle-ges a deszignáció.
68 Referensznek is írják, és jelöletnek is mondják.
69 Például az asztal (table, der Tisch) jel egyaránt jelöl valóságos asztalokat és az asztal fogalmát.
4.5.2. A szintaktikai dimenzió
A szintaktika a jelek egymáshoz való viszonyával, kapcsolataikkal foglalkozik. A jelek viszonya a legegyszerűbb esetben mindössze annyiban érdekes, hogy képesek legyünk azonosítani vagy egymástól megkülönböztetni őket. Egyszerű jeleknél, szigná-loknál ennél többre nincs is szükség. Legtöbbször azonban általában összetett rendszer-ben jelennek meg, és ezek a térrendszer-ben összekapcsolódott és/vagy időrendszer-ben egymás után kö-vetkező jelek bizonyos szabályok szerint szerveződnek. Azoknak a szabályoknak az összességét, amelyek meghatározzák, hogy egy jelrendszerben a jelek milyen csoportosí-tásai megengedettek, az illető jelrendszer szintaxisának nevezzük. A mindössze egy idődimenzióban szerveződő jelsorozatok szabályrendszereit viszonylag könnyű elemez-ni. Ebbe a csoportba tartozik a kultúra két meghatározó jelrendszere, a nyelv és a zene is.
A szintaxis ismerete lehetővé teszi, hogy hibás jelsorozatokat korrigáljunk a jelek sor-rendjének átrendezésével, illetve, hogy hiányos jelsorozatokat kiegészítsünk. A szintak-tikai szabályok nem egyszer s mindenkorra adott, megváltoztathatatlan rendszerek, ha-nem az időben változnak. A művészi alkotások esetében gyakori a szabályok szándékos megsértése. Ilyenkor a „hibák” lesznek a jelek, és ezek később – legalábbis az adott stíluson belül – akár új szabályokká is válhatnak. A nyelvben a jelek (pl. szavak) a mon-datokban kapcsolódnak egymáshoz. Ezért a nyelvtudományban a szintaxist mondattan-nak tekintik.
4.5.3. A szemantikai dimenzió
A szemantika központi kategóriája a jelentés; a jel és a mentális reprezentáció vi-szonyával foglalkozik. Nagyon bonyolult hatásrendszer eredményeképpen nyilvánul meg a jel hatására az interpretáló tudatában a jelentés. Azonos jelek, jelsorozatok jelen-tése például különböző társadalmakban, eltérő kultúrákban illetve szubkultúrákban más és más lehet. A jelértelmezés számos tényezőtől függ: az értelmező kulturális hátterétől, a jel környezetétől, a kontextustól, a szituációtól stb. Pontos, egyértelmű szabályrendszer nem létezik és elvileg sem lehetséges. A szintaktikai szabályok konvenciók, amelyet elvileg mindenki ismerhet. A szemantika viszont csak részben konvenció, inkább egyéni szemantikai rendszerekről beszélhetünk, amelyek eltérnek egymástól. A kommunikációt ezeknek a szemantikai rendszereknek a részbeni átfedései teszik lehetővé és az, hogy a közös elemekből kiindulva van lehetőség az eltérő szemantikai rendszerek egyeztetésére, korrekciókra. Mivel minden jel jelentése révén tölti be jelölő funkcióját, így a szigmati-kának is van szemantikai meghatározottsága. Különösen szembeötlő ez akkor, amikor a konnotáció jelenségéről van szó. A konnotáció többszörös jelölést vagy többszintes együttjelölést jelent. Általában a denotáció mint alapjelentés mellett, azon túl jelenik meg a másodlagos vagy többszörös jelentés. A denotáció és konnotáció aránya a külön-böző jelrendszerekben eltér egymástól. A matematika és a különkülön-böző programnyelvek par excellence denotatív jelrendszerek, az egyes jelek jelentése teljesen egyértelmű, nincs másodjelentésük. Ezzel szemben a műalkotások olyan összetett jelrendszerek, amelyek értelmezésében a denotáció és a konnotáció megkülönböztetésének döntő jelen-tősége van.
4.5.4. A pragmatikai dimenzió
A pragmatika a szemiotikának az a területe, amely a jelhasználat kérdéseivel foglal-kozik. Amíg a szintaxisnál a jelek egymással való viszonya, a szigmatikánál és a sze-mantikánál a jel és a jelölt, illetve a jel és a jelentés viszonya a meghatározó, itt a jel és annak használója közötti viszony képezi az elemzés tárgyát. A pragmatika igen szerte-ágazó terület, végül is átfogja az ember teljes „társadalmi praxisát”. Olyan kérdéseket vizsgál, amelyek egyúttal a kommunikációelmélet, szociológia, pszichológia témakörébe is beletartoznak.
A szemiotika tudománya abból indul ki, hogy azok a jelkapcsolatok, amelyeket vizs-gál, társadalmi jelenségek. Társadalom nélkül nincs szemiózis – vallja a tudomány több képviselője. A tananyag további fejezeteiben az információ, a jelölés, jelértelmezés és jelentés folyamatait társadalmi-technikai dimenzióban vizsgáljuk tovább.