A beszédritmus-mérőszámok eredményei alapján a magyar beszédre

A korábbi alfejezetekben láthattuk, hogy a magyar beszédben a beszédritmus időzítésbeli dimenzióját a különböző tényezők hogyan befolyásolják. Összefüggéseket találtunk a külön-böző beszédmódok (felolvasás és spontán beszéd), a nemek, a különkülön-böző beszélők szünet-tartási szokásai és a beszédritmus között 20 beszélő beszéde alapján. A következőkben át-tekintjük a magyar beszédre kapott beszédritmusmérőszám-értékeket, és összehasonlítjuk a szak irodalomban szereplő, más nyelvekre kapott eredményekkel.

Az eredmények alapján elmondhatjuk, hogy a magyar beszéd beszédritmusa a szó-tag-időzítésű nyelvekéhez hasonló tulajdonságokat mutat mindkét ismert koordináta-rendszer (%V függvényében a ΔC és a PVI mérőszámok) alapján. A kétféle módszer anyaga és mód-szertana valamelyest eltér egymástól. raMus, nesPor és Mehler (1999) különböző monda-tok felolvasására számolta ki a beszédritmus-mérőszámokat, és azok nyelvenként vett átlagát közölte. g^raBe és l^oW (2002) viszont több mondatból álló, felolvasott szövegekre számolta ki a PVI mérőszámokat. Az előbbi eljárással kapott adatokat a magyar nyelvben a felolvasott mondatokra kapott értékek átlagával, az utóbbit pedig a teljes szövegfelolvasásra kapott ered-ményekkel vetjük össze.

Elsőként a raMus, nesPor és Mehler által felállított koordináta-rendszerben helyeztem el a magyar nyelvre kapott értékeket (20. ábra). A ΔC-t a %V függvényében ábrázolva egyértel-műen látszik, hogy a magyar nyelvben a mondatfelolvasásokra kapott értékek a klasszikusan szótag-időzítésű nyelvekéhez hasonló értékeket mutatnak. A magánhangzó-intervallumokon alapuló %V érték (44,7) magasabb, mint a tipikusan hangsúly-időzítésű nyelvek esetében (40,1–42,3), és alacsonyabb a tipikusan moraidőzítésű japán nyelvnél (53,1). A magyar nyelvre mért ΔC átlagos értéke (43,6 ms) szintén a hagyományosan szótag-időzítésűnek tekintett nyel-vekéhez közelít (43,9–47,5 ms). A klasszikusan hangsúly-időzítésűekhez sorolt nyelveknél (51,4–53,5 ms) viszont alacsonyabb, a japán beszédritmusához (35,6) képest pedig magasabb értéket vesz föl. Szintén érdekes lehet a magánhangzós szakaszok időtartamának a szórása a nyelvek közti összehasonlításban. A magyarra mért átlagos ΔV értéke (30,6 ms) szintén a szótag-időzítésű nyelvek beszédritmusához hasonló (33,2–40,1 ms), ugyanakkor alacso-nyabb a hangsúly-időzítésű nyelvek beszédritmusánál (42,3–46,4 ms).

4. Kísérletsorozatok az időzítési mintázatok vizsgálatára

20. ábra

Klasszikusan ○ a hangsúly-időzítésűekhez, ● a szótag-időzítésűekhez és ■ a moraidőzítésűekhez sorolt nyelvekre kapott eredmények (raMus–nespor–MehLer 1999),

kiegészítve a ♦ magyar nyelvre kapott eredménnyel

(AN = angol, HO = holland, OL = olasz, FR = francia, SP = spanyol, KA = katalán, JA = japán, LE = lengyel, MA = magyar.)

A graBe és loW (2002) által felállított koordináta-rendszerben is elhelyeztem a magyar be-szédre kapott értékeket (21. ábra). Az rPVI-C-t az nPVI-V függvényében ábrázolva szintén egyértelműen látszik, hogy a magyar nyelvben a teljes szövegfelolvasásokra kapott értékek átlaga a szótag-időzítésű nyelvekéhez hasonló értékeket mutat. [A magyar nyelvre kapott eredményt csak a klasszikusan szótag-időzítésűekhez és a hangsúly-időzítésűekhez sorolt nyelvekkel vetettem össze, mivel a moraidőzítésű japán nyelvre kapott eredmények ebben a megközelítésben nem különülnek el a klasszikusan szótag-időzítésűnek tekintett nyelve-kétől (részletesen lásd graBe–loW 2002).] A magyarra mért átlagos nPVI-V értéke (37,9) a klasszikusan szótag-időzítésűekhez sorolt nyelvek beszédritmusához hasonló (29,7–43,5), ugyanakkor alacsonyabb a hangsúly-időzítésű nyelvekre mért átlagos adatoknál (57,2–65,8).

A magyarra mért rPVI-C átlagos értéke 52,6 ms, ami alacsonyabb a tipikusan hangsúly- időzítésű nyelvek értékeinél (55,3–64,1 ms); a klasszikusan szótag-időzítésűekhez sorolt francia (50,4 ms) és spanyol (57,7 ms) nyelv között helyezkedik el. Hozzá kell tennünk, hogy az rPVI-C tekintetében a klasszikusan szótag-időzítésűekhez sorolt nyelvek és a hangsúly- időzítésűekhez sorolt nyelvek átfedést mutatnak, de a két PVI mérőszám együttesen nyújt irány mutatást a különböző nyelvek beszédritmusbeli sajátságairól.

21. ábra

Klasszikusan ○ a hangsúly-időzítésűekhez, ● a szótag-időzítésűekhez és ■ a moraidőzítésűekhez sorolt nyelvekre kapott eredmények (raMus–nespor–MehLer 1999),

kiegészítve a ♦ magyar nyelvre kapott eredménnyel

(AN = angol, HO = holland, NÉ = német, FR = francia, SP = spanyol, JA = japán, MA = magyar.)

A klasszikus beszédritmusosztály-elmélet alapján a magyar nyelvről többen feltételezték, hogy alapvetően a szótag-időzítésű nyelvek közé tartozik (gósy 2000; siPtár–tÖrKenczy

2000; Varga 2002, 2005). Akusztikai méréseink bizonyos értelemben megerősítik ezt a hipo-tézist. A magyar beszédben található időzítésbeli sajátságok egy része a klasszikusan szótag- időzítésű (spanyol, francia) nyelvek sajátosságaihoz hasonló. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a szótagok időtartama közel azonos lenne a beszédben, és ez határozná meg az időzítést.

A korábbi, magyar nyelvre végzett akusztikai mérések nem is támasztották alá a szótagok idő-tartamának egyenlőségét, ehelyett nagy változatosságukat sikerült kimutatni (KecsKés 1966;

gósy 2000). Egészen másfajta időzítésbeli sajátságok alapján mutatható ki a magyar nyelv szótag-időzítésű nyelvekhez való hasonlósága. Egyrészről meghatározó a magánhangzók és a mássalhangzók időtartamának aránya a beszédben, másrészről, hogy mennyire változatos időtartamban fordulnak elő a mássalhangzók és a mássalhangzó-torlódások. Továbbá fontos tulajdonság, hogy a folyamatos beszédben az egymást követő szakaszok (elsősorban a más-salhangzós és magánhangzós szakaszok) időtartama mekkora variabilitást mutat (raMus– nesPor–Mehler 1999; graBe–loW 2002). A magyar nyelv ezen időzítésbeli tulajdonságok alapján hasonlít a klasszikusan szótag-időzítésűnek tekintett nyelvekhez. Nyilvánvalóan eze-ket a tulajdonságokat meghatározzák olyan tendenciák, hogy a magyar beszédben a beszéd-hangok időtartamát befolyásoló különféle tényezők egy része nem vagy kevésbé fejti ki hatását.

4. Kísérletsorozatok az időzítési mintázatok vizsgálatára

Kimutatták például, hogy a hangsúly időtartamra gyakorolt hatása, illetve a magánhangzó- redukció jelensége nem vagy kevésbé erőteljesen jelenik meg a klasszikusan szótag-időzíté-sűekhez sorolt nyelvekben, mint a hangsúly-időzítészótag-időzíté-sűekhez soroltakban (Barry–andreeVa

2001). Ilyen tényező lehet például a frázis végi nyúlás időtartamra gyakorolt hatása is, ami az angol nyelvben nagyobb volt, mint a katalán és a spanyol nyelvekben (P^rieto et al. 2012). De befolyással lehet a szótagtípusok előfordulási aránya is (d^auer 1983; r^aMus–n^esPor–M^ehler 1999; Prieto et al. 2012). Igen összetett tehát, hogy mennyi minden határozhatja meg a nyelvek beszédritmusának és időzítésének különbségét. Az időtartamokban is mérhető különbségek egyrészről nem feltétlen jelentősek, másrészről nem biztos, hogy minden beszélőnél, minden-féle beszédmódban realizálódnak (vö. a^rVaniti 2012). A korábbi fejezetek alapján a magyar beszédben is tapasztalható volt a beszélők közti nagy szórás és eltérések a beszédmódok (első-sorban a felolvasás és a spontán beszéd) között. A beszédritmus-mérőszámok alapján a kü-lönböző nyelvek átfedést mutatnak egymással, a kükü-lönböző típusú nyelvek nem különülnek el élesen egymástól (raMus–nesPor–Mehler 1999; graBe–loW 2002; White–Mattys 2007;

arVaniti 2012). Sokkal inkább skálákat hoznak létre, amelyeken elhelyezhetők a különböző nyelvek egymás viszonylatában. A mérőszámok nem alkalmazhatók beszédritmusosztályok vagy -csoportosulások szigorú elkülönítésére, csak egyfajta iránymutatók lehetnek a nyelvek közti beszédritmusbeli vagy időzítésbeli különbségek mérésében. Ennek értelmében az álta-lunk vizsgált két koordináta-rendszer 20 köznyelvi beszélőtől származó adatai azt mutatják, hogy a magyar nyelv a szótag-időzítésű nyelvekéhez hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, a felállítható beszédritmusskálán ezen nyelvekhez áll a legközelebb.