Vegyél kezedbe

1

2

Sulyok Csaba

Vegyél kezedbe

Hódmezővásárhely, 2021

3

© Sulyok Csaba: Vegyél kezedbe, 2016, 2021

Infó: Sulyok Csaba szerzői oldal

A borítón látható fotót Karácsony Tamás készítette

Infó: Karácsony Tamás Photography A verseket Bozó Tünde fotói illusztrálják

Infó: Bozó Tünde fotói

Felelős kiadó:

Sulyok Csaba Második, javított kiadás ISBN 978-615-81740-1-5

4

Holtág vagyok a korszellem folyóján

5

Ajánlás

Tudom, hogy az időd kevés, Kedves Olvasó, kevés és drága, mégis javaslom, önts magadnak egy pohár jóféle italt, amint kezedbe veszed ezt a könyvet! Mert hiszem, hogy nem fogsz felállni, míg a végére nem érsz, addig pedig bőven lesz min elgondolkodnod, megszomjazva testben – lélekben.

Sulyok Csaba verseskötetét olvasom én is, és egyfelől nagy nyugalmat, megelégedést érzek, mert íme vannak- és remélhetőleg ezután is lesznek fiatal költők, akik ilyen felelősségteljes komolysággal, lírikus érzékenységgel, de ugyanakkor ellentmondást nem tűrő, kereső éleslátással fordulnak gyötrődő világunk állandóan újuló problémái felé, mint első kötetét közzétevő szerzőnk. Számomra – nem titok – különös jelentőséggel bír e könyv megjelenése.

Sulyok Csabával régi, jó ismeretséget ápolunk közösen, mely ismeretség a kezdeti tanár – diák kapcsolatból fokozatosan alkotótársi – baráti viszonnyá alakult. Erre alapozva bátran kijelenthetem, hogy szorgalmán, és tehetségén kívül az a fajta öntudatos szerénység jellemzi, és jellemezte mindig, mely írásaiban most is megjelenik, és amit valódi művészet és művész nem nélkülözhet.

Az első kötetét közzétevő szerző alapvetően kettős tematikai mondanivalót tár elénk műveiben, melyek közül először rendhagyó módon a sorrendben másodikkal foglalkozom.

Ebben a költő a magyar történelem eseményeit dolgozza föl, saját érzéseit, élményvilágát jeleníti meg verseiben. Ugyanakkor nem egyszerűen reprodukál, de szemléletmódot ad, értéket közvetít. Kiemelten fontosak számára 1956 eseményei, amint ezt a különleges megközelítésben és hangvétellel megfogalmazott 1959 c. versben írja: „Fent a csillagokban láttalak, függtél az ágak között ” - szívbe markoló örök őszinteséggel.

Sulyok Csaba költészetének legfőbb erőssége és újszerűsége talán mégis az a mód, ahogyan /szülő/földhöz, a természethez viszonyul. A gyermekkorból nő ki, az a már – már természetes biológiai kötődés, szimbiózis, ami kapcsolatát az élettel, a földdel, verseiben természetes módon jellemzi. E kapcsolat alapja nem más, mint a föltétlen, kölcsönös hűség és szeretet. Sorra jelennek meg a vén ház, barázdák, csipkebogyó és paprikaszedők, egy letűnőben lévő kor sajátos hangulati emlékei. De Sulyok Csaba nem egyszerűen csak nosztalgiázik. Verseiben mindig ott az új, a modern világ is, és a kettő sajátos harmóniája teszi egyedivé, értékessé őket. A talaj fohásza c. versben /melyet amúgy melegen ajánlok a természetvédők figyelmébe is!/ jelenik meg ez a szemléletmód a legvilágosabban és legszebben. A Vidámpark c. versben ezt írja: „Széna illata kevereg, űrhajó-távolban úszik el az ökörnyál…” Együtt úszik múlt és jövő…

Én, Önöknek, Mindenkinek szeretettel ajánlom figyelmébe e kötetet!

Dani Imre

költő

6

7

Bevezető

Elfúj a szél

Hátborzongató volt leülni az emberek közé, hallgatták az elfolyó idő száraz csendjét, miközben a félelem bizonytalan árnyékon szőtt

nehéz jövőt. Nem láttam szemeiket, hangjuk idegeket ébresztett, még találtam egy rést, az idő cinkos kedvén, kis lágyságába mártottam

lábaim, rohantam menedéket keresve…

8

Felsírás

Távolból idézett emlék A dombon átszalad

apám egyik arca, az izgalomtól nem látom a munkás vagy

az aggódó apa, tiszta kertben

a vadvirág nyílik örömében

az ajtó, vissza fojtott megnyugvás,

nem kapkod az érintés után, ha el is fogadja

tekintetem, ismeretlen az indok mi tőlünk elűz és fogva tart, vagy te bízod rá sorsodat, ki gyűrte fel

ingujjadat, hívott orvost mikor elszakadtak

az álmok?!

Szülői ház

Szülői házam vályog fala földútra néz, mára vastag vakolat takarja. Mennyi kéz hordta, emelte örök oszlopait, köztük gyerekek szaladtak át, míg berakták hűséges oldalát.

9

Ha szemét kerül hátuljához, felázik tőle alapja, gyökere, megreped fehér szépsége.

Megvakítom az időt, hogy ne raboljon senki belőled,

ne tépje le orkán tetődet!

Elporladsz minden év végére, belőlem még se fogysz el soha

illatok szöknek a múltba, padlásod csömpölyeges bőre

megivott beszökött havakat, lesöpört átkos szavakat, de napsugaras arcod fiatal

ráncai betakarnak most is bűvös, odaadó malaszttal.

Kovács Tanár úr Kovács Tanár úr mondta: kezeidet

erősen mosd, gyengén töröld,

az a jó, ha az erő helyett az ész győz, hiszen nem

lóverseny az élet!

Költő

A Költészet Napjára írj himnuszt!

Markolj ki lelkedből vért és humuszt!

Formálva elméd plasztikus szféráit, ébrezd a némaság lüktető hangjait!

10

11

Vívó(dó) Költő Vasat vernek sziklába

repedő idegek, szögeim az életbe megkorbácsolt versek.

Szavak árnyékában Szavakkal fejezem ki

gondolataim, mint bárki más,

ez az iskola és a kultúra

muníciója, de elmondható-e

így az „igazság”

vagy csak egy árnyék ez a meggyőződés végtelen határáról?

Hinném, az igazság közel, de egyre vastagabb

a szavakból épült fal, mi köztünk áll!

Verseskötet

Mivé lesz lelked máglyája?

A ráhordott repedő idegek, lezuhant szívek

drágakő parazsa?

Erős tüdőm még kifújja a port, a lapok kötéséig

látni, míg

12

merengésünk újra a nyitott álmokra hull.

Könyvsírok vermében csak porszemek olvasnak majd?

Vagy ki megtalál fiatal zamatot harap ki belőled,

amit a tegnapi szem nem lát meglátja a holnapi, szemtelen vágyakat

ébresztve korunk ellen, új világot

szomjazik polcok mostoha tölteléke! Vajon

visszanéz-e a költő? Láthatná

mi ragyog, én ettől érzem,

hogy több vagyok.

Huncut szél Huncut szél, hát veled is a nagy földi légkörzés játszik?!

Felkapod, utadban áll mit elszór a kéz, a száj,

és azt vetik rád:

mit hagysz magad után!?

A súlyosabb kiállt:

a könnyű már száll!

Bánatom itt ragadt, eldobott titka hontalan vár.

13

A jéghegy csúcsáról

A remény utoljára felejtkezik meg rólad

Márciusi éjszakán Idén még nem ettem

forró levest, az István-napi vásárban eladtam rozsdás láncaimat,

otthon a tettek hideg konvektoron

heverve, mégis bőszebben lüktettek,

mint a tenyérnyi kokárdák takarta

szívek.

Idén még nem jutott eszembe,

hogy valaki láthatta az álmaimat, a kékfolyókat, a tűzhegyeket, a hídnál váró

remény csak ígérte, hogy látom.

Itt jól keresnek a sírásók, a holnapok elfakulók, gödrökbe sétálók

ösvénye mellett milliók néznek, de egy se értene, széttörő perselyek

közt miért kapok törött darabok

után?

14

15

Időzítés

Látogass meg az első nap, mikor kíváncsian tekintek rád, később, ha elbújok a fotel mögé, nem akarom, hogy lásd

ki vagyok,

amikor érzem, nincs elég közöm ahhoz, amit teszünk, a válaszom nem az, mit várnál,

lábam megremeg a létrán.

Hozz egy üveg bort, már üres a pince és nem merek

lemenni a csendbe, talán nyelvemen a jég is felenged,

ha kezed vállamra teszed.

Vacsora után kisétálok, csillagok arcát kémlelem,

az egérút már bezárult és egy kötél sem maradt.

Az utolsó nap kapkodva nyitom a kaput, mégis olyan

gyanútlan az idő, ami máskor elragadna, most

lassan emészt fel.

Kísértet

Ügyetlen mozdulatokkal törlöm le a vért a pokol

ágyából kivetett hajnalokról, görcsös ragaszkodással

tovább lökdösnek összeütköző csészék és

poharak sikolyai, mint kiürült tintapatronok

üres leheleteit, rángatom le a szavakat

száraz torkomról,

16

váratlan szomszédok ismerős jajgatása, tényleg itt lakom,

ebben a testben vagy csak a fejben, csak a szívben…?!

Szűköl a tudat és úgy reped majd, mint a csont, ha összeforr

egy ránc lesz az öklendező bűntudat kiszikkadt partján,

önmagamat kísértem, miközben válaszomra várnak arcomba néző

kérdőjelek.

Valami megtört bennem Sosem másztam fára,

nem tudtam az égbe kapaszkodni, talpam nem hagyhatta

el földjét, hátam nem támaszthattam

a mélységnek, elkaptad volna-e, ha kinyújtom kezem?

Nem tört csontom soha, valami mégis megtört

bennem, az idő mi már nem várhatott tovább, az ígéret, mi hiába kémlelte

az egyre fogyó remények árnyékait.

Felnőtté váltam, kételyeim egy részér

feladtam, de az indulást és megérkezést zsúfolt vágányok

préselik össze, feladatlan

17

leveleimtől konganak a sors üres

postaládái, tudva, a holnap

attól születik újjá, amit szívemben talál.

Életcsapda

Megszenvedjük ezt a világot vajúdó anyaként szülünk árulást kéjes fájdalommal, majd farfekvéses bocsánatunk

tör utat nagy ordítással, megkönnyebbülve zihálunk remények árnyékában állunk,

de a hűség gyümölcseiben, ikrek magvában, láthatatlanul fogant hűtlenség Káinban.

Önzésre tanít már a keblekre tapadt mohóság? Szálait nyújtják kegyes és kegyetlen

birtoklás hálóinak?

Időbe markoló stressznek szellemét csiholja, gyűrött testünknek méhvilágig való remegése? Földhöz ragadt

földöntúli dobogás, nyelvekbe zárult

kozmikus sírás

18

Kavics a gyűrűben

Hosszú lépcsőfokok valamelyikén Hosszú lépcsőfokok

mindegyikén a gyertyák megégetik a csendet. Nem adnak se fényt, se meleget,

elfogyók, mint röpke alkony előtt a boglyák

árnyékai, alig hogy gömbölyűre

dagadtak testüket már belepi az éj, a lépcső fokain

lecsorog a vér, mélán mégis biztosan, mintha kígyóként tudná,

egészben nyeli el a világot.

A talaj fohásza Ember! Évezredek óta

műveled testemet, a humusz krónikája életed körforgása is,

kincseim áldozom, gyarapodjon léted, kimerülve húsom, éltetni elfelejted,

19

Én őrzöm múltadat, miből újra és újra

meríthetsz.

Sírom nem áshatom saját testembe, szikké sápadok el, szennyeid

velem itatod fel, lábad alatt a föld rögmártírja

tört, elhord a víz, felszántasz keresztbe’, felkap

a szél, por leszek kezedbe’, lerúgsz

magadról, ha sárrá változom, megfosztasz zöld

ruhámtól.

Magadról is megfeledkezel,

ha értem nem teszel, nehezen

megszült gyermekmorzsáimból

tékozlón veszel.

Azt szeretném!

Verejtéked áztasson, ne

olajszagú gépek nyomra!

Érett trágya takarjon, ne vegyszerek keserű habja!

20

Ne kerékkörmök tiporjanak,

megölve szöveteim,

védj meg a holnapnak

és láthatsz gazdag rónákat!

21

22

Zúgó táj

Nagy csendekben botorkál a hangokat gyűjtő éjszaka, tücskök, homályban rajzó

szárnyasok, szitakötők:

hol vagytok ékei a napnak?

Fehéren sereglő lepkék, színesen hullámzó pillangók:

eljátszották szabad nyaratok!?

Letört minden gyepet a lánc, tisztáson hurok-csapda ránt, agóniát szül, szórja a mérget,

szűkülő tájatok szétkerget.

Nézzétek a leszökő napsugarat, feléleszt, hozzátok lép és marad,

ha érzitek, baj van, biztosan rejtőzik a félelem alatt a vágy, mert a betont felszívják a fagyok,

a fa makacs görcsei vagytok, hajókat pusztít a jégár, gyökeretek az alapban jár…

Tavaszba sétáló Ébredő napokba öli

létét a hó, siratja pórusos bordáit, hallani, nyaldos ívein a napfény,

megzsarolta végleg az elmúlás, ahogy

portyázik testén, sáros arca mentén zöld sorokban a vetés, közöttük vad neszel, már

tavasznak ajtajára tekint: erőm újra nyitva,

nő, épül húsotokba…

23

24

Barázda, csipkebogyó Leereszkedem

a bakháton a barázda mélyére. Nyirkos

frissesség tátong.

Az élet milliónyi építőkövein apró szárnyaim

pihennek meg, a humusz megforgatott őskrónikáján.

Ember a távolban, barna hacukában biciklin, motoron

dohányfüstbe burkolódzik arca,

észrevétlenül csizmájára rakódik a por.

Hiába szomjas, bezárt már a csárda,

körbe bálványfa bomlasztja a falakat,

savanyú virága belepi a tető-koronákat,

ez a kutasi, az a lebuki, nem fordul be az úton senki, a kis bolt is bezárt,

csak néhány tanya vár rád.

Megérintem a Napot, ahogy a tócsából kortyol, kis hullámokon

szalmaszál táncol.

25

Tekintetem végig fut a mostoha tájon, dűlők, keresztutak

szelnek keresztül, kérdőn hallgatok, hová vezettek?

A nyúl futása ízesül a röggel,

mint régen, de a csipkebogyó szúrós pillantással

néz utána.

„Bodri Mari”

Mari zöldellő fákat lát maga körül, szelőtől száradó virágmintás

falakat, a padló csillogva tekint vissza rá, délibábos

tekintettel réved, tudat nélkül elveszve

emlékeiben.

Mint Holdon egy kráter, terpeszkedik

a tanya a széthulló határban, Mari leül

a tornácra, lábával betolja a port a kopott parketta

repedései közé, a felrepedt linóleum alól kikandikál az egér-

árpa árva toklásza.

Kirohan a száradt almafák közül Bodri,

férje kedvelte rakoncátlan fajtáját,

végig suhan a fűbe süppedt betonon.

26

Ne ugass, apád agyon üt! Kávét kortyol eltökélten

Bodri Mari, halott már „apja”,

a Bodri is másik, de a lényeg, hogy

Bodri, vele él, körülöttük a múlt

porladó díszlete.

Paprikaszedők A templom tornyát

elnyeli a reggel ködös torka, a harmat tükrében

a lábnyomok összetörve üdvözlik

a napsugarakat.

A paprikaszedők vödrei utat törnek egy kukorica-erdő megsárgult ruhájáig.

Hátaik a sorokhoz görnyednek, az égen

a Nap nyárvégi nyugalma, felhőkben

arcok rejtőznek, díszítve a tikkasztó

kéket.

Szavak enyhítik az elnehezedő tagok bosszúját, zöld sorokban lábak

merülnek meg, hol kihalt a paprika,

visszafordulva segítenek.

Kosárban hűs víz érkezik, délben a test

27

kávét szomjazik.

Üresség telepszik a mozdulatlan

árnyékokra, miközben megpihen rajtuk

a fáradságba torlódott idő.

28

29

Váltsd meg!

Váltsd meg sírodat lemorzsolt kukorica csutkák csomói mellett,

verejtéked barázdálta földeden, hol szemedben

iszapcsillogás takar el, kiégett csillagok homályában magad leszel árnyék, betakar

a köd,

földutakba taposott évek nyomai felett

mindenki csak átutazó,

én belekapaszkodva akácok gyökereibe,

megrázom ősszel a szikkadó lombokat, világ tudtára adva:

ÉLÜNK!

Vidámpark Gyermekek játszanak,

kiszedik a tévékből a diódákat, porladó téglákból

falat építenek, tekergetik a

roncsautó kormányát, a fazékról letekerik a kutya láncát, a téli csapból géppuska lesz,

a rozzant kiskocsira

felpattan a sereg,

30

farakás fedezékében

feszült figyelem, átugorják a gazkerítést, utánuk kapnának

a drótszövet barna kampói,

de lábuk már távolba lép, kezük buzogányt

tép, traktor kojtol

az ér alatt, a trágya mélán

gőzölög, akár a húsleves, arcuk előtt friss

széna illata kevereg, űrhajó-távolban

úszik el az ökörnyál, beléjük költözik a táj, rájuk ragad a muhar, melléjük

szegődik a pásztortáska,

fejükre száll ejtőernyőjén sok mag és

gondolat, nem látták, a Nap elhaladt, nem jut eszükbe

semmi jó falat, kalanddal telnek,

mire csukja kapuit az ég haza vetődnek.

31

32

Nyári tarlók Lélegző árnyékok, szívetek szürkén dobog, hátatokra gyermek lohol, pocok furkál testetekbe kongó bordát, gerincetek

sólymok tekintete.

Összepréselt energiák, tüzek emésztik vagy

alomként tapossák, a tarló Napig vérzik, megpihen a nyárrá vénült tavasz, bölcs lesz,

mégis vad, ahogy fénye kicsalja a szálkák közül zöld csipkéit, szirmokat hímez rájuk körös körül,

megrészegül a méh, ha ide talál, vacsorát keres

egy eltévedt gólyapár, nyomasztó szürke csend jár,

az ég itatja fiát, földre ejtett butykosát,

bujdosó betyáré volt talán, lecsorgó ráncokban

pókcsalád fut át, élet és elmúlás kéz a kézben

örökké jár.

Sinka-séta

Mint kalászból a mag, pereg ki a

rövidülő nyárból a nap,

két utcával távolabb a szántóföld

csalogat,

33

ott a napraforgó zöld szempilláiból

barna borostát szikkaszt a Nap,

végig simítom a kalászokat, megmarkolom

a kukorica csövét, mintha a földel fognék kezet, mi az

életnek hitet vet.

Engem mindig a faluban tesz le a busz Városok idegen

kirakatai közül, távoli tájak hegyei mögül lelkem egy darabja mindig Haza szökik.

Itt ér utol a csikorgó tél, tüzes, tikkasztó nyár, kuporgató nélkülözés,

ösztönös, vak hűség.

Itt érzem magam Otthon igazán,

az ölelő táj és a benső indulat itt forraszt össze

teljes emberré!

Metakommunikáció A földet nevelő traktor kacsint az embert hordó

busznak.

34

35

Kegyelmet nem érdemlünk!?

Az igaz szó a becsület dekoltázsa

Bűneik között Bűneik között

gyertyákat oltanak mellékszobák

sumákjai.

Sárban dúskálsz, aranyat keresel, megvágják kezedet

törött tükrök üszkös szilánkjai,

elveszett feszületünk rozsdás szögeibe

újra ismerősen markolsz, még mélyebbre,

a koszorú tövisei áthatolnak

bőrödön, csupasszá teszik

lényedet, lógsz milliárdokkal,

mint diófán a száraz levelek.

Ha sikerült valami az életben, a te kenyered az ő morzsáik,

amit iszol ők abban mosdanak.

36

Kétely

Elmúlt erdőkből kijutni a feltört mezőre nincs meg az idő, megpillantani, érezni

gyorsabban pislogva, nem fogsz látni kapkodva a percet, csak élvezni, felszedni, kidobni, csak egy csaj percenként kipusztul egy faj…

Felszállni, kapaszkodni, leülve mindig valami újra vágyni, szeretni okosan, megfontoltan, majd szenvedni,

ne lássa senki, négy falad, van még mit megtagadni…

Kivilágított óriásplakátok álmaikba fagyott családok elringat ez a süllyedő hajó hitelből, hitelbe markoló.

Önfeláldozás

A hentes örömmel vette, hogy egy kiló combhúst kértem. Könnyen megszabadult ettől a részétől, ugyan le kellett ülnie, így mosta meg a kezét, két körme volt meg összesen.

Nagypéntek volt, de készségesen nyeste le lábáról a kért darabot. Becsomagolta combját, majd csonka, de kifogyhatatlan örömmel átnyújtotta. Az utánam következő nyugdíjas néni a csontosabbjából kért. A hentes barátságosan bólintott, majd kérte a néni türelmét, közben intett kollégájának. A munkatársa szótlanul lépett oda, rutinos mozdulattal húzta szét a hentes fehér köpenyét, bal oldala már hiányzott. Már ezredszer csinálhatta, éles bárdjával határozottan sújtott a hentes jobb oldalára, bordái pálcikaként pattantak szét. A köpeny mögül feldobbant a hentes hatalmasra duzzadt szíve, de gyorsan mérte a csontot, a vásárlók sora egyre nőtt…

Könnyű lelkek között Könnyű lelkek között tekerednek

rám, ismeretlen jelei a kételynek.

Hol éget a szó, éget a hit,

37

hol bekerít Gyehenna lángja,

és én nem tudom visszamondani,

újraérezni imám nyomait.

Üres léptem, de tiszta vagy megátkozott?

Még nem tudom ítéletet kitől kapok, feloldozásként, mik válaszok tetteimtől.

Adnak-e vigaszt vagy csak bűntől óvva emésztenek?

Túléltük utolsó lázadásodat Túléltük utolsó

lázadásodat, végig szenvedve minden megváltást,

kinyílt virágok kései illatán, aggódó léptek érted virrasztottak.

Belélegeztél sok féle levegőt

néha édeset, egyszer a temetőt hordtad az élőknek,

mutattál teremtőt, nehezen induló néma keringőt.

38

Leraktad minden hordalékodat, elrejtve képzelt

alakokat, se ma, se holnap

nem keresik

„hol vagy fiam, valamelyik?”

A fiú válasza:

Csodákat vártál tőlem, életem csodáját tudom

adni neked!

Hófehér ruhában Hófehér ruhában nem csak angyalok

járnak, hófehér ruhában

kémcsöveket ráznak, hófehér ruhában

ápolónők oltanak, hófehér ruhában

lányok táncot járnak, hófehér ruhában

marhákat nyúznak, hófehér ruhában

jegyesek csókot adnak,

39

hófehér ruhában a táj álomba

szenderít, fekete ruhában

valaki szemfedőt

igazít.

40

41

Csillaghullás A fény bárhol lehet, ha a Nap megvilágít, káprázatként nézheted mire szemed megtanít,

a végzet bármikor elérhet, mikor a sors

tovább nem vár rád, a kötelékek ott szövődnek hol megértés győz nem vád, a gyász és hűség mámorát

csak az érzi át, kinek ajkát

az illúzió kiharapta

már.

A hatalom ára De nézd! Salak a lelke,

önmagát tébolyító martalék,

szárnyai megperzselődtek, alvadó vérére selymet ölt,

a tömegre hegyek árnyékát önti, ihattok méregpoharából,

szemének

tükrére kiül néhány árva szégyenfolt, a feszültség

kisül az ordító zuhanásban.

Marad-e?

Hogy legyek örökérvényű?

- Ne csak egy elcsukló karó, mit leszúr a tehetetlen düh, - oszlop mely sosem rohad ki!

42

Marad-e fül, mi meghallja, száj

mi kimondja helyettem: Ez bánt!

Hogy egy nemzedék és már elfelejtitek

a jóság összes cseppjét, szeretném:

Ne a gyűlölet formázza szoborrá

emlékezetetek!

Ne zengjétek? Hurrá!

Régi-új sebekbe vakon ítélkezve

marva! Ki akar félni? Lássátok:

Itt minden élet együtt, közösen vét!

Sóhaj

Csak egy sóhaj az Édenkertből csak egy sóhaj a Szent Hegyekről

mi vagyunk az út, Te a cél, ami vissza-visszatér.

Tél Isten elveszi tőlünk a fényt, hogy egymásban

fedezzük fel a világosságot.

43

„Kegyelmet nem kérek”

Versek 1956 emlékére

Magyar Prometheus Úgy törtem a fény felé, mint éhes gyerekek

a gyümölcsfákra, ezerkilencszáz- negyvenháromba’

az uraság kezemre csapott, a csendőr még apámra hagyott

két pofont, hamar megízleltem a nyarat,

a „szabadságot.”

Libákat hajtottam reggel a tarlóra, azok legeltek, én éhesen bámultam a reménykedő Napra,

mindig úgy tűnt elfelejtette miért vártam az álmos hajnalra.

Később Pesten a gépgyárban sokszor felsértett a vasszilánk, mint

tarlón a torzsa, az érparton a nád

ahol idegen az ember, Isten

elhagyta fiát?

Most tömöm a palackba a rongyot, úgy érzem benne lobban a szabadság,

amit mindig is kerestem nem sajnálom elengedni,

újra sarjad bennem,

44

csak most ne hagyj el Istenem, ha már megtaláltad fiad, vidd a reménybe majd…

Dobom rájuk a tüzes szabadságot!

Október hajnalán Kicsúsztunk a történelem

véres kezéből, a kivágott kör utat nyitott bennünk

és az októberi égen ott ragyogott!

„Az élet igéje”

„Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit sze- münkkel láttunk, amit szem- léltünk és kezünkkel tapintot-

tunk: az Élet Igéjéről;

ez az Élet megjelent, és mi láttuk, és tanúbizonyságot tet-

tünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyá- nál volt, és megjelent nekünk;”

(Újszövetség. János első levele – részlet) A halál udvarain

a halálköd üresen szárazon az éjbe úszik, alkonyán az ég

sötét vizeit látom nyakamba zuhogni, lelkemben remegni.

Élni így is lehet, csak nem olyan jó

kuporogni hangulatok alatt, miközben átesnek

45

rajtam sompolygó hiteken alkudó

árnyékok, kiábrándult országod,

kiábrándult földed, ordítanak feléd, kikben barlangokat vájt

az elhagyatottság, a sötétségben Téged

és önmagukat kicsavart erdőként

látják.

Vért éget a Nap fekete ereket, bennük hirdet égi mennyeket,

de kik álljanak előtted: megalvadt

patakok, eltiport szalagok, csontokba

költözött fagyok?

Védtelen fészkek közt a november letépte

a lombokat, ez a hatalmas árnyék elnyelte sorsunkat, féktelenül az Életet,

az Igédet, testünket a kárhozat takarja be.

1959

Felbukom néha papucsodban, három éve az ajtóban ülve hajoltál, hogy levedd, a leveleket arrébb tetted, dobva, idegen dühvel

fordultál a kiút felé…

borotvádon a rozsda ünnepet ül, nyakkendőkben hint port a múltra

46

a véres arcú döbbenet. Ki gyújt tüzet, már hó lepi le szemeidet,

az éjszaka keltettek…

Azt hiszem tegnap újra vér volt a könnyem, az ágynemű beitta a meddő árnyékokat, nem aludtam,

ott zokogtam az üres ágyadnál, ledobáltam a paplant, a párnát, öklömmel vertem a matracot, majd visszapakoltam mindent, ha mégis…

megjönnél kényelmesen alhass…

idővel csak a penész lakik benne, felemészti illatodat

Éreztem, ahogy a lelkiismeret magzatja rothadt belénk, a szabadság átok, és a béke füstölgő fegyverek kegyencein torzul, mert nincs jele a múltnak,

sehol egy kereszt mihez megtérhetne a zarándok!

Kiültem éjjel a teraszra izzadva előttem a november az ablakra lassan sóhajtotta, szíve átjárt fagyos percekkel.

A rádió amnesztiáról beszélt, az égen kutattam, újra tép:

hová rejtem könnyeimet?

Talán a holtaknak is jár a kegy?

Fent a csillagokban láttalak, függtél az ágak közt,

velem egy kézben, reményt mutattál:

vársz a napra, újra csókolhassál…

Szabadság Ne tilts nekem szavakat, tetteket!

47

Csodálkozz rám!

Én is szó vagyok, én is tett vagyok!

48

49

Befejezés

Mező

Dőlnek a hitek, ideálok, törzseim, akikben éltem, Ti még napot láttatok!

Nem csak álmomban éreztem, elültetik a végzetet benned,

kivágnak, ha ostromolnál bérceket, most kiürülve

didereg a behódolt táj!

De én már nem leszek erdő csak ragyogó, vad mező, nem adok neked árnyékot, virágozva takaród vagyok.

Fellélegzett vad leszel, amikor kiérkezel rám, majd eszedbe jut kétely,

amitől tartottál, álmaid kínoznak, legyél önmagad!

Ne csak egy erdő mélyén láthatatlan alkonyat, és már te sem vagy erdő,

nem hódítasz egeket, sűrűn átsző, amiből

ez az erő téged is táplál, könnyebb a lélegzet. Sírni fogsz,

a sóhajtól szépre gondolsz, leborulsz

rám és szirmaimra bámulsz, meglelted, szebb

a mező, sötét az erdő, hát hordja el tönkjeink

terheit az idő!

50

Tartalomjegyzék

Ajánlás……….5

Bevezető

Elfúj a szél………7

Felsírás

Távolból idézett emlék……….8

Szülői ház……….8

Kovács Tanár úr………...………9

Költő………9

Vívó(dó) Költő………...11

Szavak árnyékában ………11

Verseskötet……….11

Huncut szél……….12

A jéghegy csúcsáról

Márciusi éjszakán………..13

Időzítés………..15

Kísértet………..15

Valami megtört bennem……….………...16

Életcsapda……….…………17

Kavics a gyűrűben

Hosszú lépcsőfokok valamelyikén……...………18

A talaj fohásza………..18

Zúgó táj……….22

Tavaszba sétáló……….22

Barázda, csipkebogyó……….………..24

„Bodri Mari”……….25

Paprikaszedők………...………26

Váltsd meg!...29

Vidámpark……….………… .…………..29

Nyári tarlók……….………..32

Sinka-séta……….……….32

Engem mindig a faluban tesz le a busz………...…33

Metakommunikáció………...………...………33

Kegyelmet nem érdemlünk!?

Bűneik között……… ……35

Kétely………36

Önfeláldozás………...….…………..36

Könnyű lelkek között………....………36

51

Túléltük utolsó lázadásodat……….………..37

Hófehér ruhában……….….…….……….38

Csillaghullás………....….……..41

A hatalom ára………..…..……….41

Marad-e?...41

Sóhaj………..…………42

Tél………..…...……….42

„Kegyelmet nem kérek”

Magyar Prometheus……….… ….….………..43

Október hajnalán……….…… ..…………..44

„Az élet igéje”………..…….… .….…………44

1959……… ...…………..45

Szabadság……… ………. ….………….46

Befejezés

Mező………..………….………….49

52