Holka László,
a Központi Statisztikai Hivatal ny. vezető-főtanácsosa E-mail: Laszlo.Holka@ksh.hu
Statisztika és szovjet- hatalom: a virágzás kora (1917–1927) VII.
A korábbiakhoz képest hosszan elhúzódó első világháború a hadviselő feleknél fordulópontot jelentett a gazdaság fejlődésében. A világégésben az arra hivatott ál- lami központok döntöttek a sebesen fogyó hadicikkek előállításáról, lépéseik a gaz- daság egészére kisugároztak. A harcok lezárulása után az állam szerepe halványulni látszott – kivéve Szovjet-Oroszországot, ahol az 1917. évi fordulatot követően a gazdaság egészét egyetlen központból készültek irányítani. Ott útkeresés zajlott, ennek megannyi vargabetűjével, s közben egyre nagyobb súlyra tett szert a hadigaz- daságból kinövő, a létfenntartási cikkek felhasználásának tapasztalataira támaszkodó tervezés, aminek előőrse a még csak orientációs jellegű villamosítási elgondolás (GOELRO [Goszudarsztvennaja komisszija po elektrifikacii Rosszii – Oroszország Villamosításáért Felelős Állami Bizottság <a villamosítási tervet a bizottság után szintén így hívták>]) volt. Az útkeresés nem lehetett „egyenes vonalú”, a napi tenni- valók során a szűk keresztmetszetek felszámolásának szükségessége miatt a közpon- tosítás logikájából fakadóan egymás után sorjáztak a megoldást ígérő bizottságok, hol az élelmezés, hol a közlekedés, hol a fémipar helyzetének rendezésén fáradozva.
Ezek vagy fennmaradtak, vagy alakot váltottak, nem is feltétlenül létjogosultságuktól függően. Egyikük, nevezetesen a Goszplan (Állami Tervbizottság) rendkívül tartós- nak bizonyult: hét évtizedet élt meg. Az 1920-as évek derekáig munkatársai több tervet is összeállítottak, s miközben fokozták a tervezés időtávjainak meghosszabbí- tására irányuló erőfeszítéseiket, körükben felülkerekedett a múltbeli folyamatok extrapolálását elutasító szemlélet. E megközelítés egyben a statisztikai adatok fel- használásának mellőzésével (vagy kiigazításuk igényével) járt. Később, a gazdaság- nak az 1920-as évek derekától végbemenő apránkénti militarizálódásával és az átfo- gó iparosítás körvonalazódó elképzeléseivel párhuzamosan, a Szovjetunióban a sta- tisztikai adatok helyett a tervszámok lettek mindenfajta tevékenység meghatározó elemei.
Hadviselésről gondoskodó államok
Az első világháborúban az állam beavatkozása a gazdaságba az elhúzódó hadvi- selés természetes következményének tűnt. Az erőforrások végessége, szűkössége központosított felügyeletért „kiáltott”, s így az egyre apadó anyagok, illetve termé- kek számbavételére és elosztására a hadakozó országok mindegyike elkülönült (rendszerint ad hoc létrehozott) intézményeket működtetett. A hadsereg igényei a végeláthatatlan háborús hónapok során meghatározó elemei lettek a gazdasági tevé- kenységnek, a front szükségletei maguk alá gyűrtek mindent más megfontolást, amit a hátország előbb bizonyos termékek árainak maximalizálásán keresztül, majd a jegyrendszer révén érzékelt. A hadfelszerelések eleve nem piaci termékek, így meg- rendelésük módosította az összes háborúzó ország belső piacát, mivel a beruházáso- kat mindinkább a front szükségleteinek kielégítésére szolgáló termékek felé terelte.
A hadviselő hatalmaknál a gyáripar előző fél évszázadban végbement fejlődése álta- lánossá tette a tömegtermelést, következésképpen a háború (gép)ipari háborúvá ved- lett át, ami a férfiak bevonultatása miatt megkövetelte a nők fokozott (átmeneti) be- vonását a termelésbe. A hadviselők mindegyike a visszafogottan teljesíthető szükség- letek kielégítésére kénytelen volt tervezésbe hajló megoldásokat alkalmazni, és egy- ben szembesülni a túlfeszített munkaterhek miatt társadalmi elégedetlenség kockáza- tával. A kulcsszó mindenhol a mozgósítás volt: a politikai elitek szándékai szerint a
„nemzeti összefogás” jelszava a szociális béke zálogaként is szolgált.
Anglia és Franciaország Németország blokádjával kezdte a háborút. Franciaország- ban a vaskohászati üzemek és a szénlelőhelyek java részét elfoglalták a németek; így az acélgyárosok szövetsége, az 1867-ben alakult Société des forges mindenben támo- gatta a gazdaság mozgósítására vállalkozó A. Thomas (1878–1932) szocialista politi- kust szervezőkészsége, és nem utolsósorban amiatt, mert gondot fordított a belső társa- dalmi béke fenntartására. Thomas államtitkárként, majd 1917-ig miniszterként felelt a hadianyag-termelésért és egyben a közmunkákért. A hadimegrendeléseket „felelősségi megállapodások” megkötésével gondozó, általa működtetett hálózat ügyfelei közé tartoztak a legismertebb gyárosok (így az acélgyártó Schneider-dinasztia és a gépipar- ból többek közt L. Renault is). A miniszternek a közmunkák miatt rengeteg tennivalója akadt a mozgósított női munkások munkaidejének és bérezésének rendezése terén, amire külön albizottságot alakított.
Kabinetjében tevékenykedett M. Halbwachs (1877–1945) szociológus és F.
Simiand (1873–1935) közgazdász, szociológus is. Simiand a háborús években szer- zett tapasztalatai alapján a Párizsi Statisztikai Társaság titkáraként 1920-ban javasol- ta A. Millerand köztársasági elnöknek, hogy a Statistique Générale de France (Fran- ciaország 1840 és 1940 között fennállott Általános Statisztikai Hivatala), ami a tevé- kenységét a népszámlálásokra korlátozta, alakuljon gazdaságstatisztikával is foglal-
kozó statisztikai hivatallá (indítványa azonban csak később valósult meg) (Desrosieres [1985]). Thomas Simiand elképzelésének előterjesztésekor már egy éve az újonnan létrehozott ILO (International Labour Organization – Nemzetközi Mun- kaügyi Szervezet) első főigazgatójaként dolgozott.
Angliában az állam fellépését a Hadfelszerelési Minisztérium 1915 júniusában történt megalapítása képviselte; feladata volt egyfelől ellátni a hadsereget, illetve a flottát hadianyagokkal és egyben intézni az ezzel összefüggő munkaügyi kérdéseket, másrészt ellenőrizni a hadiipari termelés szempontjából fontos nyers- és alapanyagok áramlását. A szerv tevékenységét az jellemezte, hogy tanácsadókként bevont a mun- kába befolyásos üzletembereket is. Jogában állt korlátozni bizonyos termékek előállí- tását, megszabni bizonyos iparágak nyersanyagellátását. Az utóbbi ellenőrzése azon- ban nélkülözte az összhangot, így több hatóság intézkedése ellátási káoszba torkol- lott (Broadberry–Howlett [2003]). A háborút követő újjáépítés intézésére és tervek készítésére már 1917 augusztusában minisztériumot alapítottak, amelynek élére a korábbi hadfelszerelési tárca vezetője került, ám a szervezet nem egészen két év után, a hadsereg leszerelését követően megszűnt.
Az Egyesült Államokban csak 1917 júliusában hívták életre a hadigazdálkodást irányító WIB-et (War Industries Board – Háborús Iparágak Bizottsága), de előzmé- nyei az áprilisi hadba lépést megelőző időkre nyúlnak vissza. A Nagy-Britanniával és Franciaországgal fenntartott élénk gazdasági kapcsolatok a hadicikkek megrendelé- seinek megugrásával jártak, amelyeket mindinkább hitelekkel finanszíroztak; a tranzakciókhoz elengedhetetlen tervezés és gazdasági mozgósítás nemcsak a kor- mány (Kereskedelmi Minisztérium) képzeletét mozgatta meg, de az üzletemberekét is. A hadsereg számára elkülönített költségvetési hitelkeret kezelésére 1916 augusz- tusában megalakult a CDN (Council of National Defence – Nemzetvédelmi Tanács).
Feladatai közé tartozott, hogy háború esetén az iparcikkek és szolgáltatások stratégiai telepítésére vonatkozó tanácsokkal szolgáljon az egyes tárcák számára; hat titkársága közül az egyiket a női munkavégzés kérdéseinek szentelték. A tanács igazgatójaként tevékenykedett W. S. Gifford (1885–1966), aki a tisztségre az ATT (American Telephone and Telegraph – Amerikai Távíró- és Telefontársaság) főstatisztikusi beosztásából „érkezett”. Megalakulása után a WIB lett a központosított mozgósítás legfőbb intézménye: igazgatta a beszerzéseket, a nyersanyagok elhelyezését, meg- szabta a termelés fontossági sorrendjét, rögzítette az árakat. A nagyvállalkozókkal teletűzdelt testület az anyagbeszerzések kezelésének, illetve a hadsereggel és a flot- tával, valamint a háborús szövetségesekkel fenntartott kapcsolatainak köszönhetően végeredményben soha nem látott áttekintést szerzett az ország üzleti tevékenységé- ről. A megbízásokat saját belátása szerint osztotta szét, eltekintve az ajánlattevők versenyeztetésétől. Megőrzésinek nevezett részlege a termékek jellemzőinek egysé- gesítésével foglalkozott, feladatának tekintve az azonos cikkek sokféleségének hatá- rozott csökkentését (Rothbard [1972]).
Németországban már a háború első évében W. Rathenau1 (1867–1922) javaslatá- ra megalakult a Hadi Nyersanyagok Hivatala (Kriegrohstoffamt), amelyet a porosz hadügyminisztérium alá rendeltek. Ez a szervezet felügyelte a háborús gazdasági társaságok (Kriegsgesellschaften) laza hálózatát. Elsődleges feladata a létfontosságú nyersanyagok beszerzése és elosztása volt a termelés folyamatosságának fenntartása érdekében. A döntéseket a hadvezetés és az üzleti elit kiválasztottjai hozták. A hadi- gazdálkodást nem bízták az állami intézményekre, helyettük a hadsereg és a „pro- duktív nemzet” szövetsége vonta magához az irányítást. A viszonyokat jól érzékelteti Rathenau anekdotikus visszaemlékezése a háború kitörése után egy évvel: „Augusz- tus közepén jártunk (1914-ben). Az első kérdés, amivel szembesültünk, az ellátás kérdése volt. Tudnunk kellett, hány hónapra vagyunk ellátva alapvető anyagokkal.
Ettől függött minden intézkedés. A gyárosok egymásnak ellentmondó vélekedéseket fogalmaztak meg, esetenként tízszeres nagyságrendű eltérésekkel. Megkérdeztem egy illetékestől: Lehetséges lenne erről statisztikát kapni? Természetesen, volt a válasz, készíthető ilyen statisztika. Mikorra? Körülbelül egy féléven belül. És ha két héten belül kellenek a számok, mert a dolog sürgős? Erre azt a választ kaptam: akkor statisztika nélkül kell boldogulnia.” (Tooze [2001] 64. old.). A háború utolsó évének elején keletkezett Rathenau munkája [1921], a „Die neue Wirtschaft” (Új gazdaság).
Ebben a gazdaság jövőbeli megszervezésére tett javaslatot, azaz arra, hogy létesülje- nek minden ipari ágazatban termelési egyesülések (Berufsverbanden); úgy vélte, a termelést és a beruházásokat ezek közvetítésével lehetne átfogó nemzetgazdasági tervbe összefogni. Végső célja nem a munkások tulajdonszerzése volt a vállalatok- ban, hanem egyfajta vegyes gazdaság megteremtése. (Később, amikor az újjáépítési ügyek minisztereként tevékenykedett, Németországban a gazdasági tervek összeállí- tásának a háborús jóvátétel körüli hosszas huzavona állta útját, amit az 1922. áprilisi- májusi genovai konferencia lett volna hivatott végleg rendezni.) Az inkább a szük- ségletek alkalmi felismerésein, mint szigorú nyilvántartáson alapuló hadigazdálkodás következményeként Németországban 1917-ben kezdetét vette a gépipari termékek egységesítése, amely a tüzérség normáiból nőtt ki. A szabványosítás munkálataira év végén létrejött a NADI (Normenausschuß der deutschen Industrie – a Német Ipar Normabizottsága), amelynek tevékenysége idővel a gazdaság egészét átfogó DIN elnevezésű szabványok kialakulásához vezetett.
Oroszországban a háború kitörése után egy évvel alakult meg az OSzO (Oszoboje szovescsanyije po oboronye – Védelmi Különbizottság), amely, elsősorban a hadse- reg ellátása érdekében, kiterjedt jogköröket kapott: módosíthatta a termelés jellegét és mennyiségét, leállíthatott nem hadicélokra termelő gyárakat, termelési kényszert
1 Rathenau, az AEG (Allgemeine Elektricitäts-Gesellschaft) alapítójának fia üzletember volt. A háború előtt II. Vilmos császár környezetéhez tartozott, majd 1921 májusától az újjáépítési ügyek minisztereként, 1922 januárjától pedig külügyminiszterként tevékenykedett. 1922. június 24-én két jobboldali tiszt meggyilkolta Berlin Grunewald nevű hivatalnoknegyedében.
alkalmazhatott. A tárcaközi jelleggel működő testület kiterjedt hálózattal rendelke- zett: a szentpétervári központban húsz albizottsága tevékenykedett, területi kirendelt- ségei közé tizenkét körzeti üzemi bizottság és tucatnyi, frontokon tevékenykedő részleg tartozott. Végeredményben rajtuk keresztül fennhatósága alá vont majdnem ötezer gyárat és csaknem 200 ezer munkást. A hazafias felbuzdulás eredményeként mind a területi önigazgatás szervei, a zemsztvók, mind pedig a városi önkormányza- tok a honvédelem ügyét támogató szövetségeket alkottak, amelyeket a hadsereg ellá- tására hivatott főbizottságban egyesítettek (Zemgor néven). Az utóbbi feladata a közvetítés volt a megrendelők és az alvállalkozók között; helyi részlegei országszerte másfél ezer tisztviselőt alkalmaztak. Cserébe a megrendelések összegének két száza- léka, a szervezési költségek fedezésére pedig az önköltség akár tíz százaléka ütötte markukat. Az OSzO, az ország gazdasági életét szabályozó vezérkar a tervezés terén a hadimegrendelések előzetes becslésére szorítkozott, előbb egy, majd másfél, végül két évre előre. Hasonló elnevezéssel megszerveztek még négy ágazati bizottságot is (a fűtőanyagokkal, az élelmiszerekkel és a szállítással kapcsolatos ügyek kezelésére, valamint a menekültek elhelyezésére) (Verhoturov [2013]). A távlati tervezés csak a hadiszükségletek kielégítését szolgáló, új keletű iparágak (nitrogéngyártás) létesíté- sénél, illetve a vasútépítésnél merült fel. Az utóbbira az 1917 és 1922 közötti idő- szakra alkottak tervet, amelynek elemeit később a szovjet időkben is felhasználták.
1916 végén terv készült a gabonabegyűjtésre is, ám ez teljes kudarcot vallott, és három hónap alatt összeomlott. (Ugyan az elgondolás elakadt, de a kötelező ter- ménybeszolgáltatás benne megfogalmazott gyakorlata egészen 1921-ig mégis mér- gezte az orosz parasztok mindennapjait.)
Az intézményi folyamatosság az ideiglenes kormány hivatalba lépésével megsza- kadt. Két új testület jött létre 1917 nyarán: a nemzetgazdaság és a munkaerő- gazdálkodás általános tervének elkészítésére a Gazdasági Tanács (lásd erről Holka [2016b] 542. old.), valamint a Gazdasági Főbizottság, ami a gazdasági élet szabályo- zását végezte volna; ám a novemberi fordulatig egyik intézmény sem jutott sokra.
Az elosztás, mint a tervezés csírája
Oroszországban a gazdasági válság már a bolsevik hatalomátvétel előtt megkez- dődött, majd azt követően pedig elemi erővel tombolt. A Népbiztosok Tanácsa V. I.
Lenin ötletei nyomán tétova kísérleteket tett a pénzforgalom ellenőrzésére, majd kiiktatására a fogyasztási-termelési szövetkezések és kommunák révén. Ezek meddő próbálkozásoknak bizonyultak, s mivel a polgárháború is háború, a gazdaság „pa- rancsnoki magaslatait” uraló VSzNH (Viszsij szovjet narodnogo hozjajsztva – Leg-
felsőbb Népgazdasági Tanács) 1918 augusztusában felállított egy rendkívüli bizott- ságot a hadianyagok termelésének megindítására. A helyzet áttekintését a KSH ipari összeírása szolgálta (lásd erről bővebben Holka [2015a] 849. old.). Igaz, ezt megelő- zően már megalakult a Felhasználási Bizottság is a rendelkezésre álló, mindennemű tartalék elosztására (ugyancsak a VSzNH-n belül), csakhogy ez az érdemi tevékeny- séghez csupán 1919 tavaszán tudott nekifogni – ám ezt követően 1922-ig a folyó tervezés központjává nőtte ki magát. Munkáját az általa valósnak tekintett szükségle- tek felmérésére alapozta, ebben a lakosság kormányzóságonkénti lélekszámából, valamint a népesség társadalmi csoportokra bontott adataiból indult ki (Verhoturov [2013]). Hatáskörébe 150 ellátási és forgalmazási szervezet tartozott, közöttük (és tőlük) mindenféle árumozgás csak a testület engedélyével volt lehetséges. A legele- mibb létfenntartási cikkekkel kapcsolatos igények kielégítése mellett kiváltképpen sok nehézséget okozott a gyárak ellátása, például a hajtóművek vagy a szerszámgé- pekhez kifeszített, mechanikus energiaátvitelt végző, igen gyorsan kopó transzmisz- sziós szíjak pótlása2 – az áruféleségek korlátozott forgalmának technikai jellemzőik- kel is számoló tervezése kiegészült az éppen működő gyárak munkájának fenntartá- sát szolgáló üzemeltetési tervek készítésével. A bizottság élén M. A. Larin3 (1882–
1932) és V. P. Miljutyin (1884–1937) állt. A testület elosztási tevékenysége egyre több termék esetében érintette az előállítás megszervezésének kérdéseit, amelynek eredményeképpen a bizottság sokszor messze túllépte hatáskörét, s gazdasági ügyek- ben övé volt a döntő szó.
A NEP (Novaja ekonomicseszkaja politika – Új gazdaságpolitika) meghirdetésével egy időben döntés született a Goszplan (Állami Tervbizottság) felállításáról is. Az SzTO (Szovjet Truda i Oboroni – Munka és Védelem Tanácsa) mellett a Népbiztosok Tanácsának 1921. február 22-i dekrétumával „az egységes állami gazdasági terv kidol- gozására” létesített szerv élén kezdetben G. M. Krzsizsanovszkij (1872–1959) állt, akit 1923-ban két évre A. D. Cjurupa (1870–1928) váltott, majd helyét ismét a GOELRO atyja foglalta el egészen 1930-ig. Megszakítás nélkül tevékenykedett viszont bő másfél évtizeden át a szervezet elnökhelyetteseként, egyben elnökségének tagjaként 1921 és 1937 között Sz. G. Sztrumilin (1877–1974). A tervezésről már a testület felállítása előtt a párton belül vita bontakozott ki, 1921 januárjában pedig „elméletieskedő” cikkek
2 Így vált az eszköz a szocialista világban közismertté: a szakszervezetek közvetítő szerepét jellemezték ve- le (transzmissziós szíj).
3 Ju. Larin, valódi nevén M. A. Luria (vagy Lurie) 1900-től, a jogi kar elvégzése után kapcsolódott be a for- radalmi mozgalomba, majd száműzetését és külföldi tartózkodását követően 1917-ben tért vissza Oroszország- ba. A februári forradalom után az internacionalista mensevikek élére állt, ám augusztustól a bolsevik párt tagja lett. A VSzNH elnökségének a kezdetektől tagja volt, 1919-ig a Gazdaságpolitikai Bizottság, 1920/21-ben a Szállítási Tanács vezetőjeként dolgozott. Önmagát a szovjet gazdaság diktátorának tartotta. 1923-ban kezdemé- nyezte zsidó földműves telepek létrehozását Belorussziában, Ukrajnában és a Krímben, aminek nyomán létre is jött egy erre hivatott szervezet, az OZET (Obscsesztvo zemleusztrojsztva jevrejszkih trudjascsihszja – Földmű- ves Zsidók Közössége).
láttak napvilágot a sajtóban, amelyeket a VSzNH részéről Larin és Miljutyin, valamint a hozzájuk csatlakozó L. N. Kricman (1890–1938) közgazdász és N. Oszinszkij (1887–
1938) jegyzett. Miljutyin szerint a VSzNH kebelén belül működő bizottság és az Élel- mezési Népbiztosság az előző három évben már kellő tapasztalatot halmozott fel ah- hoz, hogy az elosztás terén alapot adjanak az egységes gazdasági terv összeállításához (Miljutyin [1921]). Újabb felhasználási bizottság felállítását indítványozta (a Népbizto- sok Tanácsa mellett) a népgazdasági tervezési munkálatok felügyeletére és a rendeletek végrehajtásának ellenőrzésére. A hozzá csatlakozott Kricmannal együtt célszerűnek látta, hogy mind ennek a bizottságnak, mind a VSzNH-nak a munkája éves, a munkás- osztály fogyasztásából kiinduló anyagmérlegeken alapuljon, vagyis úgy gondolta, az ország ipara, állami tulajdonban levő vállalatai arra hivatottak, hogy annyi terméket állítsanak elő, amennyi a munkásosztály létfenntartásához szükséges. Felfogása szerint az iparfejlesztés, a műszaki rekonstrukció alárendelt szerephez jutott volna. Oszinszkij és Larin az elgondolást azzal toldották meg, hogy kezdeményezték a Gazdasági Elnök- ség felállítását, és nem késlekedtek javaslatokat tenni a testület személyi összetételére sem. A kérdésre, hogy jelöltjeik között miért nincs szakember, azt a választ adták, hogy nincs szükségük burzsoá specialistákra, a bolsevikok nélkülük is boldogulnak (Verhoturov [2006]).
A tervezésre vonatkozó elképzeléseket Lenin kigúnyolta a Pravdában, 1921. feb- ruár 22-én megjelent „Az egységes gazdasági tervről” című cikkében (Lenin [1921]), mondván: a tervezésről a végtelenségig lehet szaporítani a szót, a cikkek kézzelfog- ható javaslatokat nem tartalmaznak, merő „locsogásnak” tekinthetők. Javaslataikkal szemben követendő példaként az akkor két hónapja meghirdetett GOELRO-t (lásd például Holka [2015a] 854. old, [2016c] 183. és 198. old.) hozta fel mint a „tudomá- nyos tervezés” mintáját, az eljárásban követendő utat. Ezt követően leszögezte:
„…meg kell tanulnunk vezetni Oroszországot. Ehhez tanulni kell a szerénységet, akárcsak a »tudomány és technika specialistáinak« munkája iránti tiszteletet…”.
Sorait azzal zárta: „Kevesebb entellektüel és bürokrata önhittség kellene, többet kel- lene tanulmányozni eddigi központi és helyi tapasztalatainkat és mindazt, amit a tudomány nyújtott nekünk.” (Lenin [1968] 42. kötet, 347. old.). Kérdés, miként ha- tottak intelmei a címzettek viselkedésére, és hogy mennyit számított felfogásuk ala- kulásában a „burzsoá” szakértők (korabeli orosz megjelölésük: „szpec”-ek) elleni fokozódó szigor az 1920-as évtized második felében (akárcsak az, hogy mennyiben nőttek fel a javaslattevők a feladathoz). Mindennek statisztikai vonatkozása „mind- össze” annyi, hogy Oszinszkij 1926-tól a KSH vezetője lett (Holka [2016a] 193.
old.), akit Miljutyin követett 1928-tól (1930-ig); Kricman 1926-tól előbb a hivatal kollégiumának tagja, később Miljutyin helyettese volt, majd 1931 és 1933 között
„visszatalált” a Goszplanhoz, és elnökhelyettes lett.
A kezdet kezdetén a tervbizottság 34 munkatársat számlált, közülük csupán heten voltak a párt tagjai. Az osztályok száma is hét volt, amelyek közé beillesztették az
állami villamosítási bizottságot (a GOELRO-t) is. A mezőgazdaság, az ipar és a közlekedés terveit önálló részlegek gondozták, egy osztály a következő év tervjavas- lataival foglalkozott, egy albizottság pedig a külkereskedelem és a koncessziók témá- ival. Végül, valamiféle Miljutyinnak tett engedmény következtében, felállítottak egy albizottságot az anyagi erőforrások számbavételének és elosztásának, illetve egyben a munkaszervezés tervezésére. Tevékenységük során igyekeztek körülhatárolni a többi gazdaságirányításban érdekelt szervezet hatáskörét, így az SzTO tervezési tennivalóit is (ahol megmaradt a Felhasználási Bizottság a szállítás, valamint a kül- kereskedelem tervezésével foglalkozó testület mellett). Ugyanezt elvégezték a VSzNH-n belül is (ahol tervezéssel a továbbiakban a Központi Termelési Bizottság- ban az állami építkezések, illetve a fűtőanyag tekintetében foglalkoztak), és előbb a Mezőgazdasági és az Élelmezési, majd a többi népbiztosságon belül is megalakultak a tervezésért felelős osztályok.
Az első tervet az 1921/22. évi élelmiszer-ellátásra dolgozták ki. Vázlata már 1921 márciusában elkészült, de részletes változatát szerzője, Sztrumilin csak a gabonater- més várható alakulására vonatkozó prognózisok ismeretében, augusztus végén mu- tatta be. Minimumokkal dolgozott: szerinte egy év volt az a legrövidebb időszak, amelyre racionális gazdasági tervet lehetett készíteni. Racionális a terv, amennyiben segítségével megvalósítható a köztársaság termelési és élelmiszer-erőforrásainak maximális mértékű kihasználása. Ehhez Sztrumilin kereste azt a terméket, amelynek (egy éven belüli) újratermelésétől függött az egész gazdaság, és amelyre valamiféle minimumszint volt megállapítható. A fémet és a szenet elvetette, mert rövidebb újra- termelési ciklussal rendelkeznek, így végül megállapodott a gabonánál (Sztrumilin [1921]). A termelékenység alakulásával összefüggésben, részletesen kiszámolta az egy munkás munkaerejének újratermeléséhez szükséges kalóriák mennyiségét a forradalom előtti és utáni időszakra.
A tervezés módszereiről a Goszplanban első ízben 1921 októberében rendeztek tanácskozást, s a termelési programok elvei körül azonmód vita tört ki a „burzsoá specialisták” és az intézmény párthoz tartozói között. A polgári szakemberek úgy vélték: célszerű ágazatonként összeállítani a terveket, meghatározva az iparnak nyúj- tott állami támogatás mértékét, illetve arra törekedve, hogy az ipar helyreállítása a háború előtti időszakot jellemző arányokban történjen, elérve az akkori volumeneket (egyben szükségesnek látták az iparvállalatok nyereséges működését is). Velük szemben a Krzsizsanovszkij vezetésével felszólalók véleménye azonban a következő volt: az iparfejlesztést távlati tervek síkján kell végezni az adott körzet erőforrásainak gondos tanulmányozása alapján, a termelési volumen megállapításában pedig abból elengedhetetlen kiindulni, hogy az megfelelő alapot nyújt-e a szovjet állami rend fenntartásához. Az állami támogatásokat a fogyasztási cikkek, valamint a termelő- eszközök termelésének ismérvei szerint szükséges odaítélni, míg a pénzügyek nem a nyereség és a veszteség mérését szolgálják, csupán az elszámolásét.
„Törjetek szét minden láncot, Majd lesz elég vasatok.”
4Forgalom nélkül megáll az élet. A huszadik század elején a forgalmat a „föld ereit”
jelentő vasút bonyolította. Mint minden, Oroszországban a kor legkiválóbb közlekedési és szállítási módja is elkeserítő állapotba került. A hadicselekmények felmérhetetlen károkkal jártak. A vagonok egynegyede javításra szorult, a vasúti pálya jelentős része megsérült, a műtárgyak közül romba dőlt négyezer híd, négyszáz fűtőház; a forgalmat segítő hírközlést megakasztotta, hogy összesen 186 ezer kilométernyi távbeszélő veze- téknek nyoma veszett, s ugyancsak eltűnt ötezer távíró- és távbeszélő-készülék. A szinte valamennyi forrásra kiterjedő hiányt a vasútvonalak kategóriákba sorolásával próbálták enyhíteni: az elsőbe soroltak minden igényelt anyagot és eszközt megkaptak, a másik kettő csak az elvárt mennyiség felét, illetve harmadát. Az ágazatra vonatkozó tervezéssel egyszerre több hivatal is foglalatoskodott: a központi területekre vonatkozó áruszállítási terveket a Központi Szállítmányozási Tanács, a helyieket ennek körzeti megfelelői gondozták. A vasútépítés (a tervezéssel együtt) a VSzNH keretein belül 1918-tól kezdve működő, mindenfajta építési tevékenységért felelősnek kigondolt Állami Létesítmények Bizottsága hatáskörébe tartozott, míg a helyreállítás ügyeit az 1920-ban létesített Közlekedési Alapbizottság intézte (Pavlov–Uzgyin [1997]).
Ekkoriban keletkezett az a terv, amelynek értelmében 1919 és 1928 között 47 115 kilométernyi új pályát létesítettek volna, amiből azonban „csak” 8,3 ezret építettek meg.5 Később, a GOELRO közlekedési fejezetében 25-30 ezer kilométer új pálya létrehozásának célkitűzése szerepelt a program egészében feltüntetett gazdasági kör- zetek összeköttetésének megvalósítására, és 3,5 ezer kilométernyi vonalat villamosí- tani szándékoztak.
A zűrzavarban a körültekintő tervezést a halaszthatatlan napi feladatok megoldása gátolta. Eleinte az is sikernek számított, ha egyáltalán megindult a termelés, idővel pedig az, ha összeállítottak egy egész évre szóló tervet; a közlekedés esetében már a féléves terv kidolgozása is eredménynek tűnt. A tervezőkre zúduló tennivalókra vet fényt az a megbízás, amelyet a Goszplan 1922 májusában kapott az SzTO-tól. Meg kellett vizsgálniuk a gőzmozdonyok hazai gyártásának helyzetét, hogy a döntéshozók értékelni tudják a mozdonyok importjára korábban megkötött szerződés indokoltsá- gát (Holka [2015b] 981. old.). E nagyvonalú megrendelés mögött azonban egészen sajátos eljárás lapult.
Leninnek 1922 elején tájékoztatásra bemutatták az „Ekonomiszt” (Közgazdász) című folyóirat első számát. A kiadványt átlapozva a Népbiztosok Tanácsának elnöke menten azt javasolta a GPU (Glavnoje Polityicseszkoje Upravljenyije – Állami Poli-
4 Idézet Petőfi Sándor „Vasúton” című művéből.
5 A magyar vasúthálózat teljes hossza még ma sem éri el a nyolcezer kilométert, 2015-ben 7 049 kilométert számlált.
tikai Igazgatóság) elnevezésű erőszakszervezetet irányító F. E. Dzerzsinszkijnek (1877–1926): haladéktalanul számolja fel a kiadványt; értékelése szerint ugyanis a lap munkatársai nyilvánvaló ellenforradalmárok, az Antant ügynökei (Lenin [1968]
54. kötet, 266. old.). A közvélekedés szerint indulatát P. Szorokin (róla lásd Holka [2015b] 978. old.) írása okozta. Meglehet azonban az is, hogy Lenin valójában más miatt jött indulatba: a folyóiratban szerepelt egy közgazdász cikke a külföldön meg- rendelt gőzmozdonyokról, aki azon értetlenkedett, miként volt lehetséges 1920-ban ezer mozdonyt megrendelni Svédországban egy olyan cégtől, amely mindaddig évi negyven lokomotívnál többet sohasem állított elő, és ráadásul hatalmas előleggel támogatni az ügyletet, amit a svéd cég az új üzemcsarnokok felépítésére használt fel.6 Úgy vélte: az összeget a pétervári Putyilov-gyár is megkaphatta volna, amelyik a háború előtt évi 225 mozdonyt készített. Későbbi értékelések szerint a beszerzésre összesen 200 millió aranyrubelt költöttek; s nem elég, hogy ez az ország aranykész- letének egynegyedével volt egyenlő, még inkább zavarba ejtőek bizonyos összeha- sonlítások is. A kortárs M. Ja. Kaufman [1923] számításai szerint 1920-ban az ipar teljes termelése 517,6 millió aranyrubelre volt tehető (az 1912. évi 12,9 százaléka), amiből a fémipar 48,5 milliónyival részesedett (azaz mindössze 6,7 százalékkal).
Még szomorúbb az egybevetés a gabonaimportra 1921-ben fordított összeggel, ami a volgai éhínséget megelőző évben, amikor ősszel már mindenki tisztában volt a fe- nyegető csapással, csak 17 742 ezer aranyrubel volt.
Szovjet-Oroszország az 1920-as esztendőt 12 398 gőzmozdonnyal kezdte (ebből 4 562 volt üzemképes), ezek száma a fennhatósága alá került területeken év végére 19 207-re emelkedett (közülük 7 857 gépet találtak működőképesnek). Az orosz ipartól 1915-ben még 917 mozdony előállítására futotta, öt évvel később 61, 1920/21-ben 68 darabra. A Közlekedési Népbiztosság 1919. évi számításai szerint a mozdonyok gyártására alkalmas 41 gyár egy év alatt 1 802 lokomotív kibocsátására lett volna képes. Kapacitásuk kifejezetten elméletinek mondható: nyers- és alapanya- gok híján a végtermékek előállítása erősen kétséges volt. Ugyanakkor azt sem lehe- tett eldönteni, voltaképpen minek a hiánya gátolta a gazdasági körforgás megindulá- sát: fűtőanyag nélkül veszteglésre kényszerült 1920-ban 600, rá egy évre mintegy kétezer mozdony.
Az SzTO felkérése nyomán vizsgálódó Goszplan a behozatalt ezerről hatszázötven mozdonyra ajánlotta csökkenteni azzal, hogy az új lokomotívok gyártását öt gyárban
6 A svéd cég az 1847-ben alapított Nydqvist & Holm AB volt, amely 1916-ban felvette a NOHAB nevet (Magyarországra az 1960-as évek elején húsz darab M61-es mozdonyt szállított). Az ügyletet tető alá hozó illetékes Ju. Vl. Lomonoszov (1876–1952) vasúti mérnök és forradalmár, az 1917 februári forradalom „passzív”
részese volt: ő akadályozta meg, hogy 1917. március 1-jén és 2-án a cárhoz hű katonák eljussanak Pétervárra.
Később közlekedési miniszterhelyettes lett, majd pedig a helyszínen tartózkodva ő vezette a vasúti beszerzése- ket intéző missziót az Egyesült Államokban. Megbízatását Lenin 1919. április derekán meghosszabbította, és idővel furcsamód több ízben szorgalmazta, hogy nevezzék ki közlekedési népbiztosnak. Lomonoszov 1927-ben úgy döntött, Angliában telepedik le.
kellene összpontosítani. A kialakult program évi 35-40 mozdony előállításával szá- molt, kiegészítve azt további 1 800 masina javításával. A közlekedési tárca (amelynek élén 1921-től Dzerzsinszkij állt, megőrizve mellette a GPU elnöki székét is) ellengőzt adott: megítélése szerint rendelkezésre áll hatezer olyan mozdony, amelyek üzembe állítása generáljavításukat követően lehetővé tenné, hogy 1929-ig ne is kelljen új moz- donyokat gyártani, cserébe 1930-ban 800, rá egy évre 1 500 mozdonyt lenne kívánatos megalkotni. A tervhivatallal kialakult vitában a közlekedési tárca álláspontját az hatá- rozta meg, hogy a hazai gyártás megindulása esetén az ő költségvetését terhelték volna az új gépek előállítási költségei. Végül 1922 júliusában módosították a svéd céggel kötött szerződést: az eredeti megrendelés darabszámát megfelezték.
A közlekedésre vonatkozó tervezés párhuzamosságait központosítással kívánták kiiktatni, s 1921 elején a Goszplanban megalakult a Közlekedési Főosztály, szept- emberben viszont a Népbiztosok Tanácsa a közlekedési tárcán belül a Központi Szál- lítási Tervbizottság (Transzplan) létrehozását rendelte el, feladatául tűzve ki az éves és a távlati tervek összeállítását valamennyi közlekedési ágazatra. A teherszállítás, a helyreállítás és az új vonalak létesítésében ez a testület igyekezett együttműködni a Goszplan megfelelő részlegével. 1923 augusztusától, a tárcalétszám csökkentéssel egybekötött átszervezése után, amikor a vasútépítés ügye is a Közlekedési Népbiz- tossághoz került, az együttműködés érvényesülni is látszott.
Bár Dzerzsinszkij kitartóan küzdött a tárca álláspontjának érvényesítéséért, a moz- donyok körüli nézeteltérések miatt a kérdés 1923 júliusában a párt Központi Bizottsága elé került, ahol az a döntés született, hogy egy új tárcaközi bizottság fogja összehan- golni a közlekedés, a fűtőanyag-kitermelés és a fémipar7 érdekeit: létrejött tehát egy újabb testület. Időközben Sztrumilin az 1922/23-ra vonatkozó termelési tervek összeál- lításának háttérmunkálatait végezte: a fogyasztási cikkek árainak alapján megalkotott egy elszámolási egységet, amelynek segítségével az árakat közelíteni lehetett az arany- rubel 1913. évi árfolyamához. Majd 1922 elején átszervezték az állami ipart, s menten kitörtek a viták a finanszírozásról. Krzsizsanovszkij a Goszplan elnökségében március- ban arra voksolt, hogy csak a létfontosságú vállalatokat finanszírozzák, valamint azo- kat, amelyek veszteség nélkül termelnek. Bár a pénzügyi népbiztos, G. Ja.
Szokolnyikov (lásd róla Holka [2015b] 977. old.) támogatta az elgondolást, a VSzNH elönkhelyettese, G. L. Pjatakov (1891–1937) ellenezte a finanszírozás visszafogását.
Megoldásként szeptemberben megnyílt a Torgovo-promislennij bank (Kereskedelmi és Iparbank), amelytől a vállalatok állami hitelt igényelhettek.
A fémipar kulcsfontosságú szerepe késztette a tervhivatal ipari osztályát arra, hogy már 1922 márciusában az ágazat részleges helyreállítására egy távlatinak neve- zett terv elkészítését határozza el (anélkül azonban, hogy az időtávot rögzítették
7 Fémipar (metallopromislennoszty) alatt értettek minden fémmel kapcsolatos ipari termelést, az ércfeldol- gozástól a vas- és acéliparon, a (vas-, acél- és színesfém-) kohászaton, illetve a nehézgépgyártáson át a jármű- gyártásig.
volna), amely átlagosan a háború előtti termelés felének elérését irányozta elő (Sztrumilin [1934] 242. old.). Addig is, az átmeneti időszakra összeállított tervkez- demény azzal számolt, hogy az ipari termelés talán 1927/28-ra éri majd el a háború előtti szint felét. („A fémipart az állam saját eszközeivel nem képes fenntartani. Kon- cessziókra bajosan számíthatunk…” (Sztrumilin [1934] 242. old.).) A tervhivatal az előirányzatok kidolgozásába igyekezett bevonni a VSzNH-t is, ám az egyre csak halogatta a fémipar fejlesztésére vonatkozó számok összeállítását. Majd illetékes szerve, a GUMP (Glavnoje Upravljenyije Metallopromislennosztyi – Fémipari Fő- igazgatóság) az SzTO ismételt ösztökélésére előállt a tervvel. Összeállítói Sz. A.
Hrenynyikov8 (1872–1929) és R. Ja Gartvan bányamérnökök, a Goszplan munkatár- sai voltak; a módszertanáról azonban nem maradt fenn dokumentum. A terv készíté- sekor uralkodó viszonyoknak megfelelően, Hrenynyikov és Gartvan alapfeltevése szerint az ország minimális szükségleteinek becsléséből kellett kiindulni az állam (teljes joggal) korlátozottnak feltételezett vásárlóereje, így az esetleges túltermelés kockázata miatt. Az összeállításhoz elvégezték a vaskohászat állóeszközeinek szám- bavételét, kényszerűségből háború előtti rubelekben számolva, miközben állomá- nyuk növekedését a kor fizetőeszközében mérték. A fejleményeket így legfeljebb csak a működő állomány arányváltozásai tükrözik: részesedésük az 1923. évi 53,5 százalékról egy évvel később 62, újabb egy évre rá 81 százalékra bővült.
Hadiipar, a hadikommunizmus árvája
A hadiipar lett az 1927-ben érlelődő fordulat nyertese és hivatkozási alapja.
Mindaddig a bolsevik vezetés nemcsak a mezőgazdasággal állt hadilábon, hanem a hadiiparral is. A gondoskodás az ország védelméről minden állam elemi feladata, ami alól a proletárállam sem lehetett kivétel, s a hadiipar ebben kitüntetett szerepet játszott. Oroszországban az 1926-ig terjedő évtized alatt többé-kevésbé lezajlott, az ipar egészét helyreállító folyamat közvetve egyben a fegyverek, fegyverzetek gyártá- sának (ingatag) hátteréről is árulkodik. A kiindulási alap, vagyis a birodalom hadi- iparának teljesítménye az első világháború folyamán inkább mondható lehangolónak, mint reménykeltőnek. Erről árulkodik, hogy három meglévő szakosodott fegyvergyár 1914-től három éven át összesen 3,2 millió Moszin–Nagant-karabélyt állított elő,
8 Hrenynyikov, aki 1914-től a Nyizsnyij Novgorodban elterülő, Szormovó nevű gyáróriás igazgatójaként tevékenykedett 1918-ig, a húszas évek elején lett a Goszplan munkatársa. 1929-ban hunyt el a „Prompartyija”
(ipari párt) néven ismert koncepciós per gyanúsítottjaként vizsgálati fogságban. Szormovó Hrenynyikov igazga- tói ideje alatt 30 ezer főt foglalkoztatott, a nagyüzem profiljába gőzhajók, gőzmozdonyok, vasúti járművek, haditechnikai cikkek gyártása tartozott.
miközben a hadseregnek 17,7 millió ilyen „háromvonalas puskára” lett volna szük- sége. A hozzájuk való töltényeket ugyancsak három gyár próbálta előállítani, ám az igényelt havi minimális 325 millió darab helyett a háború második évében is csak 200, majd 1917-ben 300 millió darabot sikerült produkálniuk. Hasonlóan nagyság- rendekkel elmaradt a tüzérségi lövegek és lövedékek gyártása is az igényektől, s a szövetségesektől érkező behozatal csak enyhíteni tudta a helyzetet (a szállítások hiánya miatt a tüzérségi lövedékek esetében pedig még ezt sem tehette meg). Impor- tálták viszont a repülőgépek alkatrészeit, amelyeket húsz kisebb üzemben szereltek össze – 1917-ben összesen 1 384 gépet, miközben tízezerre lett volna igény.
Az októberi forradalom szétzilálta a korábban teljes fordulatszámon termelő ha- diüzemeket, már csak azért is, mert egyszeriben elapadtak a megrendelések, a java- dalmazás nélkül maradt szakmunkások és mérnökök pedig szétszéledtek. Az 1918.
évi breszti békét követően, amely az orosz hadsereg haladéktalan leszerelését, és az Ukrajna, Baltikum és Finnország területén tartózkodó csapatainak visszavonását mondta ki, megkezdődött az üzemek leszerelése; majd Pétervárról a fehér csapatok közeledésének kilátása miatt fejetlenül evakuáltak némely hadiüzemet, amelyek felszerelése elkallódott. A polgárháború idejére a cári idők hadiiparának nagyobb része a szovjet fennhatóság alatti területekre került, s megkezdődött a termelés fel- élesztése – igaz, végsőkig elhasználódott berendezéseken. A gyakran kényszerrel munkára bírt dolgozókkal, valamint a fűtőanyag- és alapanyaghiány leküzdésével úgy-ahogy beindult a termelés. 1919. május 9-én egy bizarr alakulat jött létre a VSzNH Felhasználási Bizottságán belül: a használt ruhákat újrahasznosító Centrutil elnevezésű központ. Felmérte a 36 ellenőrizhető textilüzem tartalékait, a kézműipa- rosok bevonásával előállított a Déli Front számára többek közt 200-200 ezer egyen- ruhát, alsóneműt és lábbelit, ami még tartalékok képzésére is elegendőnek bizonyult (Verhoturov [2013]).
Sikerként könyvelték el, hogy a szormovói hadiüzemben előállították az első orosz tankot. Egy 1919-ben Odesszánál zsákmányolt Renault FT-17 típusú könnyű tankot ízeire szedtek, és dokumentáció híján elemeit lemásolva előállították a kópiá- ját. A munkálatokat egy egész bizottság irányította, tagjai között két francia mérnök- kel. 1920 és 1921 között a páncélozott járműből összesen 15 darabot sikerült előállí- tani. Hasonló utat járt be a szovjetek országában a tankok rokona, a traktor is.9 A páncélosok hazai gyártásának megindulása mindazonáltal váratott magára, ezért a Vörös Hadsereg első harckocsizó ezredének gépparkja a húszas években csupa zsákmányolt tankból állt. Az első tank (MSz-1, másképpen T-18) sorozatgyártása csak 1927-ben indult meg. A tervek szerint 1927/28-ban 23 tankot, a következő év-
9 Az amerikai Holt cég traktorjait az angol és a francia hadsereg nehéztüzérségi lövegek vontatására hasz- nálta (előállították harckocsiváltozatát is), így amikor a pétervári Obuhov-gyár elkészítette az erőgépek másola- tait, mind a hat darabot a polgárháború frontjára vezényelték. A Fordson-F traktorok licencének 1924-es meg- vásárlását megelőzően is próbálkoztak már masinák gyártásával, az erőgépek eredetijét lekopírozva.
ben pedig 110 darabot állítottak volna elő, ám az első harminc jármű csak 1929.
május 1-jére készült el.
A polgárháború által támasztott igények teljesítése a hősies erőfeszítések ellenére a minőség zuhanását eredményezte a hadiüzemekben a felszerelés kopása következ- tében. Megkezdődtek ezért az átszervezések, amelyek után az üzemeket a GVUP (Glavnoje upravljenyije vojennoj promislennosztyi – Hadiipari Főigazgatóság) irá- nyítása alá vonták, külön kezelve a repülőgépek tervezésével és gyártásával foglal- kozó Aviatresztet. 1921-ben a főigazgatóság fennhatósága alá tartozott 62 hadiüzem, és mintegy 130 ezer alkalmazott. A következő két évben az összes létező válság lesújtott a szektorra, ráadásul a NEP-pel járó gazdasági elszámolás (hozraszcsot) vagy érintette a gyárakat, vagy nem, lévén, hogy papíron polgári rendeltetésű termé- kek előállítására alkalmatlanok voltak, de ezzel együtt ahol lehetett, igyekeztek a meglévő nyersanyagokból fogyasztási cikkeket előállítani. Időközben a szektor el- használódott gépeinek cseréjére 1922-ben megkezdődött a fémfeldolgozó gépek beszerzése, aminek köszönhetően 1924/25-re a hadiipari termékek minősége és az egy termékre jutó anyagfelhasználás közelített a háború előtt érvényben levő nor- mákhoz. Mivel ezeket az üzemeket mégiscsak alkalmasnak találták polgári rendelte- tésű termékek előállítására (például gépek, gépi berendezések gyártására a textilipar számára), 1926 decemberében a VSzNH mindegyiket trösztté szervezte. Összesen öt ilyen konglomerátum jött létre (idővel beleértve az Aviatresztet is), amelyekhez ösz- szesen ötven hadiüzem tartozott. Termelésüket az akkor érvényes felfogás szerint szándékoztak beilleszteni az egységes népgazdasági tervbe, saját tervek összeállítását várva el mind a hadi, mind a polgári célú termelésre (Szimonov [1996]). Irányításuk- ra a VSzNH létrehozta az ipar mozgósítására és a hadimegrendelések intézésére hivatott bizottságokból a VPU-t (Vojenno-promislennoje upravljenyije – Hadiipari Igazgatóság), melynek adminisztratív alárendeltségébe tartozott a vállalatok közvet- len irányítását végző Hadiipari Termelési Igazgatóság (Proizvodsztvennoje upravljenyije vojennoj promislennoszty, röviden csak Vojenprom). A szűk értelem- ben vett védelmi munkák elvégzésére a polgári ipari vállalatoknak különleges hitele- ket folyósítottak; ezek rendeltetése az volt, hogy az idevágó munkálatok ne függje- nek a vállalat általános pénzügyi helyzetétől. Az állam tényleges katonai kiadásait a költségvetésben külön soron vezették és titkosították – a szakosodott hadiipari terme- lés elkülönülése csak a nehézipar létrehozását követően valósult meg. A húszas évek második felében megkezdődött a hadiüzemek elrejtése az avatatlan tekintetek elől:
ma már tudható, hogy a titkosított, csupán számmal jelölt üzemekből 1927-ben or- szágszerte 56 működött.
A titkosítások és a szervezeti átfedések miatt a szektor irányítása ellentmondásos képet mutatott, s egyes kutatók szerint a hadiipar egyértelműen adminisztratív irányí- tás alá került (Muhin [2000]). Az 1927. évi háborús pszichózis (Holka [2016a] 201.
old.) mindezt gyökeresen módosította: az előjelek a gazdaság (és a tervezés) militari-
zálása felé mutattak. Erre utal az a VSzNH elé 1927 áprilisában benyújtott előterjesz- tésben foglalt helyzetértékelés is, amely szerint a szovjet hadiüzemek gyártási kapa- citása elmaradt attól a szinttől, amit a szektor kincstári és magánvállalatai 1916-ban együttesen elértek (Szimonov [1996]). A hangsúly a kapacitásokra esett. A hadiipar sajátossága, hogy a keretein belül működő termelőegységek értékelésének kétféle módja létezik. Az egyik a folyó termelési kapacitásokat veszi figyelembe naturális és értékbeli kifejezésekben. A másik az ország védelmi képességének megítélésére szolgál, felbecsülve a lehetőségeket, hogy az üzemek háború esetén ki tudják-e elégí- teni az egyre nagyobb hadianyag-igényeket. A Szovjetunió 1927-ben, az „országos katonai riadó évében” sem a hadsereg anyagi-műszaki ellátottsága terén, sem a had- viselést támogató hadiipar tekintetében nem tudta felvenni a versenyt a kor nagyha- talmaival.
Agrárprogram nélküli tervek a mezőgazdaságra
Az orosz marxisták törekvése a tőkés viszonyok feltárására a XIX. század végén elvezetett Lenin nagyszabású áttekintésének összeállításához. Terjedelmes, 1896-tól kezdve három éven át írt munkája „A kapitalizmus fejlődése Oroszországban” 1899- ben jelent meg (Lenin [1899]), Iljin szerzői néven. Statisztikai adatokkal is igyekezve alátámasztani az új gazdasági viszonyok feltárását, arra kereste a választ, hogy mi- ként alakult Oroszország belső piaca az új viszonyok között. Egyszerre próbált meg leszámolni mind a liberális narodnyikok, mind a legális marxisták nézeteivel. A mű két kritikája látott napvilágot. Az egyiket P. N. Szkvorcov (1848–1914) közgazdász és zemsztvói statisztikus írta a legális marxisták véleményét összegezve: a Naucsnoje obozrenyije (Tudományos Szemle) folyóirat 1899. évi utolsó számában, „Árufeti- sizmus” címmel megjelent bírálat kifogásolta a szerző forráskezelését és következte- téseit. Lenin Szkvorcov beszámolójáról „Kritikátlan kritika” címmel ugyanabban a kiadványban tette közzé véleményét (Lenin [1900]).
A másik, később keletkezett bírálat egy háromkötetes, 1909 és 1914 kiadott mű lapjain jelent meg, szerzője N. P. Oganovszkij (1874–1938) volt. „A mezőgazdaság evolúciójának törvényszerűségei” című munka első kötete kereken egy tucat oldalt szentelt Lenin művének, megállapítva, hogy az elemzés logikai, módszertani és ténybeli félreértésekkel terhes (Oganovszkij [1909]). Oganovszkij szerint Iljin mód- szertanában keveredtek a parasztgazdaságok elemei, vagyis azok az ismérvek, ame- lyek alapján a zemsztvók statisztikái rögzítették a földbirtok, a vetésterület és az állatállomány nagyságát. A szerzőnek a parasztság legszegényebb, „proletár” rétegé- nek értelmezéséhez mindenekelőtt meg kellett volna határoznia, melyik gazdasági
jellemző a leginkább jogosult a tőkés rétegződés fokának meghatározására. Ezen túlmenően Iljin csupán három kategóriára osztotta fel a parasztgazdaságokat (szem- ben a zemsztvók statisztikusaival, akik rendszerint öt rétegbe sorolták be őket): a lóval nem rendelkezőket és az egy lovat birtokló parasztokat a proletariátus csoport- jába „zsúfolta be”, a háromnál több lovat használókat a „burzsoáziába”, míg meg- hagyta a középső rétegnek a két lóval gazdálkodókat. (De hogy miért lesz az egy lóval rendelkező paraszt proletár, a hármat használó pedig kapitalista, azt a szerző nem árulta el.)
A ténybeli hibákat illetően Oganovszkij leszögezte: Lenin hét kormányzóság 21 ujezdjének zemsztvói statisztikáiból vette az adatokat. „Kimerítőnek távolról sem nevezhető számításaink szerint a zemsztvók felmérései 30 kormányzóság 250 ujezdjét fogják át, vagyis Iljin úr a meglévő anyagoknak mindössze 8%-t használta fel.” (i. m. 17. old.). Mindez nem lett volna baj, ha az általa kiválasztott „anyagok”
tipikusnak lettek volna mondhatók. Ám azok csak a déli és a keleti területeken szá- mítottak jellemzőnek, ahol a föld bősége következtében a felső csoportok száma természetesen jelentékeny volt, a hét kormányzóság közül viszont négy Oroszország európai részének gyéren lakott területein feküdt.
Oganovszkij végkövetkeztetése a következő volt: „A szerző azt a célt tűzte maga elé, hogy tényszámok elemzésével meghatározza az orosz parasztság felbomlási folyamatát két antagonisztikus osztályra. A folyamat vizsgálata helyett a paraszti heterogenitás megállapításával kezdett foglalkozni, vagyis a dinamika helyett vizs- gálata tárgyává a paraszti heterogenitás statikáját tette meg (...) ezért úgy véljük, hogy Iljin úr munkája nem oldotta meg a gazdasági élet fejlődési folyamatainak kér- dését, és nem adott választ jelenlegi állásukról sem.” (i. m. 19. old.). A továbbiakban a bíráló 30 kormányzóság 250 ujezdjének adatai alapján elvégezte saját elemzését, amely szerint a parasztságon belül a középrétegek voltak túlsúlyban.
A tárgyismeretet nehéz lett volna elvitatni a bírálótól. A Vilnóban, nemesi csa- ládban született Oganovszkij (édesapja vezérkari tisztként szolgált) a pétervári egye- tem történelem szakát elvégezve, 1897-től Urál megye statisztikai bizottságának titkári állását töltötte be, majd 1901 és 1902 között F. A. Scserbina (1849–1936) (róla lásd Holka [2015a] 847. old.) mellett dolgozott a voronyezsi zemsztvo statisz- tikai irodáján. A földközösség vizsgálata nyomán Oganovszkij a narodnyik nézetek hívévé szegődött, 1905-től részt vett a föld magántulajdonának megszüntetését, a koronabirtokok, a kincstári és az egyházi földek váltság nélküli szétosztását hirdető Össz-oroszországi Parasztszövetség megalakításában, majd rá egy évre agrárprog- ramnak beillő könyvet publikált „Paraszti földközösség és szocializmus” címmel (Oganovszkij [1906]). Később a moszkvai kereskedelmi főiskola magándocense lett, mellyel párhuzamosan lankadatlanul publikált folyóiratokban, és közreműködött a szociálforradalmárok agrárprogramjának kidolgozásában is (lásd Holka [2016a] 198.
old.). A februári forradalom után részt vett egy pártközi alakulat, az Agrárreformok
Ligájának megalapításában, és a mezőgazdasági adatok frissítése érdekében annak égisze alatt A. V. Csajanovval (róla lásd Holka [2015a] 852. old.) közösen megszer- kesztette a „Statisztikai tájékoztató az agrárkérdéshez” című összeállítást (Oganovszkij–Csajanov [1917]). 1917 májusában, mikor már sürgette minden, „a földbirtoklás munkanormájának” nagyságát meghaladó földterület felosztását, a reform előkészítésével foglalkozó kormánybizottság tagja lett; júniusban pedig a Népi Szocialista Munkapárt elnevezésű pártkezdemény programjának vitáján kifej- tette: a reform hosszú évtizedeket vesz majd igénybe, s a földet nem egyéni haszná- latba, még kevésbé egyéni tulajdonba kell adni, hanem „a dolgozó földművesek kö- zös használatába”.
Az elképzelések homályossága ellenére nehéz lenne a bolsevikok részéről olyan programot bemutatni, amely vetélkedett volna akár ezzel, akár más elgondolásokkal az orosz parasztság jövőjét illetően. Lenin 1917-ben, a politikai programként előadott áprilisi tézisekben a hatodik helyen érintett egy „agrárprogramot”, amelyben szere- pelt egy furcsa mondat: „Mi a parasztság? Nem tudjuk, statisztika nincs, de tudjuk, hogy erőt képvisel.” (Lenin [1968] 31. kötet, 110. old.). Statisztika készült ugyan, de az 1917 májusában P. I. Popov vezetésével indult második mezőgazdasági összeírás eredményeit azonban csak 1919-től kezdték publikálni (lásd Holka [2015a] 847–848.
old.). Lenin gondolatmenete a tézisekben a proletárpárt szövetségi politikájának kialakítása körül forgott, falun a kizsákmányolás elleni harc szövetségesei közül számára csupán a termelőeszközökkel nem rendelkező szegényparasztok jöhettek számításba. Ennélfogva ragaszkodott a paraszti rétegződésről „A kapitalizmus fejlő- dése Oroszországban” című művében (Lenin [1899]) alkalmazott saját besorolásához is. Ezt jelzi, hogy a földesúri földek elkobzásának jelszavát kitűzve leszögezte: a súlypontot a szovjetekben a napszámos küldöttek tanácsaira kell áthelyezni (Lenin [1968] 3. kötet). Figyelmét a falusi proletariátus és a legszegényebb parasztok hely- zete kötötte le; a cselekvési tervet az osztályharc szemszögéből ítélte meg. A sors- döntő 1917-es év során a legnagyobb parasztpárttá alakult eszerek a részletek válto- zatossága mellett a föld nemzeti tulajdonba vételét szorgalmazták. Így aztán vallo- másértékű volt Lenin múltidézése 1921. júliusában a Komintern III. kongresszusán:
„1917 augusztusában és szeptemberében azt mondtuk: »Elméleti téren küzdünk az eszerekkel, ahogyan eddig is tettük, de a gyakorlat tekintetében készek vagyunk elfogadni a programjukat, mert csak mi tudjuk megvalósítani ezt a programot.«”
(Lenin [1970] 3. kötet, 450. old.) Mindez nem sokat módosított a párt későbbi agrár- politikáján, amelyben 1926 után mégiscsak az osztályharcos szemlélethez leginkább illőnek vélt, hármas paraszti rétegződés elképzelése kerekedett felül.
Az ágazat egészét átfogó programok kidolgozását végző Oganovszkij a jobboldali eszerek folyóiratába ír cikkeket még 1918 tavaszán is, majd Szamarába, később Ufá- ba távozott, és a rá következő év nyarán már A. V. Kolcsak (1874–1920) főkormány- zónak kinevezett admirális szibériai ellenkormányának földreformra tett ígéreteibe
vetette reményeit. Majd ezekben csalódva ellenzékbe vonult, s mivel meggyőződése szerint a bolsevikok alatt Oroszországban a mezőgazdaság teljes egészében a dolgo- zó parasztság kezébe került, együttműködésre szánta el magát. Moszkvába visszatér- ve 1921-től 1924-ig előbb a Földművelési Népbiztosság statisztikai osztályát vezette, majd a pénzügyi tárcánál, a VSzNH-nál és a Goszplannál dolgozott.
Már a Földművelési Népbiztosság statisztikai osztályának élén állt, amikor „Jobb kéz és bal kéz (a terményadók rendszerei)” címmel cikket írt az 1922/23-as évekre dekrétumban meghirdetett, egységesnek szánt adófajta felülvizsgálatának, azaz csökkentésének szükségességéről (Oganovszkij [1922]). A Népbiztosok Tanácsának elnöke erre éktelen haragra gerjedt, és azonmód javasolta: váltsák le a lap szerkesztő- jét, Oganovszkijt pedig helyezzék különleges megfigyelés alá és ellenőrizzék, hogy nem tartozik-e a jobboldali eszerek táborába (Lenin [1968] 54. kötet, 262. old.). A renitens szerzőt 1922 őszén letartóztatták, a GPU kollégiuma pedig úgy döntött, három évre külföldre száműzik – ám a Földművelési Népbiztosság és az első moszk- vai egyetem közbenjárására ebből nem lett semmi.
Így történt, hogy részt vett a mező- és erdőgazdaságra vonatkozó ötéves terv össze- állításában, amely inkább szerzőtársáról, N. D. Kondratyjevről lett ismert (róla lásd Holka [2016a] 198. old.). Oganovszkij a továbbiakban tudományos tevékenységet az ideológiától mentes gazdaságföldrajz terén fejtett ki, két népszerűsítő kiadvánnyal gazdagítva a szovjet népgazdaság és a világgazdaság kapcsolataira vonatkozó ismere- teket, amelyek kisléptékű térképeken ábrázolták a statisztikai adatok tömkelegét.
A Földművelési Népbiztosság 1923. augusztus 18-án körlevélben rendelte el táv- lati mezőgazdasági tervek elkészítését, majd decembertől Kondratyjev megkezdte az ötéves mezőgazdasági terv munkálatait, amelyek eredményeit 1924-ben mutatta be a Goszplan Mezőgazdasági Főosztályán. Mivel elnyerte a részleg feltételes jóváhagyá- sát, elképzelései még abban az évben napvilágot is láttak „A Szovjetunió mezőgaz- dasági fejlődésének perspektívái” címmel (Kondratyjev–Oganovszkij [1924]) (a tervhivatal elnökségével 1925. július 4-én ismertette gondolatait). Munkája kilátáso- kat vázolt fel, nem cselekvési tervet, kiindulópontját a mezőgazdaságban az előző évtized folyamán végbement tendenciák és tényezők elemzése alkotta. A tanyák terjedésével, valamint ezeknek az amerikai farmergazdaságokhoz közelítő fejlődésé- vel számolt az ország délkeleti és Volga menti vidékein, és úgy vélte, a helyreállítás a gazdaságok méretnövekedésével fog járni, s „jóindulatú viszonyulást” javasolt a bérmunkához. A Goszplan Mezőgazdasági Főosztálya nem lelkesedett az elgondolá- sokért. Popov (aki a KSH vezetése mellett 1922 és 1926 között a Goszplan elnöksé- gének tagja, a Mezőgazdasági Főosztály irányítója is volt) az állatállomány fajtane- mesítésére, illetve a minőségi vetőmagellátásra vonatkozó javaslatok hallatán úgy vélte: „Ezeket az intézkedéseket maximális mértékben ki fogják használni az erős gazdaságok. Másfelől viszont nincs kiút, mert nem lehet egyfajta intézkedéseket hozni a kisebb, és másmilyeneket a nagyobb gazdaságokra… A kisebb gazdaságokra
vonatkozó intézkedések problémáját csak azzal lehet megoldani, ha kollektívákat hoznak létre, de jelenleg nincsenek meg a gazdasági előfeltételek a kollektívák szé- leskörű fejlődéséhez.” (Sztrumilin [1934] 256. old.).
Az időbeli eltolódás miatt a termelés főbb tendenciáit tartalmazó terv 1923/24–
1927/28-ra szólt, így időközben a népbiztosság megismételte augusztus 18-ai körle- velét módszertani útmutatót kínálva, tervezési osztálya pedig publikálta „A mező- és erdőgazdaság távlati fejlesztésének alapjai” elnevezésű dokumentumot (Zemelno- planovaja komisszija [1924]). Ebben Kodratyjev javaslatainak megfelelően és egy- ben igazodva a NEP körülményeihez, abból indult ki, hogy irreális és célszerűtlen lenne mind a közeli, mind a távoli jövőben a termelési kollektivizálás szükségességé- re alapozni az elgondolásokat, ehelyett a mezőgazdaságban uralkodó formát, a pa- rasztgazdaságokat tanácsos alapul venni. Meggyőződésük szerint a tervek készítői- nek ezért olyan intézkedéseket kellett kidolgozniuk, amelyek növelték az egyéni gazdaságok árutermelését és jövedelmezőségét. Az utóbbit a helyi adottságokhoz igazodó szakosodással, valamint új, intenzív gazdálkodást ösztönző megoldásokkal, technológiai újítások megválasztásával és bevezetésével lehetett elérni, törekedve a gazdaságok felépítésének (méretnagyságának, felszereltségének) optimalizálására, amely az adott körzetben mintának volt tekintendő. Az állam ugyanakkor a szakoso- dott szövetkezetek létrehozását támogatta.
Az ország földrésznyi kiterjedésű keleti területeire, Szibériára vonatkozó távlati mezőgazdasági terv több helyi változat közötti versengést követően 1925 végére készült el, és a következő évben vált nyilvánossá. Kellő óvatossággal kezelve a kol- lektivizálás kívánalmát, a parasztgazdaságok felépítésének optimalizálását helyezte előtérbe, aminek eléréséhez negyed századot tartott szükségesnek. A terv ismertette Szibéria általános gazdasági viszonyait, és ezekből kiindulva vázolta fel a mezőgaz- dasági termelés előrehaladásának útját. A mérföldkövek közül kiemelte, hogy a falu javára szükséges módosítani az iparcikkek és a mezőgazdasági termények árait, csökkentve a parasztságot sújtó adóterheket. Az „elviselhető mértékű” adóból szár- mazó bevételeket elsősorban a mezőgazdaság fejlesztésére ajánlotta fordítani. Ezt követően részletesen tárgyalta a parasztgazdaságok Szibéria nyolc természetföldrajzi egységéhez igazodva kialakítandó optimális modelljét, és vázlatok segítségével be- mutatta a javasolt megoldásokat. A terv készítői ezek alapján állították össze az ag- rártermelés körzetenkénti és Szibériára kiterjedő mérlegeit, amelyek előirányzatait az 1950-es évekre szándékoztak teljesíteni.
A nyugati végeken, Belorussziában a földművelési népbiztos komolyan vette a farmergazdaságok kialakításának tervét. Moszkva túlságosan kicsinynek ítélte meg a lengyel határ meghúzása miatt a Szovjetunió megalapítását 1922-ben harmadmagá- val kimondó köztársaság területét, ezért azt 1924-ben és 1926-ban négy oroszországi kormányzóság részleges vagy teljes átadásával a kétszeresére növelték. Itt dolgozta ki a mező- és erdőgazdaság fejlesztésére vonatkozó tervét D. F. Priscsepov (1896–
1940) az 1925 és 1929 közötti időszakra, aki 1924-től öt évig vezette a Földművelési Népbiztosságot. A parasztok szabadon megválasztható földhasználati formáit támo- gató és a tanyák létesítését szorgalmazó elképzelésének jelszava úgy hangzott: „Be- lorusszia legyen vörös Dánia”. A terv az áru- és pénzviszonyok megerősítésének egyértelmű szándékával készült, kitekintett a köztársaság gazdaságának egészére, s legfeltűnőbb eleme a tanyák létesítésének elősegítése volt. A nem kimondottan ga- bonatermelő, jelentékeny állattenyésztésével és iparinövény-termesztésével kitűnő köztársaságban már a forradalmat megelőzően is 60 ezer tanya létesítését támogat- ták, 1925 és 1929 között pedig ezt a számot végeredményben több mint a kétszeresé- re emelték. Az elgondolás, amely elősegítette az állami és a kollektív gazdaságok létrehozását is, 1929-ig maradt érvényben, amikor Priscsepovot elmozdították (ekkor már a köztársaság tervhivatalának is az elnökhelyettese volt), majd elítélték. Vele együtt kiiktatták a „vörös Dánia” projektet is, s hasonló sorsa jutott a mezőgazdaság fejlesztésére vonatkozó, központi elképzelésektől eltérő összes helyi megoldás.
Tervezői kézben minden adat engedelmes
Akik a Szovjetunióban az 1920-as évek elején tervezésre adták a fejüket, a legvál- tozatosabb idősíkokat vették célba: Ukrajnában a Mezőgazdasági Népbiztosság hétéves időszakra tekintett előre, oroszországi partnere öt évre (viszont az erdőgazdaság tekin- tetében csupán háromra). Akadtak olyanok is, akik a kétéves terveket pártolták volna;
egyikük véleménye szerint: „Lehetséges lenne 5 évre, 10 évre szóló tervet készíteni?
Hisz az merő statisztika és számtan… A piacra, a feltételekre, a termelésre, a tőkére vonatkozó ismeretek együttvéve is legfeljebb 2 évre szóló terv kijelölését engedik meg.” (korabeli jegyzőkönyv alapján idézi Sztrumilin [1934] 243. old.). A Goszplan (és azon belül is az Ipari főosztály) azonban amellett volt, hogy a távlati tervek ötéves időszakot fogjanak át. Habár Popovot csak 1926-ban menesztették a KSH-ból (Holka [2016a] 193. old.), az elmozdítására ürügyet szolgáló terménystatisztika ügye úgyszól- ván a kezdetektől árnyékként vetült az intézményre. Mondhatni, a Goszplan statiszti- kával szembeni bírálata ötéves időtávot (1921–1926) fogott át.
Az első bírálat 1921 nyarán fogalmazódott meg, ekkor még csak a Goszplan ré- széről. Amikor a tervhivatalt megbízták az élelmezési terv kidolgozásával, az Anyagi erőforrások számbavételi és elosztási albizottsága július 6-án tartott értekezletén A.
Je. Loszickij (1869–?), a KSH Fogyasztási és háztartási költségvetések osztályának vezetője tartott ismertetőt. A statisztikai hivatal adatai alapján javaslatot tett a gabo- nafogyasztás egy évre és egy emberre számított normájára. Vita nem volt, egyedüli felszólalóként Sztrumilin jelentkezett, aki kifogásolta a KSH „számítási módszereit”,
és a Loszickij által ismertetettnél alacsonyabb fogyasztási normákat indítványozott.
Majd hamarosan az „Ekonomicseszkaja zsizny” (Gazdasági élet) című lapban „Élel- miszerforrások” címmel cikket is megjelentetett (lásd Tropov [2012] 259. old.), amelyben a KSH-t a betakarítás alulbecslésével vádolta, nem kevesebbet állítva, mint hogy 1920-ban a teljes gabonatermés 23 százalékát kihagyták a statisztikai összesí- tésből. Úgy vélte: „Bizton számíthatunk rá, hogy ha a betakarítási statisztika szerint az előttünk álló aratás 1 600–1 900 millió pud lesz, úgy az a valóságban nem keve- sebb, mint 2 200–2 501 millió pudra rúg majd.” (i. m. 259. old.). Állításait csupán az a széles körben elterjedt feltevés támasztotta alá, hogy a parasztok titkolódznak, nem adják meg a kért adatokat; eljárásában pedig feltehetőleg az a szándék vezérelte, hogy megindokolja a terményadóra és az árucserére vonatkozó számítások helyessé- gét. Ezt az érvelést fejtette ki Ju. Larin is a Pravdában július 24-én megjelent cikké- ben, hozzáfűzve: a KSH adatainak „életszerű” kiigazítása nyomán létezik reális ga- bonafölösleg, tehát könnyedén beszedhető a célként kitűzött 350 millió pudnyi ter- ményadó. Az adatokkal szembeni elfogultság mással nemigen magyarázható, mint hogy a tervezők kezét megkötötte a gazdaság egyes ágazatai közötti kapcsolatok megteremtésének feladata, amihez a kiindulási pontként szolgáló valóság tényeit minél rugalmasabban igyekeztek kezelni (Tropov [2012]).
Sztrumilin és Larin szava meghallgatásra talált a Népbiztosok Tanácsának elnö- kénél: a bírálat magasabb szintre emelkedett. Lenin 1921. augusztus 6-án levelet intézett Popovhoz. Ebben elöljáróban elmarasztalta a KSH munkáját, szervezeti rendjét és azt, hogy Popov ígérete ellenére intézménye bürokratikusan működik.
Majd szóvá tette: „Júliusban az Ekonomicseszkaja zsizny teljesebb, frissebb adatokat közölt, és volt adatuk 1921 első félévére is. Lehet, hogy a hivatal két év múlva a tudományos munkához temérdek anyagot ad majd, de nekünk nem erre van szüksé- günk. Az ön által ígért naptári programnak se híre, se hamva. Ismételten felhívom figyelmét a KSH munkája felgyorsításának és átszervezésének szükségességére, ezen belül: 1. a hivatal vezetőjének sokkal szorosabban együtt kell működnie a Goszplannal, végrehajtva a Goszplan elnökének és elnökségének közvetlen utasítása- it; 2. a folyó (ipari, mezőgazdasági) statisztikának (későbbre hagyva a tudományos teljességet) az összesített, fontosabb adatokat semmiképpen sem a sajtónk után, ha- nem előtte kell megadnia. Tudnia kell kiválasztani a gyakorlat szempontjából fontos és sürgős dolgokat, a tudományos vonatkozásból értékeseket félretéve egy dobozba.
(…) Az SzTO kapja meg havonta a népgazdaság egészére vonatkozó előzetes szá- mokat (feltétlenül az előző évvel összehasonlítva).” (Lenin [1968] 53. kötet, 122.
old.). Végül ekkor is megfogalmazta óhaját az egész gazdaság teljesítményét tükrö- ző, egyetlen mutatóra (Holka [2015b] 980. old.).
Ily módon a tervhivataltól származó, szakmainak nehezen nevezhető bírálatot a kormány fejének utasítása követte, amely a statisztikai hivatalt bürokratikus függésbe kívánta hozni a Goszplantól. Popov válaszleveléből az intézményének szakmai füg-
