Az írói nevek pragmatikai funkciója

3.1.4.1. Az írói nevek konstellációteremtő funkciója

Az írói nevek következőkben tárgyalt szerepköre elsősorban a személyne-vekre vonatkozik. Egy fikcionális szövegvilág szereplője csakis e világ részeként

értelmezhető, egyaránt része az adott világ tér-idő rendszerének, és a más szerep-lőkkel alkotott kapcsolatrendszernek. Ebben az összefüggésben fontos lehet a szereplők jelenlétének hangsúlyossá tétele, kiemelése, illetve a többi szereplővel való kapcsolatrendszer felépítése, megformálása, azaz a konstellációteremtés (TÓTH L. 2014: 85). A név ráirányíthatja a figyelmet a szereplők közti kapcso-latokra és azok változásaira; hangsúlyozhatja továbbá a szereplők közti, gyak-ran cselekményformáló viszonyrendszert is (pl. a névazonosság vagy névha-sonlóság a névviselők összetartozását mutathatja).

Egy irodalmi szövegben meg kell különböztetni a narráció és a történet síkját, illetve a szöveg beszédjellegű és cselekményjellegű részeit. A dialógu-sokban névtani szempontból kiemelkedősen fontos a kommunikációs kapcsola-tot létrehozó és fenntartó megszólítás, mely a mondanivalót vagy az előadás-módot élénkítő, de a mondat szerkezetébe szervetlenül illeszkedő elem (KISS A.

1997: 561). A megszólításokat szövegstilisztikai eszközként MADARÁSZNÉ

MAROSSY ÁGNES (2003)vizsgálja, valamint egy tanulmány erejéig én is foglal-kozom a különböző megszólításformák kortárs regényben való alkalmazásával (l. VÁCZINÉ TAKÁCS 2009a). A megszólításoknál a szinonimák használata, a fogalom jelentésmezőjébe tartozó szavak, a metonimikus vagy metaforikus említések hangulati vagy stílustöbbletet jelentenek (vö. MADARÁSZNÉ M A-ROSSY 2003: 257). A megszólítások rendszerének vizsgálata már az 1970-es években a szociolingvisztika egyik jelentős kutatási területévé vált. A névtani kutatások célja e szempontból is sajátos: a beszédpartnert jelölő elemek válto-zatainak, lehetséges típusainak bemutatása, valamint a névadás folyamatának és indítékainak feltárása. Az írói névadás ez irányú kutatása a megszólítás fajtáit mint a szövegformálás eszközeit vizsgálja. E nézőpont a regény szereplői közti viszonyt, a viszony esetleges változását, így egymáshoz való – érzelmi és társa-dalmi – hozzáállásukat tárja fel (vö. VÁCZINÉ TAKÁCS 2009a).

A megszólítás a társadalmi kapcsolatteremtés egyik nyelvi formája. A nem-zetközi szakirodalomban több helyen olvashatjuk, hogy a régi korok megszó-lításformáinak tanulmányozására a szépirodalmi alkotások kitűnő lehetőséget nyújtanak. A ROGER BROWN és ALBERT GILMAN nevéhez fűződő tanulmány drámákból nyert adatokra is épít (1975: 382–388; l. még DOMONKOSI 2002:

56), kutatásukban az udvariassági nyelvhasználat teljességét vizsgálták négy Shakespeare-drámában. PAUL FRIEDRICH a 19. századi orosz megszólító név-más használatát teljes egészében Gogol, Dosztojevszkij, Lermontov, Tolsztoj és Gorkij által írt irodalmi művek anyagára építve mutatja be (l. DOMONKOSI 2002:

56). A szépirodalom felhasználása korábban is jelen volt a megszólítások vizs-gálatában, de mindig más módszerekkel gyűjtött adatokkal is kiegészítve, álta-lában csupán háttérinformációkkal szolgált a számszerű adatok értelmezéséhez

(vö. DOMONKOSI 2001: 91). FRIEDRICH véleménye szerint a szépirodalom és azon belül is a realista regények azért különösen alkalmasak a megszólítások vizsgálatára, mert lehetővé teszik a használat dinamikájának, az egyes kapcso-latokon belüli változásoknak és az implicit jelentéseknek a megfigyelését is (vö. DOMONKOSI 2003: 112). DEME LÁSZLÓ ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Jó tükrözője az érintkezésformák mindenkori értékének és értékváltozá-sának a mindenkori szépirodalom” (DEME 1999: 62; l. még IMRE 2003: 231).

A magyar szakirodalomban DOMONKOSI ÁGNES hívja fel a figyelmet arra, hogy a megszólítások vizsgálatában hatékony módszernek számít a szépirodalmi művek szituációit vizsgáló elemzés. Ez ugyanis beavatkozásmentes, passzív eljá-rás, amely képes kiküszöbölni a reflektáltság problémáját, a megfigyelés ellent-mondásait. (Vö. DOMONKOSI 2002: 56.) A realisztikus szépirodalom nyelviségé-ből következtethetünk a valós nyelvhasználat sajátosságaira is. NYIRKOS ISTVÁN

véleménye szerint „az író gyakran nem tesz mást – ebből a szempontból tekintve –, mint az ábrázolt kor, a beszélő vagy hallgató életkora, műveltsége, neme, a szituáció stb. szerint használja anyanyelve kódjait és alkódjait” (1982: 25). A nyelvhasználat sajátosságait, a megszólítási szokásrendszert ez alapján alapve-tően realisztikus, valóságábrázolásra törekvő művek alapján lehetne megbízha-tóan bemutatni, a magyar irodalom azonban SZIRÁK PÉTER szerint „a hatvanas évektől folyamatosan távolodott […] a közvetlen valóságleképező modellektől”

(1994: 24). Az 1990-es évektől a magyar szépirodalom szociolingvisztikai do-kumentumként való értelmezését egyes, a posztmodernre jellemzőnek tartott sajátosságok nehezítik meg; olyan szövegvilág születik, amelyben a valóság művészi átformálásának módja és mértéke nem kedvez a szociológiai, és így a szociolingvisztikai értelmezésnek sem (vö. VERES 1979: 264).

Az író oldaláról nézve a megszólítás az alakteremtés egyik lehetősége (vö.

MADARÁSZNÉ MAROSSY 2003: 254): olyan stiláris eszköz, amellyel az író érzé-seinek magasabb fokát érzékeltetheti, ugyanakkor közvetlenebb hangot teremt, szemléletesebbé teszi a nyelvet. A megszólítást döntően befolyásolja a szerep-lők egymás közötti kapcsolata, a megszólított társadalmi rangja, foglalkozása, neme és életkora. Fontos szerepet játszik a megszólítások választásában a be-szédszituáció formális, illetve informális jellege.

FÜLEI-SZÁNTÓ ENDRE szerint a megszólítás speciális eseteként tarthatjuk számon a nem személyközi kommunikációban érvényesülő vokatívuszokat (1994: 14), a közlés címzettje a kommunikációs partneren kívül ugyanis lehet akár Isten, állat vagy megszemélyesített fogalom is (l. DOMONKOSI 2002: 8).

Ezek a megszólítások (pl. Istenem!, Magasságos ég!) nem tartoznak az írói névadás vizsgálati körébe.

3.1.4.2. Az írói nevek perspektívateremtő funkciója

A szépirodalomban megjelenő nevek (is) „híven tükrözik az elnevező ember érzés- és gondolatvilágát, név- és nyelvteremtő fantáziáját, a világ ér-telmezésére irányuló szándékát” (VARGA 2006: 244). A néven nevezés fo-lyamán döntő kérdés, hogy a valóságot hogyan strukturáljuk, melyik néző-pontot emeljük ki, és mit tekintünk a megnevezés szempontjából relevánsnak.

Így az írói névadás éppúgy szól az íróról, mint az általa ábrázolt világról. Egy írói név mindig összekapcsolódik a perspektíva problémájával, hiszen már a név választása is kifejezi a beszélő egy meghatározott pozícióját (vö. TÓTH L.

2014: 90–93). Adott névforma használatakor társadalmi, világszemléleti és lélektani tartalmak is megjelenhetnek. A különféle nézőpontok eltérő névfaj-tákkal és megszólításformákkal történő kifejezését főleg az ábrázolt szereplők társadalmi egyenlősége vagy egyenlőtlensége, a társas érintkezést szabályozó társadalmi konvenciók, a nyelvhasználati színtér, a névviselők közti kapcsola-tok, a fiktív beszédhelyzetek, a konkrét szituációk határozzák meg. Ugyanak-kor egy név perspektivikus karaktere nem feltétlenül egyértelmű az olvasó számára, ugyanis a szereplőt az író különböző névvariációkkal szerepelteti, melyek nem cserélhetők fel szabadon (a névvariációkról részletesen l. a 4.2.5.

fejezetet).