I. A HÁZIMUZSIKA ÁTTEKINTÉSE
I.4. A DILETTANTIZMUS KÉRDÉSE
A Magyar Értelmező Kéziszótár meghatározása szerint a dilettantizmus valamely művészetnek, tudománynak kellő szakértelem, illetve tehetség nélküli művelése; a dilettáns pedig a szellemi, művészi pályán szaktudás nélküli műkedvelő.
A két fenti meghatározásból egyértelműen kitűnik, hogy a dilettantizmus valamint dilettáns szavaknak rendszerint pejoratív jelentésük van. Így joggal tehetjük fel azt a kérdést, hogy az ilyen jelzővel illetett zene és előadóművész milyen valós értékeket tud felmutatni, ha azokat egyáltalán lehet értéknek nevezni? Mert nem születik mindenki Bachnak, Vivaldinak, Haydnnak, Mozartnak, Beethovennek, Schumann-nak, Chopinnek, Wagnernek és Lisztnek, sem a zeneszerzés, sem a hangszeres tudás területén. Úgy gondolom, hogy a példaként fentebb felsorolt neves mesterek tanítványai (és még sokan mások) nem sorolhatók a dilettánsok kategóriájába, hiszen tehetséges művészlelkek voltak ők még akkor is, ha nem váltak hivatásos zenészekké. A fentieket etalonnak tekintve, a maradék, az ő szintjüket el nem érők csak sokadrangúnak, műveik, hangszeres tudásuk pedig nívó nélkülinek tekinthetők, ugyanakkor önmagukhoz és a zenéhez abszolút nem értőkhöz képest valahol mégiscsak egy maximumszintet ütnek meg.
Kodály Zoltánnak már közhelynek számító szavai: „A zene mindenkié” kijelentés mentén bárki, bármikor megismerkedhet a zenével, elkezdhet muzsikálni, válhat aktív vagy passzív zenei műkedvelővé.
10.18132/LFZE.2007.3
Ha egy zenebuzgó dilettánst megkérdeznénk arról, hogy miért szereti a zenét, vagy személyesen miért muzsikál – lehet, hogy csak otthon önmagának – bizony egyszerű és rövid választ kapnánk: „Mert szeretem amit csinálok, mert örömöm telik benne!” Friedrich Nietzsche ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Zene nélkül az élet egy tévedés lenne.”
Ezek szerint az „elégségestől” a „kiválóig” mindenkinek és minden zenének van helye az élet palettáján, és az is jó, ha valaki csak amolyan középszerű.
Mi az igazság? Van-e létjogosultsága a kellő szakértelem nélküli zenélésnek, egyáltalán bármilyen művészeti ággal való, ilyen minőségű foglalkozásnak?
A dilettánsok kérdése régen is napirenden volt, már akkor az „örökzöld” kérdések körébe tartozott. „J. P. Eckermann-nal való beszélgetései egyikében, egy vasárnapestén – 1827. január 21-én, – J.W. von Goethe sajnálatos, szomorú értékítéletet fogalmaz meg .
»A közelmúltban több alkalommal felkeresett egy külföldi, aki arról kérdezett, hogy ezt és azt a művét hogyan tudná a legjobban (német nyelvre) lefordítani. Ő emberként valóban jó ember, de irodalmi vonatkozásban egy valódi dilettánsnak mutatkozik, hiszen német nyelvtudás híján fordításokba bocsátkozna (…).
A dilettánsok lényegi vonása tehát az, hogy még nem ismerik mindazokat a nehézségeket, amelyeket az adott dolog magában rejt, valamint mindig azt szeretnék tenni és megvalósítani, amelyhez még sem elegendő erővel, sem elegendő képességgel nem rendelkeznek.«”48
„Egy másik alkalommal, 1826. december 13-án Goethe ezt válaszolta: A napokban Mozart egyik levelét olvastam, amelyet egy bárónak írt, aki néhány kéziratát Mozartnak küldte el: »Benneteket dilettánsokat két szokásos dolog miatt kell korholni. Önálló gondolatok hiányában idegenekét, másokét használjátok fel, vagy ha van is saját ötletetek, nem tudtok mit kezdeni velük.« Nem csodálatosak Mozart szavai? És vajon nem igazak-e a zenén kívül a többi művészetre is?”49
Goethe és Mozart kritikus szavai a beteljesedett művészet két előfeltételét célozzák meg, amely nem más, mint az alkotó, teremtő gondolatok, illetve ezek teljes, tökéletes visszaadása. Ezek után művész csak az lehet, aki a teremtő gondolatok mellett a teljes technikai készséggel is rendelkezik, amellyel meggyőzően és kielégítően kifejezésre tudja juttatni az alkotói gondolatot. Dilettáns pedig az, akinek vagy az alkotói gondolat vagy a technikai készség – legrosszabb esetben – mindkettő hiányzik.
48 Dr. Oskar Vetter, Warum und wie spielen wir Kammermusik? – Fragen und Antworten eines Dilettanten (Wien: Verlag Ludwig Doblinger Komm.-Ges. 1938), 7.
49 Uo. 8.
10.18132/LFZE.2007.3
Megállapíthatjuk, hogy a dilettantizmus, mint olyan, mindenféle művészet kikerülhetetlen kísérőjelensége. A művészetnek nincs olyan területe, ahol a „művész”
mellett a „dilettáns” fel ne lépne. Minél messzebbre kerül egy adott mű ismétlése a puszta kopírozástól, annál több lesz benne az a személyes, belső élmény, amelyet a „művész”
kifejezésre szándékozik juttatni. Ez azt a tényt támasztja alá, hogy a mélyebb művészi tartalom mélyebb művészi hatást hoz létre a műélvezőben. Ezért a dilettantizmuson belül is finom distinkciókat kell alkalmazni, hiszen egy bizonyos szintre el kell jutni ahhoz, hogy az előadandó mű belső tartalmát és mondanivalóját a stílusnak megfelelően, a szükséges technika birtokában tükrözni tudja.
A dilettáns, ha valóban igényes, és célja a folytonos fejlődés mellett egyre magasabb szintre eljutni – ennek érdekében képezi is magát –, olyan többlettudásra tehet szert, amit sok esetben egy hivatásos művész is irigyelhet. Ez az adott művészeti ág iránti vágy és rajongás terméke.
A közeg is – amiben a dilettáns mozog – meghatározó fejlődését illetően.
Ebből következően az őt érő hatások befolyásolják egyéni fejlődését.
Ha a társaság tagjai között nem csupán a vele azonos szinten levők, hanem az adott művészeti területen kimagasló műrajongók vagy művészek vannak jelen, úgy azok a dilettánst egy, az általuk már birtokolt bizonyos szint elérésére sarkalhatják.
Nem helyettesítendő ezzel az egyéni felkészültség, az alkotás létrehozásához szükséges tárgyi tudás.
A 19. század szalonjai megfelelő táptalajt biztosítottak a műélvező közegnek.
Az ott koncentrálódó arisztokrácia és a feltörekvő nagypolgárság szellemi, kulturális elitje – nem beszélve arról, ha a szalont egy géniusz lángelméje ragyogta be –, biztosította a zene és a többi művészeti ág magas színvonalát.