Statisztika és szovjethatalom: a virágzás kora (1917–1927) VIII.

(1)

Holka László,

a Központi Statisztikai Hivatal ny. vezető-főtanácsosa E-mail: whokol@gmail.com

Statisztika és szovjet- hatalom: a virágzás kora (1917–1927) VIII.

Ritkaság, ha egy létező államnak van vámszolgálata, de külkereskedelmi forgalma nincs; szokatlan, hogy ha megindul a forgalom, akkor a gépek, berendezések mennyi- ségeit „megmázsálva”, vagyis súlyban veszik számba; rendhagyó, ha társadalmasítják, azaz állami tulajdonba veszik a külkereskedelmi tevékenységet; és kivételes eljárás, ha egy földrésznyi ország külkereskedelmi forgalmának alakulására részletes éves tervet készítenek. A breszt-litovszki békével Oroszország kivált az első világháborúból, pol- gárháborúba merült, vezetői hadikommunizmust hirdettek, s egykori szövetségesei nem szűntek meg a jussukat követelni. Az árucsere ügye diplomáciai síkra emelkedett;

a magán- és a „társadalmasított tulajdon” közötti ellentmondás határozta meg az ország nulláról megindult, politikaivá lényegült gazdasági kapcsolatait, melyeket a statisztika a vámnyilvántartások alapján s főként a Külkereskedelmi Népbiztosság, a külkereske- delem meghirdetett monopóliumának letéteményese révén követett nyomon. Az alkalmazott termékosztályozásban a tényleges forgalmat tükröző korabeli gyakorlatnak megfelelően az alap- és nyersanyagok jutottak részletes főszerephez.

Az októberi forradalmat követő egy évtized alapvetően átrajzolta a világpolitikai térképet. Az európai birodalmak letűnésével új felfogás lépett a dinasztikus diplomá- cia helyébe, mögötte újfajta érdekhálók szövődtek, módosítva az első világháború során kialakult szövetségesi kapcsolatokat, miközben az oroszországi fejlemények nyomán különös hangsúlyt kapott a „vörös métely”, azaz a bolsevizmus elleni fellé- pés. A veszélyérzet kialakulását legalább annyira színezte a bolsevikok magatartása (a külföldi tulajdon kisajátítása, a háború során felhalmozódott cári adósságok tör- lesztésének megtagadása) Oroszországban, mint a világforradalom véghezvitelén fáradozó nemzetközi szervezet, a Komintern (III. [Kommunista] Internacionálé) határokon túli aktivitása. A győztes hatalmak – akárcsak a vesztesek – egyre kevésbé tudták volna újabb fegyveres műveletekre mozgósítani a hadviselésbe belefáradt tömegeket; a hadseregből leszerelt katonák elégedetlensége 1919-ben forradalmi hangulatot teremtett, ami után alig pár év múlva viszonylagos stabilitás, majd újabb

(2)

válságszerű időszak következett. A polgárháború végeztével a NEP (Novaja ekonomicseszkaja politika – Új gazdaságpolitika) meghirdetése külgazdasági nyitást is ígért. A külvilág kapcsolatait a tőke tagadására épülő Szovjet-Oroszországgal a „se nem háború, se nem béke” állapota jellemezte, a romokban heverő ország talpra állítása valamennyi nagyhatalom képviselőjét foglalkoztatta. Apránként megindult a kereskedés, de a forradalmi vívmányokon őrködő bolsevikok a külkereskedelmi monopólium bevezetésével torlaszolták el az utat a megszokott módszerek elől: vég- ső soron elszigetelték egymástól az árucsere szereplőit, akik közvetlen érintkezés híján nem ismerhették egymás portékáját.

Míg Oroszország részesedését a nyilvántartott világkereskedelemben 1913-ban az import 3,47 százalékos és az export 4,19 százalékos aránya jellemezte, addig forradalmi utódjáét, a szovjet államét 1926-ban, a gazdaság helyreállítási időszakának vége felé a földkerekségen importált, illetve exportált áruknak mindössze 1,14, illetve 1,29 százaléka (Kumikin [1967]). A világ megváltozott: a termékforgalom növek- vő hányadát az ipari termékek alkották a mezőgazdasági termények rovására. A kereskedelmet serkentette a közlekedés sebes fejlődése (a „távolság halálának” kezde- te), ami elősegítette a piacok és az egymást követő műszaki újítások integrálódását.

Míg a Szovjetunióban az újjáépítés sikerét méltatták (lásd Holka [2016b] 322–329.

old.), a fejlett országokban is megtörtént a helyreállítás, és az ipari termelés kisebb visszaeséseket követően, 1927-re elérte a háború előtti szintet. Indexe Nagy- Britanniában és Franciaországban az 1913. évi 100,1, illetve 110,0 százalékára kú- szott fel (Federal Reserve Bank of St. Louis [2017a], [2017b]), míg az Egyesült Ál- lamokban az 1909 és 1913 közötti évek átlagához képest 173,9 százalékra emelkedett (Federal Reserve Bank of St. Louis [2017c]). A nagyvilágban korábban alig ismert termékeket állítottak elő, viszont eközben a proletárállamban az ipar ágazati szerkezete a cári időkhöz viszonyítva alig változott.

Ezek az elmozdulások meghatározták a szovjet állam külgazdasági pozícióit:

kapcsolataiban 1917 és 1927 között az áruk cseréjén túlmenően megjelentek a ma ismert válfajok elődjei, a tőkebevonás (koncessziók alakjában) és (a műszaki segít- ségnyújtásban) a technológiatranszfer is. Mindezek a kezdemények azonban a bolsevikok által „ostromlott erődként” felfogott állam korlátozásai következtében a korban megszokottnál is csökevényesebbek maradtak.

Sáncolás a külgazdasági nyitás előtt

A Népbiztosok Tanácsa az áruk ki- és bevitelét már 1917 decemberében az illeté- kes népbiztosság írásos engedélyéhez kötötte (sürgönyben, ideiglenes jelleggel),

(3)

ennek hiányában csempészetnek minősítve a határokon átlépő mindenféle árumoz- gást. Az antant által alkalmazott gazdasági blokád egyébként is illuzórikussá tette a kereskedelmet; ami forgalom mégis akadt, az Európában egyetlen ponton, a svéd határon fekvő, finnországi Torneo kikötőjén keresztül bonyolódott. A külkereske- delmet a társadalmasítás jegyében, 1918 áprilisában dekrétumban állami monopóli- ummá nyilvánították: „Külföldi államokkal és külföldi kereskedelmi vállalatokkal mindenfajta (bányászati, feldolgozóipari, mezőgazdasági stb.) termék vásárlását és eladását célzó kereskedelmi ügylet az Oroszországi Köztársaság nevében az erre feljogosított szervezetek révén történik. Ezen szervezeteken kívül a külfölddel mindenfajta behozatali és kiviteli üzletkötés tilos.” (Valk [1959] 158. old.). Az elv gya- korlati érvényesítése körül idővel éles viták bontakoztak ki. A forgalom megindulása és fellendülése a szovjet állam nemzetközi helyzetének függvényében alakult: az antant főtanácsa 1920 januárjában döntött az Oroszország elleni blokád megszünteté- séről; rá két hónapra a politikai és a gazdasági kapcsolatok helyreállítása érdekében máris szovjet küldöttség indult útnak Nyugatra, s mivel a proletárállamot hivatalosan nem ismerték el, a delegáció a Centroszojuz (Össz-oroszországi Fogyasztási Társa- ságok Központja) nevében lépett fel. A küldöttség útba ejtette Stockholmot, Kop- penhágát, tárgyalt az antant gazdasági főtanácsával, majd májusban, Londonban az angol kormánnyal.

A delegáció tagja volt M. M. Litvinov ((1876–1951) későbbi külügyminiszter, akit 1918-ban a Népbiztosok Tanácsa az ország képviselőjévé nevezett ki Londonba (de még abban az évben visszahívták), valamint L. B. Kraszin (1870–1926) is, aki 1923- tól a Külkereskedelmi Népbiztosság élén állt. A mérnök végzettségű Kraszin 1908-ig aktívan részt vett a forradalmi mozgalomban, majd elhidegült a bolsevikoktól, és a magánszférába vonult vissza (a villamossági berendezéseket gyártó Siemens- Stuckertwerke oroszországi vezérképviseletének élén állt). Némi habozást követően, 1917 után régi elvtársként mégis szerepet vállalt a bolsevik vezetésben, 1918-ban a Vörös Hadsereg ellátásáért felelős rendkívüli bizottság elnökének nevezték ki, tagja volt a VSzNH (Viszsij szovjet narodnogo hozjajsztva – Legfelsőbb Népgazdasági Tanács) elnökségének, az SzTO-nak (Szovjet Truda i Oboroni – Munka és Védelem Tanácsa), 1920 júniusáig kereskedelmi és ipari népbiztosként tevékenykedett, majd 1920-tól, három éven át mint a Szovjet-Oroszország képviselője dolgozott London- ban, 1923-tól pedig ő lett a Külkereskedelmi Népbiztosság első embere.

A nyugati kapcsolatok tehertételét a cári adósságok rendezetlensége és a külföldi tulajdonú vállalatok ellenszolgáltatás nélküli kisajátítása jelentette. A küldöttség így a tárgyalások során azzal próbálkozott, hogy arannyal ellentételezi a beszerezni kí- vánt árukat, és az államosított vállalatokért cserébe koncessziókat ajánlott fel. A nyugati világ egyes államai és cégei vagy beleegyeztek ebbe, vagy nem; a gazdasági kapcsolatok iránti érdekeltségüket azonban nagyban befolyásolta, hogy Európa egé- sze a világháborút követően a gazdasági pangás állapotába került. Az európai ex-

(4)

portpiacain a fizetőképes kereslet hiányával küzdő Anglia lett az antanthatalmak közül az első, amelyik 1921. március 16-án egy ideiglenesnek nevezett kereskedelmi szerződést kötött a szovjetek országával, érvényesítve benne a legnagyobb kedvez- mény elvét. Ezzel megnyílt az út az oroszországi arany értékesítése előtt. A megálla- podást megelőzték a szomszédos országokkal (a balti államokkal és Finnországgal, valamint 1920 folyamán Perzsiával, majd 1921 elején Törökországgal és Lengyelor- szággal) létrejött szerződések. Még 1921 májusában Németországgal, szeptemberben Norvégiával, decemberben Ausztriával és Olaszországgal is születtek kereskedelmi megállapodások.

A forradalom és a polgárháború zavaros körülményei között, a minimálisra csök- kent áruforgalom ellenére Szovjet-Oroszországban változatlanul létezett vámőrség, még akkor is, ha szerepe jószerivel csak jelképes lehetett. Helyzetét 1918. május 29-én rendezték, betagolva a vámhivatalokat a szovjethatalom rendszerébe; bevételeiket a Goszbanknak (Állami Banknak) kellett átutalniuk. A vám szerepe olyannyira jelenték- telenné vált, hogy a moszkvai városi tanács elő is készített egy rendeletet a fővárosi vámház népfürdővé alakításáról (Kraszin [1970]). A Vámügyi Főhivatalt (Glavnoje Tamozsennoje Upravljenyije) 1921 decemberében állították fel dekrétummal, meg- szervezésére ráment a következő esztendő. 1922 volt az az év, amikor vita kerekedett a külgazdaságban követendő irányvonalról, és V. I. Lenin december 13-án J. V. Sztálin- nak küldött üzenetében, megvédve Kraszin elképzeléseit, elmarasztalta Ny. I. Buharin¹ eszmefuttatásait a Külkereskedelmi Népbiztosság működésképtelenségéről, valamint a vámokról, mondván: az imperializmus korában a vámok önmagukban nem oltalmaz- hatják meg a hazai ipart, a szegény országokkal szemben a gazdagok exportprémiumo- kat alkalmazhatnak, tehát a szabad kereskedelemmel szemben csakis a külkereskedel- mi monopólium rendszerét lehet szembeszegezni. Lenin ugyanakkor támogatta a vám- politikára vonatkozó, alakulóban levő terveket (Lenin [1970]). Az 1920-as évek dere- kára az 54 900 kilométeres államhatár mentén 367 vámhivatal működött, személyzetü- ket 5 920 fő alkotta, mígnem a vámpolitika változása nyomán 1927-re a hivatalokból csak 176 maradt, a bennük dolgozók létszáma pedig megfeleződött.

A kereskedelmi csatornák bedugulása miatt a szovjethatalom első éveiben első- sorban a nyugati végeken virágzott a csempészetnek minősített tevékenység. A hatá- rokat átszelő utasforgalom olyan jelentéktelen volt, hogy az elkövetők feltartóztatása (1922-ben csaknem hatezer esetben) elsősorban a helyi lakosságot szemmel tartó határőrizeti szervekre hárult. A csekélyke forgalom ellenére a Népbiztosok Tanácsa 1922-ben dekrétumot hozott a vámtételekről (azt megelőzően az 1903. évi vámtör- vényben meghatározott tarifák voltak érvényben). A lenini gondolatmenetnek megfe- lelően a díjszabás igyekezett védeni a belföldi ipart és mezőgazdaságot, vámmentes- nek nyilvánítva ugyanakkor a honi termelésből nem beszerezhető gépek, a cukor, a

1 Buharinról lásd Holka [2016b].

(5)

szesz, az olaj- és textilipari termékek, a vetőmagok, a műtrágyák és a növényvédő- szerek importját. Egyes áruk csökkentett illetékekkel járó kedvezményeiben része- sültek az északi sarkkörön túli és a távol-keleti országrészek lakói, s különleges vá- mokat szabtak ki az ázsiai és a perzsiai kereskedésre. (A Szibériával, a Turkesztánnal és a kaukázusi köztársaságokkal határos országok relációjában, azaz a Mongóliával, az 1921 és 1944 között fennállott Tanna-Tuva köztársasággal, valamint a Hszincsianggal, Afganisztánnal, Perzsiával és Törökországgal folytatott kereskede- lemben idővel eltörölték a mezőgazdasági cikkek importjára és az iparcikkek export- jára kivetett vámokat.)

A vámhivatalok az áruk ki- és beviteli okmányai alapján kitöltötték az exportra és az importra vonatkozó statisztikai adatlapokat, amelyeket hetente megküldtek a főhi- vatalnak. A kisebb-nagyobb átszervezések ellenére az intézménynél folyamatosan önálló részleg felelt a vámstatisztikák vezetéséért, amelyeket előre rögzített szem- pontok szerint állítottak össze, majd továbbítottak a Külkereskedelmi Népbiztosság statisztikai részlegéhez. Ott az „operatív munka és a külkereskedelem tervszerű irá- nyítása érdekében” a főhivatal adatai mellett felhasználták a külkereskedelemben részt vevő szervezetek, majd a külföldön működő külkereskedelmi képviseletek tényszámait is (Bogdanova–Csuplatov [2010]).

Elenyésző mennyiségek mérési nehézségei

Kezdetben a külkereskedelmi forgalom volumenéről sajátos számítások születtek:

egy külkereskedelemmel foglalkozó kiadvány (Groman–Kaufman–Zamengof [1923]) a lakosság lélekszámára vetítve vetette egybe az 1920/21. évi első féléves adatokat az 1909 és 1913 közötti ötéves időszak átlagával és az 1920 utáni három év megfelelő időszakának adataival (rubelben kifejezve). Ennek megfelelően az 1920/21-es gazdasági év első hat hónapjában az import a békebeli öt év átlagának 15,5, míg az export 0,3 százalékával volt egyenlő, majd a következő évben 24,1 és 3,4, 1922/1923-ban pedig 19,1 és 9,7 százalékkal haladta meg a háborút megelőző négy év átlagát (Groman–Kaufman–Zamengof [1923] 67. old.). A szovjethatalom első három évének minimálisnál is kisebb mértékűre zsugorodott külkereskedelmi áruforgalmát önálló brosúrában tárgyalta a Külkereskedelmi Népbiztosság statisztikai osztályának vezetője, M. Ja. Kaufman (1881–1946). Az imperialista háború és a polgárháború következtében jelentéktelenné vált árucserét lelkiismeretesen feldolgo- zó áttekintés (Kaufman [1922]) viszonyítási alapja szintén az utolsó öt békeév: ezek átlagában az orosz kivitel legfőbb felvevőpiaca a teljes exportból 29 százalékkal részesedő Németország volt, s onnan származott a teljes import 44 százaléka is. A

(6)

kereskedelem megszakadását a legfőbb partnerrel nem tudta ellensúlyozni az árucse- re kismértékű növekedése a szövetségesekkel (Angliával és az Egyesült Államok- kal), így összességében a forgalom egyre csak hanyatlott. A háborús években a forgalom katasztrofálisan alacsony szintre süllyedését jelzi a korabeli osztályozás szerinti tíz főcsoportba sorolt áruk cseréjének alakulása. A szerző ezt jobb híján súlyban, pudban (1 pud = 16,38 kg) adta meg: 1917-ben a létszükségleti cikkek (élelmiszerek) importja az 1913. évinek 5,8 százalékára apadt; az állati termékeké a 10, míg az épí- tőiparhoz szükséges fa és kerámia bevitele az egy százalékot sem érte el. A „fűtő- anyag, aszfalt, gyanta” főcsoport legfőbb alkotóeleme a szén volt: ebből az utolsó öt békebeli esztendőben évente átlagosan 315 750 ezer pud érkezett a hajók gyomrában, 1917-ben pedig csupán 49 115 ezer pud (a szénimport zömmel Cardiffban behajózott minőségi brit szénből állt, a háború előtt javarészt ez fedezte Szentpétervár évi 110 000 ezer pudra rúgó szükségleteit, de már a háború második évében a korábbi egyharmadára olvadt). A hatodik főcsoportba a vegyipari termékek tartoztak, ame- lyeknek 70 százaléka a világégés előtt Németországból származott; 1917-re ezek behozatala a korábbi 18,4 százalékára csökkent. Az ércek, fémek és ezekből készült gyártmányok felölelték a termelési eszközök legtöbbjét; jelentőségükről árulkodik, hogy 1912-ben importból származott az új gépek és felszerelések állományának egyharmada. A naturáliákban tett kifejezés meghökkentő példájaként olvashatók a gépek, gépi berendezések behozatalának adatai. Kaufman megállapítása szerint az importnak ez volt a legfontosabb osztálya: „Az 1917-es esztendőben a nyersvasból, vasból és acélból előállított gépek importja a háború előtti 1909–1913-as időszak átlagának 43 százalékát adta, a dinamóké és villamossági gépeké 40,6 százalékát, az egyszerű mezőgazdasági gépeké 15,1 százalékát, az összetett mezőgazdasági gépeké 35,9 százalékát, az alkatrészek és berendezések 46,0 százalékát, a fizikai készülékek és műszerek pedig 70,3 százalékát.” (Kaufman [1922] 4. old.) A forgalom szűkülése természetesen gátolta a gyáripar karbantartási munkálatait. A behozatal s vele a fo- gyasztás drasztikus csökkenését jegyezték fel az utolsó három főcsoportba sorolt könnyűipari alapanyagok és gyártmányok esetében is. A következő évben, 1918-ban a rubel olyannyira képletes valutává lett, hogy értelmét vesztette a külkereskedelmet értékben mérni; a blokád a forgalmat egyébként is szinte a nullával tette egyenlővé – ezzel együtt táblázatok szemléltetik a kivitel és a behozatal alakulását a tíz főcso- portban. Az 1919-es esztendőn nem érdemes elidőzni – véli még Kaufman is –, a népgazdaság csakis saját belső erőforrásaira támaszkodhatott. Ami kevés kereskedés zajlott a külvilággal, azt az év első hónapjaiban a vámhatárokkal rendelkező Ukraj- nával bonyolították le. A többi határon áruk csak az év utolsó hónapjaiban és 1920- tól kezdtek átszivárogni, Oroszország kapcsolatai a nagyvilággal a skandináv orszá- gokat és részben Németországot leszámítva változatlanul szüneteltek. A gazdasági blokád és a jogrend bizonytalansága a rubel értékvesztésével együtt 1920-ban is jelentéktelen szinten tartotta a forgalmat: az import az 1913. évinek mindössze 0,5

(7)

százalékát érte el; a teljes mennyiségen belül 43,5 százalékra rúgott a fűtőanyagok és 23,1 százalékra a létfenntartási cikkek behozatala.

A külgazdasági kapcsolatokat megszakító blokád három évének mérlegét kétféle- képpen megvonva kiderül, hogy naturális kifejezésben a háborút megelőző három év 3 millió pudnak megfelelő összes importjával szemben 17 238 ezer pudos bevitel állt, másfelől aranyrubelben kifejezve 3,5 milliárddal szemben 100 millió; ez idő alatt kivitel egyáltalán nem volt. Csupán a szovjethatalom fennállásának negyedik éve, 1921 teremtette meg a feltételeket a külkereskedelem megindulásához, bár az export az első félévben még szünetelt: az orosz áruk kivitelét visszatartotta a lefogla- lásuktól, elkobzásuktól való félelem. A balti államokkal 1920 folyamán megkötött békeszerződések nyomán Észtország fővárosa Tallinn (Revel) lett, „az a rés, amelyen keresztül megvalósult a külkereskedelem” (Kaufman [1922] 22. old.). Az Angliával és Németországgal 1921-ben megkötött szerződések életet leheltek az áruforgalom- ba: az első félévben lebonyolított import (pudban) két és félszeresen meghaladta az előző év teljes behozatalát. A főbb szállítók élén Anglia állt, az év végére a teljes import 35,2 százalékát adva, majd Németország és az Egyesült Államok következett.

A kivitel messze elmaradt a behozataltól: súlyban annak 22, értékben mindössze 2,7 százalékára rúgott. Az Angliából származó importon belül szokatlan módon az élel- miszerek alkották a legnagyobb csoportot, amit Kaufman az élelmiszereket importáló szigetország közvetítő szerepével magyarázott.

A háborús vesztesek diplomáciai hadműveletei

A katasztrofális visszaesést követően tehát megindult a külkereskedelmi forgalom. Előfeltétele nemcsak a NEP bevezetése és a gazdasági blokád megszüntetése volt, hanem a szorító szükségből fakadó számítások is: szovjet oldalról az elszigetelt- ség megszüntetésére irányuló törekvések, míg az Európát domináló antant részéről a földrészt sújtó gazdasági pangásból való kilábalás keresése. A párt politikai bizottsá- gának szeptemberi döntése nyomán G. V. Csicserin (1872–1936) külügyi népbiztos 1921. október 28-án jegyzéket intézett az antant főtanácsához, miszerint a szovjet kormány hajlandó visszafizetni bizonyos feltételek mellett az 1914 előtt felvett cári hiteleket. Cserébe a címzettektől részvételt kért az orosz gazdaság újjáépítésében hosszú lejáratú, alacsony kamatozású hitelekkel, továbbá diplomáciai elismerést, az államhatárok sérthetetlenségének kimondását, be nem avatkozást a belügyekbe, s kikötötte: a pénzügyi megállapodásoknak a kölcsönösségen kell alapulniuk, azaz a szovjet kormány jóvátételt igényelt a szövetségesek által a polgárháború során oko- zott károkért. Mindezt egy nemzetközi konferencián javasolta intézni, amely később békeszerződés megkötésébe torkolt volna.

(8)

Oroszország újjáépítésére a háborús jóvátétel fizetésével küszködő Németország- ban készült is egy tervezet. A nagyvállalkozók körében született, idővel W.

Rathenau² nevéhez kapcsolt elgondolás a feladatra nemzetközi konzorciumot java- solt létrehozni, az erre vonatkozó elképzeléseket újjáépítési miniszterként Rathenau 1921 májusában, Londonban be is mutatta a brit kormányfőnek. A weimari köztársa- ság közéletében ebben az időszakban a versailles-i béke feltételei foglalták el a köz- ponti helyet, a gazdasági élet szereplőit a háborús jóvátétel teljesítésének vagy nem teljesítésének ügye osztotta meg. Rathenau a teljesítés híveként azt az elgondolást mutatta be Londonban, amely a gazdasági életnek úgy kívánt lendületet adni, hogy Németországot is bevonja Oroszország elkerülhetetlenül szükséges újjáépítésébe: ha a keleti hatalom arannyal és valutával fizet a német árukért, úgy azokkal teljesíthető lesz a jóvátétel jelentős része (ezért 50 százalékos részesedést kért a konzorciumban).

Érvelése szerint „Németország megmentette a világot a bolsevizmustól, de teljes csőd fenyegeti a jobb- és baloldali radikálisok részéről.” (Vinogradov [1970] 337–

338. old.) Indítványa kiút lett volna a csapdából: a Szövetséges Jóvátételi Bizottság ugyanis a német gazdasággal együtt a külkereskedelmi forgalmat is a felügyelete alatt tartotta, felhatalmazással a követelések növelésére, ha az ország képes lenne teljesítésükre. Az angol miniszterelnök, D. L. George (1863–1945) felkarolta Rathenau elgondolását, és az – a jóvátétel megadását 1921 őszén, Wiesbadenben arany helyett naturáliákban elfogadó franciák minden ellenkezése ellenére – bekerült az érlelődő újabb nemzetközi konferencia napirendjébe.

A szovjetek békülékeny javaslatainak alapja 1920. március 24-éig nyúlik vissza: az SzTO határozata nyomán ekkor alakult a Külkereskedelmi Népbiztosságon belül egy csoport, amelynek hivatalos elnevezése „Bizottság a háború és az antant blokádjának orosz népgazdaságra gyakorolt hatásának vizsgálatára és számbavételére” volt. A testü- let elnökévé V. G. Gromant (1874–1940) nevezték ki. A statisztikus már ifjúkorában marxista lett, a moszkvai egyetemre járt, amit, bár onnan eltanácsolták, 1908-ban még- is elvégzett, sőt ott tanított is; később, 1909-től a Penza kormányzóságán működő statisztikai iroda élére került. Újító szándékkal mintavételeinél a többfázisú kiválasztást alkalmazta, amivel nem nyerte el kollégái tetszését. A háború kitörésének évében a városok szövetségének élelmezésügyekért felelős részlegénél dolgozott, és következe- tesen fellépett a gabona árának rögzítése érdekében (sértve ezzel a spekulánsok érdeke- it). A februári forradalom után az állami gabonamonopólium bizottságának lett az elnöke, 1918-ban a VSzNH-hoz, majd a Goszplanhoz (Állami Tervbizottság) került.

Pályája azonban az 1920-as évek végén megtört: a gazdaság egyensúlyának szükséges- ségét hirdető nézetei miatt 1929-ben az N. D. Kondratyjevet³ támadók őt is célba vet- ték, rá egy évre letartóztatták, és bebörtönözték, végül fogságban lelte halálát.

2 Rathenau-ról lásd Holka [2016e] 1059. old.

3 Kondratyjevről lásd Holka [2015a], [2015b], [2016a], [2016e].

(9)

A Gromanról elnevezett bizottságot intrikák fonták körül, munkáját mindmáig homály övezi. Létezik a Népbiztosok Tanácsának 1920 szeptemberéből egy ren- delkezése, miszerint október 5-éig be kell fejeznie a munkát, minden eredményét leadva a népbiztosságnak, aminek végrehajtását jelentették is a testületnek. Ám novemberben Csicserin külügyi népbiztos arról írt a Londonban tartózkodó Kraszinnak, hogy a Groman-bizottság feltámasztására a Külkereskedelmi és a Kül- ügyi Népbiztosság által tett lépéseket fékezi „a statisztikus Popov”, aki részt kíván venni a munkában, és a Népbiztosok Tanácsa valamiért támogatja ebbéli törekvé- sét. (Groman P. I. Popov⁴ 1926. évi leváltásában játszott szerepe miatt (lásd Holka [2016a] 193–194. old.) gyanítható, hogy a Központi Statisztikai Hivatal vezetőjé- vel személyes nézeteltérései lehettek). A jelek szerint a bizottság folytatta munká- ját, vezetését 1921-ben az Igazságügyi Népbiztosság Kodifikációs osztályát és egyben a kormányülések előkészítéséért felelős Kis Népbiztossági Tanácsot (Malij Narkom) vezető A. G. Gojhbarg (1883–1962) vette át, aki Lenin sürgetésére 1921 novemberének elején eredményeket mutatott fel.

Az Európa fölötti befolyás körüli angol-francia rivalizálás közepette, amit a két kormány belpolitikai ingatagsága tett szeszélyessé, a két győztes hatalom kormányfői hosszas egyezkedést követően 1922 áprilisára, Genovába hirdették meg a földrész sorsát rendezni hivatott, a kereskedelmi kapcsolatok felélesztésére szánt gazdasági és pénzügyi konferenciát. Meghívták nemcsak a háborúban vesztes államok képviselőit, hanem Szovjet-Oroszországot is: a versailles-i konferencia óta első ízben rendezett páneurópai értekezleten a brit domíniumokkal együtt összesen 34 állam delegációja gyűlt egybe.⁵ Az Egyesült Államok a távolból, illetve római nagykövetének helyszín- re delegálásával figyelte a fejleményeket, nem óhajtván belebonyolódni a kifürkész- hetetlen európai diplomáciai csatározásokba. Híre kelt, hogy Lenin személyesen is Itáliába utazik, ám a Politikai Bizottság ezzel ellentétes döntést hozott. A konferencia legfőbb eredménye az lett, hogy a versailles-i szerződés két mellőzött állama a szovjet delegációnak szállást adó közeli Rapallóban megkötötte a szovjet-német egyez- ményt. A kortársak számára óriási meglepetést okozó megállapodást a felek már 1921 őszén körvonalazták, s a német fővárosban akkor véglegesítették, amikor a szovjet küldöttség Riga és Berlin érintésével a helyszínre utazott. A diplomáciai kapcsolatok felvételén túlmenően a tanácskozás további vívmánya az volt, hogy a felek kölcsönösen lemondtak mindennemű egymással szemben támasztott jóvátételi igényükről.

4 Popovról lásd Holka [2015a], [2015b], [2016a], [2016e].

5 A helyszínen megjelent, majd távozott Bethlen István magyar miniszterelnök is. Tőle a delegáció vezeté- sét Bánffy Miklós külügyminiszter vette át, aki szovjet kezdeményezésre két ízben tárgyalt Csicserin külügymi- niszterrel (főként Romániáról). A felek megállapodtak a tárgyalások folytatásában, amire 1922 júliusában, Berlinben került sor. Majd két év szünet után, az export finanszírozására állami bankgaranciát sürgető érdek- képviseletek támogatásával a magyar kormány képviselői 1924 augusztusában, Berlinben a szovjetekkel para- fáltak három okmányt, ratifikálásukra azonban nem került sor (Seres [2010]).

(10)

Kárfelmérő statisztika

A konferencia elé tárt szovjet dokumentumok között szerepelt a Groman- bizottság munkájának eredményeként született „Becslés a Szovjet-Oroszország által 1918 és 1922 között az intervenciótól és a blokádtól elszenvedett veszteségekről”

című szöveges táblázat is (tudatva, hogy az az 1922 elejéig tartó időszakkal számolt).

A kimutatás négy kategóriába sorolta a károkat. Az elsőbe került az orosz aranyalap- ból az Angliával kötött pénzügyi megállapodások külön rendelkezései alapján 1915- ben „kivont”, valamint az alaphoz tartozó, de törvénytelenül „kivont” (Kazany vá- rosából 1918-ban elhurcolt) arany, az Oroszország anyagi javait (vállalatokat, élel- miszer-raktárakat) közvetlenül ért károk, valamint Jaroszlavl városának bombázása és az ottani tűzvész, amelyek értéke együttesen 12 213,16 millió aranyrubel volt.

Minden idetartozó szám nyilvántartott tényeken, dokumentumokon és a kárfajták statisztikai számbavételén alapult. A 11 271,59 millió aranyrubelt kitevő második csoportot olyan veszteségek (például közlekedési eszközöket ért károk, a polgárhá- borús áldozatok hozzátartozóinak ellátásával kapcsolatos jövőbeli költségvetési ki- adások) alkották, amelyeket lehetetlen volt tagadni, de pontos mennyiségi számbavé- telük nehézségekbe ütközött. A dokumentum harmadikként említette azokat a vesz- teségeket (az ipari és a mezőgazdasági termelés visszaesése stb.), amelyek megléte vitathatatlan, de pénzbeli kifejezése még az előző kategóriáénál is nehezebb volt.

Ezek összege 15 560,22 millió aranyrubelre rúgott. Végül felsorolták a „nem kevés- bé vitatható” veszteségeket, amelyek számbavétele vagy megoldhatatlan (a fehér hadseregek kezébe került városok, vállalatok, hadikincstárak pénztárai, az egykori Ideiglenes Kormány képviselői által 1917. november 7-ét követően külföldön elköl- tött összegek stb.), vagy túlságosan szubjektív lett volna (például az állati termékek előállításában bekövetkezett kiesések, a be nem takarított gabona mennyisége); kö- vetkezésképpen ezeknél az összeg helyett a „kiszámítása lehetetlen” megállapítás szerepelt. Végeredményben a summa 39 044,97 millió aranyrubel volt (Gromiko–

Hvosztov [1961]).

A dokumentum szövege kitért a külkereskedelem hiányából keletkezett veszte- ségek mérlegelésére is. Leszögezte (megengedve, de „céltalannak” minősítve a vitát arról, hogy megnőtt volna-e Oroszország külkereskedelmi forgalmának volu- mene, ha 1917-ben nem következik be a proletárforradalom), hogy a katonai, majd az aranyblokád hosszú időre szétzilálta az ország kereskedelmi és pénzügyi egyen- súlyát. Az 1917-es esztendő teljes oroszországi importja, valamint Anglia, az Egyesült Államok és a semleges országok teljes exportjának következő két év fo- lyamán bekövetkezett növekedése alapján ítélve, legalább részleges hitelnyújtás mellett az Oroszországba irányuló exportnak is a kétszeresére kellett volna növe- kednie, ám az antant fenyegetéseinek hatására még a semleges államok is elzárkóz-

(11)

tak a kereskedéstől. Így az 1921-ben és 1922-ben keletkezett veszteség sem lehetett csekélyebb, mint az 1917. évi oroszországi import összege. A következtetés szerint az antant blokádja a külkereskedelem szünetelésével 1,4 milliárd rubeles kárt oko- zott, nem számítva az import híján bekövetkezett termeléskiesést, ami a blokád miatti 39 milliárdos teljes kárérték 3,6 százaléka lehetett (Gromiko–Hvosztov [1961]).

Genovában a konferencia eredménytelenül zárult. Folytatták ugyan 1922 nyarán Hágában, de az álláspontok nem közeledtek. A legtöbb, amit a szovjetek megenged- tek volna, az volt, hogy egy konzorcium helyett több jöjjön létre azzal a hátsó gondo- lattal, ha egymással versengenek, a döntő szó Moszkváé maradhat. A rapallói szer- ződéssel viszont sikerült áttörni a blokádot: 1924 és 1928 között huszonöt államközi kereskedelmi megállapodás született, és a Szovjetunió tizenhárom országban nyitott kereskedelmi képviseletet (Magyarországon, Jugoszláviában és Romániában nem állítottak fel irodát). A győztes hatalmak közül egyedül Franciaországban nem hoz- tak létre képviseletet. A franciák tartózkodása több okra vezethető vissza. A forradalmi hangulat terjedésén túlmenően a Párizs környéki békekötéseknek otthont adó állam diplomáciai téren abban a szerepben tetszelgett, hogy ő határozza meg a világ- politika játékszabályait, márpedig a proletárállam nem ismerte el a Versailles kör- nyéki békéket. Ennél is nagyobb súllyal esett a latba a franciák által cári időkben jegyzett kötvények ügye, melyek értékének megtérítésére több szervezet is alakult: a dologban összesen 1,2 millió francia volt érintett szemben a 350 ezer brit személlyel (Williams [1992]). A jóvátételhez ragaszkodó franciák így a múlt követeléseivel az évtized folyamán felélték a jövőben rejlő lehetőségeket (Jeannesson [2000]). Mégis, míg az Egyesült Államok csak 1933-ban ismerte el Szovjet-Oroszországot, Párizs már kilenc évvel korábban megtette, de 1928-ig nem kötött vele kereskedelmi megál- lapodást.

A külkereskedelmi monopólium érvényesítése

Miután 1924 októberében létrejött a diplomáciai kapcsolat Szovjet-Oroszország és Franciaország között, a közművelődési népbiztos személyes részvételével döntés született a következő évben esedékes párizsi nemzetközi díszítőművészeti és modern ipari kiállításon (Exposition internationale des arts décoratifs et industriels moder- nes) felvonultatni kívánt tárgyakról. A németeket vagy meg sem hívták, vagy késve értesítették őket, az Egyesült Államokban pedig H. Hoover (1874–1964) kereske- delmi miniszter (1929 és 1933 között az Egyesült Államok 31. elnöke) lehetetlennek tartotta teljesíteni az építészettől a divaton és a színházon át a várostervezésig terjedő

(12)

témákban meghirdetett rendezvény kiírási feltételeit.⁶ A kiállított tárgyaknak szakí- taniuk kellett a múlt stílusaival, viszont elvárták, hogy azok a korszerű életformát megtestesítő „új és eredeti ihletből” táplálkozzanak (a magyar kormány a már meg- tett előkészületek ellenére anyagi okokból lemondta a részvételt). A szovjetek szá- mára a világkiállítás jelentette az első lehetőséget, hogy megjelenjenek egy nagy nemzetközi seregszemlén, s egyben ez lett a szovjet-francia kulturális kapcsolatok nyitánya is. A rendezvény sikert hozott: a konstruktivista felfogásban épült szovjet pavilon nagy feltűnést keltett, és a kiállítás fél éve alatt Párizsban megfordult össze- sen 14 millió látogató közül sokan keresték fel a Szocialista Munkások Klubját is magába foglaló létesítményt. Az avantgárdot képviselő képzőművészekre záporoztak a díjak; közöttük Sz. Eizenstejn (1898–1948) „Sztrájk” című filmje aranymedált, D.

Vertov (1896–1954) „Film-szem” elnevezésű alkotása pedig ezüstöt kapott. A Grand Palais-ban pedig önállóan bemutatkozott a Gosztorg, az állami export-import iroda.

A szovjet kiállítótér a Szajna mentén kijelölt 23 hektáros terület egyhatodát foglalta el. Miközben tartott a rendezvénysorozat, Vertov javában dolgozott „A világ egyhatoda” című dokumentalista alkotásán. A következő évben bemutatott film a jólétben tobzódó tőkés világ bárokban időző alakjainak felvillantása után a Szovjet- unióban szorgoskodó munkások tevékenységén keresztül végigkísérte az ott készülő termékek útját: birkák fürdetését a Kaukázusban, a szőrmét ígérő állatok elejtését a sarkkörön túl, a len betakarítását és a gabona termesztését a mérsékelt égövben, valamint a gyárak termelését. Miközben a világ egyhatodának termékei külföldre tar- tottak, egy-egy göngyölegen feltűnt a Gosztorg-felirat (a film ugyanis a külkereske- delmi vállalat megrendelésére készült). Osztályharcos álláspontja mellett a kapitalista világgal békésen kereskedő népként ábrázolta a szovjetek országának lakóit.

A nemzetközi kiállításokon és vásárokon való szovjet részvétel megszervezése 1923 novemberétől a Külkereskedelmi Népbiztosság hatáskörébe tartozott. Ekkor keletkezett a tárca felállítására vonatkozó határozat (az elődintézmény második át- szervezésekor), és ekkor határolták körül a külkereskedelmi monopólium valóra váltásának intézményi kereteit is, kijelölve a „köztársaság nevében” a külkereskede- lemre jogosultak körét. A népbiztosság feladatává tették az összes külkereskedelmi tevékenységet folytató intézmény, szervezet és természetes személy export-, illetve importtevékenységének szabályozását, valamint a monopóliummal kapcsolatos ren- delkezések pontos és maradéktalan betartását. Az általános intézkedések második pontja az ország kivitelére és behozatalára vonatkozó terv összeállítását rendelte el, amelyet a Goszplanon keresztül az SzTO-hoz nyújtottak be; teljesítésének felügyele-

6 A társadalmi és a műszaki haladás jegyében fogant kiállítás nevet adott a második világháborúig tartó időszakot meghatározó art deco irányzatnak, ami az építészetben az első nemzetközi stílussá vált. Hoover elnökségének második évében avatták fel New Yorkban a kor legmagasabb épületeként a Chrysler Buildinget, amelyet kívül-belül az art deco ihletett. E stílus elterjedése nyomán az Egyesült Államok lett a divatba jött áramvonalas formatervezés hazája.

(13)

te is a népbiztosság dolga volt. Ugyancsak ez a határozat kizárólagos képviseleti és bonyolítói joggal ruházta fel a külföldön működő kereskedelmi irodákat, s felügyele- tük a vámhatóságéval együtt a tárcához került. A Központi Statisztikai Hivatallal egyeztetve, a népbiztosság felelt mind a feladataival kapcsolatos statisztikai munkák végrehajtásáért, mind a többi érintett intézmény tervek alapján elvégzett statisztikai munkáinak „egyesítéséért”.

Vitákra adott alkalmat, hogy az ügyletek lebonyolításának megszervezését is a népbiztosság kapta meg, a monopólium ellenzői ugyanis beérték volna, ha jogosítvá- nyai csupán szabályozási feladatokra szorítkoznak. Az engedékenyebb felfogás hívei húzták a rövidebbet: a trösztök mintájára 1922-ben létrehozták a Gosztorgot, a külke- reskedelem „alapvető szervezetét”, s a következő év folyamán hasonló intézmények alakultak öt tagköztársaságban is. Mivel külföldön csak a kereskedelmi képviseletek tevékenykedhettek, az irodák közvetítők lettek; feladatuk az exportra szánt termékek beszerzése és a képviseletek útján történő értékesítése volt (illetve ennek fordítottja az import esetében). Mivel általános kereskedelmi szervezetként működtek, a gosztorgok bármilyen áruval üzletelhettek, termékeik nómenklatúrája folyamatosan bővült: az oroszországi szervezet 1922/23-ban 54 tétel kivitelét végezte, amelyek mennyisége két évvel később már 172-re nőtt; az import tételeinek száma pedig mindvégig meghaladta a háromszázat. A közvetítést bizományosi alapon végző trösztszerű szervezet munkáját szakosodott irodákon keresztül fejtette ki; az export esetében szőrmére, faárura, húsra, halra (valamint egyikük vegyes árura) specializá- lódva ezekből 1925-re már tíz működött, míg az importot tekintve mindössze három (műszaki, kereskedelmi és vegyészeti-gyógyszerészeti). A szervezeti bonyolultságot még csak fokozta az a három „autonóm” részleg, amely önállóan intézte a ki- és behozatalt. (Goldstejn [1929])

A teljességgel állami kézben levő szervezeteken kívül a magántőke bevonásával ágazatonként szakosodott egyesüléseket is létrehoztak (ilyen volt a német-oroszok közül a Kozsszirjo a bőriparban, a Derumetall a fémkivitelben vagy a Derutra a köz- lekedési eszközök kereskedelmében). Még 1922-ben megalapították a szakosodott (orosz, külföldi és vegyes tőkéjű) részvénytársaságok megszervezésére a Vnyestorg nevű szervezetet, továbbá hét részvénytársasági típusú honi egyesülés jogot kapott a megjelenésre a külföldi piacokon. A szakosodás megkövetelte az egyes iparágakat importcikkekkel kiszolgáló részvénytársaságok megalapítását: 1925-től hat ilyen cég jött létre. A textil-, bőr- és fémipari behozatalra szakosodott, valamint a vegyi áruk és a mezőgazdasági gépek importját végző társaságok bizományosi alapon tevékeny- kedtek, de nem élveztek monopóliumot, átfedések lehettek közöttük és a Gosztorg áruféleségei között. A monopólium érvényesítéséhez egy kézben tűnt tanácsosnak tartani minden külpiacon aktív szereplőt, következésképpen a külgazdasági kapcsola- tokban érdekelt szövetkezeti szektornál is a központok kaphattak jogosultságot (mint az úttörőként fellépő, fogyasztási cikkeket [teát, rizst, heringet, kávét és narancsot]

(14)

importáló Centroszojuz, amely saját irodákat tartott fenn Londonon, Berlinen, Pári- zson, New Yorkon kívül még további négy fővárosban); ilyen szövetkezeti központ volt még a mezőgazdasági gépek behozatalát végző Szelszkoszojuz vagy a kézmű- vesipar szükségleteit külföldről kielégítő Vszekompromszojuz is. Felügyeletet minden szervezet fölött a kereskedelmi képviseletek gyakoroltak, engedélyük nélkül nem jöhettek létre üzletkötések.

A NEP gazdaságszervezésében a monopólium biztosítékának az állami tulajdon túlsúlyát tekintették, annak irányítását pedig a központosítás révén gondolták végez- ni. Az egyes iparágakban jelentkező, külkereskedelembe kerülő áruk iránti konkrét igények kielégítésére szerteágazó szervezeti hálót szőttek, s ennek során a terv volt a váz. A társadalmasítottnak nevezett állami szereplők és a kereskedelmi képviseletek jóváhagyásához kötötten üzletelő szervezetek arányát jelzi a külkereskedelemben érdekelt szervezetek megoszlása 1924/1925-ben: az import 86,6 százaléka jutott az állami intézményekre, 6,4 százalék az állami kézben levő részvénytársaságokra és 3,8 százalék a szövetkezetekre, míg az exportban a megfelelő arányok 47,3, 31,6, illetve 12,5 százalékot képviseltek (Akademija Nauk SzSzSzR [1960]). A részesedé- sek egyértelműen jelzik: teljesült a magánszektor visszaszorításának követelménye.

„A külkereskedelmi monopólium eredménye, hogy gazdaságunk két élesen elkü- lönülő szférára bomlik: a belkereskedelmire és a külkereskedelmire, vannak belső árak és külsők, valutánk vásárlóereje különbözik az országon belül és a határokon túl.” írta 1925-ben L. N. Jurovszkij (1882–1938). Megállapítását a Goszbank valutaforgalmi igazgatóságának vezetőjeként vetette papírra. Az odesszai születésű fiatal- ember felsőfokú tanulmányait a szentpétervári Műszaki Intézet Elektrotechnikai Szakán kezdte, ám egy hónap múlva A. A. Csuprov⁷ támogatásával statisztikára vál- tott, és az egyik legjobb előmenetelű hallgatóként kétéves müncheni ösztöndíjban részesült. A bajor fővárosban L. Brentano (1844–1931) katedraszocialistaként ismert közgazdász vezetése alatt az orosz gabonakivitel szervezetéről és fejlődéséről írt dolgozatot, ami nemcsak azzal járt, hogy művét két évre rá kiadták Stuttgartban, de a müncheni egyetem doktori címet is adományozott érte. Hazatérve, az újságírásnak szentelte magát, részvényese lett a liberális értelmiség szócsövének, a „Ruszszkije vedomosztyi” (Orosz Hírek) című lapnak⁸, ahova gazdasági tárgyú cikkeket írt. Ké- sőbb tanított a Moszkvai Kereskedelmi Intézetben, amíg 1915-ben be nem hívták a hadseregbe. Leszerelését követően az ideiglenes kormány élelmezési minisztériumá- ban a statisztikai-gazdasági részleget irányította; az októberi fordulat után Szaratovba távozott, a helyi közgazdasági intézethez. Az új hatalomhoz ellenszenvvel viszo- nyult, igaz, már 1918-ban egy cikkében úgy vélte: „A bolsevikok uralmához a lakos- ság jelentékeny csoportjainak fűződik érdeke.” (Ruszszkije Vedomosztyi [1918]

7 Csuprovról lásd Holka [2016c] 539–551. old.

8 A lapról lásd Holka [2016c] 541. old.

(15)

3. old.) Az intézetben az ő kezdeményezésére indult egy kutatás, amelynek célja volt kideríteni, hogy a forradalmak idején miként alakult a parasztok kizsákmányolása, mérleget vonva arról, mit nyert, és mit veszített a parasztság a forradalmi átalakulá- sok során (Mespoulet [2002]). Szaratovból 1921 őszén tért vissza Moszkvába, ahol a Központi Statisztikai Hivatal külföldi országok statisztikájáért felelős részlegét ve- zette. Ugyanakkor egyre aktívabban bekapcsolódott a Pénzügyi Népbiztosság mun- kájába is, mígnem 1922-ben a Goszbank öttagú Emissziós Tanácsának a tagja nem lett, és bár közben letartóztatták, és csaknem száműzték az országból, egy évvel ké- sőbb a népbiztosság kebelén belüli Valutaforgalmi Hivatal vezetőjévé lépett elő.

Tudósként igyekezett a banki gyakorlatban is érvényesíteni meglátásait, a valuta védelmében a pénzügyi piacokon megszokott műveleteket vetve be, szükség esetén valutapiaci intervenciókhoz folyamodva. Jurovszkij ebbéli tevékenysége pénzügyi jellegű munkákban ugyancsak testet öltött, az 1930-tól mellőzött szakember elsősor- ban olyan művei révén lett ismert, mint a szovjethatalom 1917 és 1927 közötti pénz- ügyi politikájáról 1928-ban megjelent kötete.

Jurovszkij megállapításának oka a gazdaság kettéhasadásáról annak következmé- nye, hogy a külkereskedelmi monopólium érvényesítését nem kísérte a valutagazdál- kodás monopóliuma: a cservonyec „konvertibilitásának” útjába 1926-ig nem állítot- tak akadályokat, így „szovjet rubelként” jegyezték a világ pénzügyi piacain, ahol árfolyama nagyfokú stabilitást mutatott (és csak 1926 decemberében ingott meg enyhén).

Feléledt külkereskedelem: az iparilag fejlett partnerek

A külkereskedelem vérszegénysége viszonylag rövid idő alatt megszűnt. A ke- mény valutává lett cservonyec bevezetése több szakaszban történt, igénybe vette az 1921 és 1924 közötti időszakot. A külkereskedelmi forgalom összesítésében ezért a Központi Statisztikai Hivatal tíz évet összegző kiadványában kétféle értékmérő szerepelt: az első időszakra a háború előtti aranyrubelek, majd az 1924/1925-es évtől az új pénznem. A kereskedelem megindulását jelzi, hogy a kivitel az 1921-es 20,1 mil- lió aranyrubelről két év múlva a tízszeresére emelkedett. A kapcsolatok további élénkülését tükrözi, hogy az 1924/1925-ös esztendő 575,2 millió cservonyecet elérő exportja egyenletesen bővült, és 1926/27 év végére 770,5 millió cservonyec lett. A kivitel kezdetben eltörpült a behozatalhoz képest, az import 1921-ben az export tíz- szeresére rúgott. A kivitel 1923-tól kezdve azonban felzárkózott, és 61,7 millió aranyrubellel a behozatal fölé kerekedett, rá egy évre pedig a külkereskedelmi több- let ennek már a kétszeresére emelkedett. A következő két esztendő a folyamat meg-

(16)

torpanását hozta: a külkereskedelmi szaldó 1924/1925-ben előbb jelentős, 148,2 millió cservonyecnyi mínuszba fordult, ám ez egy évre rá a felére mérséklődött, majd az egyenleg 1926/1927-ben ismét pozitív lett. Ekkor már 770,5 milliós kivitel állt szemben 712,7 milliós behozatallal (CSzU [1927] 394–395. old.).

A kereskedés országok szerinti dinamikája követte a partnerekkel létesített kap- csolatteremtések előrehaladását. A kivitelben az arányokat tekintve 1921-ben Anglia foglalta el Németország háború előtti első helyét 46,3 százalékkal, miközben a weimari köztársaságra mindössze 8,2 százalék jutott. Ám 1923/24-ben Németország már csak alig négy százalékkal maradt el az Angliába irányuló kivitel 21,9 százalé- kos szintjétől, mely különbség megmaradt az 1926/1927-es esztendőben is, amikor Németországba tartott a szovjet export 22 százaléka. Ekkorra a kivitelből a többi fejlett nyugati hatalom (Franciaország, Olaszország, Egyesült Államok) együttesen sem részesedett 15 százaléknál nagyobb mértékben.

Anglia a háború utáni gazdasági visszaesést és a munkanélküliséget exportvezé- relt növekedéssel orvosolta volna, ha talál a kereskedelem finanszírozásához eszkö- zöket (Williams [1992]). Ez is magyarázza, hogy felkarolta az oroszországi újjáépíté- si nemzetközi konzorcium tervét, amely kötvények kibocsátásából merített volna forrásokat az ügyhöz. Bár az 1920-as években a Szovjetunió számára a legjelentő- sebb partnerré lépett elő, a helyzet nem mondható kölcsönösnek: a szigetország im- portjából a szovjet állam 1926-ban csak 1,9, exportjából 1,6 százalékkal részesedett, mindkét vonatkozásban messze elmaradva az 1909–1913-as évek átlagában észlelt 5,7, illetve 4,0 százalékos szinttől. A jóvátétel teljesítésével bajlódó Németország is tőkehiánnyal küzdött, esetében Oroszország súlyának csökkenése még feltűnőbb:

míg importjának a cári időkben 15,2 százaléka származott keletről, és az export 7,6 százaléka irányult oda; 1926-ra a megfelelő arányok csak 3,0, illetve 2,7 százalé- kot értek el (Kumikin [1967]).

Az Egyesült Államok 1917 augusztusában lépett be az első világháborúba, s T. W. Wilson elnök menten kinevezte az akkor még bányamérnökként dolgozó Hoovert, a későbbi elnököt a hadigazdaság egyéb intézményei mellett újonnan alakí- tott USFA (US Food Administration – az Egyesült Államok Élelmiszerügyi Hivata- la) élére. A szervezet a frontokon küzdő szövetségesek igényeinek kielégítésére, rögzített árakon vette át a mezőgazdasági terményeket, és hatalmas propagandamun- kát fejtett ki, az ország „hazafias érzelmű” népét „Az élelem nyeri a háborút” (Food will win the war) jelszó jegyében takarékosságra és az élelmek tartósítására, valamint a „győzelem kertjeinek” létesítésére és művelésére buzdítva. Mindezzel a hazai élel- miszer-fogyasztás 15 százalékos csökkenése mellett sikerült megháromszorozni a kivitelt. A farmerek gazdálkodására ösztönzőleg hatott a kereslet megugrása, fejlesz- tésekbe fogtak, traktorokat vásároltak, ám a harcok végeztével az európai országok- ban a fizetésképtelenség és a termelés beindítása visszanyeste a termények árait. A keletkezett többlet leapasztását csak átmenetileg enyhíthette az európai újjáépítés

(17)

elősegítésére az USFA utódjaként létrehozott, 1919 és 1922 között tevékenykedő Amerikai Segélyhivatal, amelynek szintén Hoover lett az igazgatója: eljuttatott 4 millió tonna búzát 23 országba, közöttük Oroszországba is a volgai éhínség enyhí- tésére (nagy feltűnést, egyben hatósági nemtetszést eredményezve). Ám ezzel együtt a búza belföldi ára már 1920-ra a felére zuhant, s az évtized elejére mezőgazdasági válság alakult ki, amit jeleztek a szövetségi statisztikai szolgálat kilátásokról szóló, havonta készített jelentései is. A Mezőgazdasági Minisztérium Statisztikai Irodáján belül már 1905-ben a szövetségi államok becsléseinek véglegesítésére létrejött a Termésjelentési Bizottság, amely első előrejelzését 1911-ben tette közzé, és amit a háború idején külön forrásokkal segítettek, hogy kiszolgálja a felduzzadt információ- igényeket. Tevékenysége a háborút követően folyamatosan bővült, kiterjesztette a megfigyelt termények körét, finomította becslési eljárásait, kiterjedt tudósítói hálóza- tott működtetett (USDA [1969]), és 1925-ben első ízben népszámlálásoktól független mezőgazdasági cenzust hajtott végre.

Az adósból egyszeriben hitelezővé vált Egyesült Államok Oroszországgal kap- csolatosan osztotta a szövetségesek véleményét, miszerint a bolsevikok uralma nem lehet tartós. Hoover, aki 1921-től kereskedelmi miniszterként gondozta a külgazda- sági kapcsolatokat, ellenezte a szovjet állam diplomáciai elismerését, a kereskedelmet pedig a rendszer megingatásának eszközeként fogta fel, ezzel átigazolva azt a külpolitika fegyvertárába. Kezdeményezésére az Egyesült Államok kereskedelmi attaséi 1921-től kezdve jelentéseiket nem is a Külügyminisztériumnak, hanem a Kül- és Belkereskedelmi Iroda számára küldték meg. Az iroda 1912-ben jött létre a Ke- reskedelmi és Munkaügyi Minisztérium Ipari és Statisztikai Irodáinak összevonásá- val, feladatául tűzték ki üzleti felmérések, kutatások elkészítését, külkereskedelmi lehetőségek felkutatását; 1923-tól hozzá került még a kincstár vámstatisztikai részle- ge is. Ilyen szervezeti háttérrel támogatott adatok alapján körvonalazódott a szovjetekkel szemben követendő magatartás, miszerint az amerikai kereskedők saját fele- lősségükre, saját kockázatukra köthetnek velük üzleteket (Williams [1992]). Állami hitelek, hitelgaranciák szóba sem jöttek. Így állapíthatta meg a moszkvai kormány- lap, hogy „Az Egyesült Államokból származó import 70 százalékát rövid lejáratú banki és vállalati hitelek fedezik, ami a növekvő bizalom jele.” (Izvesztyija [1925]

n. a. old.).

A szovjet kivitel egészén belül az Egyesült Államok részesedése 1927-re nem ér- te el sem az angol, sem a német reláció egyhetedét; az import tekintetében viszont 20,4 százalékos arányával megközelítette a Németországból bevitt árukét (22,7 szá- zalék) (CSzU [1927] 398–399. old.). A forgalom aránytalanságát mutatja, hogy ezzel szemben Szovjet-Oroszország az Egyesült Államok kivitelében és behozatalában 1926-ban egyaránt az egyszázalékos arány alatt maradt (Kumikin [1967]). A Szov- jetunióból származó import vonatkozásában ugyanilyen helyzetben volt Franciaor- szág is, mivel behozatalából a proletárállam 0,42 százalékkal részesedett.

(18)

Koncessziók az újjáépítésben

A tőkének még a korban megszokott módon történő beáramlását is meggátolta a bizalom hiánya: míg a kapitalista környezet elzárkózott a hitelek nyújtásától, a szovjet vezetés nem fogadta a cári időkből ismert befektetőket, és minden ilyen kísérletet a gyarmati országokban alkalmazott kapitulációs rendszerrel azonosított. A külügy- miniszter 1922 őszén a fél éve felvetett nemzetközi konzorciumot az Oroszország kizsákmányolására létrehozott nemzetközi kapitalista frontnak nevezte (Izvesztyija [1922]). A külkereskedelmi monopólium gátjain a koncessziós megállapodások nyi- tottak keskeny zsilipet, ügyüket természetesen dekrétum szabályozta, amely 1918- ben született, ám 1920-ig a háború sújtotta világban írott malaszt maradt. Ugyan létrehozták a Koncessziós Főbizottságot 1923 augusztusában, elnöke előbb G. L.

Pjatakov⁹, majd 1925-től L. D. Trockij¹⁰ volt, ám a döntések az ügyek súlyától füg- gően hol a Népbiztosok Tanácsában, hol a párt legfelső vezetésében, a Politbüróban születtek. Trockij bukása után első embere V. N. Kszandrov (1877–1942) lett, aki ezzel távozott a VSzNH elnökségében betöltött posztjáról, és úgy látta, a jövőt a tervszerűség jelenti, véget kell vetni annak, hogy az intézmény nem kezdeményezi, hanem csupán fogadja a koncessziós ajánlatokat (Butkovszkij [1928]).

A koncesszióra vállalkozókat korlátok közé szorította a külkereskedelmi monopó- lium: a nyersanyag és a berendezések importját a kereskedelmi képviseleteken ke- resztül kellett lebonyolítaniuk, nehogy emeljék az árakat és csökkenthessék a bevitt állóeszközök értékét vagy növelhessék a hazautalt nyereséget; az importra az enge- délyt a szovjet szervek adták meg, miután megvizsgálták a megrendeléseket, a do- kumentumokat és a kalkulációkat. A nyereség átutalása körülményes módon történt, az ügyet előbb szemügyre vette az illetékes, majd a Pénzügyi, végül a Külkereske- delmi Népbiztosság.

Az első koncessziós megállapodás 1921-ben voltaképpen hosszabbítás volt, még- pedig az 1869-ben alapított dán Det Store Nordiske Telegrafselskab (Nagy Északi Távíró Társaság) működésének folytatására, amelyik Észak-Európa és Kína, illetve Japán között létesített kapcsolatot részben tenger alatti kábelek révén. Hasonlókép- pen hosszabbítottak az angol Indo-European Telegraph Company-val (Indo-európai Távíró Társaság) is (az 1853 és 1856 között zajlott krími háború után az angolok elérték, hogy a London-Calcutta sürgönyvonal vezetékei Odesszán, a Krím félszige- ten és a Kaukázuson át tartsanak keletre).

A véglegesítés előtt elakadt viszont az élete javát Oroszországban leélt skót L. („Andrejevics”) Urquhart (1874–1933), a „bányák cárjának” próbálkozása kon- cesszió megszerzésére. A forradalom előtt „Russo-Asiatic Consolidated Company”

9 Pjatakovról lásd Holka [2015b], [2016e].

10 Trockijról lásd Holka [2016a], [2016d].

(19)

(Orosz-ázsiai Fuzionált Vállalat) nevű cége ellenőrizte az Urál, Kazahsztán és Kelet- Szibéria vidékein, összesen egymillió hektárra kiterjedő területen a réz, a cink és a vasérc kitermelését, valamint az ezüst és az ólom bányászatát (az utóbbiak adták 1908 és 1917 között az oroszországi felhozatal 60 százalékát). Az államosítás után kártalanítást követelt, amit elutasítottak, majd az angol-orosz kereskedelmi megálla- podás megkötését követően négy üzemét szerette volna koncesszióba megkapni. A genovai konferencián a brit kompenzációs igények összegének egyharmadát magáé- nak tudó Urquhart a kártalanítást követelő brit egyesület vezetőjeként vett részt;

1922 nyarán Kraszinnal tárgyalva, Lenin támogatását maguk mögött tudva már elő is készítettek egy 99 évre szóló szerződést (előirányozva bizonyos kompenzáció kifize- tését, és dűlőre jutva a döntőbíróság sokat vitatott összetételével kapcsolatban), aminek aláírása azonban a Politbüro közbelépésére elmaradt (Koszih [2015]).

Sikert sikerre halmozott viszont az odesszai felmenőkkel rendelkező amerikai A. Hammer (1898–1990), aki végzettsége szerint orvos volt. A volgai éhínség idején vetődött Oroszországba, a Külkereskedelmi Népbiztossággal kötött megállapodás alapján prémekért, kaviárért és drágakövekért cserébe 1 millió bushel búzát (1 bushel = 27,22 kg) indított útnak; majd folytatta egy tábori kórházzal és orvossá- gokkal. 1921 novemberében cége húsz évre szóló koncessziós megállapodást kötött azbeszt kitermelésére a jekatyeringrádi kormányzóságban. Ott a társaság iskolát, bölcsődét épített, munkásainak bérezése azonos volt az állami vállalatoknál dolgozó- kéval. Cserébe a bevétel tíz százaléka az államot illette meg. A kitermelés kiugróan magas önköltségére hivatkozva az üzem 1926-ban beszüntette tevékenységét, és azt rá egy évre átvette az Uralazbeszt tröszt. Hammer 1925 szeptemberében további, tíz évre szóló koncessziós megállapodást kötött ceruzák és írószerek gyártására, ahova a nürnbergi Faber cégtől szerzett be gépeket, és hívott mérnököket.¹¹ A vállalkozó az 1920-as években nyolc évet töltött a Szovjetunióban, legendás műkincsgyűjtőként lett ismert, ám szerepe ennél jóval jelentékenyebb volt: 38 nagy amerikai céget kép- viselt (közöttük volt az American Tool Works [Amerikai Szerszámgyár] és a Ford Motor Company [Ford Motorvállalat] is), s a külkereskedelmi monopóliumtól füg- getlenül jogot szerzett szovjet nyersanyagok értékesítésére azzal a feltétellel, hogy a Szovjetunióba irányuló bevitel ne haladja meg a kivitelt (Stutton [1968]).

A kudarcok közé tartozott végkimenetele szempontjából az ún. Lena Goldfields (Lena aranymezők). A Politbüro döntése az aranykitermelésre létrejött koncesszióról 1923-ban született meg. Egy brit bankkonzorciummal 1925 novemberében kötöttek szerződést, egyrészt (30 évre) a Léna-Vityimi körzet kincseinek kitermelésére, más- részt (50 évre) az Altaj hegységben fémbányászatra és az Urálban rézkitermelésére.

A vállalkozás egy sor új fémfeldolgozó üzemet tervezett építeni, bányákat készült

11 A gyár idővel felvette a munkások jogaiért küzdő két olasz származású amerikai anarchista, N. Sacco és B. Vanzetti nevét (akiket 1927-ben kivégeztek). Termelését 2003-ban szüntette be, 2007-ben megmaradt épüle- teit lakópark építése miatt lebontották.

(20)

nyitni, és évente 700 pud arany kitermelését ígérte (a termelés 5-7 százalékát a szovjet kormánynak juttatva) azzal, hogy a koncesszió lejárta után az állóeszközöket átadja a szovjet kormánynak. A tervezettnél jóval korábban, 1929-ben fel kellett függeszteniük tevékenységüket a vendéglátók keltette zűrzavar közepette: a szak- szervezet támasztotta követelések nyomán kitört botrány döntőbírósági tárgyalásba, majd a külföldiek kiutasításába torkollott, akiknek tulajdona a szovjet államé lett (1934-ben kaptak javaslatot a kártalanításra, amelyre végül 1968-ig kellett várniuk).

Ám előtte, 1927-re a 12 ezer munkást alkalmazó vállalkozás az ország legnagyobb aranykitermelője lett, a Szovjetunióban jövesztett, 1 800 pudnyi nemesfém 30 száza- léka innen származott – szögezte le áttekintésében a külföldi koncessziókról a Kon- cessziós Főhivatal egy munkatársa (Butkovszkij [1928]). Az összefoglaló szerint 1922 és 1927 között a szovjetek összesen 163 koncessziós szerződést kötöttek, közü- lük kereken félszáz különböző okok miatt az időszak végére megszűnt. Az áttekintés 92 megállapodást ítélt olyannak, amely eleget tett az ismérveknek: a külföldi tőkések jogot kaptak rá, hogy ipari vagy kereskedelmi vállalatokat szervezzenek a Szovjet- unióban, vagy műszaki segítséget nyújtsanak szovjet vállalatoknak. A vegyesvállala- tokat leszámítva, „tiszta koncessziók” közül a legtöbb, 23 a feldolgozóipar területén működött, ezt követte a bányászatban jegyzett 17 vállalkozás. A külkereskedelemben számuk három volt, amelyekhez hat, szovjet részvétellel alapított cég társult. Rendel- tetésük a szovjet cikkek világpiacra juttatásának elősegítése és a külföldi vállalatok bevonása volt a gazdasági életbe (a szerző szerint a külkereskedelmi monopólium magyarázza, hogy a 16 létező vegyesvállalat közül a legtöbb ezen a területen alakult). Bár a teljes külkereskedelmi forgalomból 1924/1926-ban mindössze 2,7 százalékkal részesedtek, egyes cikkek kivitelében döntő szerepet játszottak (a cement 100, a toll 70, a kőszén 55 százalékával).

Szemérmesen hallgat az összefoglaló azonban a németekkel kötött, korai hadiipa- ri együttműködési megállapodásból fakadó koncessziókról, amelyek célja a vegyipa- ron kívül a repülőgépgyártás fellendítése volt. Közülük a Junkers esete a tőkehiány miatt felemás eredményt hozott. A titkos megállapodást alig pár nappal a rapallói szerződés aláírása előtt kötötték meg (szövegét a dessau-i üzenet álcázásként „lipcse- iként” említette); a 30 évre szóló szerződést nyolc hónapra rá írták alá. A szovjet fél repülőgépgyár létesítésére területet adott bérbe a Moszkva melletti Fili településen, már az első évben elvárva 75 repülőgép és 37-38 motor elkészítésén kívül a gyártás- hoz szükséges alumínium folyamatos szállítását és egy tervezőiroda felállítását azzal, hogy öt év elteltével a német mérnökök és munkások átadják helyüket az általuk betanított szovjet személyzetnek. Az előállítani tervezett évi 300 repülőgép felét a szovjetek vették volna meg, a többit a németek. A németek a maguk részéről azt a feltételt támasztották, hogy megindíthassák a légi közlekedést Svédország és Perzsia között, valamint, hogy a Szovjetunió területe fölött légi felvételeket készíthessenek.

Az akadozva haladó együttműködésből négy év alatt száz repülőgépre futotta. 1926-

(21)

ban azonban a szerződést felbontották, ügye döntőbírósági tárgyaláson folytatódott.

Ennek egyik mellékszálaként a németek perelték A. N. Tupoljev (1888–1972) terve- zőmérnököt, aki állításuk szerint eltulajdonította a fémből épült szárnyaknak a cég tulajdonát képező szabadalmát (Kapisztka [2001]).

A koncessziók tőkebevonásban játszott szerepét mutatja, hogy az ígéretekkel együtt 1927-ig 90 millió (német cégektől 21, angoloktól 16, amerikaiaktól 5 millió) rubel befektetés volt várható; az azt megelőző három évben a koncesszióra vállalko- zók saját tőkéjüket maguk által felvett hitelekkel támogatták meg, összesen 83 millió rubelnyi értékben. A külföldiektől az államkincstárnak adók és illetékek formájában 1924/1925-től növekvő mértékű bevételei származtak: az első két évben 14-14 mil- lió, majd 26 millió rubel (amivel egyébként az összes, növekvő adóbevételen belüli arányuk 0,78 és 0,56 után az utolsó esztendőben felkúszott 1 százalék fölé) (CI [1929]). A legtekintélyesebb bevételeket a fakitermelő ipar nyújtotta, 1922-től 1926-ig 16 millió rubellel gazdagítva az államot, majd a külkereskedelmi (11 millió) és a távirati (8,6 millió) koncessziók következtek.

A „koncesszió fordítottjának” nevezte a technológia átadását szolgáló műszaki segítségnyújtást a kérdés későbbi kutatója, A. C. Stutton (1925–2002) brit-amerikai közgazdász, amennyiben a fogadó fél fizet a szolgáltatásokért. Ő a Stanford Egyete- men 1919-ben alakított Hoover Intézetben, az 1960-as években végzett kutatásai során arra jutott, hogy mivel az orosz ipar az 1920-as évek derekán is alapvetően az 1913-as színvonalon állt, a nyugati technológia behatolása az iparágazatok 95 száza- lékát érintette (Stutton [1968]). A koncessziókról szóló áttekintésben Butkovszkijnál [1928] 23 műszaki segítségnyújtáshoz sorolt egyezmény szerepelt, közülük 21 volt érvényes a bányászatban, kettő pedig a feldolgozóiparban.

Irodalom- és forrásjegyzék

AKADEMIJA NAUK SZSZSZR [1960]: Szovjetszkoje narodnoje hozjajsztvo v 1921–1925 gg.

Izdatyelsztvo Akademija Nauk SzSzSzR. Moszkva.

BOGDANOVA,JE.L.–CSUPLATOV,A.N. [2010]: Tamozsennaja sztatyisztyika vnyesnyej torgovlji.

ITMI. Szankt-Peterburg.

BUTKOVSZKIJ, V. P. [1928]: Inosztrannije konceszszii v narodnom hozjasztve SzSzSzR.

Goszudarsztvennoje izdatyelsztvo. Moszkva. http://istmat.info/node/47502

CI (СТАТИСТИЧЕСКОЕ ИЗДАТЕЛЬСТВО ЦСУ СССР) [1929]: Sztatyisztyicseszkij szpravocsnyik SzSzSzR za 1928 g. Sztatiszticseszkoje izdatyelsztvo. Moszkva. http://istmat.info/node/20228 CSzU (CENTRALNOJE SZTATISZTICSESZKOJE UPRAVLENIJE SZSZSZR) [1927]: Itogi gyeszjatyiletyija

szovjetszkoj vlasztyi v cifrah 1917–1927. Moszkva. http://istmat.info/files/uploads/

38460/itogi_desyatiletiya_sovetskoy_vlasti_v_cifrah_1917-_1927_gg.pdf

FEDERAL RESERVE BANK OF ST.LOUIS [2017a]: Index of Physical Volume of Industrial Production for Great Britain. https://fred.stlouisfed.org/series/A01181GBA324NNBR