Államvagyon vagy magánvagyon

Az uralkodók apparátust megregulázó törekvései mögött nem holmi presztízskérdések, hanem komoly anyagi problémák húzódtak meg.

Az államkincstár és az uralkodó magánvagyonának kettéválásakor a császár az állami vagyonnak pusztán kezelőjévé lett, s személyes jövedelme már csak saját vagyonából származhatott. Mivel azonban ekkor már jó ideje nem a leghatalmasabb földesúr vagy a leggazda­

gabb herceg vált uralkodóvá, hanem szigorú örökösödés szabta meg a trónutódlást, az uralkodó már nem feltétlenül rendelkezett jelentős vagyonnal. Az állam új koncepciójának kialakulásával persze a csá­

szárt is megillették bizonyos kamerális jövedelmek az udvartartásának költségein felül. Ez a fizetés a császárnak mint legfőbb hivatalnok­

56 Die Oberste Staatskontrolle. Lásd Hengstschläger (1982).

57 General-Rechnungs-Direktorium.

nak járt. így az uralkodónak sem lehetett közömbös, hogy hogyan is álltak a bevételek és kiadások. Mária Terézia családi vagyona például nem volt túl jelentős, ellenben férje, I. Lotharingiai Ferenc igen jól gazdálkodott, s később ebből komolyabb családi alapot tud­

tak létrehozni. II. Ferenc (magyar I. Ferenc) idején azonban a királyi magánpénztár oly üres volt, hogy az uralkodó 1826. február 1-jén58 kénytelen volt egy bizottságot kiküldeni annak megvizsgálására, hogy véletlenül nem fedezett-e magánvagyonából olyan kiadásokat, melye­

ket az állam vagyonból meg kellett volna téríttetnie. A bizottság élére Metternich kancellár került, de a bizottság tagja volt Nádasdy Mihály pénzügyminiszter is. A vizsgálódás fényes bizonyítéka volt annak, hogy milyen nehéz volt a két vagyon egymástól való elkülönítése, illetve hogy az milyen aprólékos elszámolásokat igényelt. Ugyanak­

kor azt is tanúsította, hogy ekkor már határozott alapelveket fogal­

maztak meg a kiadások természetéről. Ezeknek megfelelően az ural­

kodói magánpénztár nem fedezte többé az udvartartási költségeket.

Például az udvari építkezések, épület- és egyéb karbantartási mun­

kák, a fejedelmi gyermekek nevelése, vadászat, szórakozás, udvari vagyon gyarapítása stb. a civillista kiadásait terhelték.59 A magán- vagyonból pusztán azokat a költségeket fedezték csak, melyek sem az udvartartással, sem a család eltartásával nem függtek össze.60

Az udvartartásra elköltött pénzekért az uralkodó továbbra sem tartozott felelősséggel.61 Az ezekre vonatkozó zárszámadásokat 1849- ig az udvari kamara elnöke terjesztette jóváhagyásra az uralkodó elé. Noha a pénz az államtól származott, elszámolás az állam felé nem történt. Az udvari számvevőszék tehát gyakorlatilag nem az állami pénzek ellenőrzésével, hanem bizonyos számlák meglétének

58 Eckhart (1928).

59 Civillistának nevezték azt a kiadási tételt, mely a király ellátását volt hivatott biztosítani. Mivel Mária Terézia reformjai nyomán 1752-től valamiféle költségvetés már létezett, a civillista e költségvetésen belül jelent meg mint külön tétel. A civillista ilyképpen való elkülönülése később több vitára is okot adott annak jogi természetét illetően. Ennek lényege az volt, hogy a civillista csak egy tétele-e a költségvetésnek, melyre a törvényhozók megszavazási és számonkérési jogosultsága egyaránt kiter­

jed, avagy a költségvetésnek csak formai okokból képezi a részét, s a törvényhozók korlátozott ellenőrzéssel rendelkeznek felette, nem lévén hitelként meghatározva.

60 Ekképpen a nyilvános gyűjteményekbe került művészeti és más tárgyak vásárlá­

sát is mindig megtérítette az államkincstár, csakúgy mint a király érdekében tett szolgálatokért alapított kegydíjakat. Eckhart (1928).

81 Olyannyira nem, hogy ezek elnevezésében is az adományjelleg tükröződött:

Hofstaatsdotation. Eckhart (1928).

ellenőrzésével, illetve egyeztetésével foglalatoskodott. Erősebb kezű uralkodó alatt esetleg alkalmas lehetett a közigazgatási apparátus megszorongatására is, de komolyabb szerepe önmagában még nem volt.

Döntő fordulatot hozott az 1849. március 4-ei olmützi, ún. oktro­

jált alkotmány, amely már megkülönböztette az udvartartásra szánt állami vagyont a birodalom egyéb állami vagyonától, s az előbbire a birodalmi parlament hatásköre nem terjedt volna ki. E mögött az a szándék rejlett, hogy a két vagyon közti átmenet teljesen megszűn­

jön, és az állam vagyona csak a parlament által meghatározott cé­

lokra fordíttassék.62 Az amúgy pénzügyi szempontból már liberális oktrojált alkotmány volt továbbá az első alkotmány, amely említést tett egy felállítandó számvevőszékről.63 Ezt az alkotmányt azonban a forradalom idején még az örökös tartományokban sem sikerült életbe léptetni, s így a szándék csak szándék maradt. Az 1851-es szilveszteri pátens pedig vissza is vonta, s visszaállította az abszolút hatalmon alapuló Habsburg birodalmi rendszert. Ez a helyzet ma­

radt fenn egészen az 1860. évi októberi diplomáig. A Legfőbb Szám­

vevőszéket64 azonban a bécsi udvarban már 1854 márciusában újra felállították. Erre egyfelől a birodalom belpolitikai nehézségei, más­

felől a háborús fenyegetettség miatt volt szükség. A számvevőszék minisztériumi szinten, közvetlenül a császár alatt szerveződött meg.

Hatásköre elődeihez képest szélesedett: kiterjedt a hivatalbóli helyi vizsgálatokra, a költségvetés ellenőrzésére s az egész birodalomra érvényes szabályszerűségi és jogszerűségi ellenőrzésre. így Magyar- ország is az ületékességi körébe került.

Mikor az (1861-es) februári pátens a birodalmi parlamentre ruhá­

zott minden, a birodalmi költségvetéssel kapcsolatos hatáskört - így elsősorban a költségvetési előirányzatokkal és a zárszámadással összefüggő pénzügyi eljárásokat is -, a Legfőbb Számvevőszék stá­

tusa is megváltozott: egyre kevésbé állt már szemben a közigazgatá­

si apparátussal. Mindinkább a kormány működését ellenőrizte, de már nem a királlyal az oldalán, hanem a parlamenttel. Az állami bevételek és kiadások feletti döntések ugyanis a parlament hatáskö­

62 36. § f. és 67. § lásd Eckhart (1928).

63 111. § A számvevőszék feladata „...die allgemeine Rechnung über den Reichs­

haushalt des Jahres... nebst einer Übersicht der Staatsschulden...dem Reichstage...”

benyújtani. Lásd 112. § „Ein besonderes Gesetz wird die Einrichtung und Befugnisse des obersten Rechnungshofes feststellen.”

64 K. u. K. Oberste-Rechnungs-Controls-Behörde.

rébe kerültek, s a király szerepe egyre jobban háttérbe szorult a törvényhozással kapcsolatban. Noha az uralkodú jelentős szerepet játszott még a kormány tevékenységében, cselekedeteikért a minisz­

terek a parlamentnek tartoztak felelősséggel. A kormány a költség- vetésen keresztül a pénzügyek tekintetében is felelős volt, ezért a törvényhozóknak szükségük volt némi hozzáértésre a kiadások fe­

letti őrködésben. Noha kezdetben ezt a feladatot - a parlamenti szupremácia szellemében - előszeretettel bízták házbizottságokra, a számvevőszékek elméletileg nélkülözhetetlenekké váltak a kormány hatékony ellenőrzésében.

IV.4. A közpénzek elkülönítése és jogi természete