K Ö R K É P
M A R I O A L I G H I E R O M A N A C O R D A :
„ A Z E M B E R Á L T A L Á B A N " *
A beszámolókat és hozzászólásokat hallgatva, úgy tűnik, hogy az „ember"
szót talán ki sem ejtették: nem beszéltek az ember formálásának problémájáról.
Az egyik előadó érinti ugyan a témát, de leszűkítve gazdasági-társadalmi kér- désekre, amelyek bár feltételei a fiatal nemzedék tudat-alakításának, de nem
azonosak magával a neveléssel. Pedig — mint tudjuk — mind GRAMSCI, mind
L E N I N , de M A R X is bátran nyúlt ehhez a problémához, amellyel azután sokat foglalkozott a hatvanas évek marxista elméleti kutatása és viharosan jelentke- zett az ifjúság széles tömegeinek életében is. Feltehető a kérdés, nem nyilvánul-e
meg ebben a hallgatásban bizonyos érthető közöny „az emberi személyiségről"
szóló szokásos frázisokkal, az „etikai metafórák"-kal, ,,az ipari civilizációnak az egyénre vonatkozó ideológiái"-val szemben, valamint egy bizonyos nálunk tradicionális ellenszenv mindazzal szemben, amit úgy lehet meghatározni, hogy „pedagógia", és e misztifikációtól való idegenkedés következtében eltere- lődik a figyelem a valóságos problémákról. De szabad-e elhagynunk, attól való félelemben, hogy elméletieskedünk, az emberről szóló egész témakört?
A marxi kutatásban az előadó által megjelölt központi kérdés — az álló tőke, változó tőke, értéktöbblet elválasztása — számomra teljesen elfogadható, azonban szükségét érzem, hogy hozzáfűzzek egy kiegészítést, ami talán közismert, de felszólalásom céljait tekintve és általánosságban is jelentős, mégpedig azt, hogy „az állótőke maga az ember is" lehet. (A politikai gazdaságtan bírálatána/c alapvonalai I I . 175. oldal.) Természetesen más témákat is meg lehetne jelölni mint a marxista kutatás kérdéseit, az idevágó szövegek vagy az aktuális igények alapján. Szó esett itt a szükséges munka, a többletmunka és a szabad idő kö- zötti viszonyról; ez közelíti meg legjobban az ember témáját, amiről beszélni kívánok. Azt szeretném mindjárt kiemelni, hogy a munkafolyamatban is az ember a fontos: ,,A folyamat feltételei és tárgyiasulásai maguk is egyaránt mozzanatai annak, és a folyamat szubjektumaiként csak az egyének jelennek meg, de az egyének egymásra való vonatkozásaikban". (Uo. I I . 175. old.)
A munkaidő problémái, amelyekkel két előadás foglalkozott, lehetővé teszik, hogy alaposabban kifejtsem gondolataimat az emberről és az ember neveléséről, szigorúan tartva magam elsősorban M A R X I I O Z , L E N I N valamint G R A M S C I marxiz-
musához, különös figyelemmel a hatvanas évek marxista kutatásaira és az új nemzedék nevelésének problémáira.
A pedagógia egész története folyamán ,,az általában vett hipotetikus és melan- kolikus ember"* az örök kutatás tárgya, és ezzel magyarázható a közöny és
* Felszólalás a római Gramsci Intézetben „A hatvanas évek marxizmusa Olaszországban és az új generáció elméleti-politikai nevelése" címen rendezett vitában. (Némileg rövidített szöveg.)
* A. Gramsci kifejezése.
ellenszenv, amelyről beszéltem. Ez „az ember általában" úgy jelentkezik, mint valamilyen kiagyalt, nevelő célzatú embereszmény, amelyet filozófusok és peda- gógiai kutatók időnként — a korszellemnek megfelelően, vagy éppen azzal szemben — állítanak, de mindig abban a hitben, hogy az eszményt tovább fej- lesztették. Annak, ami egy adott kor, egy adott társadalom, egy adott gondol- kodó szellemének terméke, spekulatív módon természeti lényeget tulajdonítanak, hogy mint adott és örök eszményt mutassák be: idealizált, általános „emberi természet"-ként, így fejezve ki a maguk megosztott történeti létének bírálatát és vágyódásukat a teljesség után. „Az ember általában" hagyományos meg- határozás ismételt felidézésének a történeti megismerés szempontjából termé- szetesen van jelentősége, de ami az aktuális problémákat illeti, aligha van haszna. Ez „az ember általában" valóban éppolyan hipotetikus, mint melan- kolikus ! Kettős hibában szenved: egyfelől nem más, mint egyszerű megtestesí- tője egy igen szúken körülhatárolt és determinált embereszménynek, másfelől, mivel meghatározatlan tiszta természeti hajlam, mindenkor ellentmondásba kerül a konkrét, meghatározott történelmi helyzettel. De — kérdezem van-e logikus, gyakorlati lehetőség arra, hogy ez „az ember általában" a természeti hajlamról áttérjen a történeti konkrétságra?
Amikor ezekre a meghatározásokra hivatkozom („természeti hajlam", „tör- téneti konkrétság") M A R X kifejezéseivel élek, aki ezeket Az alapvonalak-hoz írt közismert Bevezetésé-ben (1857) a munkával, az absztrakt vagy „általában vett m u n k á v a l " kapcsolatban használja. Megjegyzi, hogy a munka fogalma, mint „általában vett m u n k a " „egészen egyszerű kategóriának látszik . . . mégis gazdaságilag ebben az egyszerűségben felfogva, a „ m u n k a " épp oly modern kategória, mint azok a viszonyok, amelyek ezt az egyszerű elvonatkoztatást létrehozzák". Összefoglalva történeti genezisét, M A R X négy fokozatot emel ki: „a monetárrendszert, amely a gazdagságot még egészen objektíve, mint önmagán kívül való dolgot a pénzben tételezi; a manufaktúra vagy kereske- delmi rendszert, amely a tárgyból a szubjektív tevékenységbe — a kereskedelmi és manufaktúra-munkába — tételezi a gazdagság f o r r á s á t . . . a fiziokrata rend- szert, amely a munka egy meghatározott formáját — a mezőgazdaságot — téte- lezi mint a gazdagságot létrehozó munkát, magát az objektumot pedig már nem a pénz álruhájában, hanem mint terméket egyáltalában, mint a munka általá- nos eredményét . . . és végül óriási haladás volt Adam S M I T H részéről, amikor a gazdagságot létrehozó tevékenység minden meghatározottságát elvetette — a munka egyáltalában, sem manufaktúra — sem kereskedelmi, sem mező- gazdasági munka, de egyik is, másik is egyaránt. A gazdagságot létrehozó tevé- kenység elvont általánosságával mármost megvan a gazdagságként meghatározott tárgy általánossága is, termék egyáltalában". M A R X pontosabban kifejti: nem elvont kifejezésről van szó, „a munka egy meghatározott fajtája iránti közöm- bösség valóságos munkafajták igen fejlett totalitását előfeltételezi", és végül így fejezi be: „így a legáltalánosabb elvonatkoztatások egyáltalában csak a leggazdagabb konkrét fejlődés mellett jönnek létre". Közismert logikai-meto- dológiai elv ez, amelynél most nem szükséges időznünk; M A R X a továbbiakban így világítja meg: az egyáltalában-való munkának ez az elvonatkoztatása, mint szellemi kategória egybeesik a meghatározott munka iránti közömbösség való- ságával, ami csak olyan társadalmi formában lehetséges, amelyben az egyének könnyűszerrel térnek át egyik munkáról a másikra.
Amikor MARXnak a „munkáról általában" mondott szavaira hivatkozom, mindazt, amit a munkáról állít (tevékenység vagy termék, szubjektum vagy
objektum, általános vagy determinált stb.) nem egyszerű analógia alapján viszem át az emberre. Az analógia bennük van a szubjektumokban, az ember és a munka két azonos kifejezésként fogható fel, és ezért azonosan jellemezhető.
Miként Engels a marxi tézisekből pontosan leszűrte: a munka az, ami meg- teremti az embert, ami az embert emberré teszi. Embert mondani — munkát jelent, vagyis azt az önkéntes, egyetemes és tudatos tevékenységet a természet- ben, amely az embert megkülönbözteti az állattól.
Nem véletlen, hogy mindannak, amit MARX a munkáról mond, az ember is alanya lehetne: „Azt mondhatnók, hogy ami — ez a meghatározott munka iránti közömbösség — az Egyesült Államokban, mint történelmi termék (his- torisches Produkt), az pl. az oroszoknál, mint természetadta hajlam (natúr- wüchsige Anlage) jelenik meg". Sőt csakugyan alanya az ember: „Ámde először is pokoli különbség van aközött, amikor a barbároknak hajlamuk van arra, hogy mindenre felhasználhassák őket, és aközött, amikor a civilizáltak önmagukat mindenre felhasználják". (Alapvonalak, Bevezetés). Barbárok vagy civilizáltak:
vagyis az ember. A munka, a hajlam vagy közöny az általában vett munkával szemben és az emberek — amerikaiak vagy oroszok —, akikben a hajlam vagy a közöny megnyilvánul, voltaképpen egymás közt felcserélhető alanyok, ugyan- azokkal a vonásokkal jellemezhetők, mégpedig nem egyszerű analógia, de teljes egybeesés alapján.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a barbár, a primitív ember, mint természeti hajlam, míg a civilizált ember, mint történelmi eredmény jelenik meg „általában vett ember"-ként. Az első csupán szellemi kategória, míg a másik valóságban létező. Más szavakkal azt is mondhatnánk, hogy az egyik potenciálisan az, ami a másik a megvalósulásban, (olyan meghatározások ezek, amelyeket MARX is szívesen használt), de ne feledjük, hogy „pokoli különbség" van lehetőség és valóság, természet és történelem között. Fennáll ez a különbség a spekulatív pedagógia között, amely szerint az „ember általában' a priori adott, és termé- szeti állapotából örök pedagógiai eszközök segítségével emelhető ki, és egy lehet- séges marxista pedagógia között is — ennek megteremtése talán még előttünk álló feladat —, amely szerint az „ember általában" a történelmi helyzet ered- ménye, és a pedagógiai eszközöket ennek megfelelően alakítja ki. (A valóságban mind az eszközökben, mind a pedagógiai viszonyokban, éppen úgy mint a munká- ban csak az „egyszerű elemek" maradhatnak öröktől fogva változatlanok a társadalmi fejlődés minden formájában.)
Ahhoz, hogy néhány konkrétabb pedagógiai következtetést vonhassunk le MARXnak a munkára vonatkozó megjegyzéseiből, mélyebbre kell tekintenünk;
kiindulási pontként felhasználhatjuk azt a viszonyt, amely fennáll a munkás létéhez szükséges munka, egyben használati értéket teremtő munka valamint a profitot, csereértéket teremtő többletmunka között. Részletesebben meg kell világítanunk a munkaidő és a rendelkezésre álló idő (disposable time) közötti viszonyt, amelynek lehetséges formája a többletmunka. Éppen ebben a viszony- ban alakul ki az „általában vett ember" nevelése, mint történelmi eredmény.
MARX mindig a valóság dialektikus megfigyeléséből indul ki, ezt a közismert megállapítást néhány idézettel megpróbálom alátámasztani: „Hogy a tőke ellentmondásokat rejt magában, nem tagadjuk. Célunk az, hogy teljesen kifejlesszük ezeket az ellentmondásokat". És ezek az ellentmondások éppen arra vonatkoznak, ami minket elsősorban érdekel: a tőke és a munka közötti viszonyra. „A tőke mint a többletmunka tételezése ugyanannyira és ugyanabban a pillanatban a szükséges munka tételezése és nem tételezése: csak annyiban van, amennyiben a szükséges munka van és egyszersmind nincs" (Alapvonalak, I. 290. old.). A tőke a többletmunká-
ra való éhségében mozgásba hozza az általános emberi munka minél nagyobb mennyiségét, miközben a munkás létéhez szükséges m u n k á t a minimumra igyekszik redukálni, így növelvén a többletmunkát. A társadalmi eredmény pedig az (ahogyan a fiatal MARX már a Német Ideológi- ában megfogalmazta: a szellemi és a fizikai tevékenység, az élvezet és a munka, a fogyasztás és a termelés más-más egyénnek j u t . . .) hogy a népesség egy részének a többletmunkája a másik rész kevesebb m u n k á j á t , vagy nem termelő m u n k á j á t hozza magával. A társadalom szükséges munkaidejének redukálása nem jelenti mindenki számára a szabad idő növekedését. Ezért mondhatja Marx, hogy a rendelkezésre álló időnek „ellentétes létezése" van. (Alapvonalak, I I . 172. old.)
Ha az egész társadalom vonatkozásában a rendelkezésre álló idő úgy jelent- kezik, mint a tudomány, művészet stb. termelése számára idő teremtése, a valóságban ez egyfelől többletmunkát, másfelől nem munkát, többletgazdag- ságot tételez. De éppen ezeknek az ellentmondásoknak a kifejlődése teszi lehe- tővé megszüntetésüket: „mert a tőke itt — egészen szándéktalanul — az emberi munkát, az erőkifejtést egy minimumra redukálja . . . ez a felszabadult munká- nak javára válik és feltétele felszabadulásának . . . A munkaidő ugyanis mind mennyiségileg egy csekélyebb hányadra csökken, mind minőségileg mint egy bár nélkülözhetetlen, de alárendelt mozzanat jelenik meg egyfelől az általános tudományos munkával, a természettudományok technológiai alkalmazásával szemben." (Uo. I I . 164—165. old.) A valóságos gazdagság megteremtése (vagyis az egyének szükségleteinek, képességeinek, élvezeteinek, termelőerőinek egye- temessége, teremtő hajlamainak abszolút kimunkálása) kevésbé függ a munka- időtől mint azoknak a hatóerőknek a hatalmától, amelyek a tudomány általános állásához, a technológia haladásához, vagyis e tudománynak a termelésre való alkalmazásához kötődnek; így jön létre az egyéniség (ma azt mondanánk sze- mélyiség) szabad fejlődése, azaz a társadalom szükséges munkájának egy mini- mumra redukálása, amelynek azután megfelel az egyének művészi, tudományos stb. kiképződése a valamennyiük számára szabaddá vált idő . . . révén. (Uo. I I . 169. old.) Hosszan idéztem, hogy bizonyítsam, milyen meghatározó volt MARX számára a tőke által — malgré lui — növelt szabad idő a történetileg általános, azaz minden munkára és minden fogyasztásra alkalmas, egyszóval minden- oldalú ember formálására.
Ez a mindenoldalú (allseitig) egyén a rendelkezésre álló idő eredményeként, mint történelmi termék maga „az ember általában", aki előtt a munka korlátozott formája közömbös, és aki alkalmas a munka minden fajtájára, a fogyasztásra és az élvezetre. Kialakulásának történelmi feltétele a termelőerők összességének fejlődése és a tudományé is, amely a rendelkezésre álló idő növekedésével fejlődik.
Mindaddig, amíg arról beszéltünk, hogy a szabad idő feltétele a szabad és teljes személyiség formálásának, jól ismert és elfogadott marxi gondolatok körében mozogtunk. De Marx mond mást is, ami szintén jellemző gondolkozására.
Ismerjük „a tőke progresszív funkciója" iránti lelkesedését, valamint ismé- telt megállapításait arról, hogy a kapitalista társadalom ellentmondásai maguk- ban hordják feloldásukat is. Talán kevésbé tűnt fel, hogy ugyanez a dialektikus magatartása érvényesül a többletmunka vonatkozásában is, amelyet egyszerre bírál és fogad el: „A tőke nagy történelmi oldala az, hogy létrehozza ezt a többlet- munkát — írja — a puszta használati érték, a puszta létfenntartás álláspontjáról fölösleges m u n k á t . . . " (Uo. I. 219. old.). Mi történt tehát? MARX talán meg- feledkezett az eredeti felhalmozásról szóló történelmi kutatásairól, amelyekben kimutatja, hogyan hosszabbítja meg a tőke a munkanapot, és hogyan folyik a munkások évszázados harca, hogy kivonják magukat az elnyomás alól, hogy
csökkentsék a többletmunkát és „emberhez méltó élet számára" időt szerezzenek maguknak? Talán elfelejtette a munka negatív meghatározását, amely egész munkásságát végigkíséri, a Kéziratok 1844-ból c. művétől („a munka az önmagát elveszített ember") az Alapvonalak és A tőke minden megállapításáig, amelyek- ben a „ m u n k a " szemben áll az igazi „emberi tevékenységgel" és az „egyszerű munkás" az aktív „egyénnel"? Bizonyára nem, még akkor sem, amikor iro- nikusan közli egy nyugat-indiai ültetvényes „igen kedves" dühkiáltását „Ja- maika szabad niggerei ellen", akik megelégszenek azzal, hogy a saját fogyasz- tásukra szorosan szükségeset termeljék és a „használati érték mellett a tulajdon- képpeni luxuscikknek magát a lustálkodást (indulgence and idleness) tekintik.
M A R X akkor sem felejtette el önmagát, amikor az imént idézett mondathoz hozzáfűzi: „történelmi rendeltetése beteljesedett, mihelyt egyrészt a szükség- letek annyira fejlettek, hogy a szükségesen felüli többletmunka maga is általános szükséglet, magukból az egyéni szükségletekből ered — másrészt a tőke szigorú fegyelme révén, amelyen az egymást követő nemzedékek átmentek, az általános serénység az új nemzedék általános birtokává fejlődik (Uo. I. 219. old.).
A többletmunka mint általános szükséglet, a serénység mint általános birtok ! Most már látnunk kell, hogyan kapcsolja össze M A R X a tőke szigorú fegyelme révén kialakított általános serénység és a szabad idő dicséretét. Ezt a viszonyt
M A R X ismételten nemcsak „humanitárius" érvekkel motiválta, de úgy mutatta be mint a gazdagság termelőjét, akár a csereérték, a profit, akár az ember anyagi és kulturális élete vonatkozásában.
Lehetséges, hogy ez a viszony írásaiban nem jelenik meg mindig egyértelműen, mert kuta- tásainak állása szerint a tőke ellentmondásos létének hol egyik, hol másik oldalát emeli ki, de az biztos, hogy ennek a kérdésnek minden elemét feltárta. Hangsúlyozza: „egyébként maga a közvetlen munkaidő nem maradhat meg az elvont ellentétben a szabad idővel". A munkaidő megtakarítása ugyanis egyenlő a szabad időnek, azaz az egyén teljes fejlődésére szolgáló időnek a gyarapításával, amely maga mint a legnagyobb termelőerő megint visszahat a munka termelő- erejére. Ez a közvetlen termelési folyamat álláspontjáról úgy tekinthető, mint állótőke termelése:
„az állótőke maga az ember".
Bárhogyan is határozzuk meg a rendelkezésre álló időt —többletmunka ideje, vagy pihenőidő, esetleg a magasabb rendű tevékenység ideje — a gazdagság minden formájának igazi termelője marad, (és nem. a szükséges munkaidő, amely a használati érték egyszerű termelője csupán és még nem elég ahhoz, hogy az ember megkülönböztethető legyen minden más élőlénytől).
Mert — folytatja MARX: „A szabad idő — amely éppúgy pihenőidő, mint magasabb tevékeny- ségre való idő — a birtokosát természetesen más szubjektummá változtatta és e más szubjektum- ként lép az be a közvetlen termelési folyamatba is." (Uo. I I . 175. old.) Így a rendelkezésre álló idő, amelyet a tőke igyekszik a többletmunkára való idővé átalakítani, nem csupán maga a gazdagság, amennyiben a szellemi élvezetek (tudomány stb.) ideje, de gazdagság azért is, mert ily módon a közvetlen termelési folyamathoz gazdagabbá vált termelőt szolgáltat, aki a tudás és az ügyesség felhalmozása révén maga is az állótőke része. Kapitalista rendszerben elkerül- hetetlenül kiéleződik az ellentmondás, amikor a társadalmilag szükséges munka csökken, de ezt mint szabad időt a termelő nem használhatja fel, és éppen ennek következtében lehetetlen- né válik, hogy a „gazdagabbá vált" termelő hozzájáruljon a szükséges idő további csökkentéséhez, és a profit további növeléséhez. Amikor ez az ellentmondás levegőbe röpíti a rendszert, akkor magának a munkástömegnek kell elsajátítania a maga többletmunkáját, amely ezáltal magasabb tevékenységgé válik, az egyszerű munkás pedig aktív egyénné. Arra kell tehát rámutatnunk, hogy MARX nem a többletmunka eltűnéséről szól, hanem irányváltozásáról, arról, hogy azt az egész társadalom sajátítja el.
M A R X hozzásegített ahhoz, hogy világosan lássuk: a többlet munkaidő és a szabad idő nem áll feltétlenül egymással szemben. Ha a munkaidő a szükség- szerűség, az ember és természet közvetlen viszonyának birodalma marad, akkor
a rendelkezésre álló idő, mint a pihenőidő vagy a magasabb tevékenység, azaz a fogyasztás és a szellemi termelés ideje, vezeti el az embert a szabadság birodalmába, amelyet már — természetesen — nem csupán egy rész sajátít el, hanem az emberi nem összessége.
A rendelkezésre álló idő létrehozása a tőke történelmi érdeme; a többletmun- kának, mint a rendelkezésre álló idő részének e dialektikus értelmezése MARXnál másutt is helyet kap, és ennek már közvetlen pedagógiai értéke is van, mivel jobban meghatározza miben áll a tőke szigorú fegyelme által létrejött általános serénység nevelő ereje. ,,Ez a (közvetlen termelési) folyamat egyszersmind disz- ciplína, a létrejövő emberre való vonatkozásban tekintve, mint ahogy gyakorlás (Ausübung), kísérleti tudomány, anyagilag teremtő és tárgyiasuló tudomány a létrejött emberre való vonatkozásában, akinek fejében a társadalom felhalmozott tudása létezik. Mindkettő számára, amennyiben a munka gyakorlati kézbevételt követel és szabad mozgást . . . egyszersmind testmozgás, exercise". A létrejött ember számára tehát megszerzett ügyesség, kísérleti és alkalmazott tudomány plusz gyakorlat (azaz a kulturális örökség és a természeti adottság); a létrejövő ember számára még gyakorlat és fegyelem (azaz az egyéni élet folyamán szerzett tapasztalat). Íme egy tömören és szigorúan kialakított pedagógiai elv: utalást tartalmaz az átadandó tartalomra (tudomány, technológia), gyakorlás által kiművelendő technikai képességekre, fegyelemre, mint a nevelési eljárások ered- ményére. Ennek az állásfoglalásnak pedagógiai ereje éppen abban rejlik, hogy nem elméletieskedő, hanem politikai gazdaságtani és szociológiai elemzés jellegű.
Számunkra fontos téma a pedagógiai célok és módok lényege: a munkára nevelés szigorú fegyelem alapján, az a fegyelem, amelyet Marx a tőke történelmi érde- meként dicsér. Foglalkoznunk kell még egy másik meghatározással is:' Marx ismételten leszögezte, hogy „az ember általában" nem természeti adottság, hanem történelmi termék, de ehhez még hozzá kell fűznünk, hogy nem a „létre- jött", hanem a „létrejövő" emberről van szó.
Miután elvetettük a filozófusok és pedagógiai kutatók naturaliter általános, hipotetikus és melankolikus emberét és nem spekulatív módon, hanem kritikai elemzés alapján kialakult bennünk a valóság történelmi eredményeként létre- jövő ember képe, ez az ember általában megérdemli, hogy megbeszélésünk alanya, pozitív hőse legyen. Így kutatásunk témáiul adódnak az Ausübung, az anyagi alkotó és kísérleti tudomány, az exercise és mindenekelőtt a fegyelem témái. Nyugodtan állíthatjuk, pedagógiai kérdések ezek, mint ahogyan peda- gógiai kérdés a munkaidő, a rendelkezésre álló idő, vagy — részletezve — a szük- séges munka és a többletmunka, valamint a szabad idő, amely már nem fogható fel úgy, mint a munkával való elvont szembenállás, hanem együttesen a pihenőidő és a magasabb tevékenység ideje: növeli a termelőerőt, az egyszerű munkást aktív egyénné alakítja át, aki így válik a legigazibb álló tőkévé, a további gaz- dagság alapjává. Meg kell teremtenünk tehát egy nem spekulatív pedagógiát, amely a társadalom megismerhető anatómiájának szigorú elemzéséhez fűződik és képes arra, hogy a fejlődés konkrét távlatait megnyissa. Ha jogos a hagyo- mányos ellenszenv azzal a pedagógiával szemben, amely a naturaliter általános embert kiagyalta, akkor arra kell ügyelnünk, hogy ez ne legyen ürügy arra, hogy elforduljunk az ember valóságos problémáitól, aki történelmileg lehet álta- lános, tehát mindenoldalú, mert a történelmi fejlődés hatására a mindenoldalú- ság megszerzésének premisszái már benne rejlenek a társadalmi termelő erők növekedésében és az ellentmondások kiéleződésében.
MARX elméletileg már összevetette az ember problémáit azzal a konkrét móddal, ahogyan az ember él és dolgozik; megszabadította minden moralizáló célzattól (ami, amint a történelem bőségesen bizonyítja, magának az igazi erkölcsnek a fejlődését egyáltalán nem segíti), a szemé- lyiségre vonatkozó minden etikai metaforától és ideológiától, amit a hagyományos pedagógia és filozófia tesz, amikor újból és újból visszatér az általános — hipotetikus és melankolikus — emberhez. Most m á r beszélhetünk az általános munkához hasonlóan az „emberről á l t a l á b a n " , mint meghatározott absztrakcióról, aki konkrétan csak történelmi fejlődésének legmagasabb szintjén jelenhet meg: felvázolásával bizonyítandó a „pokoli különbség" a naturwüchsig és historisch között, pokoli különbség a gyakorlatban meghatározott és részmunkához k ö t ö t t ember természetadta hajlama és a minden ilyen munkával szembeni közömbösség között, amelyet az szerez meg, aki könnyűszerrel képes egyik munkáról a másikra áttérni. í g y válik az elméleti- gyakorlati probléma világossá: hogyan törekszik a modern társadalom a történelmi és nem természetadta általános ember formálására? Hogyan, azaz milyen ellentmondásokon á t ?
Ezekről az elméleti-gyakorlati problémákról áttérhetünk összejövetelünk témájának második részére: az új nemzedék elméleti-politikai nevelésének kér- désére, különös tekintettel arra az új tényre, amit társadalmunk ellentmondásai- ra való ráébredés jelent, és amely, ba eltérő, sőt néha ellentétes tartalommal is, világméretben az ifjúsági, elsősorban a diákmozgalom középpontjában áll.
A diákmozgalom — mint ismeretes — radikális módon bírálta a társadalmi és ezen belül a nevelési viszonyok elidegenítő vonásait. Közben azonban ezeket a negatív vonásokat mintegy elkülönítette a dialektikus valóságtól, mert a kive- zető utat nem a belső ellentmondások kiéleződésében vélte megtalálni, mint
M A R X hirdette, hanem a külső ellentmondásokban, a régebbi „természetes"
állapotokhoz való visszatérésben. Az iskoláról szólva: nem oktatás az új ember nevelése helyett; a nevelési viszony teljes elutasítása a jövő reális igényeinek konkrét meghatározása helyett; a hippi-mozgalomra jellemző menekülés a ter- mészeti és primitív életformába; a kapitalista országok munkásosztályaival szemben az önálló fejlődés útjára lépett népek felé fordulás, mintha e népek között nem termelődnének újra a kiterjedt kapitalista rendszer ellentmondásai, melyek, a szocialista országok kivételével, világméretekben jelentkeznek. A moz- galom lényegében egyetlen ideológia nyomdokain halad, amelyet marcuseinek nevezhetünk, ha nem is lehet lebecsülni más modelleket, amelyek akkor is hatnak, ha önmagukban nem tisztázottak. Bár nem lehet mindezt egy közös nevezőre visszavezetni, azt viszont megállapíthatjuk, hogy összességében olyan nézetekkel állunk szemben, amelyek az ember természeti és nem történeti fel- fogását jelzik. Ez következménye annak is, hogy nem könnyű megérteni azt, amiről M A R X sohasem feledkezett meg: a tőkének, a maga ellentmondásos lété- ben, elembertelenítő szerepe mellett történeti szerepe is van. A mozgalomnak ezért tipikus és nem esetleges ideológiája az egy dimenziójú negatív ember elmé- lete, amelyet Marcuse dolgozott ki, felhasználva egy-egy marxi gondolatot, de teljesen megfeledkezve arról, hogy Marx gondolatainak dinamikus magja a mindenoldalú pozitív ember, azaz a pozitív jövő ábrázolása, és ez teljesen szem- ben áll a M A R C U S E által nyújtott pesszimisztikus képpel.
Ha megvizsgáljuk azokat az elképzeléseket, amelyeket a diákmozgalom vetett fel, meggyőződhetünk arról, hogy azokban egyre inkább észlelhető a mai kapitalista (és nemcsak kapitalista!) társadalom negatív vonásainak felismerése és a szabadság igénye. Ezt természetesen pozitívan értékelhetjük, meg kell viszont azt is állapítanunk, hogy a mozgalom képtelen a negatív jelenségek dialektikus felfogására. MARXtól — mint láttuk — más javaslatokat kapunk, amelyek ma is képesek új gondolatokat ébreszteni és új tettekre serkenteni, sőt megfelelőbb és modernebb választ adnak korunk problémáira, mint M A R C U S E ,
Don M I L A N I és mások.
A tőkének, mint a többletmunka megteremtőjének és a többletmunkának mint a gazdagság megteremtőjének nyújtott történelmi elismerés, a tőke szigorú fegyelme révén, a társadalmi szinten szokássá vált serénység dicsérete, a marxi koncepciónak központi és nem mellékes kérdései, ezeket a valóság nem cáfolta meg, és arra várnak, hogy újra elővegyék és továbbfejlesszék őket. Nem cáfolja meg, sőt újra rájuk irányítja figyelmünket mind a szélsőséges szabadságigény, amely az ifjúsági mozgalmakra általában jellemző, mind a tétlenség, az idleness és indulgence védelme, ami a modern technológiai termelésbe kezdő népeknél az egyszerű felhalmozás idején és a fejlett kapitalizmus korában egyaránt ta- pasztalható, és amivel egyes látogatók még a szocialista országokban is talál- koztak. Mindezt nem is alaptalanul magyarázzák a kapitalizmus szigorú isko- lájának, az általános serénység „gondviselésszerű" felkeltőjének hiányával.
Nos, az általános serénység mint konkrét cél adva van és elutasítani kevésbé fejlett vagy természeti társadalmak felé való visszakozással, csak óhaj, illúzió lenne. A történelemben az út mindig előre mutat. Az általános serénység álta- lános gazdagságot jelent, tehát a szükségletek, a fogyasztás, az anyagi és szellemi élvezetek fejlődését és emelkedését, a leggazdagabb emberi személyiség kialaku- lását éppen a munka és a fogyasztás révén.
Közismert, hogy a kapitalista rendszer a serénységet és a fogyasztást a végső- kig hajtja és eltorzítja — a többletmunka civilizációját még előbb mint a fo- gyasztás civilizációját, de mindenképpen a kettőt együtt. De talán le kellene mondanunk a többletmunkáról és a fogyasztásról? A munkaidőt és a szabad időt nem szabad egymással szembehelyezni, erre emlékeztet MARX, amikor az utóbbiról szól: „Az élvezés képessége feltétele az élvezésnek, tehát első eszköze annak, és ez a képesség egy egyéni adottság, termelőerő kifejlődése." (Uo. I I . 174. old.) A szabadság vagyis az élvezés képessége, amelyre a fiatalok mozgalmai szent és sérthetetlen joggal törekszenek, sohasem lesz visszatérés egy földi paradicsomhoz, de mindenkor és kizárólag a termelőerő és az általános se- rénység fejlődése és következménye. A probléma megoldása nem az, hogy a rendszerrel szemben mellékes és retrográd helyzetek teremtődjenek, hanem az, hogy kifejlődjenek a rendszer belső ellentmondásai, és maga „a munkástömeg sajátítsa el a maga többletmunkáját és az egész rendelkezésre álló időt a saját magasabb fogyasztása érdekében".
Mind ez ideig az Alapvonalak-ból vettem idézeteimet, amelynek közvetlen hangja, jegyzetszerű jellege rendkívül ösztönző hatású; ugyanúgy fordulhattam volna A tőkéhez, amelyben néhány pontos pedagógiai tézist találunk, amelyeknek — szerintem — nincs nyomuk az Alapvonalakban.
Megpróbálom bizonyítani másutt, hogy ezek a tézisek talán annak a felszólalásnak a vázlatában szerepelnek, amelyet Marx a híres Instrukciók szerkesztése alkalmából, 1866 augusztusában, az Internacionale első kongresszusa számára dolgozott ki. Azt nem kell külön hangsúlyozni, hogy ezek az írások, amelyek utolsó pillanatban kerültek A tőke vázlataiba, mint a jövő techno- lógiai, elméleti és gyakorlati oktatására vonatkozó javaslatok, tökéletes összhangban vannak azokkal a csak közvetett pedagógiai reflexiókkal, amelyek a nagy könyv szerkesztésének éveiben születtek. I t t is — mint az Alapvonalakban — megtalálható ugyanaz a dialektikus dicséret, tehát ugyanaz a megszüntetés-megőrzése (Aufhebung) a tőke által teremtett feltételeknek, ugyanaz az igény az általános serénységet nevelő fegyelemre.
Meg kell mondanunk, hogy bár MARXnak azok az írásai, amelyekre elsősorban hivatkoztam, sem LENiNnek, majd GRAMBCínak sem álltak rendelkezésére, mégis mindketten a tőke által ellentmondásosan nyújtott szigorú fegyelemhez nagyon is közel álló igényt és perspektívát javasoltak az új nemzedéknek, a jövő emberének. Olyan dolgokról van szó, amelyeket már volt alkalmam megvilágí-
tani, amelyek — jól vagy rosszul — szerepelnek a hatvanas évek marxizmusában, de amikre itt nincs mód kitérni. Befejezésül elég arra utalnom, hogy a konfor- mizmussal és az amerikanizmussal vagyis az indusztrializmussal foglalkozó egész GRAMSCI-Í problematika eredeti kutatás, amely pontosan azon a síkon mozog, amelyet megkíséreltem MARXnál bemutatni. M A R X „fegyelme" és G R A M S C I
„konformizmusa", M A R X „általános serénysége" és az amerikanizmus vagy az indusztrializmus Gramscinál ekvivalens kifejezések, ezekből kiindulva javasolunk egy nem moralizáló, de tudományos vitát azokról a problémákról, amelyekkel a termelőerők és a termelési viszonyok jelenlegi fejlődése mellett, minden bizony- nyal szembe kell néznünk. Nekünk az a fontos, hogy az „infámis" kapitalista viszony megszűntével, amikor a humánus idő minden ember tulajdona, a fegye- lem és a serénység (általánosan és nem keveseké), többé már nem lesz az elide- genedés és kizsákmányolás feltétele, hanem a teljes emberi tevékenység meg- nyilvánulása, reális történelmi alapja a „szabad és gazdag" személyiség kibon- takozásának, a már nem naturaliter, de történelmileg általános embernek.
B Ó L Y A I Imréné fordítása
P E D A G Ó G I A I K O L L O K V I U M
A J É N A I F R I E D R I C H S C H I L L E R E G Y E T E M E N
A Friedrich Schiller Egyetem Pedagógiai Intézete 1973. november 19—24.
között Jénában konferenciát rendezett a következő témakörökben:
aktuális kutatásmetodikai problémák;
a felsőoktatásban résztvevő hallgatók bevonása, öntevékenységének bizto- sítása az oktatási-nevelési folyamatban;
a társadalmi felelősségre nevelés az alsó tagozatban.
A konferencián a jénai egyetem Pedagógiai Intézetének munkatársain kívül berlini és lipcsei pedagógiai, pszichológiai intézmények meghívott képviselői, valamint magyar vendégek is Tészt vettek.
I. A pedagógiai kutatás aktuális problémáival foglalkozó kollokvium fő- referátumát Werner D O R S T professzor, a Pedagógiai Intézet igazgatója dolgozta ki. Témája: a pedagógiai kutatások objektív determináltsága. A referátumban
— amelyet minden résztvevő számára sokszorosított formában tettek hozzá- férhetővé — a következő fő gondolatok kifejtésére került sor:
— A pedagógiai kutatásokat az objektív tényezők egész sora determinálja.
Pl.: a nevelés célja, tartalma; aktuális társadalmi-politikai elvárások; a nevelési szituáció sajátossága; a kutató ideológiai-politikai-tudományos kvalifikáltsága stb.
— A pedagógiai kutatásokban a tudati elemek vizsgálata mellett, azokkal kapcsolatban és egyensúlyban egyre nagyobb szerepet kell szánni a magatartás- kutatásnak, a tevékenységre ösztönző motívumok, motívum-rendszerek felderí- tésének. Ezért fontos feladat a „szűken értelmezett" oktatás és nevelés fogal- mának, egységének helyes értelmezése.
— A kutatást determináló objektív tényezők, a nevelés komplex jellege, valamint a kutatás gyakorlatra irányultsága sajátos pedagógiai metodika ki- dolgozását teszi szükségessé. így pl. a megfigyelés, a szóbeli és írásbeli kikér-
