Statisztika és szovjethatalom: a virágzás kora (1917–1927) VI.

Holka László,

a Központi Statisztikai Hivatal vezető-főtanácsosa

E-mail: Laszlo.Holka@ksh.hu

Statisztika és szovjet- hatalom: a virágzás kora (1917–1927) VI.

„A hagyományos társadalmakban a termékenység és a halandóság magas. A modern társadalmakban a termékenység és a halandóság alacsony. A kettő között van a demográfiai átmenet.” (Demeny [1972] 154. old.) A modernizáció radikális útjára terelt Oroszországban 1917 után a kortársak csak sejtették, hogy a születés- számok 1914 előtt megkezdődött apadása, a házasság és a család szerepének mó- dosulása a változó világ velejárója (igaz, egyes demográfusok hangot is adtak fel- tevéseiknek). Kései utódaik a XX. század végén a folyamatok elemzéséből adatok- kal alátámasztva leszűrték a következtetést: a cári birodalmat sem kerülte el az átmenet, a viharos ütemű tőkés fejlődéssel, a hagyományos paraszti társadalomra jellemző családi élet alapjainak megingásával a népesség demográfiai magatartása tekintetében Oroszország is megkezdte az utat, amelyet a nyugati országok lakói jártak (Visnyevszkij [2006]). Mondhatni, a birodalom a forradalmak évére a „de- mográfiai átmenet állapotába” került. Az adatínség a polgárháború éveiben csonka és erősen töredezett kiindulási alapot kínált a népesség vizsgálatához, a hadicse- lekmények eredményeként követhetetlenné váló népességmozgások viszont adat- éhséget gerjesztettek, ám a demográfia alapvető jelenségeinek frissebb adatai csu- pán részlegesen voltak hozzáférhetők. A társadalmi viszonyokban a világháború, a polgárháború, az éhínségek, a hadikommunizmus és az új gazdaságpolitika nyo- mán gyökeresen új jelenségek tűntek fel, de ezeket csak a népesség egy részére, csupán csonkán lehetett vizsgálni. Ebből fakadóan az 1920-as évek Szovjetuniójá- ban zajló demográfiai folyamatok kortársak tollából született leírásai illékonyak- nak bizonyultak, mindmáig tartó, újabb és újabb kutatások igazítják ki megállapítá- saikat. Az 1920-as évek elejére a forrásokat a polgári anyakönyvezés bevezetése és a népszámlálások eredményei bővítették: a háborús veszteségek áttekintése mellett lehetőséget nyújtottak az ország népesedési folyamatainak ábrázolására a hivatalos statisztikában. Az országban ezen kívül több demográfiai műhely működött, jelen- tős szerepet játszottak bennük az orvosok, akik újszerű feladatok elé állították a

népességtudományt: rokontudományként szárba szökkent, majd az 1930-as évek végén alakváltozáson ment keresztül a társadalmi higiénia.

A népességi katasztrófa azonosítása

Minden háború csapást mér a népességre és összetételére, a hadakozások követ- keztében csökken a születések száma, megugrik a halálozásoké, akadoznak a házas- ságkötések. Ha a háborút forradalmak, újabb háborúk és még egy polgárháború is követi, úgy az ezeket elszenvedőkre a csapások csapása sújt. Az orosz közegészség- ügyben dolgozók erejüket megfeszítve igyekeztek felszámolni az öldöklések közve- szélyes következményeit, ám egyes járványok kifogtak rajtuk, munkájuk során nem a nyilvántartás jelentette az elsőrendű tennivalót. Így az első világháború után, a harci cselekmények lezárulásával embert próbáló feladat volt Oroszországban összegezni a világégés emberéletekben megkövetelt áldozatainak számát. Annál is inkább, mivel az 1917. februári forradalomtól kezdve bomlásnak indultak a hadügyminisztérium egészségügyi igazgatósága alá tartozó szervezetek, szaporodtak a fennakadások a veszteségek nyilvántartásában. Ez a tevékenység az októberi fordulatot követően még szakadozottabbá vált: változtak az alkalmazott eljárások, és legfőképpen több- ször változott a feladatokat végzők személye. Közben leszerelt a „régi” hadsereg, és megkezdődtek a polgárháborús cselekmények, ami együttesen már a kétféle hadako- zás közötti határvonal meghúzását is lehetetlenné tette.

Az első kísérlet a számbavételre 1920-ban történt, amikor bizonyos V. G.

Avramov [1920] a hadügyminisztérium katona-egészségügyi nyilvántartásából szár- mazó, 1914 augusztusa és 1916 decembere között keletkezett kartotékok délnyugati és északi frontra bontott állományait összegezve, megkísérelte felmérni a helyzetet.

Adatai szerint a harcokban elesett 703,2 ezer katona, hadirokkant lett 3,5 millió fő, eltűnt 2,3 millió. A szerző rámutatott adatai részlegességére, és úgy vélte, hogy eze- ket legalább tíz százalékkal ki kellene igazítani.

Az első világháború során elszenvedett emberveszteségekről a korban legelterjed- tebb szám a 2,5 millió volt. Az adatot a tekintélynek számító V. G. Mihajlovszkij (róla lásd bővebben Holka [2015] 853. old.) vetette papírra az 1920. évi népszámlá- lás első kötetéhez írott előszavában (Popov–Mihajlovszkij [1920]). A számadat szár- mazása mindmáig találgatásokra ad okot: Mihajlovszkij az 1914 és 1918 között el- esett orosz katonák számát 1 700 ezerben adta meg, amit megtoldott még egyéb okok következtében elhunyt 800 ezer fővel. „Nem ismeretes, hogy ez az adat valamilyen számítások eredménye, vagy pedig Mihajlovszkij a külföldi sajtóban széltében-

hosszában idézett számot használta.” – írta a téma kutatója 1960-ban (Urlanisz [1960] 146. old.).¹

A kérdés tisztázására bizottság is létrejött az Egészségügyi Népbiztosság kebelén belül. Tagjai igyekeztek minél kiterjedtebb kutatásokat végezni a hadban álló hadse- reg veszteségeinek tisztázására. Három év elteltével kiadott publikációjukban termé- szetesen figyelmeztetnek a buktatókra: „A veszteségek pontos adatainak megállapí- tása általában, miként különböző kategóriánkénti tisztázása, azaz elesettek, sebesül- tek, sérültek, hadifoglyok, valamint eltűntek szerinti feltárása is mérhetetlen nehéz- ségekbe ütközik a megfelelő, akár csak nyers, de kellőképpen teljes és megbízható anyag hiányában.” (Szazonov [1923] 161. old.). Végeredményben ők szintén 1,7 milliós veszteségről számoltak be, ismereteik szerint a fogságba esett 4,3 millió ka- tonából 245,5 ezer belepusztult sebesüléseibe vagy betegségek következtében hunyt el. A bizottság számításai szerint az eltűntek száma elérte a 200 ezret, a menekülteké a 10-15 millió főt, míg az 1914 és 1916 közötti közvetett emberveszteséget legalább 6 millió főre becsülték (Binstok [1923], Gran [1923]).

A háború népességi folyamatokra gyakorolt hatását vette górcső alá a bizottság- ban tevékenykedő, katonaorvosi végzettségű pétervári statisztikus, Sz. A.

Novoszelszkij (1872–1953), aki a forradalom előtt a Főtisztiorvosi Hivatal egészség- ügyi statisztikai részlegét vezette. Oroszországban ő állította össze első ízben a teljes halandósági táblákat 1896/1897-re, amelyeket 1916-ban tett közzé „A halandóság és az élettartam Oroszországban” című munkájában (Novoszelszkij [1916]). Ezeket a számításokat (esetenként V. V. Pajevszkijjel (1893–1934) karöltve) az 1920-as évek során mindvégig folytatta, az 1910., 1911., 1913., 1920. és 1923. évre Szentpétervár- ra (Pétervárra), majd az 1926/27-es esztendőre Oroszország egészére. Ebben az évti- zedben előbb a kormányzósági statisztikai részleg munkatársaként dolgozott, és az orvostovábbképző intézetben oktatott. „A háború és a természetes népmozgalom”

címmel az Egészségügyi Népbiztosság bizottságánál közzétett publikációjában az 1920. évi népszámlálás előzetes eredményeire támaszkodott (Novoszelszkij [1923]).

A háború méreteinek bemutatását a hadviselő országok mozgósítási adatainak össze- hasonlításával kezdte, és kora közelmúltjának történéseit A. A. Csuprovnak a Ruszszkije Vedomosztyi (Orosz hírek) hasábjain 1916-ban (Holka [2016b] 541. old.) alkalmazott kifejezését használva jellemezte: demográfiai katasztrófa. A forrásokat illetően Novoszelszkij felhozta, hogy a statisztikai bizottsághoz a helyi szervektől érkező jelentések csak az 1914-es esztendőre nevezhetők teljes körűeknek, a helyzet a viszonyok szétzilálódása következtében annyira megromlott, hogy 1916-ra már szinte nem volt megbízható adat – azt követően pedig a pravoszláv egyház anya- könyvei jelentették az egyedüli támpontokat. Ám Novoszelszkij így is leszűrte a

1 A történész és demográfus B. C. Urlanisz (1906–1981), akinek műve klasszikusnak számít az első világ- háborús hadviselő felek emberveszteségeit felbecsülni szándékozó munkák sorában, elöljáróban leszögezte, hogy a veszteségekre vonatkozó adatok terén a helyzet az 1920-as évek óta nem sokat változott.

következtetést: 1916-ra a háború első éveiben a születésszám Oroszország európai részének 41 kormányzóságában a falusi lakosság körében 15, a városiban 9 száza- lékkal csökkent, főleg, mert a férfiakat a parasztság köréből hívták be. Megállapítása szerint még 1920-ban sem állt helyre a háború előtti termékenység szintje. Tanulmá- nyának egyharmada a házasságkötések alakulását taglalta; adatai szerint számuk 1915-re az utolsó békeévben (1913-ban) kötött frigyeknek mindössze 58 százalékát érte el (azzal a kiegészítéssel, hogy az európai területeken az egyházi illetékesek a kormányzóságok székhelyeire, azaz a legnagyobb városokra nem adtak meg adato- kat). A Novoszelszkij rendelkezésére álló információk szerint az összes hadviselő állam közül Oroszországban volt a legtekintélyesebb a visszaesés: a legnagyobb zuhanás idején ugyanez a mutató Angliában 10, Németországban 48, Magyarorszá- gon 68, Franciaországban 70 százalék volt. Számításai szerint a háború következté- ben Oroszország-szerte 1 millió 700 ezer frigyet nem kötöttek meg. Együtthatót is kalkulált, az ezer főre jutó házasságkötések száma Péterváron 1913-ban 6,3 volt, a háborús évek visszaesése után 1920-ban pedig a „világrekord” 27,7-re szökött fel (Moszkvára a mutató 5,8, illetve 19,6 volt). Ezt követően a születésszám alakulását kísérelte meg szemügyre venni, ám egyre gyérebb adatsorok álltak rendelkezésére:

míg az 1912 és 1914 közötti évekre Oroszország európai részének még mind az 50 kormányzóságára elérhetők voltak adatok, az 1912–1915-es időszakra már csak 41, 1912-től 1916-ig 18, 1917-ig pedig mindössze 7 kormányzóságra (Pétervár és Moszkva számai mindvégig rendelkezésre álltak). Így a csökkenések átlagos számá- ból kiinduló becslésre volt kénytelen hagyatkozni. Ennek értelmében az utolsó béke- évhez képest a visszaesés 46 százalékos lehetett, aminél Novoszelszkij tudomása szerint csak Magyarország 60 százalékos elmaradása volt tekintélyesebb (ugyanak- kor Németország 49, míg a legkevésbé sújtott Anglia csak 25 százalékos csökkenést mutatott fel). Következtetése szerint Oroszországban a visszaesés a háború évei alatt országosan 4 885 ezer elmaradt születéssel lehetett egyenlő. Az összegzés megállapí- totta: Oroszország polgári lakossága 1914 és 1917 között a házasság és a születés- szám terén szenvedte el a legnagyobb veszteségeket, míg a halálozások viszonylag kiegyensúlyozott képet mutattak. A természetes szaporodás üteme a háború második évétől lefékeződött, majd 1917-től a népesség fogyása vette kezdetét, ami a háborút követő években is folytatódott.

Az agitáció legjobb eszközének nevezte a számok felsorakoztatását a háborúel- lenes propagandában a szerkesztő, V. P. Jefremov, a katonastatisztikai osztály ve- zetője, amikor a Központi Statisztikai Hivatal a világégés kitörésének tízedik év- fordulójára megjelentette az „Oroszország a világháborúban 1914–1918” című kiadványt (CSzU [1925]). A kötet (lásd Holka [2016a] 326. old.) előszavában a hivatal vezetője, P. I. Popov kifejtette: tudatában vannak, hogy az összeállítás rendkívül szűkös forrásokra támaszkodhatott, amit főleg az anyaggyűjtés során előforduló felelőtlenségek magyaráztak és csak kis részben a háború alatti titkosí-

tások. A cári kormány hadügyi vezetői nem kedvelték a statisztikát, csatlakozott Popov felsorolásához az adatgyűjtéssel járó kínokról Jefremov: az illetékesek nem gondoskodtak a részadatok összesítéséről (CSzU [1925]). Az elérhető töredékes adatok alapján Jefremov megrajzolta a háború képét. A hadicselekmények meg- kezdésekor 1 423 ezer fő állt fegyverben, a háború három és fél éve alatt összesen további 14 375 ezer főt mozgósítottak, vagyis behívták a munkaképes korú férfiak- nak csaknem felét. A harctereken 774 400 fő veszett oda – lábjegyzet tudósított arról, hogy számukat külföldi források 1,5, sőt, 2,5 millió főben adták meg, ám ezeket a statisztikai hivatal birtokába került források nem támasztották alá. Továb- bá fogságba esett 3 343 900 fő, rokkanttá vált 348 500. A sebesültek száma hatal- mas volt, csaknem 5 millió katonát ért testi sérülés (CSzU [1925]). A szerkesztő kitért a háború népességszámra gyakorolt közvetett hatására is: a számítások sze- rint a születések száma visszaesett, az ország 6,5 millió újszülöttel lett szegé- nyebb.² Tekintélyes terjedelemben ismertette a kötet bevezetője a háború okozta gazdasági veszteségeket: az idő előrehaladtával az anyagi terhek mértani halad- vány szerint nőttek. A háború minden egyes évben elnyelte a nemzeti jövedelem egyharmadát, ami az életszínvonal folyamatos csökkenésével járt, fedezetként az állam hitelfelvétele szolgált, eredményként pedig egyre kisebb lett a lakossági fogyasztás: 1914-ben negyedével, a következő esztendőben 43, majd újabb egy év múlva 52 százalékkal. Mindezt a pénz elértéktelenedése kísérte, 1917 végére a rubel értékének több mint kétharmadát elveszítette. Az olvasó szemléletes képet kaphatott a háborús erőfeszítésekről abból a felsorolásból, amely a hadsereg napi ellátáshoz felhasznált liszt, dara, hús és más termények mennyiségeit sorolta fel:

szállításukhoz hatvan, ötven vagonból álló szerelvényre volt szükség naponta. Az ipar haditermelését Jefremov a hivatal által 1918 augusztusában végzett ipari és szakképzettségi felmérés (lásd Holka [2015] 849. old.), valamint a hadiipari üze- mekre kiterjedő 1916. évi kérdőíves vizsgálat szembesítésével ismertette megköze- lítőleg, beszámolva annak jelentős mértékű torzulásáról. Egyik következtetése szerint bármilyen nehéz is volt a parasztság tömegeinek helyzete, a háború jóval súlyosabban érintette a proletariátust (CSzU [1925]). A háborúzó felek adatainak ismertetését a korábbi háborúkkal, valamint B. Napóleon és Timur Lenk hadserege- inek létszámával történő egybevetés érzékeltette. A 83 táblázatból álló rész (CSzU [1925]) hat fejezetre tagolódik, amelyek adatokat vonultatnak fel a mozgósítástól kezdve a hadsereg létszámán keresztül a harctéri veszteségekig és a hadiiparig;

végül szakirodalmi források alapján közlik a hadviseléssel kapcsolatos, lényege- sebb tényszámokat.

2 A folyamatok későbbi kutatója, A. Ja. Bojarszkij [1975] szerint az adat esetében „csak” az nem volt vilá- gos, hogy milyen területre, milyen számítások szerint készült.

A veszteségektől a munka egyenértékéig

A tehetetlenségi erő sodorta a világháborús intézkedések vágányaira a bolseviko- kat, amikor a túléléshez az általános mozgósításban véltek kiutat találni: 1918 dec- emberében a munka törvénykönyvének megalkotásán túlmenően kimondták az álta- lános munkakötelezettséget, mindenki számára előírták a munkakönyvek kiváltását, és munkahely-elosztó bizottságokat szerveztek. Egy évre rá a mozgósítás folytatása- ként az A. V. Kolcsak elleni harcokban sikeres, de a végső győzelmet még el nem érő, Urálban állomásozó 3. Vörös Hadsereg felajánlotta szolgálatait a tetszhalott gazdaság megsegítésére, és átalakult 1. Munkahadsereggé. A hadsereg szovjetjének (tanácsának) elnöke, L. D. Trockij kezdeményezte a katonák általános munkára fogá- sát: összesen nyolc ilyen hadsereg jött létre; az utolsó Szibériában, 1921 januárjában.

A katonai munkaosztagok évi átlagos létszáma 300 ezer fő körüli volt: fát hasogat- tak, vagonokat rakodtak, vasúti pályákat javítottak, részt vettek a terménybeszolgál- tatásban, katonaruhákat varrtak. Majd feloszlatták őket, utoljára 1922 februárjában történetesen az elsőként alakult egységet.

A NEP (Novaja ekonomicseszkaja politika – Új gazdaságpolitika) bevezetése után jókora késéssel, 1921. október 5-én döntött a VCIK (Vszeroszszijszkij centralnij iszpolnyityelnij komityet – Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság) az általános munkakötelezettség megszüntetéséről: „Tekintettel arra, hogy az ipar egé- szében az állami termelés jelentősen csökken, és hogy a munka racionális felhaszná- lása esetén viszonylag kevés munkáskézre lesz szükség, a feladat az áttérés a munka- erő önkéntes bevonásának módszereire.” – tűzték ki a megváltozott helyzet tenniva- lóit (Upravljenyije gyelami Szovnarkoma SzSzSzR [1944]). Az eszköz a munkaköz- vetítés lett, ehhez irodákat („munkatőzsdéket”) állítottak fel. A polgárháború befeje- zését követő három év alatt 1924-ig a Vörös Hadseregből 3 548 ezer fő szerelt le, s mivel az állomány 15-18 százaléka volt munkás, az obsitot kapott személyek között számuk félmillió fő körül ingadozott. (Mindeközben a tétlenségbe dermedt gyárak mellett elharapózott a munkanélküliség, az állástalanok száma 1922-ben 160 ezer főre, egy évvel később már 641 ezerre rúgott, újabb egy év múlva megkétszerező- dött, és 1925-ben 980 ezer főt számlált (Gladkov [1975]).)

Ebben a közegben, és vélhetően C. Ballod „A jövő állama” című művének hatá- sára³ [1919] a háborús veszteségek munkaközpontú felfogását követte Sz. G.

Sztrumilin hadikommunizmus idején keletkezett munkája. Ő a „Narodnoje hozjasztvo” (Népgazdaság) című folyóirat hasábjain „Oroszország háborús munka- veszteségei” címmel megjelent írásában olyan becslésekkel állt elő, amelyek szerint Oroszország teljes embervesztesége (a Lengyel Királyság és a balti államok nélkül)

3 Első ízben Atlanticus álnéven 1898-ban jelent meg (lásd Holka [2015] 855. old.)

1914. és 1920. július 1-je között 17,4 millió főre volt tehető (Sztrumilin [1920]). Ezt a munkaképes életkorúakra leszűkítve és években kifejezve milliós nagyságrendhez jutott: a teljes „munkaveszteség” 405,8 millió esztendőnek felelt meg, ebből a hábo- rúnak tulajdoníthatóan 77,2 millió év esett ki, míg a „polgári” hiány az idő előtt elhalálozottak eltűnése miatt 159,1 millió, a meg sem születettek hiánya miatt pedig 169,5 millió év volt. Sztrumilin – mellőzve a munka egyenértékére általa korábban javasolt trendeket (Holka [2015] 852–853. old.) – aranyrubelben arra is végzett szá- mításokat, hogy mekkorák lehettek Oroszország veszteségei a termelékenységet illetően. Ennek során figyelembe vette mind az elhunytak életkorát a megfelelő kate- góriákban (a cári hadsereg katonái, vöröskatonák), mind a kieső élet- és munkaéve- ket, majd a termelékenység átlagos éves normáját 330 (a Vörös Hadsereg felnőtt korú tagjai esetében 420) aranyrubelben állapítva meg, kategóriánként kiszámította a nemzetgazdasági hiányt.

A statisztikai hivatal háborús veszteségeket taglaló kiadványa mellett keletkezett egy további kísérlet is a népességszám becslésére, amely a háborús időszakot is ma- gába foglaló összegzést tűzött ki céljául. A munka 1926-ban jelent meg, címe azt ígérte, hogy feltárja a népmozgalom világháború és a forradalom időszakában vég- bement alakulását a Szovjetunió területén. Kiadója a tervhivatal volt, a megjelenés éve 1926. Bevezetőjében a szerző szabadkozott: utalt az adatok egy részének elérhe- tetlenségére, megbízhatatlanságára, összehasonlításuk nehézségeire – ezzel együtt részletesen ismertette az állam- és a közigazgatási határok módosulásai következté- ben elengedhetetlenné vált újraszámítások módszereit és eredményeit (Lubni-Gercik [1926]).

A vállalkozás szerzője L. I. Lubni-Gercik (1880–1965) volt. Lengyel-litván ne- mesi család leszármazottjaként, neves építőmérnök apa fiaként a moszkvai egyete- men előbb a természettudományi, később a közgazdasági tagozatot végezte el. A forradalmak évében írta a paraszti túlnépesedés kérdését is érintő, „A földkérdés kapcsolata a népesedés problémájával” című tanulmányát (Lubni-Gercik [1917]); a statisztikusok kongresszusán 1922-ben előadást tartott a termelési költségek munka- egyenértékben való kifejezéséről, amivel csatlakozott Sztrumilin hasonló jellegű fáradozásaihoz (lásd Holka [2015] 852–853. old.).⁴ Két éven át, 1918 és 1920 között a statisztikai hivatalban dolgozott, közben folyamatosan oktatott az egyetemen, fő-

4 Sztrumilinnal szemben Lubni-Gercik a termelés tényezőinek tisztázatlanságára mutatott rá, hiányolva a stabilitást: ha a termelésben három elem, a tőke, a munka és a természeti javak vesznek részt, úgy a nehézségek ott kezdődnek, hogy a természeti javak mindegyikére ki kell számítani a ráfordított munkát és tőkét. Olyan módszert ajánlott, amely munkanapokban és -órákban számolja el mind a termelésbe közvetlenül, mind a termelési folyamat során felhasznált termékek előállításába fektetett munkát. Az anyagiasult tőke elemeire fordított munka kiszámítása szerinte a tárgyiasulás keletkezésének időrendi sorában visszafelé haladva elhanya- golható hibaszázalékkal végezhető el, lévén, hogy rendszerint minden soronlevő (tárgyiasult) tőke kevesebb munkaegységet tesz hozzá az előző tőkeformára átvitt munkához, következésképpen a végtermékben a sor elején álló tőkeelemben megtestesülő munka mennyiségétől akár el is lehet tekinteni. (Lubni-Gercik [1922])

ként közgazdasági tárgyakat. Érdeklődését ezzel párhuzamosan mindvégig a népes- ség kérdései kötötték le: vélhetően ezért is lett a migrációs és letelepedési részleg vezetője a Goszkolitban (Goszudarsztvennij Kolonyizacionnij naucsno iszszledova- tyelszkij insztyitut – Állami Kolonizációs Tudományos Kutatóintézet).

A kutatóintézet a népességre vonatkozó ismeretek és a tervezés közötti szoros kapcsolatot példázta; voltaképpen az ország villamosítását célul kitűző GOELRO- terv⁵ (lásd bővebben Holka [2015] 854–856. old.) megsegítésére hozták létre 1922- ben (Voloshinova [2014]). A villamosítási terv új gazdasági körzetek kialakításával számolt, egyik fő törekvése volt, hogy közelítse az ipari üzemeket a nyersanyag- lelőhelyekhez; a termeléshez és a kitermeléshez szükséges munkaerőt a népesség szervezett (vagy irányított) áttelepítése szolgáltatta volna. Az intézet emellett tudo- mányos igényekkel fellépő örököse volt annak az áttelepülési hatóságnak, amely a századforduló utáni mezőgazdasági reformok következtében a mérhetetlen kiterjedé- sű területeket magába foglaló cári birodalomban megindult belső paraszti vándorlá- sokat intézte. A földművelési minisztérium kebelén belül működő szervezet vezetői büszkén jelentették, hogy az még a legviharosabb időszakban, 1917 októbere és dec- embere között sem szüneteltette tevékenységét: feladata volt a menekültek elhelye- zése, a hadifoglyok munkára való elosztása, a lakott helyek életképességének fenn- tartása. „Az októberi fordulat párosulva a megfáradt, sokmilliós hadsereg tagjainak megindulásával otthonaikba, a falu gazdasági rendjének rohamos megtörése, a föld újraosztása, az általános elszegényedés az áttelepülés szokatlan felerősödését okozta.

Szibéria felé nem csak a szabad földre vágyó földművesek áradata tartott. Ezrével tódultak oda gyári munkások is, részint a munkanélküliség hatására, részint a szaba- dos szibériai életről szóló szóbeszédektől ösztönözve.” – állt az 1918-es esztendőről szóló jelentésben (idézi Voloshinova [2014] 272. old.). Mivel a Goszkolitot az áttele- pülések átgondolt megszervezésére hozták létre, „tudományos megalapozottsággal”

meg kellett határoznia a földhasználat és az áttelepülések helyét a népgazdaság hely- reállítására irányuló intézkedések rendszerében, kimutatva egyben a gyéren lakott és lakatlan területek racionális birtokbavételi módjait. Az intézet feladata lett, hogy feltárja, milyen tapasztalatokat halmoztak fel a gyarmattartó államok a kolóniák igazgatásában, finanszírozásában, jogrendjük kidolgozásában, közlekedésük fejlesz- tésében. Ezek kifürkészése mellett 1924-től, a Földművelési Népbiztosság intelmei alapján, a Szovjetunióban feltételezett „munkafelesleg” feltárása végett fel kellett deríteniük a munkaerő eloszlását a mezőgazdaságban és az iparban (a forradalom előtt és után), illetve azt is, hogy merre áramlik a „munkafelesleggel” rendelkezők tömege az országon belül és az egyes ágazatok között; 1925-től pedig az ipari kolo- nizáció kérdéseit kezdték vizsgálni.

5 GOELRO (Goszudarsztvennaja komisszija po elektrifikacii Rosszii): Oroszország Villamosításáért Fele- lős Állami Bizottság. A villamosítási tervet a bizottság után szintén így hívták.

Ebben az intézetben tevékenykedett Lubni-Gercik is a migrációs és kolonizációs részleg vezetőjeként 1922 és 1929 között (igaz, 1926 februárjában az intézetet átne- vezték Állami Földellátási és Áttelepülési Tudományos Kutatóintézetté). Ekkor vé- gezte számításait a népmozgalom évtizedes folyamatainak megállapítására, és ekkor írta „Mi a túlnépesedés?” című értekezését (Lubni-Gercik [1923]) is. A témakört áttekintve, a szerzőket többek közt T. R. Malthustól K. Marxon át K. Kautskyig szem- lézve arra jutott, hogy a túlnépesedés fogalma a normatív tudományok körébe tarto- zik, ennélfogva minden korban sajátos jegyekkel tűnik ki. Véleménye szerint az ő korának hátterét egyértelműen a túlnépesedés adta, amelyről leszögezte: „A túlnépe- sedés nem kísértet, hanem valóság, kiutat ebből az állapotból csak a természeti javak tartalékai és a népesség száma közötti viszonynak az ellátás szintje számára kedvező kialakítása jelenthet.” (Lubni-Gercik [1923] 98. old.).

Szakma a statisztikán belül: demográfia

A statisztikának Csuprov „értekezéseiben” [1910] önálló helyet jelölt ki a tudo- mányok rendszerében (lásd Holka [2016b] 544–551. old.). A műve megjelenését követő esztendőben részben az ő megállapításaiból kiindulva jelentkezett a statiszti- ka ágai egyfajta felosztásának vázlatával a pétervári egyetem docense, G. G. Svittau (1877–1953) „Bevezetés a gazdaságstatisztikába” című munkájával (Svittau [1910]).

A pétervári egyetem docenseként Svittau 1908 és 1914 között minden év nyarán külföldön – elsősorban Angliában – kutatott, vizsgálódásainak egyik eredménye lett a szakmák és foglalkozások statisztikájáról írt monográfiája (Svittau [1909)). Ez azoknak az erőfeszítéseknek a sorába illeszkedik, amelyeket a kor orosz statisztiku- sai élükön V. Je Varzarral⁶ (lásd Holka [2016a] 329. old.) folytattak, igyekezve a foglalkozásoknak addig csak az egyes gazdasági ágazatokra leszűkített osztályozását kiterjeszteni a gazdaság egészére. Ilyen irányú munkásságuk illeszkedett a hivatalos statisztika meghatározó áramlatához, hiszen J. Bertillon (1851–1922) a Nemzetközi Statisztikai Intézet chicagói kongresszusán 1893-ban kétféle osztályozási javaslatot is bemutatott: a betegségekét, valamint a foglalkozások tizenkét tagú rendszerét (Desrosieres [1998]). Ezt Oroszországban részben Sz. M. Bogoszlovszkij (1870–

1931) orvos-statisztikus folytatta azzal, hogy a megbetegedések szempontjából sorolt osztályokba 5 284 foglalkozást. Bortkiewicz [1900] megjegyzéseit megfogadva, miszerint a valamely szakmai csoporthoz tartozás idővel nagymértékben befolyásolja a demográfiai jellegű jelenségeket, Svittau a besorolás jelentőségét azzal érzékeltette,

6 Lásd Varzar [1925].

hogy „...a halandóság és a megbetegedések jóval nagyobb mértékben függnek a munkavégzés jellegétől, a foglalkozás és a szakma sajátos körülményeitől, mint az adott iparág teljes teljesítményétől.” (Svittau [1909] 89. old.) Ebből következően az

„iparosnép” „fizikai és morális életének” vizsgálata, a halálozási, megbetegedési, házasságkötési, termékenységi mutatók, a bűnözés és alkoholizmus feltárása fontos- ságában megelőzi az egyes szakmák gazdaságban betöltött szerepének megfigyelé- sét. Felfogására azonban személyében mintegy rácáfolva, a szerző 1917 után pálya- elhagyó lett: 1919-től tíz éven át hazája külföldi kereskedelmi képviseletein (Berlin- ben, Londonban, Hamburgban) végzett tanácsadói munkát.

A szakosodás tágabb medrét, a gazdaságstatisztika tárgyát Svittau a gazdasági, valamint a társadalmi-gazdasági jelenségek és folyamatok számszerű kifejezéseként határozta meg. Ezzel a politikai gazdaságtan és a statisztika általános elmélete között jelölte ki tárgyának helyét. A statisztikát a megismerés módszerének tartva hangsú- lyozta: szem előtt kell tartani, mire is alkalmazzák e módszert, s ezért a puszta „sta- tisztika” fogalom használata nem elégséges; minden esetben konkrétan rá kell mutat- ni, társadalom- vagy egészségügyi statisztikára, esetleg másfajtára kell gondolni. A Svittau felfogását összegző kötet összeállításában tevőleges szerepet vállalt az egye- tem diákja, az ukrajnai csernyigovi kormányzóságban született M. V. Ptuha (1884–

1961) is, aki a maga részéről a későbbiek folyamán hű maradt tanult foglalkozásá- hoz: demográfusként dolgozva egész szakmai életútjával a statisztikán belüli szako- sodás indokoltságát igazolta.

Diákként Ptuha (neve ismert a magyar demográfusok körében is⁷) érdeklődését a demográfia iránt I. I. Kaufman (1848–1916), a szentpétervári egyetem statisztikai tanszékének vezetője (aki az orosz pénzügyi statisztika úttörőjeként volt ismert) keltette fel. Ptuha a népesség kérdéseivel foglalkozó szeminárium titkáraként tény- kedett, mígnem tanára 1910-ben kijárt neki egy kétéves ösztöndíjat Berlinben, ahol tanítványa lett részben a GOELRO szerzőit megihlető Ballodnak (lásd Holka [2015]

855. old.), legfőképpen pedig L. von Bortkiewicznek (lásd Holka [2016b] 540., 547., 549. old.), akiknek irányításával (valamint az 1914 és 1915 közötti londoni kutató- munkája eredményeként) az egyetem elvégzésének évében megjelent első, figyelmet keltő tanulmánya a cárné személyes gyámkodását élvező egyesület „Trudovaja Pomoscs” (Munkás segélyezés) című folyóiratában. A három folytatásban közzétett írás a lelencgyerekkel foglalkozott; a jelenség történeti áttekintésében leszögezve, hogy többségük törvénytelen házasságokból származott (Ptuha [1911]). Ezt az „Ér- tekezések a népességi- és morálstatisztikáról” című magiszteri disszertációja követte (Ptuha [1916]). A későbbiekben Ptuha távol került a fővárostól: a Káma partján fek- vő Perm városában a pétervári egyetem Urál előterébe kihelyezett tagozatának lett az oktatója, ahol 1918-ban megbízott rektorként tevékenykedett. Ám még ugyanebben

7 Lásd Ptuha [1961a], Demográfia Szerkesztősége [1962].

az évben visszatért szülőföldjére, lévén, hogy meghívták a kijevi egyetemre. Ott azonban kevés időt töltött, mivel 1919-ben megválasztották az Ukrán Akadémia frissen alapított Demográfiai Intézetének élére. Húsz éven át vezette a világ talán első ilyen elnevezésű kutatóhelyét, emellett több helyi főiskola professzoraként is tevékenykedett.

Szakmája tehát demográfus lett, de nem kevésbé jelentékeny munkásságot fejtett ki a statisztikatörténet terén. E kétféle tevékenysége szorosan összefonódott: a de- mográfia elméletét a statisztikatudomány történetéből vezette le, miként az kiderül általános kérdéseket boncolgató, magyarul is olvasható tanulmányából (Ptuha [1961b]). A hozzá közeli múltat a halandóság alakulásán keresztül elemezte az „Uk- rajna halandósági táblái 1896–1897” (Ptuha [1923]), valamint az „Európai Oroszor- szág nemzeteinek halandósága a XIX. században” (Ptuha [1927]) című tanulmányai- ban. Emellett ő szerkesztette a kijevi Demográfiai Intézet kiadványát: irányításával a Trudi demograficseszkogo insztyituta (A Demográfiai Intézet munkái) 11 kötete látott napvilágot (Sztyesenko[2001]).

Az intézetben dolgozott a kijevi népgazdasági intézetben folytatott tanulmányai végeztével három éven át Ju. A. Korcsak-Csepurkovszkij (1896–1967) is, aki demo- gráfiai vizsgálódásait alapvetően a köztársaság területére összpontosította. Tevé- kenységét 1925 és 1928 között az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Központi Statisztikai Hivatalánál folytatta; házassági, halandósági, termékenységi táblákat állított össze, és elsőként végezte el Ukrajnára a születéskor korosztályonként várha- tó átlagos élettartamra vonatkozó számításokat (Korcsak-Csepurkovszkij [1929]).

A népesség tanulmányozásának közigazgatási talapzata

Ptuha első kijevi publikációja 1922-ben jelent meg „Házassági indexek. Tanul- mány a népességstatisztika elméletéből” címmel (Ptuha [1922]). Témaválasztásával csatlakozott a házasságok pétervári „világrekordját” emlegető Novoszelszkijhez.

Egyes feltételezések szerint a házasságkötések ilyen tüzetes vizsgálatának egyik oka Oroszország korai kiválása volt a háborúból: nem kívánták eltúlozni a világégés hatását a népmozgalomra. Minden egyéb körülményt változatlannak feltételezve ugyanis az 1917 és 1920 közötti időszak során a kompenzációs népszaporulatnak ki kellett volna egyenlítenie a háború áldatlan következményeit (Moiszejenko[2013]).

A leegyszerűsített felfogás némiképp elfedte a háttérben húzódó jogi rendelkezések hatását.

A bolseviki hatalomátvételt követően 1917 őszén a volt cári birodalom alattvalói- nak életét szándékaikban fenekestül forgatták fel az egymás után sorozatban kiadott

dekrétumok. Legismertebbek a békéről és a földről november 8-án alkotott határoza- tok voltak, amelyeket még aznap követett a munkás-paraszt kormány megalakításá- ról hozott rendelet, majd 10-én a szovjetek teljhatalmát kimondó, a kettős hatalom felszámolását ígérő okmány. A lakosság személyes szféráját azonban a december 17- én és 18-án kiadott dekrétumok voltak hivatva átalakítani: a határozatok a polgári házasságról, a gyermekekről és a családi állapot bejegyzését szolgáló könyvekről szóltak. A szekularizáció és a női emancipáció jegyében fogant rendelet kimondta: az Orosz Köztársaság a jövőben csak a polgári házasságokat (és válásokat) ismeri el, az egyházi esküvőket a kötelező polgári házasságkötések mellett a házasulandók ma- gánügyének tekinti. Az év utolsó napján azután megszületett az állam és az egyház elválasztását kimondó rendelet is.

A szakítás a korábbi gyakorlattal radikálisnak mondható. A cári birodalom nem ismert vallás nélküli alattvalókat; az 1897. évi népszámlálás (kerekítve) 87,1 millió pravoszlávról (közöttük a soraikba kényszerített görög katolikusokról), 13,9 millió muzulmánról, 11,4 millió római katolikusról, 5,2 millió izraelitáról, 3,5 millió luthe- ránusról tudott (Centralnij Sztatiszticseszkij Komitet [1905]). Az egyes felekezetek saját vallási előírásaiknak megfelelően tették jelessé az emberélet fordulópontjait. A legnagyobb számú hívőt felsorakoztató pravoszláv egyházban vezetett könyvek sze- rint a kezdetet a keresztelő, a véget búcsúszertartás jelentette (ami azzal járt, hogy a keresztelő előtt meghalt, élveszületett csecsemők be sem kerültek a nyilvántartásba).

Egyetlen kivételt a XVII. század derekától kezdve üldözött óhitűek (ószertartásúak) 2,2 milliós felekezete jelentette: szertartásaikat nem ismerve el, számukra 1874-től kezdve polgári anyakönyvezést írtak elő. Az egyes felekezetek feljegyzéseinek meg- bízhatósága egyenetlen volt; a legkevésbé pontosnak az óhitűekről vezetett rendőrsé- gi feljegyzéseket tartották.

A polgári házasság meghonosítására irányuló határozat az érvényesítéséhez szük- séges háttér hiánya miatt egy éven át a dekrétum szónak csak az „akaratnyilvánítás”

értelmében létezett. A pravoszláv egyház felháborodása már 1918 tavaszán tetőpont- jára hágott, tiltakoztak az ellen, hogy holmi bejegyzéssel pótolják az egyházi esketést és egy bejelentéssel szétszaggassák a házasság szent kötelékét. De mindhiába: az év szeptemberében már újabb jogszabálygyűjtemény született, amelyik a házassági és a családjog szétválasztásával igyekezett visszavonhatatlanná tenni az egyházi esküvők érvénytelenségét. A válást a két fél beleegyezése esetén elegendő volt bejelenteni, és ha vita támadt, a bíróság határozott, de az okok mérlegelése nélkül. Sőt, az egyik fél akaratnyilvánítása is elegendő volt a válás kimondásához. Így Péterváron, 1920-ban a válások 51,1 százalékát egy évnél rövidebb házasságok előzték meg, ezek 11 szá- zaléka egy hónapnál is rövidebb ideig tartott, 22 százalékuk két hónapig, míg 41 százalékuk három-hat hónapig volt érvényben (Novoszelszkij [1921]). A törvény- könyv megszüntette az örökbefogadás intézményét („nehogy kizsákmányolják az árvákat”). Az új erkölcs nevében megszülető intézkedések – legalábbis a városokban

– viszonylagossá tették a megszokott családi kötelékeket. A forradalmi újdonságok nem nélkülözték a vélt vagy valódi vadhajtásokat sem. Miután az előírások az apaság megállapítását több apára is terhelhették, tömegével indultak az eltartási díj iránti keresetek. Vidéken nyaranta idényházasságok kötöttek, így játszva ki az 1917. évi, földről szóló dekrétum⁸ rendelkezését a mezőgazdasági bérmunkások alkalmazásá- nak tilalmáról (Dorohina [2009]). Szabadosságot sugallt egy brosúra címe is (Batkisz [1928]): „Szexuális forradalom a Szovjetunióban”, holott mindössze azt írta le, hogy az erotika a forradalom alatt alárendelt szerepet játszott, a nők pedig, miközben meg- élték a társadalmi felszabadulást, „asszonyból” emberré válva, szexuálisan bizonyos mértékig kihűltek. A kiadvány főleg külföldön keltett feltűnést, miután Németor- szágban is kiadták. Ennél maradandóbb utóhatásokkal jártak az ország határain túl a nők társadalmasításáról keringő hírek, amelyek az Egyesült Államok szenátusában a németek és a kommunisták belföldi jelenlétét 1919-ben vizsgáló Overman-bizottság meghallgatásai nyomán terjedtek. Alapjuk azok az 1918 első hónapjaiban felbuk- kant, nehezen tisztázható és bizonyítható esetek lehettek, amelyek Szaratov város- ában, az anarchisták uralta szovjet által kiadott, ilyen értelmű dekrétum nyomán fordultak elő.⁹

Újabb családjogi törvénykönyv született 1926-ban. A szabálygyűjtemény a zava- ros időkben elárvult, ellátatlan gyermekek seregei láttán, visszavonta az örökbefoga- dás felszámolását, és 16-ról 18 évre emelte a nők házasságkötésének korhatárát. A kor vargabetűire jellemző megnyilvánulások egyike szerint: „…a kommunista társa- dalomban az embereknek nem lesz szükségük rá, hogy a társadalom beavatkozzék a nemek közötti kapcsolatokba, még az egyszerű regisztráció formájában sem.”

(Brandenburgszkij–Kurszkij [1927] 18. old.). Nem más látta így az ügyet, mint Ja. N.

Brandenburgszkij (1881–1951) jogász, a törvény megalkotója, aki ekkortájt tagja volt az Igazságügyi Népbiztosság kollégiumának, és helyet kapott a Népbiztosok Tanácsának kodifikációs bizottságában is. Az új erkölcs nevében megszülető intéz- kedések – legalábbis a városokban – viszonylagossá tették a megszokott családi kö- telékeket. Engedélyezték az abortuszokat, emellett erőfeszítéseket tettek az anyaság és a gyermekek védelmére is.

Habár az anyakönyvek állami nyilvántartása megteremtette az előfeltételeket a népesedési folyamatok statisztikai rögzítéséhez, az akadozva induló gyakorlat jelen- tős mértékű bizonytalanságokat rejtett magában. A regisztrációt, az egyházat kiiktat- va, 1918 augusztusától kezdték kizárólagos jelleggel végezni az „állampolgári álla-

8 A rendelet 6. pontja kimondta: „Földhasználati jogot kap az Orosz Állam minden polgára (nemére való tekintet nélkül), aki a földet saját munkájával, családja segítségével vagy társulva meg kívánja művelni, de csak addig, amíg erejéből futja erre. A bérmunka nem megengedett.” (CIK i Petrogradszkij szovjet rabocsih i szoldatszkij deputatov [1917]).

9 A legtárgyilagosabbnak A. Sz. Velidov (1928–1997) feldolgozása tűnik. A szovjet erőszakszervezetek tör- ténetének kutatója egy újságcikkben ismertette az esetet (Velidov [1991]).

pot eseményeinek bejegyzésére” szolgáló, közigazgatási egységenként megalakuló irodák. Az iratmintákat ehhez a Belügyi Népbiztosság adta meg, a hálózat kiépítését és működtetését is ez a tárca felügyelte. Ugyancsak ők gondoskodtak az egyházi anyakönyvek átvételéről, ami a polgárháború sújtotta területeken jelentékeny hiá- nyosságokkal járt – igaz, az iratok archiválására nem született egységes előírás. Az okmányok kezelésének feladata alapvetően a helyi tanácsokhoz került, a bejegyzések elvégzésére és továbbítására a felsőbb közigazgatási egységekhez előbb háromnapos, majd kéthetes határidőt szabtak számukra. Statisztikai célokra külön statisztikai la- pokat rendszeresítettek, ám 1926-ban ezeket megszüntették, attól fogva az okmányok két példányban készültek. A statisztikusok azonban hasztalan tiltakoztak ez ellen, rámutatva arra, hogy nehézkesebbé vált a kitöltések során elkövetett mulasztások javítása, mivel a másodpéldányok védettnek minősültek, így nem írhattak rájuk jegy- zeteket. Kifogásaik ellenére azonban a hivatal helyi kirendeltségei csupán feldolgo- zásra kapták meg a továbbiakban is az egyik példányt, amelyet azt követően vissza kellett juttatniuk a kezelőnek. Az anyakönyvezést végző irodák rendszere egyenetlen ütemben épült ki: az élen Pétervár járt, ahol már 1919-re sikerült lefedni a város területét, a többi városban viszont csak 1923-ra alakították ki többé-kevésbé a háló- zatot (ugyanakkor a Buharai és a Hivai Emírségekben semmiféle anyakönyvezés nem történt). Bonyodalmakkal járt az irodák tevékenységének összehangolása is a két érintett közigazgatási szint, a cári időkből megmaradt legalsó fokok, a

„volosztyok” (megyék) és a több ilyen egységet egybefogó „ujezdek” között (a fel- számolásukkal járó közigazgatási átszervezés 1924 és 1929 között zajlott). Oroszor- szágban ekkor átlagosan 2 200 lakosra jutott egy iroda, Közép-Ázsiában 13-21 ezer főre. Az anyakönyvek kitöltésében az iparvidékeken érték el a teljességet; az okmá- nyok kiállítása során a legtöbb értetlenséget általában a halál okának megjelölése keltette, így a halva született kisdedeket sokszor be sem jegyezték. A gondos kitöltést hátráltatta, hogy a helyi tanácsok (szovjetek) elnökei korántsem voltak mindenhol felkészültek.

A statisztikai adatforrások sorsának ilyetén alakulását M. P. Kraszilnyikov (1870–?), a Központi Statisztikai Hivatal társadalomstatisztikai részlegének vezetője ismertette kimerítő részletességgel az 1923 és 1925 közötti népmozgalmi folyamatokat bemuta- tó kiadvány előszavában (CSzU [1928]). (Ebben a szerkesztő megemlítette, hogy az összefoglaló Lubni-Gercik munkája.)

A folyamatok elemzését nem sokkal később újabb publikációban megismételték, az 1926. évi népszámlálás eredményeire támaszkodva (CSzU [1929]). Ennek beveze- tőjében Kraszilnyikov a forrásokról megállapította, hogy a Szovjetunió nagyobb részén az anyakönyvezés megfelelő teljességű lett. Állítását azzal támasztotta alá, hogy a cenzus eredményei az egy év alatti csecsemők számát illetően az anyaköny- vek bejegyzéseiben megegyeztek a születésükről és a halálozásukról szereplő ada- tokkal. Kitért arra a cári időkhöz képest nagy előrelépésre is, hogy a Burját-Mongol

Autonóm Köztársaság, a Távol-kelet és Örményország adatainak beillesztésével nem csupán Oroszország európai részeire sikerült adatokat gyűjteni – a forradalom előtt a statisztikai bizottság az ázsiai területek népmozgalmáról csak töredékes értesülések- kel rendelkezett. Ugyanakkor megvilágítatlanul maradtak az Üzbég, a Türkmén, a Kazah, a Kirgiz, a Jakut és az Azeri Köztársaság területei, Grúzia, Dagesztán vidéki körzetei, valamint az ingus és a csecsen autonóm területek – „az államszövetség egészét tekintve ez mindössze a népesség 13,7 százalékát jelenti” (CSzU [1929] 5–6.

old.). A kötet összeállítói tartózkodtak attól, hogy kitérjenek a népesség foglalkozási és társadalmi helyzet szerinti bemutatására, minthogy ezek ismérveit csak 1926-ban és kizárólag az ország egy részére gyűjtötték. A táblázatok tényszámainak értelmezé- sét ismét csak Lubni-Gercik végezte el.

Ezzel kiteljesedtek Lubni-Gercik demográfiai vizsgálódásai: az első visszanyúlt a forradalom előtti időkre, a második az 1923 és 1925 közötti időszakot tekintette át, míg a harmadik voltaképpen a Szovjetunió területén a korszakban keletkezett legát- fogóbb összegzésnek tekinthető az egy évtized alatt lezajlott népesedési folyamatok- ról (CSzU [1929]). Az utóbbi elemzés az általános mutatókkal kezdődik az átlagos éves népességszám megállapításánál előrebocsátva, hogy csupán részleges adatok voltak elérhetők a Tatár Autonóm Köztársaságra és a baskíriai körzetre, a leningrádi, a vjatkai és a központi iparvidéknél pedig a városi és a falusi népesség rögzítésének pontatlanságai okoztak eltéréseket (és további nehézségek adódtak Örményország esetében is). Mindez körülményessé tette az egybevetést az előző évekkel, amit sú- lyosbított a közigazgatási határok módosítása is. A megszorítások figyelembevételé- vel a természetes szaporulat Oroszország európai részén az 1911 és 1913 közötti 16,4 ezrelékről 1926-ra 23,2-re nőtt (a születések 46,8, majd 44,4 ezrelékes és a halá- lozások 30,4, majd 21,2 ezrelékes alakulásának eredményeként); az elmaradhatatlan mutató, a házasságkötési arányszám pedig 8,2 ezrelékről 10,4-re emelkedett. Lubni- Gercik önálló bemutatásra érdemesnek találta Ukrajnát, Belorussziát, illetve egyes körzeteket (mint Baskíriát), s levonta a következtetést, miszerint a társadalmi élet helyi adottságai a demográfiai magatartások sokféleségébe torkolltak. A mutató nemzetközi kitekintésében szintén a Szovjetunió európai részének többi államhoz képest kimagasló adatai szerepeltek, mellettük a másik végletet Franciaország 1,3 ezrelékes mutatója képviselte (táblázatában Magyarország 10,3 ezrelékes értéke Spanyolország és Olaszország között, középtájt helyezkedett el).

Az általános termékenységi arányszám ismertetését Lubni-Gercik a számítások korlátainak feltárásával kezdte, egy táblázattal szemléltetve, hogy ezer, 15–49 év közötti nőre a Szovjetunió európai részein 163,7, az ázsiainak nevezett területeken (Burját-Mongol, Távol-Keleti, Szibériai körzetben) 203,5, míg nyugaton, Ukrajnában 159,2 és Belorussziában 160,0 szülés jutott. A városokban a mutató minden esetben legalább egyharmaddal alacsonyabb volt, mint falun. Az olvasó ebben a részben talált adatokat a születésszám tudatos korlátozásaként felfogott abortuszok számának alaku-

lásáról is, ahol a regisztrációbeli különbségek komoly eltérésekre utaltak. A városok adatait összesítve, a művi vetélések aránya ezer lakosra 9,1-re, míg a falvakban 0,5-re jött ki; ugyanez a mutató jelentős aránytalanságokat fedett fel 1925-ban Moszkva és Leningrád között (ezer lakosra számítva értéke 8,6, illetve 12,0 volt). A szerző idézte Korcsak-Csepurkovszkij tanulmányát [1928], amely szerint Ukrajna fővárosában, Harkovban az abortuszok száma 1925/1926-ban meghaladta a születésekét.

Az újszülöttek nemek szerinti összetétele „megfelelt a szokásosnak”; a születések nemzetiségek szerinti alakulását a tanulmány csak Oroszország európai részeire, Ukrajnára és Belorussziára közölte, és mindössze 18 nemzetiségre. A halálozásokat illetően szembeszökő volt (a háborúk következményeként) a férfiak magasabb muta- tója a középkorú korosztályokban. A csecsemőhalandóságról a közigazgatási átszer- vezések miatt igen nehéz volt képet alkotni (már csak a legfejlettebb, nyugati kormá- nyozóságok kiválása miatt is), de viszonyítva egyes kormányzóságok ezer születésre vonatkozó adatait az egy éves kort meg nem ért csecsemőkre, a javulást 1909 és 1926 között egyértelműnek lehetett tekinteni (a mutató értéke a Pétervári, Novgoro- di, Olonyeci és Pszkovi Kormányzóságokra nézve 253, illetve 165 volt). A halálozá- sok nemzetiségek szerinti alakulásának vizsgálata után a halálokok ismertetése kö- vetkezett: a városlakók körében a közvetlen okok között az első két helyen a tuber- kulózis és a tüdőgyulladás állt. Ezt követően Lubni-Gercik a házassági és válási mu- tatókat elemezte. A házasságok vőlegények/menyasszonyok nemzetisége szerinti csoportosításával, A szerző szerint feltárható volt a nemzetiségek közötti asszimilá- ció foka is. Az eredmények szemrevételezésével arra a nem meglepő következtetésre jut, hogy a nemzetiségi szempontból egyneműnek tekinthető köztársaságokban a

„törzslakosság” tagjai kevésbé voltak hajlamosak az egybeolvadásra más nemzetisé- gűekkel. A kiadvány összesen 11 táblázatot tartalmaz, 104 oldal terjedelemben.

Jövevény a demográfia mellett: a társadalmi higiénia

A tudományágak közötti határvonalak bizonytalansága tükröződik abban, ahogyan a demográfia sorsa alakult a XIX. és a XX. század fordulóján: egyszerre több rokontu- domány képviselői jelentkeztek a népesség folyamatainak tanulmányozására. Hiába tett javaslatot E. Engel porosz statisztikus (1821–1896) arra, hogy nevezzék demológiának azt a tudományt (Engel [1871]), amelyik az állami és más emberi együttélési módok, közösségek kialakulását, belső természetét és változásait vizsgálja, és amely a leírásra szorítkozó demográfiától¹⁰ eltérően feltárja a folyamatok lényegét,

10 A fogalom először Guillard [1855] művében fordult elő.

elgondolása nem vert gyökeret. Ugyanakkor a népesség megfigyelésének lehetséges módjai közötti törékeny határokat lendületesen feszegették a XIX. század fordulója közegészségügyének fellendítésén fáradozó orvosok és statisztikusok, a megbetegedé- sek tágabb társadalmi okainak kiderítésén fáradozva: a rohamos urbanizáció következ- tében a higiénia magánügyből közüggyé lépett elő. A betegségek társadalmi környeze- tének vizsgálatában kiemelkedő szerepe volt a magyar székesfőváros statisztikai hiva- talának élén álló Kőrösy Józsefnek (1844–1906). Alig fér hozzá kétség, hogy a Nem- zetközi Statisztikai Kongresszus 1876. évi budapesti ülésén felmerült egy higiéniával foglalkozó nemzetközi tanácskozássorozat terve: a rákövetkező évben, Brüsszelben megrendezték az első Nemzetközi Higiéniai Kongresszust, amely a két évvel később tartott második összejövetelt követően összeolvadt a demográfiai kongresszusokkal.¹¹

Németországban a társadalom átalakítását osztályharc és forradalom nélkül, a szakszervezetek és a gyári törvényhozás révén elérni kívánó, végső céljában szocialis- ta, ám konzervatív felfogású, az ún. katedraszocialisták egyike, A. Grotjahn (1869–

1931) dolgozta ki az új diszciplína alapvetését. Az egészséghez való általános emberi jog iránti meggyőződésből, a betegségek és a társadalmi feltételek közötti statisztikai korrelációból kiindulva kívánta vizsgálni a megbetegedések előfordulása, lefolyása és az érintettek társadalmi helyzete közötti összefüggést. Arra jutott, hogy a betegségek tömeges bekövetkezése társadalmi helyzettől függ, ami a szegénység s nem az egész- ségükkel állítólag nem törődő, saját állapotukat elhanyagoló egyének hibájának szám- lájára írandó. Előfordulásukban meghatározó az ipari társadalom szerkezetében rejlő erők szerepe. Vizsgálatukra a társadalmi higiénia hivatott, amely egyszerre leíró és normatív, tekintettel arra, hogy a társadalmi körülményeknek az eltérő osztályokba tartozók egészségi állapotára kifejtett hatását megismerve, ki lehet építeni a megelő- zést szolgáló jóléti szolgáltatásokat, és egyben fejleszteni lehet az érintettek „higiéniai kultúráját” is (a korban ezt a tuberkulózis és a csecsemőhalandóság leküzdése indo- kolta). Nézeteit Grotjahn [1923] „Szociális patológia” című munkájában foglalta össze. A társadalomvizsgálat és a közegészségügy egyesítésére (amit a „faji higiénia”

képviselőitől eltérően tett meg (Weindling [1989])) egykori tanárától, G. Schmollertól kapott bátorítást a századfordulón, aki azt is megkísérelte kijárni, hogy a társadalmi higiénia a berlini egyetemen tanszéket kapjon (ami 1920-ban be is következett). Idő- közben, 1903-tól folyóiratot is indított a diszciplína népszerűsítésére.

Az orosz birodalomban, Kijevben, az oktatásban reagáltak először a közegészség- ügy és a társadalmi viszonyok együttes vizsgálatára: az orvosi karon A. V. Korcsak- Csepurkovszkij¹² (1857–1947) professzor tartott ilyen címen előadásokat, és letette egy

11 Budapest 1894-ben adott otthont egy ilyen tanácskozásnak, s bár a két tudományág összejöveteleinek számozása magában rejt két év eltérést, közmegegyezés szerint a Nemzetközi Demográfiai és Higiéniai Kong- resszusnak ez volt a VIII. ülése.

12 Jurij A. Korcsak-Csepurkovszkij édesapja, aki 1908-ban könyvet szentelt a matlhusianizmus és a neomalthusianizmus kapcsolatának a társadalomhigiénia szempontjából.

társadalomhigiéniai kabinet (könyvtár) alapjait; 1908-tól Szentpéterváron is akadtak követői. Az októberi forradalom után a „jövevény” diszciplína intézményesült, a Moszkvai Állami Egyetem Orvostudományi Karán¹³ ugyanis 1922-ben létrehozták a Társadalomhigiéniai Intézetet, ahol előadásokat tartott N. A. Szemasko (1874–1949), az Egészségügyi Népbiztosság orvosból lett első vezetője is.

Kőrösy Józseffel már nem találkozhatott, de munkásságának eredményeivel meg- ismerkedhetett a zemsztvo (helyi önkormányzat) jóvoltából szervezett budapesti tanulmányútján Sz. A. Tomilin (1877–1952) egykori katonaorvos, Alekszandrovszk (ma Zaporozsje) város közegészségügyi tisztviselője (aki később járt Párizsban, Liege-ben és Drezdában is). Amikor Ukrajnában gyökeret vert a szovjethatalom, Tomilin a köztársaság Egészségügyi Népbiztosságának statisztikai részlegét vezette, egyben a tífusszal foglalkozó albizottság tagjaként tevékenykedett. Majd rövid kau- kázusi tartózkodást követően, 1922-től 1930-ig ismét a népbiztosság statisztikai rész- legén dolgozott; csaknem száz publikációjának fele ebben az időszakban keletkezett.

Közülük kiemelkedik a köztársaság közegészségügyi viszonyait leíró, több száz település mintája alapján készített munkája, amely „Anyagok Ukrajna népességének megbetegedéseiről” címmel jelent meg a „Profilaktyika i ekonomika” (Megelőző orvostan) című folyóirat mellékleteként (Tomilin [1973] 305. old.). Az áttekintés egy évre rá francia nyelven is hozzáférhetővé vált (Tomilin [1925]): a Népszövetségben, L. Rajchman (1881–1963)¹⁴ irányításával a nemzetek közötti közegészségügyi kap- csolatok ápolására 1922-ben alakult Higiéniai Szervezet tevékenységében Németor- szág és az Egyesült Államok mellett ugyanis részt vett a Szovjetunió is.

Egyik nem kórokkal foglalkozó orvostörténeti írásában Tomilin a társadalmi hi- giénia atyjának nevezte J. P. Frankot (1745–1821) (lásd Tomilin [1973] 286–294.

old.). A francia származású bajor orvos megfordult Itáliában, Bécsben, Vilniusban (ahol klinikát alapított) és 1805-től 1808-ig Szentpéterváron is (itt szintén klinikát alapított). Felfogását kilenckötetes, „A teljes medicinapolitika rendszere” címet vise- lő főművében fejtette ki. Az alapítói címet indokolhatja a német orvos szemlélete, ami kitűnik abból a megállapításából, miszerint minden társadalmi csoportnak meg- van a saját típusú egészsége és betegsége, amelyeket életmódjuk határoz meg, vala- mint kiderül a következő, munkásokról tett észrevételéből is: ki-ki saját tapasztalatai alapján tanúsíthatja, hogy az emberi gép igen hamar tönkremegy kellő minőségű és mennyiségű élelem nélkül. A népesség „újratermelését” taglaló írásaiban Tomilin így bátran használta Frank gépekre vonatkozó hasonlatát, „emberi nyersanyagot” emle-

13 Az Első Moszkvai Állami Orvostudományi Egyetem elődjében medicinából az első foglalkozást 1755- ben tartották; az addig önállóan működő intézményből került ki az összes további oroszországi orvostudományi felsőfokú tanintézet oktatója, amit „Primus inter pares” jelszava fejezett ki; az intézmény 1917 és 1930 között a Moszkvai Állami Egyetemhez tartozott, 1955 óta I. M. Szecsenov (1829–1905) nevét viseli.

14 Az Egyesült Nemzetek Nemzetközi Gyermek Gyorssegélyalapja, az UNICEF első vezetője volt 1946 és 1950 között.

getett, amelynek nemcsak mennyiségi, biológiai és lélektani vonatkozásait vizsgálta, de létének minőségét is. Munkásságában az Oroszországban a betegségek megelőzé- sét hagyományosan jelölő profilaxis fogalom vitte a vezérszólamot. A társadalmi higiéniát az egymást követő nemzedékek egészségét szolgáló szakmaként fogta fel, fokozatosan eltávolodva a korban használatos „szerves tőke” fogalmának használatá- tól, és a kor orvosi köreiben megszokott „emberoekonomia” kifejezést kiterjesztve vizsgálta a népességgazdaságot (Tomilin [1973] 136–146. old.). Továbbmenve, időnként még ezt is kibővítette, „az emberéletek újratermelésének gazdaságát” emle- getve. „Mindeddig csak mankókat igényeltek a medicinától, amelyekre támaszkodva az emberiség úgy-ahogy átvergődött a történelem kanyargós ösvényein és zsákutcá- in. Ma pedig azt várják a medicinától, hogy profilaxissá alakulva rendszeres, alkotó jellegű, evolúciós munkát végezzen, amelynek eredményeként az állam megkapja azt az emberanyagot, amely képes a szocialista kultúra hordozójává lenni.” – mondta 1926-ban a bakteriológusok X. Össz-szövetségi Kongresszusán Odesszában (Tomilin [1973] 137. old.), egyben elmarasztalva orvostársait szűklátókörűségükért. A kultúra értékek összessége, miképpen a gazdaságnak is többnek kell lennie annál a „lénye- gében formális tevékenységnél”, amely a kapitalizmusban alárendeltségi viszonyokat eredményezett. Szerinte a korszerű világnézet alapján az ember a természet által létrehozott biológiai értékként kezelendő, akit hosszasan alakított a kultúra; az, hogy biológiai energiáját képes különféle gazdasági és kulturális értékekké alakítani (ame- lyek összességét civilizációnak szokás nevezni), minden más értéktől megkülönböz- teti. A dolgozó tömegek harca gazdasági létük javításáért a tőkés társadalmakban bioenergetikai szempontból nem más, mint kezdetben ösztönös, majd tudatos törek- vés pszichofizikai energiájuk kiszabadítására a kapitalizmus gazdasága által rájuk kényszerített alárendelt feladatok alól.

A profilaxissal foglalkozók előtt a következő kérdések állnak: Miként hat a létre- hozott emberéletek mennyisége minőségükre és életbeli „rentabilitásukra”? Mi a viszony a népesség fogyasztói és termelői korcsoportjai között, és miként hat ez a népi munka egészének termelékenységére? Lehet-e a kor „olcsó” embere jelentős anyagi értékek forrása? Tomilin meggyőződése volt, hogy a profilaxis művelőinek meg kell értetniük a gazdaság irányítóival: míg egyes technikai értékek beszerzése bizonyos esetekben elodázható, addig a garasoskodás a biológiai energia tartós egyensúlyához szükséges ráfordításokkal – ami pedig elengedhetetlen meghatározott embercsoportok gazdasági termelékenységéhez – azt kockáztatja, hogy egyszer s mindenkorra gazdasági értékvesztést szenvednek el mind az érintettek, mind a tőlük származó nemzedékek. „A Szovjetunió házi termeléssel előállított minden ezer »em- bergépe« közül csupán 507 marad meg annak az időszaknak a kezdetére, amikor megkezdődhet gazdasági hasznosításuk – ami mindössze 17 éven át tart.” (Tomilin [1973] 141. old.). Az átlagos élettartam meghosszabbítása egy évvel óriási vívmány a gazdaságban is, ezért Tomilin véleménye szerint, ha sikerült volna ebben elérni a

nyugati szomszédoknál tapasztalható ötven évet, létrejöhetett volna a gazdasági épí- tés szilárd társadalmi-biológiai alapja.

A nemzeti vagyon részének tekintett „népi dolgozó tömegek” helyzetét a gyer- mekhalandóság alakulása jelezte. Tomilin egyik levezetésében rámutatott: az adatok szerint egy sor nyugat-európai országban általánossá vált a családonkénti egy gyer- mek jelszava; Oroszországban ezzel szemben a születések nagy számát magas gyer- mekhalandóság kísérte. Úgy vélte, az ezt meggátolni hivatott erőfeszítésekben „Je- lenleg annak a hatalmas történelmi elmozdulásnak a határán vagyunk, amelynek fel kell számolnia »a biológiai újratermelés anarchiáját« korunk asszonyainak »termé- ketlen termékenységével« együtt, helyébe ugyanolyan mértékben a »tudatos anyasá- got« állítva, ahogyan a racionalizálás problémáit kitűzik és megoldják a gazdasági kultúra területén. A gyermektermelés falvainkra jellemző futószalagrendszere, ami- kor a nő gyors egymásutánban egyre-másra állítja elő a kisdedeket, összeegyeztethe- tetlen a termék minőségével.” (Tomilin [1973] 239. old.). Tomilin munkásságában lehetetlenség szétválasztani a demográfiát a közegészségügy vagy éppenséggel a gazdasági élet kérdéseitől. Átfogó szemléletét jellemzi, hogy meggyőződése szerint a társadalmi higiéniának szűkebb szakmáján, a medicinán belül is karmesteri szerep járt az anatómia, a fiziológia, a patológia és a korában újkeletű, öröklődést vizsgáló biológia együttesében.

Nyugatról a Szovjetunióba költözött 1923-ban az egészségügyi népbiztos, Szemasko meghívására a varsói kormányzóságban született B. Ja. Szmulevics (1894–

1981), aki már gimnazistaként bekapcsolódott a szociáldemokrata mozgalom len- gyel-litván tagozatába. Az 1915-ben megkezdett egyetemi tanulmányait nem tudta folytatni, mert 1916-ban a német hatóságok két évre egy Rostock melletti koncentrá- ciós táborba zárták. Mivel 1918-ban eltanácsolták az egyetemről, Bécsben lett hall- gató, majd Grotjahn berlini Társadalomhigiéniai Akadémiáját látogatta. Később, a Belorusz Állami Egyetemen létesített egészségvédelmi és társadalomhigiéniai tan- széken oktatott. Ennek vezetője 1930-ig M. I. Barszukov (1890–1974), a köztársaság egészségügyi népbiztosa volt, Szmulevics a tárca kollégiumában foglalt helyet. Okta- tói tevékenysége mellett ezekben az években írta főművét „Megbetegedések és ha- landóság a Belorusz SzSzK városaiban és kisvárosaiban”¹⁵ címmel (Szmulevics [1963]). „A társadalmi higiénia az orvostudomány társadalmi problémáival, az egészséget, a népesség egészségi állapotának és munkaképességének a gazdasági és kulturális fejlődésben játszott szerepét vizsgáló tudomány […] A társadalmi higiénia felszámolása annak feledéséhez vezetett, hogy az emberben a biológiai összetevő elválaszthatatlanul kötődik a társadalmihoz, illetve csak az orvosi-biológiai és a tár- sadalomhigiéniai vonatkozások egyesítése révén lehetséges az orvostudomány prob-

15 A szóban forgó „kisvárosok” az egykori Lengyel Királyság területén nemcsak kiterjedésükben és lakosa- ik számát tekintve voltak kisebbek, de nem rendelkeztek önkormányzattal sem, viszont tekintélyes számú zsidó lakosság élt bennük. (Orosz nevük a lengyel miasteczko származéka, a jiddisben: Schtetl.)