ták, hogy a. diákok a szociális egyenlőség ellen harcolnak, s a fiatalokkal rokonszenvezők nem nem tudtak komoly ellenérvet felhozni — ViNCENT sem tud.
A szerző minden részjelenségnek igyekszik az okát megtalálni, de legtöbbször felveti e lehet- séges másik, ellentétes előjelű okot is. Vannak javaslatai a bajok orvoslására, de minden javas- lat u t á n az esetleges negatív következményéket is leírja.- E z becsületes szerzői és tudományos magatartás, de az olvasót bizonytalanságban hagyja: vajon van-e egyáltalán megoldás? Kivé- tel az utolsó fejezet, a Conchision, amelyben újra, ú j csoportosítással leírja a bajok okát, és jelen- tős számú javaslatot tesz. I t t azonban nemcsak az óvatosságtól rugaszkodik el, hanem a való- ságtól is. Azt javasolja például, hogy minden pedagógusnak legyen egyenlő a fizetése, az egye- temi tanárnak ugyanannyi, m i n t a tanítónak, és a szolgálati időt se vegyék figyelembe. K é t komoly igazságot mégis találunk ebben a fejtegetésben. Egyik: a fő baj, hogy a fiatalságnak nincsenek eszményei, s ezen a kormány szigorú rendbiztosító intézkedései semmit nem segíte- nek. Másik: a kapitalizmus ellentmondásai olyan szerepet játszanak a diákok nyugtalanságában, hogy ezeknek a megszüntetése nélkül nem lehet az iskolák békéjét végleg helyreállítani.
Hozzátehetjük, hogy feltétlenül szükség lenne a gimnáziumok szociális összetételének módo- sítására, több munkásfiatal • felvételére a gimnáziumokba. A francia munkásosztály kész arra, hogy .minél több fiát, lányát küldje magasabb iskolába::
Kár, hogy nincs a könyvben nemzetközi összehasonlítás. Pedig ebből látnánk, hogy Francia- ország nemzeti veszélyéről van szó. A tanulók mozgalmai bénítják a tanítást, s ilyesmi nincs a szomszéd országokban, Angliában, az NSZK-ban; Svájcban, bár a fogyasztói társadalom negatív hatását ott is megérzi a nevelés. . ,
i H a a könyv alapján ítélünk a francia gimnazistákról, kedvezőtlen képet kapunk róluk, moz- galmaikban t ö b b negatívumot észlelünk, mint amennyi progresszív tényezőt. A mozgalom derék- hadát a gimnazista úrigyérekek alkotják, a szakközépiskolák jórészt munkásszármazású diák- jainak csak a második vonalban j u t hely, és sokszor meg is tagadják a csatlakozást, l á t j á k , hogy nem az ő ügyükről van szó. Amikor a tüntető gimnazisták csatlakozásra szólították fel a Renault- gyár-ifjúmunkásait, akik pedig bizonyára részt vesznek a tömegmozgalmakban, még választ sem kaptak .-. . ' . •
Ezt lehet kiolvasni a könyvből, bár a szerző.nagy megértést — talán túl nagy megértést — tanúsít a gimnazistákkal szemben. A recenzens személyes tapasztalatai megerősítik a lapokon kirajzolódó képet. A hatvanas évek közepén rokonszenvesebbnek találta meg a francia gim- nazistákat, m i n t angol társaikat, á m azóta, valahányszor angol és francia középiskolásokkal
találkozik, az angolok felé fordul inkább a rokonszenve. , . B Á N E B V I N
A M A G Y A R Ó V Ó N Ő K É P Z Ő I N T É Z E T E K N E V E L É S T U D O M Á N Y I K Ö Z L E M É N Y E I , X . K Ö T E T
Szarvas, 1974. (1975) 255 oldal ' ' Szerkesztette: Elek László
• - i
. Ü j a b b kötettel gazdagodott „A magyar óvónőképző intézetek neveléstudományi közleményei"
c. sorozat. A „gazdagodott" kifejezés ezúttal korántsem frázis, Ügy véljük, hogy a jelentős hagyományokra visszatekintő sorozat egyik legsikerültebb kötete látott napvilágot.
A kötet — t ö b b éves szokásnak megfelelően — i s m é t ,,Óvónőképzés és óvodai élet" alcímmel jelent meg. Tematikája meglehetősen változatos. A szerkesztők a közölt tanulmányokat öt témakörbe sorolták, nevezetesen: I . Az óvónőképzés módszertani kérdései; I I . Vizsgálódások az óvónői hivatástudat és pedagógiai rátermettség köréből; I I I . Neveléstörténet; I V . Az óvoda világa; V. Az óvoda iskolaelőkészítő tevékenysége.
A tematikai változatosság a kötet előnyére válik. A szerzők ú j kutatási eredményekről adnak számot. S ami talán a legfigyelemreméltóbb: az egyes írások — legalábbis nagy t ö b b s é g ü k — j ó l körülhatárolt, konkrét témát dolgoznak fel.
Az óvónőképzés módszertanával kapcsolatos írások közül S Z A B A D O S László „Zártláncú tele- vízió a soproni óvónőképző intézetben" című munkája kelt figyelmet. A zártláncú televíziónak a felsőoktatásban, s ezen belül a pedagógusképzésben való alkalmazása nem újdonság. S Z A B A D O S László közleménye azonban olyan esettanulmány, amely feltehetően hasznos hozzájárulás eme technikai eszköz a pedagógusképzésben való alkalmazása irodalmához. A munka értéke nem utolsósorban abban rejlik, hogy a szerző egyidejűleg közeliti meg t é m á j á t pedagógiai és műszaki szempontból.
'454
A kötet domináns fejezete a „Vizsgálódások az óvónői hivatástudat és pedagógiai rátermettség köréből".- Az itt közölt tanulmányok arról tanúskodnak, hogy az óvónőképző intézetek tanárai különös érdeklődést tanúsítanak a pedagógus pályára, mindenekelőtt persze az óvónői pályára való alkalmasság, a hivatás gyakorlásához szükséges képességek kialakítása, az intézetek pedagó- gusképző tevékenységének állandó önkontrollja problémái iránt. A kötetben közölt közlemények tükrében az óvónői hivatás immár nem közhelyek ködébe burkolózott fennkölt eszmény, miként az nem egy korábbi írásban tapasztalható volt, hanem konkrét, tudományos metodológiával megközelíthető probléma. A kötet e részében közzétett öt tanulmány egytől egyig érdekes hozzájárulás a problémához, bár egyik-másik írás szerzőjének kutatásmódszertani elképzeléseit érdemes lenne vita tárgyává tenni.
Az említett témakörben közölt tanulmányok közül B A B O D I Béláné, B A B C I D I Béla és ZsÁM-
B É K I László „Pedagógiai rátermettség és alkalmasság vizsgálata az óvónőképzőben" című írására hívjuk fel a figyelmet. A pedagógusképző intézményekben visszatérő probléma a pedagógus pályára való alkalmasság vizsgálata. E tekintetben több próbálkozás ismeretes, ezek közé sorol- hatjuk a szerzők kísérletét is. Közleményük mértéktartó, nem igényli a felvételi rendszer idő előtti radikális megváltoztatását. Kísérletükből mindenekelőtt a két pedagógiai szituációban végrehajtott vizsgálati eljárást tartjuk követendőnek, a másik két vizsgálat esetében vannak bizonyos kétségeink a pedagógus pályaalkalmasság, mitőbb az óvónői pályaalkalmasság' meg- ítélését illetően. A leírt eljárás értékét azonban feltehetően a szűkebb szakterület vitája, a kez- deményező intézet gyakorlata fogja megmutatni, s hiba lenne a szaktudományi vitának és a gyakorlati kontrollnak elébevágni.
Érdekes és értékes színfoltja a kötetnek a neveléstörténeti rovat, bár sajnos mindössze egy tanulmányra korlátozódik. M É S Z Á B O S István izgalmas dokumentummal ismerteti meg az ol- vasót, egy 1842 és 1846 között íródott óvodapedagógiai kézirattal, „A zsibói t>Kisdedóvó Tudo- mányt." címen. A szerző alapjában véve rövid tartalmi ismertetést ad a vaskos kéziratanyagról, amelyet helyenként elemző megjegyzésekkel egészít ki. Kétségtelen, hogy fontos dokumentumra hívta fel á figyelmet. Sajnálatos azonban, hogy a szerző lényegében megreked á dokumentum- ismertetésnél, s a „részletes elemzés" feladatát másokra hárítja. Ez általánosságban is vitatható eljárás a neveléstörténetbén, ez esetben azonban kétszeresen az: az ismertetett dokumentum ugyanis közgyűjteményben nem hozzáférhető, s a szerző nem élt kivételes helyzeti előnyé- vel. . ,
A kötet IV. és V. része „Az óvoda világa" és „Az óvoda iskolaelőkészítő tevékenysége" címen több, az adott témakörök szempontjából érdekes részletkérdést féldolgozó írást közöl. K ö r ü l ü k talán B I X J B O K Péterné „Az iskolaérettség megállapításának néhány elvi és gyakorlati kérdése"
című m u n k á j a tarthat számot szélesebbkörű érdeklődésre.
Az óvónőképző intézetek tizedik tanulmánykötete tehát olyan gyűjtemény, amely jól szol- gálja az óvónőképző intézetek közötti tapasztalatcsere céljait. Ismertetésünkben mindenekelőtt azokra az írásokra kívántuk felhívni a figyelmet, amelyek véleményünk szerint általános peda- gógiai érdeklődésre tarthatnak számot.
Érdemes azonban itt felvetni égy olyan problémát, amely a kevésbé sikeres kötetek esetében aligha merült fel. Az óvónőképző intézeti évkönyvsorozat köteteinek ugyanis több közegben kellene hatniuk. Az egyik kör az óvónőképző intézetek oktatói és hallgatói. Ebben a szférában e kötetek nyilván jól betöltik mind az intézetek közötti eszmecsere, mind az oktatási segédlet funkcióját. H a azonban a visszatérő alcím „Óvónőképzésés óvodai élet", akkor kívánatos lenne, hogy a közölt tanulmányok eljussanak a felsőoktatási pedagógia, illetve az óvodapedagógia művelőinek széles köréhez. Szűk körben nyilván ismertek e kötetek, de vajon nem kellene-e az óvónőképző intézetekben folyó m u n k á n a k jobban bekapcsolódnia e két pedagógiai ágazat áramkörébe?' Végül kérdéses az óvodapedagógiának és az óvónőképzés pedagógiájának ez az.
elszigeteltsége a neveléstudomány egészétől.
Távol áll tőlünk, hogy egy hagyományokkal rendelkező és sikeres kiadványsorozatot „pálya- módosításra" késztessünk. Nem egyedi esetről, hanem pedagógiai szaksajtónk általános prob- lémájáról van szó. S ha e problémát éppen most tesszük szóvá, azt nem az ünneprontás szándéka vezérli, hanem az elismerésé, hiszen a kötetben közölt írások egyike-másika nagyobb publicitást érdemelne. A magunk részéről e recenzióval kíséreljük meg kiemelni e kiadványt a viszonylagos ismeretlenség homályából, feltehetően a szerkesztők s általában az érdekeltek is azon lesznek, hogy feloldják az óvodapedagógia a pedagógia egészétől való elszigeteltségének korántsem áthatolhatatlan falát.
V A O O T T Ó
'455
