Földhöz vágta a készüléket, aztán feltépte az ajtót.
— Csendesebben!! — ordította. — Csendesebben!
Odakinn szót értettek, és ő az ablakhoz támolygott. Már esett az eső.
Az üveg előtt, a kőpárkányon pattogtak a cseppek. „Rohadt éghajlat!"
— gondolta. „Mediterrán!" — köpött a padlóra gúnyos sercentéssel. Érezte, hogy már kételkedik a tanult igazságokban... Az eső áztatta kövek mögött gyerekkori földrajzkönyve jutott eszébe.
„Kréta (Kriti, Candia): Görögország legnagyobb szigete, egyik nomosza.
Az Égei-tengert délről zárja le ~ ~ ~ Kelet-nyugati irányban karsztos, dél felé meredek mészkőhegység emelkedik. Legmagasabb pontja a Zeusz-bar- langról ismert Ida-hegyen van. ~ ~ ~ Éghajlata és növényzete mediterrán
~ ~ ~ Területén már az i. e. 2. évezredben korai rabszolgatartó állam volt.
A rabszolga-felkeléseket mindig leverték ~ ~ — Ahogy emlékezetében idáig olvasta a sorokat, felnevetett. De torkából már nem a régi fölény ra- gadta ki a nevetést, s ezt érezte ő is. Homlokát karjára döntötte, végre csend volt: a porkolábok vigyázva léptek — csupán a kövek dobolták — a suhogó esőben — a szirtaki ritmusát.
K O P A S Z M Á R T A : E X L I B R I S
500
