Dalok Anonymához.
Mohó sugarú opálos szeméből japános lelke ragyogott reám.
Biborba-tüzelt ajakán a vére . . És a virágok nevető tündére:
Lila krizantém álmodott haján
Virágból pattant a szerelmem.
Szeretem is virágos kertem!
Tavaszos bimbóba borultan Imádom kék orgonabokrát
— 5 olyankor forrón gondolok Rád.
1.
Élekbe hajló puha orcájára A buja illat csókokat lopott.
... Mint egy tulipán, bomlott ki a szivem,
— Kinyílni eddig nem látta senkisem! — S a krizantémmal együtt álmodott.
I I .
Vittem orgonát, tubarózsát, Vittem a szívem tüzét Hozzád.
S mégis oly búsat zongoráztál!
Te voltál a bús, nem a kotta.
— 5 ujjad a rózsám' szét fosztotta.
Orgonavirág, tubarózsa . . . Volt egyszer tél is már azóta, Nyíltak dúsan a jégvirágok, — S rájuk borultam könnyes-lassan Hogy a tüzemet elaltassam . . .
!fj. Remetey Dezső
Májusi alkony.
A kékes égről lomha szárny csapással Leszáll pirultan, elv érzőn a nap.
A szürke alkony bontogatja leplét, Az árnyak mindhosszabbra hajlanak.
Setét surran be mindenik szobába S körüllepi lankuló nagyapám.
— És álmosít az altató harangszó Ahogy behalkúl házunk ablakán.
A nagyapám erőtlen, agg, lebágyadt.
(S egyre vakul a durvuló setét.)
Halódás minden: Alkony, halk harangszó, Az élet-est, mely húnyja már szemét.
A tücskök is tán gyászra ciripelnek S Naptemetésre énekel a szél. . . A kerti százados akácfa lombja Halotti dalt már századszor zenél.
Fehér fürtű, ősz nagyapám kibámúl.
— Az ablakán be akáclomb dalol.
Fehér fürtű virágok messzi csalják,
— S száll illatukkal lelke valahol. . . I f j . Remetey Dezső.
— 587 —
