Statisztika és szovjethatalom: a virágzás kora (1917–1927) III.

Holka László,

a Központi Statisztikai Hivatal vezető-főtanácsosa

E-mail: Laszlo.Holka@ksh.hu

Statisztika és szovjethata- lom: a virágzás kora (1917–1927) III.

A statisztika szerepét egy-egy állam életében nagyban meghatározzák mindenkori felhasználóinak igényei. Ékesen megmutatkozott ez az Oroszországban 1917. évi fordulat után kikiáltott „proletárállam” esetében is. Az előző, cári rendszertől örökölt statisztikai intézmények (zemsztvók – helyi önkormányzatok) tevékenységének java része nagyjából helyreállt 1918 után a KSH (Központi Statisztikai Hivatal) létreho- zásával, amelynek legtöbb munkatársa is a korábbi önkormányzatok alkalmazottai közül került ki. A hadikommunizmust felváltó NEP (Novaja ekonomicseszkaja poli- tika – Új gazdaságpolitika) a mindinkább piaci jellegű folyamatokat vizsgáló gazda- ságstatisztika új műhelyeinek (a Kondratyjev-féle Konjunktúrakutató Intézetnek, a VSzNH-nak (Viszsij szovjet narodnogo hozjajsztva – Legfelsőbb Népgazdasági Tanács) és a Goszplan (Állami Tervbizottság) statisztikai osztályainak) megalakulá- sát vonta maga után. Részben a V. I. Lenin által meghirdetett „ucsot” (elszámolás) nyomán kapott kivételesen nagy hangsúlyt a színvonalas statisztikai tevékenység; a tanulmány első két része igyekezett felvázolni e sokrétű folyamat fontosabb pontjait.

Az elszámolás vagy számbavétel korántsem öncélként vetődött fel. Segítségével a hatalom új birtokosai megkísérelték átlátni a szétzilálódott állam irányításához elen- gedhetetlennek ítélt jelenségeket. A tőkés rend tagadása, a „profit utáni hajsza” el- utasítása miatt a hatalmi monopóliumot szerzett vezetők az újfajta áttekinthetőséget mérlegek készítésével vélték elérhetőnek (például a GOELRO¹, az ország villamosí- tására vonatkozó első terv összeállítása során). Mivel pedig új, „tudatosan” építkező társadalom és gazdaság megteremtését tűzték ki célul, az adatok akár a népgazdaság egészére kiterjedő tervezés támpontjai is lehettek. A jövőre vonatkozó elképzelések legvitatottabb területe az országot meghatározó mezőgazdaság volt. A naturális gaz- dálkodásból nehezen kibontakozó viszonyok következtében mind itt, mind az ipar-

1 GOELRO (Goszudarsztvennaja komisszija po elektrifikacii Rosszii): Oroszország Villamosításáért Fele- lős Állami Bizottság. A villamosítási tervet a bizottság után szintén így hívták.

ban, a folyó statisztikának nevezett, egyszerű számbevétel jellegű nyilvántartásra mutatkozott igény a legfőbb döntéshozók körében.

Az 1920-as évek a később „pártállamnak” nevezett alakzat létrejöttének időszaka.

Bár a fogalom nélkülözi a pontos meghatározhatóságot, a szóösszetétel jelzi, hogy a párt a társadalom és az állam irányításának sajátos intézményévé nőtte ki magát.

Kialakulása megvilágítja a hatalmat monopolizáló bolsevikiek mindenhatóságra való törekvését, miként azt elérték a statisztika intézménye, és ehhez szorosan kapcsoló- dóan, a gazdaság egészére vonatkozó terv tekintetében.

A gabonamérleg mérge

Amikor „A Szovjetunió népgazdasági mérlege” című összeállítás (Popov–

Litosenko [1926]) megjelent, a kötet megalkotásában jelentős szerepet vállaló P. I.

Popov már nem volt a statisztikai hivatal vezetője. Személye és intézménye egyre fokozódó bírálatok céltáblája lett, méghozzá az újjáépítésen dolgozó agrárországban oly nélkülözhetetlen gabonamérlegek miatt. A gabona vetésterületéről és a készle- tekről készített hivatali kimutatások a politika megkülönböztetett figyelmét élvezték (már csak a nélkülözésekkel terhes évek közellátási rendellenességei miatt is). Ez egyben jelezte a hatalom új birtokosainak felhasználói elvárásait a statisztikával szemben (igényeknek ezek nem nevezhetők, ahhoz túlságosan homályosak voltak).

Előbb J. V. Sztálin az 1924. május végi XIII. pártkongresszuson, majd G. M.

Krzsizsanovszkij is elégedetlenségét fejezte ki a statisztikával. Míg az előbbi a nem kellően pontos számok miatt méltatlankodott, a Goszplan első embere továbbment:

„A korábbi statisztika számok temetőit nyújtotta számunkra, nekünk viszont eleven számokra van szükségünk… Nekünk a statisztikus elvtársak részéről a gazdasági feladatok olyan megközelítésére van szükségünk, hogy bölcsességük ne a könyvtá- rak polcain porosodó vaskos kötetekben csapódjék le, hanem rövid, de életbevágó iránymutatásuk nélkül egyetlen nagyszabású gazdasági munka se valósulhasson meg” (Blum–Mespoulet [2006] 41. old.). Megjegyzései kellőképpen rímeltek Lenin 1921-es elvárására „A statisztikusoknak gyakorlati segítőinknek kell lenniük, nem pedig skolasztikusoknak.”. A termést tükröző gabonamérlegeket a statisztikai hiva- tal állította össze, ám az adatgyűjtés a megkérdezett parasztok vonakodása miatt nehézségbe ütközött, az eredmények félrevezetők lettek, és ennél fogva csalódást okoztak.

Nem csak szavakban szaporodtak a politikai hatalom birtokosainak kifogásai a hagyományos felfogásban művelt statisztikával szemben. A Népbiztosok Tanácsának elnöke, A. I. Rikov 1925. június 23-án népes értekezletet hívott össze a Goszplan, a

VSzNH, valamint a Népbiztosok Tanácsa mellett 1920 decembere óta létező SzTO (Szovjet Truda i Oboroni – Munka és Védelem Tanácsa) munkatársainak bevonásá- val a KSH tevékenységének értékelésére. Megnyitójában a hivatalra érkezett pana- szok nagy számáról beszélt. V. G. Groman a tervhivatal részéről kifejtette, hogy a statisztikai hivatal számai nem megbízhatók, az első adatokat túl sokszor korrigálják, valamint az éhínség miatt rendkívüli jelentőségű, 1921. évi terméseredmények becs- lése óta konfliktusok kísértik a két intézményt. Felhánytorgatta, hogy megalapítása óta a Goszplan kellő időben és mennyiségben szeretett volna statisztikai adatokat kapni, míg a statisztikusok három éve birkóznak a tervhivatal számaival, „milliárdos eltérések” mutatkoznak, így az adatok nem nyújtanak kellő alapot a tervezéshez (ahogyan azt elmondása szerint 1922-ben már a Goszplan is kifejtette). Javasolta hát, hogy a hivatalt rendeljék alá a Goszplannak, az ágazati minisztériumok képviselői kapjanak helyet a statisztikai intézmény kollégiumában, feladatait pedig osszák szét az ágazatokért felelős népbiztosságok között, így az csakis a tervezés megalapozásá- val foglalkozzék. A többi felszólaló a hivatal iparstatisztikai adatainak alacsony színvonalát emlegette; L. B. Kafenhaus a VSzNH részéről kevésbé kritikusan, de hasonló értelemben beszélt. Popovék a „hibákat” az alkalmazott adatgyűjtési mód- szerek tökéletlenségével magyarázták. A gabonamérlegek kapcsán arra hivatkoztak, hogy a parasztok az adókivetéstől tartva nem vallották be az adatokat; a paraszti társadalom rétegződését illetően pedig felhívták a figyelmet a jelenség bonyolultsá- gára: szerintük azt nem lehetett egyetlen módszer alkalmazásával feltárni, többféle megközelítést igényelt. A hivatal demográfiai osztályának vezetője, V. G.

Mihajlovszkij hangsúlyozta, „…a statisztika sohasem tud pontos számbavételt adni, mindig csak a valóságot többé-kevésbé megközelítő számokkal képes szolgálni.”

Ennek kapcsán utalt az Egyesült Államokra, ahol állandósultak az eltérések a mező- gazdasági felmérések és a népszámlálások adatai között. Popovval együtt legfőkép- pen annak szükségessége mellett érvelt, hogy a hivatalnak meg kell őriznie monopó- liumát a statisztikai adatok előállításában.

A magas szintű megbeszélések végén mind a Népbiztosok Tanácsának elnöke, mind a Goszplan vezetője tartózkodott a döntéshozataltól. Rikov azt javasolta, vitas- sák meg a felmerült kérdéseket nyilvánosan, a tudományos akadémia, illetve a Rabkrin néven működő Munkás-paraszt Felügyelet Népbiztosság munkatársainak bevonásával, és egyben kezdeményezte, hogy a statisztikusok kongresszusa külön is foglalkozzék a vitában érintett ügyekkel (Blum–Mespoulet [2006]).

Ezt követően a hivatal három hónap alatt elvégezte a gabonamérleg újraszámítá- sát, ám az erről tartott következő két értekezlet mégis végzetesnek bizonyult. A pár- ton belüli küzdelmek eredményeként a statisztika megítélésére (mindinkább elítélé- sére) egyre magasabb szinteken érezték illetékesnek magukat a proletárállam vezetői.

A párt legfelső döntéshozó szerve, a Politbüro 1925. december 2-án és 10-én is napi- rendjére tűzte a témát, amelyeken Sztálin L. D. Trockij, Ny. I. Buharin, L. B. Kame-

nyev² (1883–1936) és Rikov mellett felvonultatta a Rabkrin képviselőjét is. Vele mondatták ki az ítéletet: a statisztikai hivatal a gabonamérlegek összeállításakor

„durva hibákat” követett el, Popovot le kell váltani, az intézmény munkatársai szá- mára pedig direktívaként meg kell fogalmazni, hogy a KSH a köztársaság kulcsfon- tosságú intézménye, számadatai elsődleges fontosságúak az államigazgatás számára;

a hivataltól megkövetelt a pontos, objektíven tudományos, politikai megfontolásoktól mentes munka, és minden arra tett kísérlet, hogy a számokat előre megfogalmazott vélemény szerint kiigazítsák, bűncselekménynek minősül a jövőben (Blum–

Mespoulet [2006]).

Ám még mielőtt bármi történt volna, a december 18-án kezdődött XIV. párt- kongresszuson a párt főtitkára beleszőtte a statisztikáról alkotott ítéletet a Központi Bizottság nevében tartott politikai beszámolójába. Sztálin súlyos szavakkal elma- rasztalta a leningrádi agitációs és propagandarészleg munkatársait, akik az oroszor- szági parasztság nagymértékű differenciálódását emlegették: a szegényparasztok aránya, szemben a cári idők 60 százalékával, a földesurak elűzését és a föld forga- lomképtelenné tételét követő nyolcadik esztendőben 75 százalékra szökött fel, miközben a kulákok³ aránya 5-ről először 8, később 12 százalékra emelkedett.

Megítélése szerint az efféle számok rosszabbak az ellenforradalomnál, annál is inkább, mivel „második éve foglalkozunk a kuláktalanítással, és még mindig al- kalmazzuk ezeket a módszereket, miközben differenciálódást akadályozó, különle- ges hitel- és szövetkezeti politikát folytatunk; miként lenne hát lehetséges, hogy a differenciálódás nagyobb, mint a cári időkben, hogy jóval több a kulák és a sze- gényparaszt, mint a múltban? Hogyan hordhatnak össze ilyen sületlenségeket ma- gukat marxistának nevező emberek? Hiszen ez nevetséges, ez szomorú, ez egyene- sen csapás”. A teremben kitörő kacagást követően Sztálin így folytatta: „Ugyanez mondható el a Központi Statisztikai Hivatal júniusban kiadott szerencsétlen gabo- namérlegéről, aminek alapján az jött ki, mintha a tehetős parasztoknál lett volna a felesleg 61 százaléka, a szegényparasztoknál semmi, a középparasztoknál meg a fennmaradó százalék. Ebben az a nevetséges, hogy néhány hónap múlva a Közpon- ti Statisztikai Hivatal előállt egy másik számmal: nem 61, hanem 52 százalék.

2 Kamenyev Lenin harcostársa, 1918-tól a moszkvai szovjet elnöke, 1922-től 1926-ig az SzTO és a Népbiz- tosok Tanácsának elnökhelyettese, 1919 és 1926 között pedig a Politbüro tagja volt. Ő karolta fel Zinovjev ötletét, és javasolta 1922-ben hivatalosan Sztálint a párt főtitkári posztjára. 1936-ban az „egyesített trockista- zinovjevista szovjetellenes ügy” kapcsán letartóztatták, majd kivégezték.

3 A „kulak” eredeti jelentése: ököl. Vannak, akik arra vezetik vissza a szó alkalmazását a tehetős parasztok megjelölésére, hogy azok mintegy ökölbe (vasmarokba) fogják gazdaságukat. A. Sz. Jermolov (1847–1917) gazdálkodó, agrárszakember, aki 1871 és 1881 között a földművelési tárca elődjének statisztikai ügyosztályán (idővel igazgatói beosztásban) dolgozott, majd 1894-től 1905-ig miniszterként tevékenykedett, a „Rossz termés és népi nyomorúság” című könyvében (Jermolov [1892]) egy teljes fejezetet szentelt a szeszkereskedelemmel, uzsorával, terményfelvásárlással, földbérlettel foglalkozó kulákság „paraszti létre gyakorolt végzetes hatásá- nak”. Ennek fényében leegyszerűsítésnek tűnik a fogalom leszűkítése a tehetős paraszti rétegekre az 1920-as évek Oroszországában.

Nemrég pedig már nem is 52 százalékot adott meg, hanem 42-t. Hát lehet így szá- molni? Hiszünk benne, hogy a Központi Statisztikai Hivatal a tudomány fellegvá- ra. Úgy véljük, a számai nélkül egyetlen igazgatási szerv sem végezhet számításo- kat, nem tervezhet. Úgy véljük, a Központi Statisztikai Hivatalnak objektív adato- kat kell adnia, amelyek mentesek minden előzetes véleménytől, mivel bűncselek- mény minden kísérlet, hogy ilyen vagy olyan előre meghatározott vélemény szerint alakítsák a számokat. De hogy lehet ezek után hinni a számainak, ha már maga sem hisz azoknak?” (Sztalin [1952] 328–329. old.)

A statisztika, a hivatal és az annak vezetője elleni fellépés a kor érdeklődő szerep- lőit nem érhette váratlanul, amikor sor került rá, már javában zajlott az államappará- tus pártosítása, az élcsapatból tömegszervezetté vált párt következetesen maga alá rendelte az államigazgatást.

Pártépítés plusz tervszerűség egyenlő államépítés

Az új társadalom építése a már 1918-ban monopolhelyzetet kiharcoló Oroszor- szági Kommunista (bolsevik) Párt kiváltsága lett, ennek érvényesítése során a magát a proletárdiktatúra letéteményesének tekintő politikai alakzat igyekezett függetlenné válni még a szocialista felfogást valló versenytársaitól (mind a mensevikektől, mind a szociálforradalmároktól, azaz az eszerektől) is. A hatalmi monopólium és a terme- lőeszközök társadalminak kikiáltott tulajdona a nagyszabású, de közelebbről nem körvonalazott elképzelésekhez csupán a feltételek egy részét teremtette meg. Legfő- képpen a megvalósítás személyi feltételeiről kellett volna gondoskodni, vagyis az adott körülmények között „élcsapatnak” szánt képződménynek, a pártnak a felépíté- séről. A forradalom és a polgárháború éveiben az illegalitásból kilépett kommunisták a katonai feladatokra a szovjetek közbeiktatásával mozgósították a fennhatóságuk alatt levőket; a körülmények azonban gyökeresen megváltoztak a harci cselekmé- nyek lezárulásával, a NEP meghirdetésével. A korábbi államigazgatás részint magá- tól is szétzilálódott, részint törekedtek is lerombolására: a régi apparátust fel kellett volna váltaniuk a népi önigazgatás szerveinek, a szovjeteknek. Ezekben a tanácsok- ban az elképzelések szerint munkások és parasztok százezrei álltak volna helyt, ám hamar kiderült, hogy ez – akárcsak a szakszervezetek igazgatási helyzetbe hozása – nem járható út. Az új hatalom az erőszakszervezetek (a hadsereg, de főként a VCSK⁴ (Vszerosszijszkij Csrezvicsajnij Komityet po borbe sz kontrrevoljucijej i

4 A bizottság 1917. december 7-én jött létre a proletárdiktatúra erőszakszervezeteként. Első elnöke 1918 jú- liusáig F. E. Dzerzsinszkij (a „szervezett terror” meghirdetője) volt. 1922. február 6-án Állami Politikai Hivatal néven beolvasztották a Belügyi Népbiztosságba.

szabotazsem – Rendkívüli bizottság az ellenforradalom és szabotázs elleni harcra)) révén érvényesítette akaratát; ezeknél a fegyveres testületeknél a párt tagjainak aktív közreműködésével küzdötte ki mindenkori „irányvonalát”.

A versenytárs nélkül maradt politikai képződmény erőgyűjtésének egyik mellék- hajtásaként létrejött a statisztikának egy világon páratlan, vadonatúj válfaja. Az új ágat a Lenin által kitűzött „ucsot” (azaz „számbavétel”) követelménye szülte. Ez az egyedülálló találmány a pártstatisztika volt, egész szabatosan: az egyedüli párt tagsá- gának statisztikája. A bolsevikiek már rögtön a hatalom megragadása után, 1918-ban megkísérelték feltárni pártszervezeteik társadalmi összetételét, de ez a próbálkozás a polgárháborús viszonyok között elvetélt. A második alkalom az 1920-ban végrehaj- tott tagkönyvcsere során kínálkozott, ami viszont az adatgyűjtés és -feldolgozás tisz- tázatlansága miatt nem válhatott teljes körűvé – ráadásul a tennivalókkal megbízott személyek sem álltak a feladat magaslatán. Ugyanakkor 1921 októberében a Köz- ponti Bizottság titkárságán létrejött egy önálló statisztikai részleg, amelynek vezetője egy hölgy, Je. G. Szmitten (1883–1942) lett, aki statisztikusként a pétervári zemsztvónál kezdte, majd később megjárta a VSzNH-t és a Munkaügyi Népbiztossá- got is. A szervezési munkálatokat magára Sz. G. Sztrumilinre⁵ bízták: a különböző szintű pártbizottságok mellett 1921–1923 folyamán meg is alakultak a statisztikai részlegek (Kuznyecov [2015]).

A statisztikai részlegekkel párhuzamosan a párt központi bizottságaiban és a kormányzóságok megfelelő pártszerveiben 1920-tól elszámolási-elosztási osztályo- kat hoztak létre a titkárságok alárendeltségében. Ezek foglalkoztak a pártmunkások kinevezésével a felelős tisztségekre és áthelyezésükkel a tervszerű pártépítés jegyé- ben. A Központi Bizottságnál működő ilyen osztály aktivitására jellemző, hogy egyedül 1922-ben tízezernél több kinevezést intézett. A párt szociális szerkezetéről rendszeresen jelentek meg beszámolók a Központi Bizottság kiadványában⁶, ame- lyek elemzéseket mellőzve csupán számadatokat közöltek. Mi több, a bizottság tit- kárságának statisztikai részlege 1922-ben elvégezte a tagság újabb, az előzőeknél sikeresebb összeírását is. Eredményeit önálló kötetben közzétették, és Sztrumilin külön tanulmányban értékelte a 386 ezer fős szervezetre vonatkozó számokat. A pártstatisztikusok az adatok elemzésekor kimutatták, hogy a párttagság proletár és nem proletár rétegei közötti arányok egy bizonyos szint elérését követően megálla- podtak, és esetenként az utóbbiak javára módosultak.

A gazdasági építőmunka nehézségei felvetették az irányítást végző párt fejlődé- sének kérdéseit. Az iparcikkek árának emelkedése és az élelmiszerek árának stag-

5 Sztrumilinről lásd a tanulmány első részét.

6 A kiadvány címe Izvesztyija CK RKP(b) (Az OKP(b) KB Hírei) volt. A párt 1919. évi VIII. kongresszu- sának határozata értelmében a pártépítés szócsöveként a Pravda mellékleteként jelent meg változó időszakon- ként (1919-ben 11, rá egy évre 15, 1920 és 1923 között évi 10-12 alkalommal). Majd 1924-ben heti kiadvánnyá alakult át.

nálása miatt 1923 derekán sztrájkhullám söpört végig az ország nagyvárosain (Moszkvában, Harkovban, Nyizsnyij Novgorodban), és beszüntette a munkát a donyeci szénmedence összes bányája. A válságosra forduló helyzetben ismét je- lentkeztek a hatalmi monopóliumot szerzett párton belüli politikai nézeteltérések, amelyek végigkísérték az 1920-as évtizedet. A sor a breszt-litovszki békét ellenzők fellépésével vette kezdetét 1918-ban, a „demokratikus centralizmust” követelők (közöttük N. Oszinszkij) jelentkezésével, majd 1920-ban és 1921-ben folytatódott a tucatnyi frakció kialakulásával, miközben mindegyik szomjúhozta a pártegységet.

Közöttük volt a szakszervezeteknek szerepet követelő „munkásellenzék” és a ké- sőbb jelentkező „munkásigazság” elnevezésű szerveződés is (ezeket 1923 végére a pártból való kizárásokkal fojtották el); mígnem bekövetkezett a frakciótevékenység tiltása. A párton belüli sorok rendezése érdekében az apparátus irányítói központo- sítást szorgalmaztak az 1922 áprilisában főtitkárrá előlépett Sztálin irányításával;

meg is kezdődött a párt vidéki szervezeteit vezető bolsevikok leváltása. Az eljárás azonban nem aratott egyöntetű tetszést: a párt 1923 áprilisában tartott XII. kong- resszusának küldöttei egy névtelen írást „olvasgathattak”. A dokumentum a szovje- tek és a párt hatalmának szétválasztásáért, valamint a kommunisták állami tisztsé- gek elfoglalásában élvezett monopóliumával és a „pártegység” rendőri módszerek- kel történő érvényesítésével szemben szállt síkra – szerzőjét a kortársak közül so- kan Oszinszkijben vélték felfedezni. Amint 1923 folyamán betegsége miatt Lenin visszavonult az aktív szerepléstől, a párt hangadói (Trockij, Kamenyev, G. Je.

Zinovjev⁷ (1883–1936), Buharin és a pártépítésen eleinte a háttérben szorgoskodó főtitkár, Sztálin) az évtized folyamán pillanatnyi taktikai megfontolásokból felka- roltak egy-egy áramlatot, egymással folyton változó összetételű, átmenetinek bizo- nyuló csoportosulásokat alkotva. Ezek között a legismertebbé 46 „régi bolsevik”

nyilatkozata vált a NEP korszakában. A későbbi „baloldali ellenzék” csírájává lett kezdeményezés kiötlői 1923. október 15-én titkos levelet intéztek a párt vezető szerveihez, a felmerült nehézségeket egyebek között a „másként gondolkodás”

tiltására, a pártépítésen munkálkodó triumvirátus (Sztálin, Zinovjev, Kamenyev)

„frakciódiktatúrájára”, valamint a terv hiányára vezetve vissza (aláírói között volt Oszinszkij is). A párton belüli demokrácia megvalósulása érdekében a bürokratizá- lódás megfékezését sürgetve csatlakozott hozzájuk Trockij is, mivel számos hívét a nyár folyamán leváltották, és szeptemberben a párt a Köztársaság Forradalmi Ka- tonai Tanácsa mellett (ahol elnöki tisztséget töltött be) kollégiumot létesített, és

7 Zinovjev, a bolsevikok közül Leninhez legközelebb álló forradalmár (mindketten 1917 áprilisában tértek vissza Oroszországba, majd az év nyarán együtt bujkáltak) 1917-től a pétervári szovjet elnöke, 1921 és 1926 között a Politbüro tagja, 1919-től 1926-ig pedig „a Komintern vezére” (végrehajtó bizottságának elnöke) volt; a szociáldemokrata pártok megbélyegzésére ő ötlötte ki a „szociálfasizmus fogalmát; 1933. évi száműzetése idején oroszra fordította A. Hitler „Mein Kampf” (Harcom) című munkáját. 1934-ben „az egyesített trockista- zinovjevista szovjetellenes ügy” kapcsán letartóztatták, majd két évvel később kivégezték.

oda vele kevésbé együttműködő tagokat delegált. Nézeteit a Pravdában közzétett cikksorozatában, majd „Új irányvonal” című, viharos gyorsasággal napvilágot látott brosúrájában fejtette ki. A kiadvány, melyet egyszerre két kiadó is megjelen- tetett (Trockij [1924a], [1924b]), hallatlan népszerűségre tett szert a diákok köré- ben, ugyanakkor nem kevésbé viharos ellenszenvet keltett a párt hatalmon levő hangadóiban, akik „adminisztratív” eszközöktől sem riadtak vissza a méltatlanko- dók elhallgattatása érdekében.⁸

A párt Központi Bizottságának plénuma ezek után sorsdöntő lépést tett. Lenin 1924. januárban bekövetkezett halála után egy héttel a testület nagyszabású toborzás- ra szánta el magát: meghirdette a „lenini felhívást” a tagságra, amivel megkezdődött az addigi „elitpárt” átalakulása tömegpárttá. Az elvárás az volt, hogy az értelmiségi- ek uralta szervezetbe munkások áramoljanak be a munkapad, valamint szegénypa- rasztok az ekeszarv mellől – ezt teljesítve, a meghirdetés pillanatától a májusi kong- resszusig 305 ezren jelentkeztek. Közülük 241 ezer főt vettek fel, aminek köszönhe- tően a párttagok serege egy év leforgása alatt megkétszereződött (735 ezer főre duz- zadt), és a munkások aránya a korábbi 44-ről 60 százalékra szökött fel. Ebben az időszakban alakult ki (és rögzült évtizedekre) az orosz párt statisztikájának értékelé- sében a pártépítés osztályszempontú megközelítése, azaz egyszerű társadalmi ismér- vek szerinti merev megítélése, amikor minden kommunista legkifejezőbb jellemzője osztály-hovatartozása lett. A tömegek beáramlása módosította a szervezet jellegét:

előtérbe került a belső és a külső ellenőrzés igénye (a párt kebelén belüli KEB (Köz- ponti Ellenőrző Bizottság), illetve a Rabkrin révén).⁹ A párttagság társadalmi össze- tétel szerinti vizsgálata a pártideológusok szerint segített megőrizni az egységet, jótékonyan hatott a vitákkal és elhajlásokkal szembeni fellépésre, a kispolgári ele- mek kiszűrésére: az újonnan belépők jelentékeny hányada ugyanis „deklasszálódott”

paraszt volt (Kuznyecov [2004]). A politikai aréna egyedüli és nagyra nőtt, több szá- zezres szereplőjeként a párt felépítése és működtetése idővel egy gigászi bürokrati- kus szervezetére emlékeztetett. Annál is inkább, mert a gyakorlatban maga alá kezdte rendelni az államigazgatás egészét.

Az állami apparátus „megállapodott irányításának” igényét első ízben az 1922 ápri- lisában megtartott XI. kongresszus vetette fel, sürgetve, hogy a párt legjobb erőit küldje az állami intézményekhez. A „személyzetinek” nevezhető tervszerűség jegyében a

8 A kortárs I. L. Abramovics (1900–1985) közgazdász, a VSzNH későbbi munkatársa visszaemlékezéseiben (Abramovics [2004]) élénken ecsetelte a diákok Trockijjal szimpatizáns hangulatát és a párt ellene való hangu- latkeltését azt is állítva: Zinovjev vezette be a „mensevik” használatát szitokszóként.

9 Az előbb számvevőszék jelleggel, majd a munka tudományos szervezésével, végül az államigazgatás kér- déseivel foglalkozó Rabkrin első vezetője 1920-tól Sztálin volt, őt 1922-től egy évre A. D. Cjurupa (1870–

1928) követte, aki után V. V. Kujbisev (1888–1935) következett. Popovék leváltása szempontjából Kujbisev azért érdekes, mert ő 1923 és 1926 között egy személyben látta el a KEB és a Rabkrin vezetését, ráadásul ő került Dzerzsinszkij 1926 júliusában bekövetkezett halála után a VSzNH élére – és csak novemberben váltotta a két ellenőrző szervnél G. K. Ordzsonikidze (1886–1937).

párttagság számbavételét ugyan kiegészítették az emberi tartalékok áttekintésével, ám az egy évvel később megtartott kongresszus előtt egy vizsgálat megállapította: válto- zatlanul hiányoztak a feltételek az „egészséges és normális állami működéshez”, értve ez alatt a kinevezések esetlegességét és a párttagok háttérbe szorítását (az áttekintést a Központi Bizottság Szervezési-elosztási részlege¹⁰ mellett létrehozott, „tervszerűen”

dolgozó hét bizottság végezte, mérlegelve az állami intézmények párttagokkal való telítettségét). Felizzottak a viták a két ellenőrző szervezet (KEB, Rabkrin) körül is az állami intézmények pártirányításáról. A kongresszus döntése értelmében a pártnak az eszmei irányítás helyett célszerűbb volt megbízható embereket állítania a kulcsfontos- ságú állami posztokra; erősíteni kellett hát a Rabkrin szerepét, az állami és gazdasági szervek vezetőinek személyét pedig egyenként „szemügyre véve” kellett megállapítani, összhangban áll-e egymással szakmai és politikai alkalmasságuk. A párt ugyanis a munkásosztály és a parasztság kapcsolatának erősítésén munkálkodva, a transzmissziós szíj szerepét töltötte be a forradalmi központ és az államapparátus között. Befolyásának erősítése érdekében kijelölte azokat az állami vezetői posztokat, amelyeknél mind a kinevezésre, mind a leváltásra csakis a pártszervek tudtával kerülhetett sor: a proletár- diktatúra céljainak érvényesítése kizárólag úgy volt elérhető, ha nemcsak egyes kom- munisták, hanem a pártszervezetek is feleltek a kinevezésekért – ahogy az a párt vezető kádereiről és elosztásukról kiadott kötetben (Centralnij Komitet [1924]) szerepel. Vég- eredményben a Központi Bizottság jóváhagyásához kötött tisztségek száma 3500-t tett ki, míg további 1500 esetben csak a pártszervek tudtával, a velük való előzetes egyez- tetést követően volt lehetséges a kinevezés (vagy leváltás), de hasonlóan hierarchizált hatáskörök érvényesültek helyi szinteken is.

Az állami szervek és vállalatok alkalmazottaira vonatkozóan a forradalom és a polgárháború viharai után csak 1922 decemberében adtak ki egy ideiglenes szabály- zatot, amely jelentős mértékben merített a cári idők előírásaiból (büntetlen előélet, rokoni kapcsolatok miatti összeférhetetlenség), de egy szóval sem említette a párthoz való tartozás kérdését. Az 1924 januárjában elfogadott alkotmány pedig nem részle- tezte az államigazgatási szervek működését: a párt által kifejlesztett gyakorlat mint- egy felülírta a jogi formaságokat.¹¹ Így, egyik korai állomásaként a pártnomenklatú- rának (későbbi magyarországi hivatalos változatában „hatásköri listának”) nevezett rendszernek, a párt berkein belül született döntés az állami intézménynek tekintett statisztikai hivatal vezetőjéről.

10 A Szervezési-elosztási részleg 1922-ben először „Szervezési-instruktori” néven jött létre, amely később magába olvasztotta a „Számbavételi-elosztási” elnevezésűt. Az utóbbi kivételével mindegyik vezetője L. M.

Kaganovics (1893–1991) volt, aki 1926-ban I. M. Moszkvinnak (1890–1937) adta át helyét. Moszkvin 1927-ben hívta meg munkatársául N. I. Jezsovot, a Belügyi Népbiztosság élére 1936-ban kinevezett (a „nagy terrort”

levezénylő) kádert, aki 1930-tól váltotta a vezetői poszton, mert ő maga két évre a VSzNH elnökhelyetteseként a szervezet káderosztályának élére került.

11 Az alaptörvény 1. fejezetében az 1. szakasz 20. pontja kimondja a szövetségi statisztika megszervezésé- nek feladatát.

A párt a KSH-ban 1924-ig csupán egy három tagot számláló alapszervezettel volt jelen; miután azonban a Központi Ellenőrző Bizottság júniusban rámutatott, hogy az intézményben a munkatársak felvételénél nepotizmus érvényesül, „politi- kai munkavégzésre” megjelent egy illető, aki korábban a kaukázusi népek „megbé- kítésével” foglalatoskodott. Az egykori bakui olajmunkás, a statisztikai képzettség nélküli N. Sz. Oganyeszov (1894–1979) a Központi Bizottság kiszálló instruktorai- nak kollégiumából érkezett, és menten a KSH kollégiumának tagjává lépett elő (egészen 1927-ig, utána egy ideig Dagesztánban folytatta pályafutását). A Rabkrin nem sokkal ezt követően káderellenőrzést rendelt el az intézménynél. Bár erre bizottság alakult, az eljárás mégis váratott magára – közben azonban aktivizálódott a párt alapszervezete is. Legfőképpen Oganyeszov, aki szerint a hivatalban dolgo- zók társadalmi összetétele a következő volt: 11 százalék (64 fő) nemes, 2,3 száza- lék (13 fő) egyházi méltóság, a többiek polgároknak vagy parasztoknak mondták magukat, vagy titkolták társadalmi származásukat; egy sor ellenforradalmi elem talált menedékre vagy rejtekhelyre. A Rabkrin 1924 októberében újabb bizottságot hozott létre a KSH személyi állományának feltárására, tagjai között az ellenőrzést végző szervezeten kívül megtalálhatók voltak mind a párt alapszervezetének, mind a hivatal vezetésének képviselői (például Popov), valamint a CSK utódjának, az Állami Politikai Hivatalnak a munkatársai is. A KSH mind a 684 munkatársára kiterjedő ellenőrzés helyett Popov elérte, hogy mindössze 101 főt vessenek alá az eljárásnak. Közülük 63 fő (többnyire adminisztratív dolgozó) elbocsátását javasol- ták, mellyel párhuzamosan a párt alapszervezete 15 fősre duzzadt. Mi több, a helyi elvtársak meglepetésére maga Popov is jelentkezett az alapszervezetbe, ahol bemu- tatta vadonatúj, közvetlenül a Központi Bizottság által kiállított párttagkönyvét.

Így nem sikerült egy csapásra megvalósítani a bizottság jelentésében megjelölt célt: a hivatal „kommunistásítását”.

Popov 1924 februárjában elküldte a Rabkrinbe annak a húsz munkatársnak a ne- vét, akiket valóban elbocsátott, feltüntetve mellettük a frissen felvett öt főét is. Az utóbbiak közül négyen kommunisták voltak, egyvalaki azonban nem: V. N.

Sztarovszkij¹² (1905–1975), a hivatal utódszervezetének későbbi első embere.

Az elbocsátások körüli csetepaték végigvonultak az 1925-ös esztendőn, a de- mográfiai tevékenység folyamatossága érdekében Mihajlovszkij még közvetlenül Kamenyevhez, a Népbiztosok Tanácsának elnökéhez is levelet intézett. A konflik- tusok egészen az Oganyeszovval szembeni tettlegességig fokozódtak (Blum–

Mespoulet [2006]).

12 Sztarovszkij falusitanító-családban született, jogot végzett, a VSzNH után a statisztikai hivatal, majd utódszervezeteinek munkatársaként, 1940-től 1961-ig pedig első embereként tevékenykedett. A pártba 1939- ben lépett be.

Szövetségi népszámlálás a tervek szerint

A statisztikai hivatalban csak 1926 februárjáig kellett várni a személyi változá- sokra: ekkor menesztették Popovot (feleségével együtt). Utódja a hivatal élén Oszinszkij lett, saját bevallása szerint „akarata ellenére”, aki kinevezését alighanem mezőgazdasági szakértői szerepének köszönhette. A VSzNH alapítója rövid kitérőt követően, 1921 és 1923 között az intézet helyettes vezetőjeként, egyben a földműve- lési népbiztos helyetteseként dolgozott. 1924 és 1925 folyamán tanulmányutat tett az Egyesült Államokban, ahol főleg a mezőgazdaság kérdéseit vizsgálta; majd 1925 júliusában, visszatérését követően bekerült a Goszplan elnökségébe. A statisztikai hivatal vezetőjeként szakmai téren igyekezett megőrizni a szakterület függetlenségét (az 1927. januári statisztikai kongresszuson nemcsak dicsérte az orosz statisztikusok előző nemzedékeit, de leszögezte azt is, hogy hazája aratási statisztikája világelső).

Ezt intézményi vonatkozásban persze nem sikerült elérnie: a tervhivatal egyre köze- lebb került a rendszerezett megfigyelések műhelyéhez. Kinevezését követő második hónapban máris átalakult a KSH: a Szovjetunió létrejöttét némi késéssel követve, 1926 márciusában megváltozott jogállása és szervezeti rendje. Az államszövetség minden tagköztársasága kapott egy hivatalt, ugyanakkor a központi statisztikai in- tézmény vezetője teljes jogú tagságot nyert a Népbiztosok Tanácsában. Oszinszkij ezért cserébe beengedte az intézmény falai közé a Goszplan „trójai falovát”. Miköz- ben a korábbi harminchárom osztály összevonásával hat szakmai (népgazdasági, társadalomstatisztikai, mezőgazdasági, ipari, munkaügyi, kereskedelmi) főosztály, továbbá egy funkcionális részleg alakult, világra jött egy Sztatplan elnevezésű szek- ció is. Ez az új keletű bizottság a hivatal és a Goszplan kapcsolatainak javításán volt hivatott fáradozni: engedélye nélkül semmiféle statisztikai tevékenységet nem lehe- tett kifejteni. A nyilvánossággal fenntartott kapcsolatokról egy szerkesztőségi kollé- gium gondoskodott. További újításként megalakult a KSH Kísérleti Statisztikai és Statisztikai Módszertani Intézete, igazgatója 1930-ig a hivatal kollégiumának tagja V. M. Obuhov (1873–1945), mezőgazdasági osztályának vezetője pedig E. E.

Szluckij lett. A tervhatóság és a statisztika közötti kapcsolatok szorosabbra vonása akkor még a munkamegosztás kialakításából állt: az ipar folyó megfigyeléséért a VSzNH felelt, a negyedéves és az éves vizsgálatokért, valamint a folyó statisztika elemzéséért pedig a hivatal ipari főosztálya (Kornyev [2013]). Popov és A. I.

Hrjascseva¹³ munkáját a mezőgazdaság statisztikájában V. Sz. Nyemcsinov (1894–

1964) folytatta. Az ő tollából jelent meg 1926-ban „A falu osztálytagozódásának tanulmányozása terén szerzett tapasztalatok” című elemzés (Nyemcsinov [1926]), amelyben ismérvek (növénytermesztés, bérmunka alkalmazása, mezőgazdasági gé- pek bérbeadása, földbérlet) kombinációi szerint csoportosította a parasztgazdaságo-

13 Hrjascseváról lásd a tanulmány első részét.

kat, és ő vitte tovább az agrárgazdasági mérlegek összeállításának munkálatait is.

Ezzel párhuzamosan Oszinszkij kibővítette a mérlegek összeállításában közreműkö- dők körét, bevonta a hivatali csapatba Popov egykori ellenlábasait (például Gromant), valamint N. D. Kondratyjevet¹⁴ is (Blum-Mespoulet [2006]).

A tervhatóság következő hadállása a statisztikai hivatal kollégiuma lett, ahol a Goszplan egyre több munkatársa (többek között Groman) foglalhatott helyet, mi több, a tervhivatal egyik (pénzügyekkel foglalkozó) munkatársát, J. A. Trahtenberget (1883–1960) nevezték ki a KSH vezetője második számú helyettesének. Őt 1927- ben, egy évvel később az Idő Ligájának megalapítója, P. M. Kerzsencev váltotta (Blum-Mespoulet [2006]), aki korábban nagykövet volt Olaszországban, majd az első szovjet könyvkiadó szerkesztőbizottságának elnökeként tevékenykedett, és mindösz- sze egy évet töltött hivatalában, amikor a párt agitációs és propagandaosztályának helyettes vezetője lett.

Oszinszkij Popovnál magabiztosabban mozgott a politika (adott esetben a párt) felső szintjein, taktikailag is körmönfontabbnak bizonyult elődjénél. Hivatali ideje alatt zajlott a Szovjetunió egész területére kiterjedő, így szövetségivé lett 1926. évi népszámlálás. Előkészületei már 1924-ben megkezdődtek, tesztelés céljára 68 helyi statisztikai szervezet munkatársai elé kérdőívet tártak a cenzus kérdéseiről. Egy év- vel később javaslat született arra, hogy egyidejűleg hajtsanak végre mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi összeírást is, ám az 1926-ban hozott döntés szerint azokra nem volt szükség. A cenzus előkészítésével az előző összeírás kezdeményezőjét, Mihajlovszkijt bízták meg, őt segítette O. A. Kvitkin (1874–1937). Az utóbbi 1925 őszén kéthónapos tanulmányutat tett a népszámlálások során szerzett tapasztalatok tanulmányozására Németországban (ahol a versailles-i békeszerződés utáni területe- ken 1919-ben és 1925-ben hajtottak végre cenzust, az utóbbit június 16-ai eszmei időponttal). A katonai tisztviselő családban született Kvitkin már korán bekapcsoló- dott a forradalmi mozgalmakba, 24 éves korában letartóztatták és száműzték – törté- netesen ugyanoda, ahova Sztrumilint is. Kényszerű tartózkodási helyén statisztikai tanulmányokat folytatott, majd szabadulását követően rövid ideig zemsztvói statisz- tikusként tevékenykedett. Később illegalitásba vonult; és Párizsban a Sorbonne-on két évig matematikát hallgatott. 1919-ben meghívták a KSH-ba, ahol, szorosan együttműködve Mihajlovszkijjal, a városi statisztikáért felelt. Kvitkin az 1920. évi népszámlálás felügyelőjeként Észak-Kaukázusban dolgozott. Majd, mivel Mihajlovszkij 1926 őszén elhunyt, a hivatal kollégiuma őt bízta meg a népszámlálás szervezési munkálataival, létrehozva egy népszámlálási részleget is. (Pirozskov [1974])

A cenzus eszmei időpontját december 17-ére tűzték ki azzal, hogy az összeírást városokban 7, falun 14 nap alatt kell elvégezni. Az időkereteket a Szovjetunió lakos-

14 Kondratyjevről lásd a tanulmány második részét.

ságának 93 százaléka esetében sikerült betartani, 6,3 százaléknál azonban meghosz- szabbították (három hétre, sőt volt, hogy három hónapra), és egyes nehezen megkö- zelíthető területeken az összeírás áthúzódott a következő esztendőre is; a földrajzilag, gazdaságilag teljesen elkülönült Szahalin szigetén élőket pedig csak 1931 februárjá- ban „érték utol”. A népszámlálás során a tizennégy fő kérdésből álló kérdőíveken 147 millió főt, közöttük 26,3 millió (mintegy 18 százaléknyi) városlakót írtak össze (Moszkva lakosságát 2 101,2 ezer főben állapították meg). Első ízben kérdezték a nemzetiséget, méghozzá nem a megszokott kifejezéssel, hanem annak szinonimájá- val¹⁵ „…annak érdekében, hogy részletes etnográfiai kép keletkezzék a megkérdezet- tek saját meghatározásuk szerinti törzsi összetételéről.” (CSzU [1928b] n. a. old.).

Sajátos tartalmú körlevél igyekezett valósághű válaszra szorítani az „orosz” nemzeti- ségűeket: „Az ukrán, nagyorosz és belorusz nemzetiségek pontos feljegyzése végett ott, ahol e három nemzetiség képviselői az „orosz” szóval határozzák meg hovatarto- zásukat, elengedhetetlen, hogy az önmaguk nemzetiségét „oroszként” megnevezők egész pontosan meghatározzák, melyik nemzetiséghez is tartoznak: az ukránhoz, a nagyoroszhoz vagy a beloruszhoz; az „orosz” és a „nagyorosz” bejegyzések azono- saknak minősülnek.” (CSzU [1928a]). A nemzetiségeken kívül részletes adatokat nyertek a családok szerkezetéről, a munkanélküliekről, a lakosság fizikai és pszicho- lógiai állapotáról is. A válaszokat vagy oroszul, vagy az adott köztársaság nyelvén lehetett megadni. Az írástudatlanok aránya a 9–49 éves korosztály tagjai körében elérte a 49 százalékot (a kérdés az volt, tudott-e a megkérdezett legalább szótagolva olvasni, illetve képes volt-e a nevét aláírni). A cenzus törzsanyagának feldolgozását 1928 szeptemberében fejezték be. Kvitkin szerkesztésében ekkortól kezdve publikál- ták az eredményeket egészen 1933-ig, összesen 56 kötetben, orosz és francia nyel- ven.

Az 1926. évi népszámlálás adatai kiléptek a nemzetközi színtérre is, mivel az orosz demográfusokra egyéb, migrációval kapcsolatos tennivalók is hárultak. Az ő közreműködésükkel, Oszinszkij kezdeményezésére és neve alatt jelent meg 1928-ban

„A nemzetközi és a kontinensek közötti migrációk a háború előtti Oroszországban és a Szovjetunióban” címet viselő kiadvány (Obolenszkij [1928]) – a népszámlálás adatai arra szolgáltak, hogy segítségükkel egybevessék a külföldi állampolgárok útlevélforgalom alapján regisztrált mozgását. A publikáció a nemzetközi migráció első kiterjedt nemzetközi vizsgálatának részét alkotta, kezdeményezője a Cornell Egyetemen dolgozó W. F. Willcox (1861–1964) amerikai demográfus volt, aki a NBER (National Bureau of Economic Research – Nemzeti Gazdaságkutató Iroda)¹⁶

15 14. sz. népszámlálási körlevél „A bevett „nacionalnoszty” helyett a „narodnoszty” használatával” (CSzU [1928a]).

16 A NBER az Egyesült Államok legnagyobb nonprofit alapokon működő gazdaságkutató intézete. 1920.

évi megalapítása W. Mitchell közgazdász nevéhez fűződik, aki egyben az intézmény első kutatási igazgatója is volt.

támogatásával, a Népszövetség mellett 1919-ben létesített ILO (International Labour Organization – Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) bevonásával látott neki a nemzet- közi vándorlásra vonatkozó adatok gyűjtésének (az orosz „országtanulmány” ennek lett egyik fejezete). A nemzetközi migráció felmérésének nagyszabású vállalkozása két vaskos kötetben öltött testet: először a „Statisztika” címet viselő kiadvány jelent meg (NBER [1929]), majd a migrációs folyamatokat országonként bemutató munkák láttak napvilágot (NBER [1931]).¹⁷ Az utóbbiak között szerepelt az oroszországi folyamatokat leíró, Oszinszkij által jegyzett ismertetés is, a moszkvai kiadványnál bővebb változatban. (Magyarországot Thirring Gusztáv mutatta be.) Az eredeti kiad- vány a vizsgálat kiindulópontjaként leszögezte: habár az orosz birodalomból a ki- vándorlás a huszadik század elején különösen nagy méreteket öltött, jogilag nemcsak rendezetlen, de mindvégig törvényellenes cselekedet is maradt. A jogszabályok ér- telmében ugyanis orosz alattvalók nem válthattak állampolgárságot, külföldi tartóz- kodásukat öt évre engedélyezték, ezt követően az útlevelüket kiállító kormányzóhoz kellett fordulniuk hosszabbításért. Így az adatforrásokat is a kormányzóságok irodái jelenthették (volna). Egyetlen kivétel volt a JeKO (Jevrejszkoje Kolonyizacionnoje Obscsesztvo – Zsidó Telepes Társaság)¹⁸ szorgalmazására 1892-ben született kor- mányrendelet, amely a zsidók számára engedélyezte a kivándorlást, hangsúlyozva, hogy a távozók ezzel örökre, a visszatérés lehetőségét kizárva elhagyják Oroszorszá- got. A jogi rendelkezések következtében a kivándorlási statisztika helyett csupán a határátlépések összesítései álltak rendelkezésre, hiányoztak a nemzetiségre, életkor- ra, családi állapotra, foglalkozásra vonatkozó adatok. Mindössze két határszakaszon készültek használható kimutatások, a Varsói Statisztikai Bizottság területéhez tartozó kormányzóságokban, valamint Finnországban. Ennek következtében az adatokat alapvetően a kivándorlók célországaitól – többek között az Egyesült Államok, Kana- da és Argentína bevándorlási statisztikáiból, az Egyesült Államok cenzusaiból – lehetett beszerezni, de például fel nem dolgozott állapotuk miatt kimaradtak belőle a németországi kikötők kimutatásai. Az adatok ütköztetése és a becslések elvégzése után a vizsgálat az 1828 és 1915 közötti időszakban a kivándorlás három hullámát azonosította, amelyeken belül a legális kivándorlás egyre növekvő hányadot képvi-

17 A 116 ország el- és bevándorlásait táblázatok százaival bemutató első kötet összeállítója és a bevezető tanulmány írója a Genfben élő Ferenczi Imre (1884–1945) volt; mindkét kötetet Willcox szerkesztette.

Oszinszkij moszkvai kiadású könyvének előszavában az olvasható, hogy a külföldi adatok nagy részét Ferenc- zitől kapta. Ferenczi a Huszadik Század körének tagjaként Szabó Ervinnel és Pickler J. Gyulával együtt Bárczy István budapesti polgármester 1906 körül megalakuló „városi agytrösztjének” tagja volt, a városháza szociálpo- litikai előadójaként a kor „szociális kérdésének” számos vetületével foglalkozott. 1919 után Bécsbe emigrált, ahonnan 1920-ban Genfbe került. Ott az ILO munkásvándorlás-ügyi szakreferenseként dolgozott. Majd 1940- ben Lisszabonon keresztül New Yorkba vándorolt. Kanadában hunyt el.

18 A M. de Hirsch (1831–1896) javaslatára Londonban, 1891-ben megalakított Zsidó Telepes Társaság egy év múlva Szentpéterváron is részleget állított fel (a JeKO-t), aminek vezetője G. O. Ginzburg volt. Az alapító reményei szerint negyedszázad alatt 3,25 millió oroszországi zsidót költöztettek volna Argentínába, ahol szá- mukra Hirsch hatalmas földterületeket vásárolt.

selt: az első 32 évben 33 ezer távozót, a következő, csaknem három évtizedben 1 128 ezret, az utolsó 26 évben pedig 3 347 ezret (összesen 4 508 ezer főt) (Obolenszkij [1928]). A kötet a címben szereplő, kontinensek közötti migrációt is taglalja, értve alatta a cári birodalom Urálon túli területeire irányuló mozgásokat. Az első világhá- ború azonban megakasztotta a nemzetközi vándorlást, a forradalom és a polgárhábo- rú után hadifoglyok tömegei igyekeztek eljutni hazájukba; megváltoztak az ország- határok; külföldre kerültek azok a települések, ahonnan az emigrálók kirajzottak;

blokád és vízumkényszer akadályozta a személyek Szovjetunió és külföld közötti mozgását. Mindezek következtében a nemzetközi vándorlás az új állam keretein belül a korábbinak elenyésző töredékére csökkent: az 1926. évi népszámlálás ered- ményeivel tehát csupán tízezres nagyságrendű adatokat kellett egybevetni (Obolenszkij [1928]).

A népgazdasági terv jellegének megszabása

A XIV. kongresszus, amely után Popovot menesztették a statisztikai hivatal élé- ről, az „iparosítás kongresszusaként” vonult be a párt történetébe. A gazdaságpolitika követendő irányvonala körül állandósultak ugyan a viták, de ezek egy pontot érintet- lenül hagytak: a tervezés szükségességét. Azt követően, hogy a termelőeszközöket

„társadalmi” (állami) tulajdonba vették, a bolsevikok változatlanul „nagy gyárként”

fogták fel a nemzetgazdaságot. Helyzetértékelésük szerint 1925-re lezárult a helyre- állítás, és ütött a fejlesztés órája.

Ugyancsak 1925-ben a Goszplanban a Sztrumilin, Groman és V. A. Bazarov al- kotta csapat összeállította a népgazdaság éves ellenőrző (vezérlő) számait 1925/26- ra. Ezek az intézmény konjunktúrairodáját vezető Groman felfogását tükrözték, aki a tervekhez támpontként a mezőgazdaság és az ipar árutermelésének a gazdaság hely- reállítása során kialakult arányait (63, illetve 37 százalék) használta fel, és akit azon- nal bírálatok értek, amiért nem tért ki arra, hogy milyen irányban és ütemezéssel tanácsos folytatni az iparosításra irányuló gazdaságpolitikát. A Goszplanban Groman kísérlete után Sztrumilin állította össze a népgazdaság 1926 és 1927 közötti tervszá- mait azzal a kommentárral, hogy „A múltra támaszkodó egyszerű extrapolálással öt vagy tizenöt évig jobb esetben is csak folytatni tudnánk ugyanezt a múltat, javított és bővített kiadásban. De ilyen módszerrel lehetetlen új társadalmi rendet építeni.”

(Sztrumilin [1927a] 22. old.). A mezőgazdaság és az ipar, a könnyű- és a nehézipar, valamint a felhalmozás és a fogyasztás közötti arányok még meghatározásra vártak.

A Goszplan elnöksége úgy döntött, hogy a tervet kettő, egy alap-, illetve egy optimá- lis változatban készítik el, és ennek érdekében az intézményen belül 1926 márciusá-

ban létrehozták a Távlati Tervezés Központi Bizottságát, élén a Központi Elektro- technikai Tanács elnökével, a Goszplan elnökhelyettesével, P. Sz. Oszadcsijjal (1866–1943).

1925-re már kezdtek mutatkozni a villamosítási terv első kezdeményei.¹⁹ 1922- ben üzembe helyezték a kasiri és a petrográdi hőerőművet, 1925-re átadtak további hármat (az Urálban levő kizeljovit, a helyrehozott saturait és a nyizsnyij novgorodit), illetve befejezéséhez közeledett másik három építése is. (A számadás szerint a villamosenergia-ipar 1925. évi 1,4 milliárd kilowattórás teljesítménye másfélszere- sen haladta meg a háború előttit.) Az 1925 áprilisában papírra vetett elképzelések közül az év végére tervezőasztalon vagy a kivitelezés kezdeti szakaszában volt hu- szonhárom bánya és száznál több iparvállalat létesítése – ezek profilja a traktor- és mezőgazdasági gépgyártástól a hajógyártáson át a textiliparig terjedt. Ekkor irányoz- ták elő olyan óriások (például a zaporozsjei és a krivoj rogi acélművek, valamint a magnyitogorszki vaskombinát) lábra állítását, amelyek a szovjet iparosítás jelképei lettek, akárcsak a Kuznyec-medence kiaknázását. Az év decemberében pedig jóvá- hagyták tizennégy új gépipari üzem létesítésének tervét.

Az ország villamosítására vonatkozó elgondolásokat időben szorosan követte a mezőgazdaság jövőjére vonatkozó, részletes program. Ennek kidolgozása Kondratyjev nevéhez fűződött. A munkálatok 1922-től a Földművelési Népbiztos- ságban zajlottak; a távlati fejlesztés részleteinek tervhivatali megvitatásában Popov is bábáskodott, lévén, hogy a statisztikai hivatal mellett egyben a Goszplan mezőgazda- sági bizottságának vezetője is volt. A tervbizottság 1924 januárjában jóváhagyta a mezőgazdaság és erdészet 1923/24 és 1927/28 közötti időszakra készült tervét. A

„Kondratyjev-féle ötéves terv” alapjául prognózis szolgált, nem jelentett cselekvési tervet; vezérmotívumaként a felhalmozás felgyorsításával, a lakosság fizetőképessé- gének (egyben az adóalap) növelésével kívánták megteremteni az iparosítás alapját, melyhez a mezőgazdasági termelők önállóságának megerősítését és (például hitel- szövetkezetek révén) felhalmozási képességük fokozását vélték szükségesnek. A törekvés érdekében tanácsos volt minimálisra szűkíteni a parasztok „munkagazdasá- gainak” szabad fejlődését akadályozó jogi korlátozásokat, azaz nem tekintették aján- latosnak, hogy a „kulák” néven emlegetett vagyonosabb parasztokat megszorítások- kal sújtsák (Kondratyjev-féle felfogás azért részesítette őket előnyben, mert közelebb álltak a farmerekhez: gazdasági potenciállal rendelkeztek, és alkalmasabbak voltak árutermelésre, mint az elsősorban önellátásra berendezkedett középparasztok). Bár az ötéves tervet a Népbiztosok Tanácsa nem hagyta jóvá, a Goszplan 1925 nyarán „első közelítésben” alkalmasnak találta a megvalósításra.

19 A GOELRO gyakorlati megvalósításán Krzsizsanovszkij mellett V. V. Kujbisev munkálkodott (a VSzNH elnökségének tagjaként). 1926 tavaszán szorgalmazta, hogy a népgazdasági terveket a helyi elképzelések alap- ján állítsák össze. A VSzNH élén álló Dzerzsinszkij a régiók túlzott igényeitől tartva végül is elvetette a javas- latot.

A tervezés mikéntje körüli viták végigkísérték az 1920-as évek szovjet tudomá- nyos és politikai életét. Politikai vetületként ezek előzményei közé tartozik a „46-ok”

említett fellépése („a megrázkódtatások oka, hogy nincs terv”), miként Trockijé is, aki nem csupán a párton belüli demokráciát hiányolta az 1923-as új irányvonalban, hanem az „új rend” megkülönböztető vonásaként a gazdaság tervszerű működését jelölte meg – igaz, mindkét esetben inkább a NEP elutasítása állt a háttérben. A köz- gazdaságban a tervezés érthető módon új problémaként jelentkezett, azonban hiány- zott hozzá az elméleti alapvetés. Így megvalósíthatóságát a gyakorlatban kellett ki- próbálni, és bár a gazdasági káosz közepette jellemzővé váltak a gazdaságszervezés parancsnoki magaslatairól „uralható” naturális csereviszonyok, mindez csak látszó- lag teremtett tabula rasa-t a nemzetgazdaság viszonyainak újrarendezéséhez. A túl- élés, a normalizálás és az újjáépítés napi beavatkozásokat igénylő cselekvéseket kényszerített ki, a központi akarat érvényesítése (korlátaival együtt) azonban folyton a valóság falaiba ütközött. A tervezés elvont értelemben ugyanis még a termelést megelőzően feltételezi az összes ráfordítás és termék számbavételét, a források és termékek közvetlen elosztását, valamint a normák megállapítását. Bár a prioritásokat az államnak kellett volna meghatároznia, a döntési helyzet közelében levők unos- untalan az alapvető ellátást nyújtó, illetve az ország jellegét megadó mezőgazdaság és ipar (tágabban a falu és a város, de végső soron a parasztság és a munkásosztály viszonyának) problémáival néztek szembe.

A tervezési koncepciók hívei az M. I. Tugan-Baranovszkij (1865–1919) „legális marxista” közgazdász hatására bevezetett „genetikus” és „teleologikus” fogalmak körül csoportosultak, amelyek megszemélyesítői a végkimenetel felől szemlélve Kondratyjev és Sztrumilin lettek (Gloveli [2013]). A tervezésnek ezeket a jelzőit Bazarov, a Goszplan közgazdásza alkalmazta, az elsőn a gazdasági fejlődés tenden- ciáinak extrapolálását, a másodikon a célfeladatok, a terv előírásainak prioritását értve. „Érthető módon a teleologikus tervezés annál inkább teret nyer a genetikus prognózis rovására, minél inkább kiterjed az adott ágazatra az állam közvetlen ope- ratív beavatkozása” – vélekedett (Bazarov [1926] 10. old.). Ezzel a kétféle mód összeegyeztethetőségét nyilvánította ki (az államnak ekkor nem volt közvetlen hatá- sa a parasztgazdaságok termelésére). A későbbiekben viszont a vélemények polari- zálódtak. A genetikus felfogás hívei (főként Kondratyjev [1927]) szerint az új gaz- daságpolitika, a NEP sikerei annak voltak köszönhetők, hogy letettek a szocialista társadalom közvetlen felépítésének irányvonaláról. Ezzel szemben a teleologikus koncepció képviselői (meghatározóan Sztrumilin, de Krzsizsanovszkij és Kujbisev is) úgy látták, hogy az eredmények a tervezés elvének bevezetésére vezethetők visz- sza, és épp a tervezés fejletlensége okoz hiányosságokat, illetve bonyodalmat. A nézetek a Goszplan 1926/27 és 1931/32 közötti időszakra szóló ötéves terve körül csaptak össze, a vita a Planovoje hozjasztvo (Tervgazdaság) című folyóirat 1927.

évi hasábjain is nyomon követhető volt. Sztrumilin [1927a] a harmadik számban a

távlati tervezésről értekezett, Kondratyjev [1927] pedig a következőben Sztrumilin elképzeléseiről, lévén, hogy azokat tartotta a legátfogóbbaknak. Írásában kifogásolta Sztrumilin analógiáját, amelyet a tervezés és az építőművészet között vont, illetve azt az okfejtését, miszerint az építészetben számos elméleti kérdés megoldhatatlan, a gyakorlatban mégis rendeződik, már ha a való élet szempontjából megfelelő köze- lítést alkalmaznak. Ráadásul Sztrumilin úgy vélekedett, hogy az építészet bármely feladatának többféle megoldása lehetséges, minden az illető művészi képességétől függ csakúgy, mint a „társadalom mérnökeinek” esetében. Hasonlatát azzal fejezte be: „…terveink nem többé-kevésbé megalapozatlan jóslatok és okoskodó előrejel- zés érdekében készülnek arról, mi lesz öt vagy tíz év múlva, hanem mindenekelőtt azért, hogy létrehozzuk a gazdasági tennivalók meghatározott rendszerét a szocialis- ta építés területén. S ezek a tennivalók csakis tennivalók, nem előrejelzések.”

(Sztrumilin [1927a] 22. old.). Kondratyjev kifogásolta a tennivalók és az előrejelzé- sek különválasztását, illetve szembeállítását. Sztrumilin példájának részben igazat adva, az analógiát azzal folytatta, hogy az építészmérnökök többféleképpen oldhat- ják meg feladataikat, az eltérés közöttük pusztán abban lesz, hogy az anyagok mi- lyen kombinációit választják. Ők maguk azzal nem foglalkoznak, hogy lesz-e építő- anyag, mennyi lesz, milyen pénzeszközök állnak rendelkezésre; mindezt adottnak (vagy előre megszabottnak) veszik. Szerinte viszont épp az utóbbi nem jellemző a gazdasági tervezésre: elemei nem tekinthetők adottaknak, hanem meghatározásra várnak – az pedig a valós feltételek megértése és a jövőre vonatkozó prognózisok nélkül képtelenség. Ahhoz tehát, hogy a tennivalók, a jövőre vonatkozó konstrukci- ók reálisak legyenek, tilos elválasztani őket az előrelátástól. A bírálat szerint Sztrumilin analógiája azért volt leegyszerűsítő, mert adottnak (vagy előre megsza- bottnak) vette azt, ami nem volt az, vagyis elvágta a szálat saját projekciói és a va- lóság között; és ezt már csak egy lépés választotta el a teljesen önkényes tervezési konstrukciók létrehozásától. Sztrumilin tömör megfogalmazásában a távlati terv általános célkitűzései a következők voltak: „a társadalom termelőerőinek újraelosz- tása – beleértve az ország munkaerejét és erőforrásait is – úgy, hogy optimális mér- tékben biztosítsák ezeknek a termelőerőknek válságoktól mentes, minél gyorsabb ütemű bővített újratermelését a dolgozó tömegek szükségleteinek maximális kielé- gítése céljából, hogy mielőbb közel kerüljenek a társadalom szocialista és kommu- nista alapokon történő teljes átalakításához.” (Sztrumilin [1927a] 17. old.) Ezen belül a főcsapás iránya az iparosítás volt. Mindezt Kondratyjev helyeselte, ám a terv konkrét számbeli kifejezéseit sorra véve, kételyeit fejezte ki: nem látta közgazdasági értelmüket, vagyis szerinte elfogadhatóságuk gazdasági megalapozottságuktól és a megfelelő módszer alkalmazásától függött. Nem találta annak alapvetését, hogy miért nőtt az ipari termelés 69,3 és a mezőgazdasági 24,1 százalékkal; illetve miért emelkedett a felhalmozás épp 93, a munka termelékenysége pedig 49 százalékkal.

Úgy vélekedett, hogy kellő indoklás nélkül a számoknak nem szabad túlságosan

nagy jelentőséget tulajdonítani, máskülönben a „statisztikai fetisizmus” veszélye fenyeget.

A vita voltaképpen két koncepció, az indikatív és a direktív (adminisztratív- utasításos) tervezés összecsapása volt. Sztrumilin [1927b] „A Szovjetunió iparosítása és a narodnyikság epigonjai” címmel írt választ. Érdeminek nehezen nevezhető dol- gozatának végkicsengése szerint a tudomány passzív, csak a meglevő megismerésére alkalmas, míg a tervművészet aktív fellépést igényel, és nem a világ feltérképezésére irányul, hanem annak újraalkotására. Sztrumilin nem tagadta teljesen ebben a tudo- mány közreműködését, de elmarasztalta azt a felfogást, amelyik az előrejelzésre szűkítette annak szerepét, leszögezve, hogy a Szovjetunióban a gazdasági terv a párt programjának naptárhoz igazított szeletét képviselte, míg a tudomány mindössze annak „szolgálóleánya” volt.

A lakosságot 1927-ben természetesen nem a tervezés kérdései foglalkoztatták, hanem az újabb háborúskodás réme okozott nagy izgalmat számukra. A világon esetleg létrejövő szovjetköztársaságok mindegyikének segítséget ígérő Komintern (III. (Kommunista) Internacionálé)ugyanis végzetesen belebonyolódott az 1926-ban Kínában kitört polgárháborúba, amelynek következtében elmérgesedett a viszonya Nagy-Britanniával, és ennek eredményeképpen 1927 közepén háborús pszichózis alakult ki az országban. A párt- és állami vezetők „katonai riadókészültségről” be- széltek, a lakosságon felvásárlási láz tört ki, az emberek só-, liszt- és petróleum- felhalmozásba kezdtek; a határ menti vidékeken a parasztok a szovjet pénzt aranyra cserélték. Év végére az ország ipari körzeteinek városaiban kénytelenek voltak beve- zetni a létszükségleti cikkek „adagolását”; kenyérhiány miatt a háború kitöréséről szóló hírek terjedtek; és szovjetellenes elemek azt híresztelték, hogy „azért nincs liszt, mert a kommunisták nem értenek a gazdasághoz”. A parasztok a háborúra ké- szülődve nem voltak hajlandók gabonát eladni – a felvásárlási árakat egyébként is alacsonynak találták az iparcikkekéihez képest.

A háborús pszichózis hozadéka az lett, hogy a szovjet vezérkari főnök, M. N.

Tuhacsevszkij 1927-ben elérte, amit már második esztendeje szorgalmazott: a hadse- reg ütőképességének szinte teljes hiányára hivatkozva, a gazdaság háborúra való mobilizálása része lett a távlati tervezésnek. A munkálatok irányítására és összehan- golására a Népbiztosok Tanácsa mellett 1920 decembere óta működő SzTO-t jelöl- ték, amelyben tanácskozási joggal kezdettől fogva helyet kapott az öt népbiztos, a Rabkrin és a szakszervezetek képviselője mellett a KSH vezetője is. A helyi részle- gekkel is rendelkező testület 1927-ben létrehozta a „rendelkező értekezlet” nevű intézményt. Ennek munkaszerve egyrészt a Forradalmi Katonai Tanács, másrészt a Goszplan volt. Míg az első a mozgósítás adminisztratív hátteréről gondoskodott (megfelelő részlegekkel az összes népbiztosságon és hadiipari ellátási tervek kidol- gozásával), addig a tervbizottság igyekezett összhangba hozni az ellátási, valamint a háború kitörésének esetére kidolgozott terveket a népgazdasági terv egészével. Igaz,

ennek eredeti változatában is kellő súllyal szerepelt a hadiipar, részesedését az ötéves terv végére az ipari termelés egészén belül a hengerelt acél esetében 36,2, a vegyipa- réban 62,4 százalékban határozták meg. A hadügyi népbiztosság azonban egyrészt a béke, másrészt a háború idejére kidolgozott kétféle mobilizálási terv szakadatlan váltogatásával a számára kedvezőbb változat megvalósításáért küzdött. Végül a fel- adatért végső soron felelős VSzNH megtört, és a népgazdasági terv kárára engedmé- nyeket téve „felnyitotta a sorompót” a születőben levő hadiipari komplexumot képvi- selők igényeinek teljesítése előtt (Samuelson [1999]). A fejlesztések fedezetét (rész- ben) a népgazdaság iparosítására 1927 augusztusában kibocsátott állami nyeremény- kötvények jelentették, amelyeket első ízben a korabeli hírek szerint nem jegyeztek, hanem erkölcsi nyomást gyakorolva jegyeztettek.²⁰

(A tanulmány negyedik részét a Statisztikai Szemle 2016. márciusi számában közöljük.)

Irodalom

ABRAMOVICS,I.L. [2004]: Voszpominanyija i vzgljádi. Kruk-Presztizs. Moszkva.

BAZAROV V. A. [1926]: O metodologii posztrojenyija perszpektyivnih planov. Planovoje hozjajsztvo. No. 7. Sztr. 7–21.

BLUM,A.–MESPOULET,M. [2006]: Biourokratitcheskaja anarkhia. Statistika i vlast’ pri Staline.

Rosspen. Moszkva.

CENTRALNIJ KOMITET [1924]: Rukovogyascsije kadri RKP (bolsevikov) i jih raszpregyelenyije.

Goszizdad. Moszkva. http://www.opentextnn.ru/history/rushist/sovigu/libraries/staff%20/

?id=3836

CSZU (CENTRALNOJE SZTATISZTICSESZKOJE UPRAVLENIJE) [1928a]: Vszeszojuznaja perepisz naszeljenyija 1926. Moszkva. Sztr. 201–209. http://demoscope.ru/weekly/2006/0267/

arxiv04.php

CSZU (CENTRALNOJE SZTATISZTICSESZKOJE UPRAVLENIJE) [1928b]: Vszeszojuznaja perepisz naszeljenyija 1926. Cirkuljar No. 10. Moszkva. Sztr. 97–105. http://demoscope.ru /weekly/2006/0267/arxiv04.php

GLOVELI, G. D. [2013]: Isztorija ekonomicseszkih ucsenyij. Ucsebnoje poszobije.

Goszudarsztvennij universzitet. Moszkva. http://rudocs.exdat.com/docs/index-464569.html

?page=14

JERMOLOV, A. Sz. [1892]: Nyeurozsaj i narodnoje bedsztvije. Tip. V. F. Kirsbauma. Szkt.

Peterburg.

20 Az első szovjet belső államkölcsönt 1922-ben indították útjára; 1925 augusztusában, a NEP fénykorá- ban gazdasági újjáépítést szolgáló kötvényeket bocsátottak ki legnagyobb összegben. Az 1927. évi kölcsön volt az első, amelyiket nem gazdasági megfontolásokra, hanem a hazafiságra hivatkozva propagáltak. Ezt a munkások és az alkalmazottak „kollektíven” (az elvárás szerint bérük 25 százalékának megfelelő összegben) jegyezhették.