éleThez és emberi mélTósághoz való jog

JogeseTek

I. éleThez és emberi mélTósághoz való jog

§ a halálbünTeTés – egyesülT államok és dél-aFrika a halálbüntetés i. – gregg kontra georgia-eset

Legfelső Bíróság (Egyesült Államok) – 428 U.S. 153 (1976)

[A Furman kontra Georgia-esetben hozott döntést követően 1972 és 1976 között az Egyesült Államokban a halálbüntetéssel kapcsolatban alkotmányos „moratórium” lépett életbe. 1976-ig a tagállami törvényi szabá-lyozás megváltoztatta a halálbüntetés egyes jellegzetességeit, amelyek e büntetésnek „kegyetlen és szokat-lan büntetés” mivoltát adták. A Legfelsőbb Bíróság elfogadta a Furman-döntés utáni Georgia állami törvény alkotmányosságát, amely bizonyos esetekben a halálbüntetést rendeli el.]

A bíróság álláspontját Stewart bíró ismertette

A Bíróság több alkalommal is feltételezte, és egyszersmind kijelentette, hogy a halálbüntetés alkotmánykonform.

Ez az alapfeltevés több alkalommal is szükséges megalapozásként szolgált olyan döntések esetében, amikor a Bíróságot arra kérték fel, hogy döntsön arról: a halálbüntetés végrehajtásának egy adott módszere elfo-gadható-e a Nyolcadik alkotmánykiegészítés értelmében. Ám a Furman kontra Georgia, 408 U.S. 238 (1972) esetig a Bíróság soha nem foglalkozott közvetlenül azon alapvető állítással, miszerint a halálbüntetés attól függetlenül, hogy milyen súlyos a bűncselekmény, illetve hogy a büntetés kiszabása során milyen eljárást alkalmaztak, kegyetlen és szokatlan büntetés, amely sérti az Alkotmányt. Bár ez a kérdést előterjesztették és vizsgálták a Furman-ügyben, a Bíróság azt nem döntötte el. Négy bíró úgy határozott volna, hogy a halál-büntetés önmagában nem alkotmányellenes; két bíró ezzel ellentétes következtetésre jutott volna; míg három bíró ugyan egyetértett abban, hogy a Bírósághoz akkor beterjesztett törvények az akkori alkalmazás szerint érvénytelenek voltak, de egyúttal nyitva hagyta annak kérdését, hogy egyáltalán kiszabható-e valaha ilyen büntetés. Mi most úgy határozunk, hogy a halálbüntetés nem sérti elkerülhetetlenül az Alkotmányt. […]

Egyúttal azonban az eseteinkből az is világosan kiderül, hogy nem egyértelmű a közfelfogás arra vonat-kozóan, hogy mi minősül tisztességesnek a büntetőszankciók terén. Egy büntetésnek meg kell felelnie az

„emberi méltóság kritériumának” is, amely a „Nyolcadik alkotmánykiegészítés alapjául szolgáló felfogás” [Trop kontra Dulles, 100 (relatív többségi vélemény)]. Ez minimálisan annyit követel, hogy a büntetés ne legyen

„túlzott”. Amennyiben egy adott büntetési formát absztrakt értelemben (jelen esetben, hogy a halálbüntetés bármikor kiszabható-e, az emberölés szankcionálása végett), és nem egy konkrét alkalmazásában (a halál-büntetés helyessége egy adott vádlott és egy adott bűncselekmény esetében) vizsgáljuk, akkor a „túlzottság-nak” két ismérve van. Először is a büntetés nem foglalhatja magában a fájdalom szükségtelen és önkényes okozását. […] Másodsorban a büntetés nem lehet jelentős mértékben aránytalan a bűncselekmény súlyossá-gához képest. […]

brennan bíró különvéleménye

A kegyetlen és szokatlan büntetések klauzulának „jelentését a tisztességesség azon fejlődő normáiból kell elnyernie, amelyek egy érettebbé váló társadalom fejlődését fémjelzik” [Trop kontra Dulles, 356 U.S. 86, 101 (1958)]. Stewart, Powell és Stevens bírák mai véleménye szerint a „tisztességesség fejlődő normái” nem a ha-lálbüntetés lényegére való összpontosítást igénylik, hanem főleg azon eljárásokra, melyeket az állam annak érdekében alkalmaz, hogy kiválassza azokat az egyéneket, akiknek a halálbüntetést el kell szenvedniük. Ezen vélemények továbbá azt állapítják meg, hogy értelmezésük szerint a klauzula érvényteleníti a halálbüntetés kötelező kiszabását, de elfogadhatónak tartja olyan büntetéskiszabási eljárások esetében, amelyek Stewart, Powell és Stevens bírák következetése szerint megfelelő garanciákat kínálnak annak kockázatával szemben, hogy a halálbüntetés önkényes vagy kiszámíthatatlan módon kerül kiszabásra.

A Furman kontra Georgia-esetben [408 U.S. 238, 257 (1972) (párhuzamos vélemény)] úgy értelmeztem a „tisztességesség fejlődő normáit,” hogy magára a halálbüntetés lényegére való összpontosítást követelik, és nem elsősorban vagy akár kizárólag azon eljárásokra vonatkoznak, amelyek alkalmazásával egy adott személy esetében kiszabásra került a halálbüntetés. Akkor ezt írtam: „Nemzetünk fennállásának kezdete óta éles közvitát gerjesztett a halálbüntetés. Bár mind a halálbüntetés mellett, mind az ellen gyakran fogalmaztak meg pragmatikus érveket, ezt a hosszú távú és heves vitát nem lehet csupán egy kormányzati közpolitika gyakorlati ésszerűsége feletti nézeteltérésként értelmezni. Végeredményben ez a küzdelem erkölcsi szinten zajlott. Az ország arról vitatkozott, hogy egy olyan társadalom, amelyben az egyén méltósága mindenekfelett álló érték, megteheti-e – alapvető következetlenség nélkül – hogy követi azt a gyakorlatot, hogy szándékosan megöli egyes tagjait. Az Egyesült Államokban – éppúgy, mint a nyugati világ más országaiban – »az ezen büntetéssel kapcsolatos küzdelem két felfogás között zajlott. Az egyik oldalon áll egy ősi és mélyen gyökerező hit a megtorlásban, bűnhődésben és bosszúban, míg a másikon az egyszerű ember értékébe és méltóságába vetett hit, amely a XVIII. század demokratikus mozgalmaiból ered, valamint a hit abban, hogy tudományos módszerekkel meg lehet érteni az emberi viselkedést irányító motivációs erőket. Ez utóbbi a viselkedéstan tudományának tizenkilencedik és XX. századi fejlődésének eredménye.« Ez az alapvetően erkölcsi konfliktus áll a bűncselekményre kiszabott halálbüntetés rendszerének múltbeli változásai és jelenkori működése hát-terében” [uo., 296., idézet innen: T. Sellin, The Death Penalty, A Report for the Model Penal Code Project of the American Law Institute (A halálbüntetés: Jelentés az Amerikai Jogi Intézet Büntető törvénykönyv modell projekt részére) (1959)].

Változatlanul ez az álláspontom. Azért, mert a kegyetlen és szokatlan büntetést tiltó klauzula a mi jogállami rendszerünkben egyedülálló mértékben testesíti meg azokat az erkölcsi elveket, amelyek korlátot szabnak azon büntetéseknek, melyeket egy civilizált társadalom kiszabhat azokkal szemben, akik megsértették tör-vényeit. Ezért én is ezt mondom: „Magam részéről nem habozom kimondani azon tételt, hogy az egyetlen módja annak, hogy a jog túlhaladta a kínpadot és csigázást, az az erkölcsi fogalmak kifejlesztésének, illetve ahogy a Legfelső Bíróság megállapította […] »a tisztességesség fejlődő normáinak« köszönhető […]” [Novak kontra Beto, 453 F.2d 661, 672 (C.A.5 1971) (Tuttle bíró, részben külön-, részben párhuzamos véleményt megfogalmazva)].

Mint Alkotmányunk végleges döntőbírájának, ezen bíróságnak elkerülhetetlenül kötelessége annak eldönté-se, hogy ha egy halálraítélt egyén áll előttünk a vádlottak padján, akkor az „erkölcsi fogalmak” arra köteleznek-e minket, hogy megállapítsuk: a jog eljutott addig a pontig, ahol a halálbüntetés, mint a kínpad és a csigakerék tovább nem tolerálhatók erkölcsileg a mi civilizált társadalmunkban. Az én véleményem a Furman kontra Geor-gia-esetben az volt, hogy civilizációnk és a jog eljutott eddig a pontig, továbbá, hogy ennek okán a halálbünte-tés, minden körülmények között, és függetlenül attól, hogy milyen bűncselekmény kapcsán került kiszabásra,

„kegyetlen és szokatlan” büntetés, amely sérti az Nyolcadik és Tizennegyedik alkotmánykiegészítést. Nem venném át ismét részletesen azon érveket, melyek révén erre a következtetésre jutottam. Csak annyit hang-súlyoznék, hogy a mi eseteinkben elismert „erkölcsi fogalmak” – amelyek a klauzulának is elválaszthatatlan részét képezik – között szerepel, hogy az Államnak az állampolgáraival azok belső, velük született értékeivel összhangban kell bánnia, még akkor is, amikor büntet. Egy büntetés nem lehet annyira szigorú, hogy az emberi méltóságot degradálja. A klauzula, tehát nemhogy megengedi, hanem egyenesen megköveteli annak bírósági megállapítását, hogy a halálbüntetés összeegyeztethető-e az emberi méltósággal. 408 U.S., 270.

Nem értem, hogy a Bíróság hogyan lehet eltérő véleményen, minthogy „[ö]sszevetve minden mai büntetés-sel […] az emberi élet szándékos kioltása az állam által egyedülállóan degradáló az emberi méltóságra nézve”

[uo., 291.]. Mivel három bírótársam is megállapította ma, hogy a halálbüntetés kötelező kiszabása kegyetlen és szokatlan büntetés, én nem látok elvi alapot erre a korlátozásra. A halál, bármely bűncselekmény eseté-ben és minden körülmények között, valóban borzalmas büntetés. Egy ember előre eltervezett megölése az Állam által, természeténél fogva megfosztja emberi mivoltától a kivégzett személyt. […] Egy kivégzett személy valóban „elvesztette azon jogát, hogy jogai lehessenek” [uo., 290.]. A halál nemcsak egy különösen súlyos büntetés, szokatlan fájdalmát illetően, véglegességében és rettenetességében, de nem szolgál egyetlen bün-tetési célt sem hatékonyabban, mint egy nála kevésbé szigorú büntetés; ezért a klauzulában foglalt elv, amely tiltja a túlzott büntetés céltalan alkalmazását, amikor egy kevésbé súlyos büntetés is megfelelően megvalósít-hatja egyugyanazon célt, érvényteleníti a büntetést [uo., 279.]. A halálbüntetés alkotmányos értelemben vett végzetes fogyatékossága az, hogy az emberi faj tagjait nem emberként kezeli, hanem tárgyként, amelyekkel játszani lehet, majd eldobni őket. Ezért ellentétben áll a klauzula alapvető premisszájával, miszerint még a legvisszataszítóbb bűnöző is emberi lény marad, aki a közös emberi méltóság részese [uo., 273.] Ily módon ez a büntetés „olyan sorsnak szolgáltatja ki az egyént, amelyet a [klauzula] által garantált civilizált bánásmód tilt” [Trop kontra Dulles, 356 U.S., 999]. Én ezért úgy határoznék, már csak ezen alapon is, hogy a halál ma kegyetlen és szokatlan büntetés, melyet tilt a klauzula. „Az ilyen fajta igazságszolgáltatás nyilvánvalóan nem kevésbé rémisztő, mint a bűncselekmény maga, és a »hivatalos« gyilkosság nemhogy nem kínál jóvátételt a társadalom ellen elkövetett sérelemért, hanem az első megbecstelenítést megtoldja egy másikkal” [A. Ca-mus, Reflections on the Guillotine (Elmélkedések a guillotine-ról), 5–6 (Fridtjof-Karla, 1960)] […].

Az ezen esetekben kiszabott halálbüntetéseket megsemmisíteném, mivel megsértik a Nyolcadik és Tizen-negyedik alkotmánykiegészítést.

(Fordította: Győri Gábor)

a halálbüntetés ii. – state kontra makwanyane és társa-eset

Alkotmánybíróság (Dél-Afrika) – 1995 (3) SALr 391 (CC)

[Két halálra ítélt férfi várta kivégzését a siralomházban. 1989 óta nem került sor kivégzésre Dél-Afrikában. Az új dél-afrikai kormány kegyetlen, embertelen és megalázó büntetésnek minősítette a halálbüntetést, és arra kérte a Bíróságot, hogy mondja ki annak alkotmányellenességét. A Legfőbb Ügyész ezzel szemben úgy vélte, hogy a halálbüntetés a büntetés szükséges és elfogadható formája. Az eset a halálbüntetést azon, az Alkot-mány 11. cikkének (2) bekezdésében megfogalmazott jog összefüggésében vizsgálja, miszerint az egyént nem lehet „kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek” alávetni.]

Chaskalson bíró

[…] A halálbüntetés vita tárgya volt már az alkotmányozás folyamata előtt, valamint annak során is, és világos, hogy nem véletlenül maradt ki az Alkotmányból az erre a kérdésre történő kifejezett utalás. […]

[5] Kétségkívül jobb lett volna, ha az Alkotmány alkotói nyíltan kimondták volna, hogy vagy nem megfelelő büntetés a halálos ítélet, vagy pedig megengedett a jog által körülhatárolt kereteken belül. Ez azonban nem történt meg, és így jelen Bíróságra maradt annak eldöntése, hogy a halálbüntetés összeegyeztethető-e az Alkotmány rendelkezéseivel. Ez a Bíróság hatalmának mértéke és korlátja a jelen esetben. […]

[Az Alkotmány idevágó rendelkezései]

[7] […] Ez az alkotmány átmeneti, de egyúttal új rendet alapoz meg Dél-Afrikában; egy olyan rendet, amelynek integráns részei az emberi jogok és a demokrácia. […]

[8] Az Alkotmány harmadik fejezete kifejti azokat az alapvető jogokat, amelyekre minden személy jogosult az Alkotmány értelmében, és emellett arra vonatkozóan is tartalmaz rendelkezéseket, hogy a fejezetet mely mó-don kell a Bíróságnak értelmeznie. Nem foglalkozik konkrétan a halálbüntetéssel, de a 11. cikk (2) bekezdése megtiltja a „kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódot vagy büntetést.” Nincs definíció arra vonat-kozóan, hogy mi minősül „kegyetlennek, embertelennek vagy megalázónak”, ezért tehát nekünk kell ezeket a szavakat jelentéssel megtöltenünk. […]

[10] […] Nem kell többet mondanom ebben az ítéletben annál, mint, hogy az Alkotmány 11. cikkének (2) be-kezdését nem elszigetelve, hanem összefüggésében kell értelmezni, ami kiterjed az Alkotmány elfogadásá-nak történelmére és hátterére, az Alkotmány saját egyéb rendelkezéseire és különösen a harmadik fejezet – melynek részét képezi – rendelkezéséire. Emellett oly módon is kell értelmezni, amely „az egyén védelmé-nek teljes mértékét” biztosítja. Azon jogok, amelyekkel a 11. cikk (2) bekezdése társítható az Alkotmány Har-madik Fejezetében, és amelyek különösen fontosak a halálbüntetés alkotmányosságát vizsgáló döntésnél, a következő cikkekben találhatóak: 9. cikk, „minden embernek joga van az élethez”, 10. cikk, „minden ember

méltóságának tiszteletben tartása és védelme” és 8. cikk, miszerint „minden személy egyenlő a törvény előtt és egyenlő mértékben jogosult a törvény védelmére.” A büntetésnek meg kell felelnie a 8., 9. és 10. cikkek követelményeinek, és ez attól függetlenül igaz, hogy ezen cikkeket arra használják-e, hogy értelmet adjanak a 11. cikk (2) bekezdésének, avagy arra, hogy külön és független mértékeket állítsanak fel, amelyeknek min-den büntetésnek eleget kell tennie. […]

[11. cikk (2) bekezdés – Kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetés]

[26] Azon büntetéseknek, amelyeknek egy elítélt bűnöző ki lehet téve, a halálbüntetés a legszélsőségesebb formája. Végrehajtása végleges és visszavonhatatlan. Nemcsak az élethez való jognak vet véget, hanem egyúttal minden személyes jognak is, amelyekkel az elhunyt az Alkotmány Harmadik Fejezetének értelmében fel volt ruházva. Nem marad más, mint mások emléke arról, ami volt, és a tulajdon, ami átszáll az elhunyt örököseire [… A halálbüntetés…] emellett embertelen büntetés is, mivel „természeténél fogva tagadja a ki-végzett személy emberi mivoltát”, és megalázó, mivel megfosztja az elítélt személyt minden méltóságától, és egy olyan objektumként kezeli, amelyet az államnak meg kell semmisítenie. A kérdés azonban nem az, hogy a halálos ítélet kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetés-e ezen szavak közönséges értelmében, hanem hogy kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetés-e Alkotmányunk 11. cikke (2) bekezdésének ér-telmében. Ezért hárul eleinte ezen tétel alátámasztásának terhe azokra a vádlottakra, akik az Alkotmány 11.

cikkének (2) bekezdésére hivatkoznak.

[Nemzetközi és külföldi összehasonlító jog]

[33] A halálos ítélet a büntetés egy formája, amelyhez a történelem során sok különböző társadalom folya-modott. A róla folyó viták régi keletűek. Amidőn a társadalmakat egyre inkább elérte a felvilágosodás, egyre szűkítették azon bűnök körét, amelyekért a halálbüntetést ki lehet szabni. Századunk második felében, az abolicionista mozgalom növekedésével kapott erős lökést a halálbüntetéstől történő elmozdulás. Egyes or-szágokban már minden körülmények közt be van tiltva, van, ahol csak háború esetén használható, míg a leg-több országban, ahol bűncselekmények esetében is megtartották, a legszélsőségesebb esetekre korlátozzák alkalmazhatóságát. Az Amnesty international szerint 1993-ban 1.831 kivégzést hajtottak végre világszerte halálos ítélet alapján, amelyből 1.419 Kínában történt. Ezek szerint abban az évben mindössze 412 kivégzés történt a világ többi részén. Manapság a halálbüntetést, mint a gyilkosságra kiszabható büntetést a világ or-szágainak majdnem felében kimondott formában, vagy legalább a gyakorlatban eltörölték, beleértve az euró-pai demokráciákat és a velünk szomszédos országokat, Namíbiát, Mozambikot és Angolát. Mint az Amnesty International statisztikáiból kiderül, a legtöbb olyan országban, ahol megtartották, ritkán alkalmazzák.

[34] A bíróságunk elé tárt érvelés során felhívták a figyelmünket a halálos ítéletről szóló könyvekre és ta-nulmányokra, valamint azon, más országok bíróságain és nemzetközi törvényszékeken született ítéletekre, amelyek a halálbüntetés elleni indítványokkal foglalkoztak. A nemzetközi és külföldi hatóságok értékes

ta-pasztalatot nyújtanak, mert elemzik a halálos ítélet melletti, illetve az az elleni érveket, és megmutatják, hogy más igazságszolgáltatási rendszer bíróságai hogyan kezelték ezt a bonyolult kérdést. már csak ezen oknál fogva is figyelmet kell szentelnünk nekik. Emellett azért is figyelembe kellene venni őket, mert relevánsak az Alkotmány 35. cikkének (1) bekezdése fényében, amely szerint:

„Ezen fejezet rendelkezéseinek értelmezésében a bíróság azokat az értékeket helyezze előtérbe, amelyek a szabadságra és egyenlőségre alapuló nyílt és demokratikus társadalmak alapját képezik, és amikor rele-váns, vegyék figyelembe a nemzetközi közjogot, amennyiben az alkalmazható a jelen fejezetben lefektetett jogok védelmére, valamint figyelemmel lehetnek a relevanciával bíró külföldi esetjogra is.”

[35] Az Alkotmány 231. cikke foglalkozik a nemzetközi szokásjoggal és a nemzetközi egyezmények ratifiká-ciójával, illetve a hozzájuk való csatlakozással. Ez a cikk fekteti le annak a követelményeit, hogy ilyen jog kötelező erővel bírhasson Dél-Afrikában. A 35. cikk (1) bekezdése kontextusában a nemzetközi közjogba tar-tozna kötelező és nem kötelező jog is. A cikk értelmében mindkettő felhasználható, mint az értelmezés eszkö-ze. A nemzetközi egyezmények és a nemzetközi szokásjog ennek megfelelően kínálnak egy keretrendszert, amelynek alapján a Harmadik Fejezet érthetővé és értékelhetővé válik, és ezen célból a hasonló eszközökkel bíró törvényszékek döntései, mint például az Egyesült Nemzetek Emberi Jogi Bizottsága, az Emberi Jogok Amerika-közi Bírósága, az Emberi Jogok Európai Bizottsága és az Emberi Jogok Európai Bírósága, valamint a megfelelő esetekben a specializált hatóságok jelentései, mint például a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), iránymutatást adhatnak a Harmadik Fejezet egyes rendelkezéseinek helyes értelmezésére.

[36] A nemzetközi közjog nem tiltja a halálbüntetést, és ezt a tényezőt figyelembe kell venni annak eldöntése során, hogy az kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetés-e a 11. cikk (2) bekezdés értelmében. A nem-zetközi emberi jogi egyezmények azonban eltérnek az Alkotmányunktól a tekintetben, hogy ahol az élethez való jogot fenntartás nélkül kinyilvánítják, ott vagy konkrétan a halálos ítélet kérdésére is kitérnek, vagy pedig engedélyezik, hogy törvény által kivételeket fogalmazzanak meg az élethez fűződő jog alól. Ez hatással volt arra, hogy a nemzetközi törvényszékek hogyan kezelték a halálbüntetéssel kapcsolatos kérdéseket, és lénye-ges az ilyen döntések megfelelő értelmezéséhez.

[37] Az összehasonlító „Jogok Nyilatkozata” [Bill of Rights] joggyakorlat kétségkívül fontos lesz, különösen az átmenet korai fázisaiban, amikor még nincs fejlett hazai joggyakorlat a jog ezen területén, amelyre támaszkod-ni lehetne. Ugyan a 35. cikk (1) bekezdése azt mondja nekünk, hogy figyelemmel „lehetünk” külföldi esetjogra, fontos tisztában lenni azzal, hogy ez nem feltétlenül fog megbízható útmutatót kínálni nekünk Alkotmányunk harmadik fejezetének értelmezéséhez. Ez már implicit módon benne van abban az útmutatásban is, amelyet a 35. cikk (1) bekezdése ad a bíróságoknak. Ez megengedően fogalmazva felhatalmazza a bíróságokat, hogy

„figyelemmel legyenek” ilyen jogra. Nincs útmutatás arra vonatkozóan, hogy ennél többet tegyenek.

[38] Amikor a halálos ítélettel szembeni nemzetközi vagy külföldi bíróságokon és törvényszékeken való fel-lépések meghiúsultak, az érintett alkotmány vagy nemzetközi jogi instrumentum vagy nyíltan jóváhagyta a halálbüntetést, vagy kifejezetten rendelkezett arra vonatkozóan, hogy az élethez fűződő jog alól lehet törvény által szabályozott kivétel. Az egyetlen eset, amelyre felhívták figyelmünket, és amelyben nem volt ilyen értel-mű konkrét kitétel az Alkotmányban, az a magyar Alkotmánybíróság döntése volt. Ott az indítvány sikeres volt, és a halálbüntetést alkotmányellenesnek nyilvánították. […]

[Halálbüntetés az Amerikai egyesült Államokban]

[40] A jelek szerint a legelső jogvitát a halálos ítélet érvényessége kapcsán az Amerikai Egyesült Államok bíróságain folytatták. Ott azt mondták, hogy az „Alkotmány maga állítja a legfőbb akadályt [azon] érv elé, hogy a halálbüntetés önmagában alkotmányellenes lenne.” Az Egyesült Államok Alkotmánya az elejétől fogva törvényesnek ismerte el a halálos büntetést. Az ötödik alkotmánykiegészítés (amelyet 1791-ben fogadták el) konkrét kifejezésekkel utal a halálbüntetésre, és ez az utalás implikálja érvényességének elismerését.

A Tizennegyedik alkotmánykiegészítés (melyet 1868-ban fogadtak el) kötelezi az államokat, hogy senkit „sem foszthatnak meg életétől, szabadságától vagy tulajdonától megfelelő tisztességes eljárás [due process] nél-kül”, és ezen rendelkezés is implicit módon elismeri a szövetségi államok jogát, hogy e célból törvényt hozza-nak. Az az érvelés, miszerint a halálbüntetés alkotmányellenes, a Nyolcadik alkotmánykiegészítésre alapult, amely tiltja a kegyetlen és különleges büntetést. bár a Nyolcadik alkotmánykiegészítést nem „tekintik statikus fogalomnak”, és jelentését „a tisztességesség azon fejlődő normáiból kell elnyernie, amelyek egy érettebbé váló társadalom fejlődését fémjelzik”, az a tény, hogy az Alkotmány elismeri a halálbüntetés törvényességét, akadálynak bizonyult ezen érvelés elismerésének tekintetében […]

[41] […] az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának Gregg kontra Georgia döntése [428 U.S. 153 (1976)]

megerősítette a halálos ítélet szövetségi alkotmányosságát, mint a gyilkosságra kiszabott büntetés legitim formája. Mind a Gregg-eset előtt, mind az után, a halálbüntetésre vonatkozó jogszabályok elleni beadványok helybenhagyása vagy elutasítása megosztotta a Legfelső Bíróságot, és gyakran élesen fogalmazott ítéletek-hez vezetett. A döntések végeredményben azon bírák szavazatán múltak, akik az ítélő szervnek adott mérle-gelési jogkör mértékében látták a döntő tényezőt. […]

[A méltósághoz való jog]

[57] bár az egyesült Államok Alkotmánya nem tartalmaz semmilyen kifejezett garanciát az emberi méltóságra vonatkozóan, az Egyesült Államok Legfelső Bírósága elfogadta, hogy az emberi méltóság fogalma adja a lényegét annak, hogy a nyolcadik és Tizennegyedik alkotmánykiegészítések tiltják a „kegyetlen és különleges büntetést.” Brennan bíró számára ez döntő volt a Gregg kontra Georgia esetben. […]

[59] Németországban a Szövetségi Alkotmánybíróság hangsúlyozta a büntetésnek ezt az aspektusát.

Az emberi méltóság tisztelete különösképp megköveteli a kegyetlen, embertelen vagy megalázó

Az emberi méltóság tisztelete különösképp megköveteli a kegyetlen, embertelen vagy megalázó