EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR
DOKTORI DISSZERTÁCIÓ
BERTA PÉTER:
PRESZTÍZSTÁRGYAK, PRESZTÍZSTÁRGY- GAZDASÁG ÉS ETNIKAI IDENTITÁS
AZ ERDÉLYI GÁBOROK KÖZÖTT
MAGYAR ÉS ÖSSZEHASONLÍTÓ FOLKLORISZTIKA DOKTORI ISKOLA.
A DOKTORI ISKOLA VEZETŐJE: PROF. VOIGT VILMOS.
A bizottság elnöke: Dr. Voigt Vilmos, DsC, egyetemi tanár Bírálók: Dr. Fejős Zoltán, CsC
Dr. Szarvas Zsuzsanna, PhD Tagok: Dr. Görög-Karády Veronika, PhD A bizottság titkára: Dr. Bárth Dániel, PhD
Témavezető: Dr. Verebélyi Kincső, DsC, egyetemi tanár
BUDAPEST, 2007.
TARTALOMJEGYZÉK
1. Bevezetés 4
2. Köszönetnyilvánítás 8 3. A terepmunka helyszínéről 9 4. A (terep)munkamódszerekről 18
5. A romani nyelvű kifejezések és szövegrészek írásmódjáról 22 6. Presztízsgazdaság(ok) 24
6.1. Veblen és a „hivalkodó fogyasztás” 24
6.2. Bourdieu ökonomizmus-kritikája és a „szimbolikus tőke” 30 6.3. Appadurai és a „verseny-gazdaság” 33
6.4. Harrison és az intellektuális javak presztízsgazdasága 34 6.5. Presztízsgazdaság(ok) 40
7. Megélhetési stratégiák a gáborok között 52
7.1. „Kódosan beszélni”. A gazdasági titkolózás (economic secrecy) mint erőforrás és stratégia 52
7.2. Megélhetési stratégáik 1990 előtt 65 7.3. Megélhetési stratégiák 1990 után 78
7.3.1. A nagyfalusi romák és a közvetítő kereskedelem (Romániában és külföldön) 79
7.3.2. A közvetítő kereskedelem gazdasági sikerességének okai 91 7.3.2.1. A migráció 91
7.3.2.2. A rugalmas kereskedői profilváltás képessége 95
7.3.2.3. A benyomáskeltés-bizalomépítés stratégiái a házalás során 95
7.3.2.3.1. Az etnikai identitásszimbólumok alulkommunikálása: az etnikai mimikri 96
7.3.2.3.1.1. Az etnikai mimikri korlátai Magyarországon 102 7.3.2.3.2. Az etnikai identitásjegyek „reflektorfénybe állítása”: a hivalkodó etnicitás 104
7.3.2.3.3. Identitáskölcsönzés/identitásimitáció 109
7.3.2.3.4. Az etnikai identitás diszkurzív „újrakeretezése”: a részleges identitásközösség illúziójának diszkurzív megteremtése 110
7.3.2.3.5. A deprofesszionalizálás és a morális gazdaság mint benyomáskeltési stratégia 110
8. A gábor presztízstárgy-definíció 113
9. A gábor presztízstárgy-gazdaság kialakulásának (valószínűsíthető) magyarázata és a tárgybeszerzés külső (gázsó) forrásai 121
10. Gázsó műtárgyból gábor presztízstárgy és etnikai identitásszimbólum: a tárgy új kulturális és társadalmi identitásának megkonstruálása 133
10.1. Rekontextualizált tárgyak, (transz)kulturális tárgyéletrajzok 133
10.2. A gázsóktól vásárolt tárgy dekontextualizálása: az árucikk-fétisizmus mint kiüresítő gyakorlat 137
10.3. A tárgy gáborok általi rekontextualizálása 143
10.3.1. A gázsó műtárgy tárgyi tulajdonságait érintő reklasszifikáció: a gábor presztízstárgy-esztétika 143
10.3.2. A tárgy gábor társadalmi karrierjének megalkotása 154
10.3.2.1. A presztízstárgy genealógiája: a korábbi gábor tulajdonosok sora. A genealógia-alkotás mint panteonizáció 155
10.3.2.2. A ŕomano tulajdonnév-adás 156 10.3.2.3. A tárgytörténeti karakter 163
10.3.2.4. Az értékkülönbség antropomorfizálása: a presztízstárgyak társadalminemi identitása 164
11. Presztízstárgyak Nagyfaluban 168
12. A roma presztízstárgyak legfontosabb értékaspektusai: a szimbolikus és a tárgyi patina 172
12.1. A presztízstárgy roma genealógiája mint szimbolikus-mnemonikus patina 172 12.2. A tárgyi patina mint értékforrás 176
13. A presztízstárgy-gazdaság mint a tárgyi javak fogyasztásának elitregisztere 178
14. Az ideális presztízstárgyállapot: az elidegeníthetetlen apai ági identitásszimbólum- létmód 203
15. A presztízstárgyak legfontosabb funkciói: lemezo és rezerva 211
16. Összefoglalás: az érték etnicizálása – az etnicitás értéke. A presztízstárgy-gazdaság mint etnikai identitásgyakorlat 213
16.1. A presztízstárgy-fogalom alapját alkotó értékegyezmények érvényességének hatóköre 214
16.2. A korábbi gábor tulajdonosok hírneve mint „árucikk” 218 16.3. A presztízstárgy-gazdaság résztvevői struktúrája 218 17. Képmelléklet 222
18. Irodalom 225
1. BEVEZETÉS
A dolgozat fókuszáról és szerkezetéről. A dolgozatban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam egy erdélyi roma etnikai alcsoport – a gáborok – presztízstárgyait és presztízstárgy-gazdaságuk néhány jellemző vonását. A számos lehetséges, értelmezésre- elemzésre váró jelenség és összefüggés közül két kérdéskört vizsgálok meg közelebbről: a presztízstárgyakkal, vagyis az antik ezüstből készült poharakkal (taxtaj) és fedeles kupákkal (kana) kapcsolatos értékalkotás és -tulajdonítás roma stratégiáit és szervezőelveit, valamint a presztízstárgy-gazdaság és az etnikai identitás kapcsolatát.
A dolgozat egy olyan jelenség elemzésére vállalkozik, amelynek vizsgálatára a hazai (és a nemzetközi) néprajzi-antropológiai szakirodalom eddig elenyésző figyelmet fordított. Habár a XIX-XX. század fordulóján „az erdélyi czigányok” tulajdonát képező különféle ezüsttárgyak iránti érdeklődés jelei egyértelműen felfedezhetőek voltak (lásd a kilencedik fejezetet), az első világháborút követően egészen az 1990-es évek elejéig lényegében alig találunk olyan beszámolókat, amelyek e tárgyak jelenlétére utaltak, vagy a romák közötti társadalmi-gazdasági jelentőségével foglalkoztak volna.
A jelen bevezetést, a köszönetnyilvánítást, a terepmunka helyszínéről és a (terep)munkamódszerekről szóló bekezdéseket, valamint a romani nyelvű kifejezések írásmódját érintő megjegyzéseket követően a dolgozat hatodik fejezete a presztízsgazdaság fogalmát tárgyalja, röviden bemutatva az antropológiai-szociológiai szakirodalom néhány olyan fontosabb munkáját (olyan szerzőkét, mint Veblen, Bourdieu, Appadurai és Harrison), amelyek meghatározó szerepet játszottak a fejezet második felében olvasható presztízsgazdaság-fogalom kialakítása során. A fejezet a presztízsgazdaságok
„alkotóelemeinek” (résztvevői struktúra, a presztízsgazdaságban való részvétel
„szabálykönyve” stb.) vizsgálatát követően kitér azok legfontosabb társadalmi-politikai funkcióinak elemzésére, vagyis arra keres magyarázatot, hogy a presztízsgazdaság miért elterjedt eszköze, illetve színtere a társadalmi viszonyok reprezentálásának és manipulálásának.
A hetedik fejezet a nagyfalusi (illetve általában a) gáborok megélhetési stratégiáit vizsgálja meg közelebbről, részben az e tárgyú visszaemlékezésekre, részben pedig saját tereptapasztalataimra támaszkodva. A fejezet kitér a gazdasági titkolózás (economic secrecy) mint erőforrás különböző megjelenési formáinak és jelentőségének a vizsgálatára,
a különféle jövedelemszerzési módok közül pedig külön figyelmet szentel a közvetítő kereskedésnek, részletesen elemezve e megélhetési stratégia sikerességének legfontosabb okait: a nagyfokú migrációt, a rugalmas profilváltás képességét, valamint a romák által a házalás során alkalmazott benyomáskeltési-meggyőzési stratégiákat. A jövedelemszerzési módok vizsgálata fontos része a gábor presztízstárgyak vizsgálatának, mivel jelentős mértékben hozzájárul a presztízstárgy-gazdaság pénzügyi hátterének megértéséhez.
A nyolcadik fejezet a gábor presztízstárgyak két nagy osztályát mutatja be, a kilencedik fejezet pedig a gábor presztízstárgy-gazdaság kialakulásának (valószínűsíthető) magyarázatával foglalkozik.
A tizedik fejezet azt az összetett és időigényes folyamatot teszi vizsgálat tárgyává, amely során a gázsóktól (vagyis a nem-romáktól) megvásárolt műtárgyból idővel teljes értékű1 gábor presztízstárgy és etnikai identitásszimbólum lesz. A fejezet részletesen elemzi a tárgyak dekontextualizálásának folyamatát, vagyis megvizsgálja, hogy a romák miként viszonyulnak a tárgyak korábbi gázsó társadalmi karrierjéhez, jelentéséhez és jelentőségéhez. Ezt követően kitér a rekontextualizálás technikáira: a gázsó műtárgy tárgyi tulajdonságait érintő reklasszifikációra, a tárgy gábor genealógiájának kialakulására, a ŕomani tulajdonnév-adásra, a tárgytörténeti karakter definiálására, valamint arra, hogy a gáborok miként ruházzák fel ezeket a tárgyakat társadalminemi identitással.
A tizenegyedik fejezet a terepmunka leghosszabb szakaszának színhelyéül szolgáló településen, Nagyfaluban2 található presztízstárgyakat vizsgálja meg közelebbről. A fejezet kitér a nagyfalusi presztízstárgyak számára, a két nagy tárgy-osztály egymáshoz viszonyított arányára, és külön figyelmet szentel annak a kérdésnek, hogy mióta rendelkeznek a nagyfalusi romák ezüst presztízstárgyakkal.
A tizenkettedik fejezet a presztízstárgyak legfontosabb értékaspektusaival: a szimbolikus-mnemonikus (a presztízstárgy roma genealógiája), valamint a tárgyi patina (a
„történelembe ágyazottság” tárgyi vonatkozásai) kérdésével foglalkozik.
A tizenharmadik fejezet a presztízstárgyak-tranzakciókkal, a presztízstárgy- terminológiával stb. kapcsolatos olyan példák sorát mutatja be, amelyek alátámasztják azt az állítást, hogy a szóban forgó ezüst poharak és kannák a tárgyi javak fogyasztásának elit- 1 Teljes értékű presztízstárgy = olyan tárgy, amely a gábor presztízstárgy-definícióban rögzített három tárgyi és egy szimbolikus előfeltételnek egyaránt megfelel.
2 A Nagyfalu kifejezés – magától értetődő módon – nem a kérdéses település valódi neve, hanem „álnév”. Az elnevezés eredetére vonatkozóan lásd később.
regiszterét alkotják a gáborok között. A fejezet kitér továbbá arra a jelenleg még „felszín alatti”-nak tekinthető, generációk közötti értékkonfliktusra, amely a rendszerváltást követően annak köszönhetően bontakozott ki, hogy a fiatalabb generációk egyre határozottabban és egyre többször juttatták kifejezésre a „létminimum”, az „alapvető szükségletek” fogalmainak az újrafogalmazására irányuló igényüket. Ez az igény a rendszerváltást követő gazdasági változásokra (a 80-as évek Romániájában jószerével ismeretlen árubőség megjelenésére, a fogyasztói preferenciák és érzékenység ezzel magyarázható átalakulására stb.), valamint a romák gazdasági sikerességére vezethető vissza, és jelentős hatást gyakorol a presztízstárgyakhoz való viszonyra, azok társadalmi megítélésére.
A tizennegyedik fejezet – a tulajdonviszonnyal és a presztízstárgy-terminológiával kapcsolatos példák sorára támaszkodva – bemutatja a gábor presztízstárgyak ideális létállapotát: az elidegeníthetetlen apai ági identitásszimbólum-létmódot. Amint arra részletesen is kitérek, e tárgy-létmód lényege az, hogy a romák a legértékesebb presztízstárgyakat igyekeznek mindaddig távol tartani az árucikk-létmódtól, vagyis mindaddig megőrizni azokat saját családjuk és apai águk birtokában, ameddig ezt anyagi helyzetük lehetővé teszi. Vagyis a gábor presztízstárgy-tulajdonosok végső célja az, hogy ezek a tárgyak idővel apai ági identitásszimbólumokká, az apai ági történelem és identitás ikonikus reprezentációivá váljanak.
A tizenötödik fejezet a presztízstárgyak legfontosabb funkcióit tekinti át röviden.
Egyrészt elkülöníti a státusversengés-státuspolitika fogalmaihoz szorosan kapcsolódó lemezo funkciót, másrészt azt mutatja be, hogy habár az ezüstpoharak és kannák elsősorban olyan presztízstárgyak, amelyek esetében a birtoklástól remélt elsődleges, vágyott haszonforma a presztízs, a gáborok értelemszerűen nem feledkeznek meg arról, hogy ezek a tárgyak milyen jelentős összegekért cserélnek gazdát közöttük. Másként fogalmazva: e tárgyak számottevő gazdasági jelentőséggel is rendelkező, szükség esetén pénzzé tehető vagyontárgyak, vagyis tartalékként is szolgálnak (rezerva funkció).
Végül a tizenhatodik fejezet – a dolgozat összefoglalása – a gábor presztízstárgy- fogalom alapját alkotó értékegyezmények érvényességének hatókörével, valamint a presztízstárgy-gazdaság résztvevői struktúrájával kapcsolatos észrevételek alapján – amellett érvel, hogy e presztízstárgyak több szempontból is etnicizált javak, a velük való foglalatosság pedig nagyra értékelt etnikai identitásgyakorlatnak minősül az erdélyi
gáborok között.
A dolgozatot egy képmelléklet, valamint a bibliográfia zárja.
2. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Hálával és köszönettel tartozom mindazoknak a romáknak, akik a terepmunka során megajándékoztak barátságukkal, bizalmukkal és türelmükkel.
Különleges hálával és köszönettel tartozom továbbá Szalai Andreának, aki a terepmunka, valamint a doktori dolgozat elkészítése során mindvégig társam és kollégám volt – szakmai hozzáértése, türelme és támogatása nélkül a doktori dolgozat bizonyosan nem készülhetett volna el. Ugyancsak külön köszönettel tartozom Michael Stewartnak, aki pótolhatatlan segítséget nyújtott a terepmunka megszervezése, valamint a londoni könyvtári kutatások során, és szakmai-kritikai észrevételeivel mindvégig segítette a doktori dolgozat formálódását. Végül, de cseppet sem utolsó sorban, külön köszönet illeti Vargyas Gábort, aki a terepmunka és az adatfeldolgozás során kollégaként és magánemberként egyaránt mindvégig kiállt mellettem – szakmai és emberi támogatása, biztatása nélkülözhetetlen segítséget jelentett számomra a kutatómunka során felmerülő nehézségek megoldásában.
Köszönettel tartozom továbbá mindazoknak, akik elolvasták a dolgozat egy-egy fejezetét, és tanácsaikkal, kritikai észrevételeikkel segítették azok formálódását: Tim Dantnek (University of East Anglia, Szociológia T.), Susanne Küchlernek (University College London, Antropológia T.), Kürti Lászlónak (Miskolci Egyetem, Politikatudományi T.), Daniel Millernek (UCL, Antropológia T.), Fred Myersnek (New York University, Antropológia T.), Michael Stewartnak (UCL, Antropológai T.), Viviana A. Zelizernek (Princeton University, Szociológia T.) és Jim Weilnek (Science Museum of Minnesota).
Köszönöm továbbá munkahelyi vezetőimnek: Hoppál Mihálynak (MTA NKI), Paládi- Kovács Attilának (MTA NKI), Sárkány Mihálynak (MTA NKI), Vargyas Gábornak (PTE, Néprajz és Kulturális Antropológia T.), Verebélyi Kincsőnek (ELTE Folklór T.) és Voigt Vilmosnak (ELTE Folklór T.; Magyar és Összehasonlító Folklorisztika PhD Program) hogy támogatták az Erdélyben végzett terepmunkát. Köszönöm Berta Tamásnak a XIX-XX.
század fordulóján publikált, német nyelvű tanulmányok gondos fordítását.
A terepmunkát az alábbi szervezetek támogatása tette lehetővé: Fotoplus Kft, Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Open Society Institute (Budapest), OTKA (F 029504), Soros Alapítvány. Támogatásukat ezúton is köszönöm.
3. A TEREPMUNKA HELYSZÍNÉRŐL
A doktori dolgozat alapjául egy tizennyolc hónapos terepmunka szolgál, amelyre 1998 és 2005 között került sor az Erdély- és Románia-szerte gábor néven ismert roma etnikai alcsoport egyes közösségeiben. A terepmunka leghosszabb részének helyszíne egy három települést, illetve az ott élő gábor roma közösségeket magában foglaló Maros megyei mikrorégió volt. Az évek során számos olyan gábor családdal is megismerkedtem, és többé-kevésbé rendszeres kapcsolatot tartottam fenn, amelyek a mikrorégió körüli más településeken, a közeli megyeszékhelyen, Erdély távolabbi nagyvárosaiban, vagy éppen Magyarországon élnek.
A vizsgált roma etnikai alcsoport tagjai a gázsókkal folytatott kommunikációban, a kifelé irányuló önmeghatározás folyamán előszeretettel használják a „gábor”, vagy a
„kalapos gábor” etnonimákat (endo-ethnonym for external self-identification). Ugyanerre az etnikai alcsoport-határra egymás között rendszerint egy másik, a belső önmeghatározáson alapuló etnonimával (endo-ethnonym for internal self-identification): az amaŕe feli ŕoma, vagyis „mi-féle, magunkfajta romák; olyan romák, mint mi” kifejezéssel utalnak (vö. Piasere 1985). Meg kell jegyeznem azonban, hogy a gábor terminus etnonimaként való használata egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szóban forgó etnikai alcsoporthoz tartozó valamennyi ŕom és ŕomnji3 vezetékneve egységesen Gábor lenne.
Habár a Gábor vezetéknévvel körükben valóban gyakran találkozhatunk, a Burcsa, a Rostás, a Báránka stb. hasonlóképpen elterjedt vezetékneveknek számítanak a kérdéses etnikai alcsoportban4.
A fent említett mikrorégió „központja”, ahol a terepmunka során a legtöbb időt töltöttem el, és ahonnan a legrészletesebb ismereteim származnak, egy megközelítőleg nyolcszáz főt számláló, romani anyanyelvű gábor közösség. A közösségnek otthont adó 3 A ŕom, ŕomnji, roma kifejezések a dolgozatban a gábor etnikai alcsoporthoz tartozó személyekre utalnak. Ŕomnji, ’nő’; ŕom, ’férfi’. Mindkét terminus három fontosabb aspektust foglal magában: etnikai csoport-tagság, társadalmi nem, családi állapot (a kérdéses személyek házasok, vagy legalább egyszer már azok voltak).
4 Itt jegyzem meg, hogy – szemben néhány más kutatóval, akik ugyancsak gábor közösségekben végeztek hosszabb-rövidebb terepmunkát – anonimitásuk megőrzése érdekében a doktori dolgozatban konkrétan említett valamennyi roma személy keresztnevét megváltoztattam.
településre az ott lakó, valamint a máshol élő gáborok azért, hogy annak az etnikai alcsoporton belüli társadalmi jelentőségét kifejezzék, gyakran utalnak a Baro gav, ’Nagy falu’ vagy a Čentro, ’Centrum’ metaforákkal. A továbbiakban magam is a romani politikai diskurzusból átvett Nagyfalu metaforát használom. A gáborok által a településnek tulajdonított, megkülönböztetett társadalmi jelentőség az itt élő romák nagy számával, a település nem-roma lakóinak átlagos életszínvonalához képest magasnak mondható gazdasági státusával, valamint azzal a ténnyel magyarázható, hogy a gáborok között dominánsnak tekintett egyik apai ág tagjainak a jelentős része ezen a településen él.
Amint azt a megélhetési stratégiák elemzése során később részletesen is bemutatom, a nagyfalusi romák között ma legelterjedtebbnek tekinthető jövedelemszerzési mód a kereskedés (bižnico). Terepmunkám idején a romák többsége elsősorban használt ruhákkal és cipőkkel, nemesfémekkel, ékszerekkel, régiségekkel, edénykészletekkel, valamint szőnyegekkel és függönyökkel kereskedett. Néhány – családi vállalkozás („associate familie”) formájában tevékenykedő – roma család bádogos munkákból, valamint egyéb építőipari megbízásokból tartotta el magát, de – kiegészítő tevékenységként – gyakran alkalmazott megélhetési stratégiának számított a kölcsönadás is. A helyi kăldărar (vagyis: üstkészítő, rézműves) ágakhoz tartozó családok megélhetésének egy részét korábban biztosító rézművesség a rendszerváltást megelőző évtizedekben fokozatosan háttérbe szorult, és mára szinte teljesen elvesztette egykori gazdasági jelentőségét. „Pálinka- és szilvaízfőző” üstöket a rézműves munkákhoz értő néhány idősebb ŕom ma már csak ajándék gyanánt, vagy a külföldi turisták érdeklődésére számítva készít, többnyire szabadidejében.
A nagyfalusi gáborok – különösen a romániai rendszerváltás óta – egyre nagyobb teret követelnek maguknak a település gazdasági és társadalmi életében. E térnyerésnek legalább három aspektusáról kell szót ejtenünk: a településen élő magyarok és romák számarányának módosulásáról, a tulajdonviszonyok átrendeződéséről, valamint a település térszerkezetének átalakulásáról.
Az 1990-es évektől a népszámlálások adatai a romák számarányának folyamatos növekedéséről tanúskodnak: 1992-ben a Nagyfalut is magában foglaló, négy, füzérszerűen összekapcsolódó faluból álló községben 1852 magyar, 589 roma és 23 román lakos élt (Varga 1998), amíg ez az arány 2002-re a következőképpen módosult: 1668 magyar, 760
roma, 30 román5. A két népszámlálás által közrefogott tíz év során tehát a romák településen belüli aránya 23,90 százalékról 30,90 százalékra emelkedett6. Az 1980-as évek közepétől a közvetítő kereskedelem gazdasági sikerességének köszönhetően a romák egyre többen hagyhatták el azt a térbeli és társadalmi távolság (az interetnikus kapcsolatok, a helyi közigazgatási szervek tevékenysége stb.) tekintetében egyaránt elszigetelt „sáros utcát” vagy más néven „cigánysort” (cigănije), ahol mindaddig laktak7. A folyamatos létszámgyarapodás és a gazdasági státusemelkedés következtében az addigi „cigánysor”
lakói az egy-másfél szobás „sárházakat” idővel jómódról árulkodó, tágas téglaházakra cserélték, a település magyarok lakta utcáit és az egykori „cigánysort” ma újonnan épített, többnyire gábor családok birtokában lévő házakból álló utcák kötik össze, a település legmagasabb presztízsű, centrális terét: a főutcát övező telkek pedig ma már többségükben szintén roma családok tulajdonát képezik. A „belterületi” házak és telkek jelentős részének felvásárlása, a település és az egykori „cigánysor” térbeli összekapcsolódása oda vezetett, 5 A település jelenlegi polgármesterének közlése. Segítségéért ezúton is köszönetet mondok.
6 Ha a „tömbmagyar régiót is magába foglaló három jelenlegi romániai megye (Hargita, Kovászna, Maros)” (Biró - Oláh 2002, 27) 1992-es népszámlálási adatait vesszük figyelembe, a romák Maros megyei térbeli koncentrációja méginkább feltűnő: az adatok szerint ugyanis ebben az időszakban Kovászna megyében 2641, Hargita megyében 3827, Maros megyében viszont 34 798 személy vallotta romának magát. A szerzőpáros szerint „a roma lakosság létszáma a vizsgált térségben jóval nagyobb, mint amit a népszámlálások adatsorai mutatnak” (Biró - Oláh 2002, 28.) Ezek az adatok még akkor is informatívak a térbeli koncentráció kérdésével kapcsolatban, ha figyelembe vesszük, hogy azok nem tartalmaznak információt az etnikai alcsoport-tagságra vonatkozóan, vagyis ezek az adatok nemcsak a gáborokra, hanem valamennyi roma etnikai alcsoportra vonatkoznak.
7 A helyi tanítók egyike által az 1960-as évek végén készített helytörténeti munka röviden így jellemzi a településen élő romákat: „Ha az utcán végig megyünk a különböző színek tarkasága a mezők vadvirágaira emlékeztetnek. Ezek pedig a törzsgyökeres cigányok.
Amikor 1810-ben a Nemesden tartott Marosszéki közgyűlésen elhatározták, hogy: »a czigányokat egyik faluból a másikba ne bocsássák…«, akkor (…itt – B.P.) még kevés számban léteztek. (…) Három csoportjuk van, melyek közül nálunk a ’sátoros’ csoport honosult meg. Miért nevezik sátorosnak? – kérdezhetné egy olyan személy aki nem ismeri őket közelebbről. – Azért mert a régmúlt időkben nem házakban laktak hanem sátor alatt.
(…) Később a sátrak kezdenek eltűnni, és megjelennek az úgy nevezett ’cigány putrik’
amiből még tudunk felmutatni. Foglalkozás szerint van: üstös, kovács, rostás, meszelős – de mind koborló, sőt az egész országot bejárják. Jellemző tulajdonságuk, hogy az elhullott állatot elfogyasztják, hideg és betegség nem veszélyezteti őket. Öltözetük hiu, különösen a vörös színeken kapkodnak, a tanulást kerülik, többnyire barnák, foguk fehér, serények de félénkek. Igen sok a szép nő közöttük. (…) Habár vallásuk nincsen és a házasságot is törvényes ceremonia nélkül végzik – könyörgésben (uzsukálásban) kifogyhatatlanok.” Név nélkül: Bekecs alatt Nyárád tere… 25. és 28. oldal.
hogy terepmunkám idején – a beépíthető vagy megvásárolható telkek számának fokozatos csökkenésével párhuzamosan – már maguk a romák is a főutcát tekintették a legvonzóbb, legkeresettebb, és a legmagasabb presztízsű településrésznek. (A főutca szimbolikus felértékelődését pontosan mutatja, hogy a romák gyakran utalnak rá a „főtér” kifejezéssel.)
A romák térnyerésének másik aspektusa a lokális társadalmi élet nyilvános színtereihez kapcsolódó szerepvállalás és reprezentáció megélénkülésében, valamint a közigazgatásban való hatékonyabb részvételben ragadható meg. A romániai rendszerváltást követően a helybeli gáborok már maguk is delegálhattak demokratikus úton választott kisebbségi képviselő(ke)t a helyi közigazgatásba, saját tőkéjük egy részének felhasználásával részt vállaltak az egykori „cigánysorhoz” tartozó, illetve oda vezető utcák folyamatos karbantartásában, jelentős pénzösszegekkel vagy anyagáron végzett munkájukkal járultak hozzá a helyi ádventista imaház felépüléséhez, alkalmanként pedig megjelentek a szűkebb régióban szerveződő segélyakciók adományozói között is.
A lokális társadalmi élet és az etnikai önreprezentáció terén megfigyelhető szimbolikus térfoglalás leghangsúlyosabb elemének az adventizmus elterjedése tekinthető a helybeli romák között. Már az 1970-es évek első harmadában megkeresztelkedett néhány helybéli ŕom – többnyire a közeli megyeszékhely vagy valamelyik távolabbi nagyváros (például Kolozsvár) ádventista imaházainak egyikében –, tömeges megkeresztelkedésre utaló jelekkel azonban csak az 1990-es évek elejét követően találkozhatunk. A Nagyfalutól néhány kilométerre található települések egyikén az 1990-es évek második felében épült fel – amerikai közreműködéssel, valamint a roma és gázsó gyülekezeti tagok jelentős adományainak köszönhetően – a környék első ádventista imaháza, amelyet nem sokkal később egy újabb imaház felszentelése követett, ezúttal Nagyfaluban. A nagyfalusi ádventista gyülekezet tagjainak a túlnyomó többsége a helybeli romák közül kerül ki. Az ádventizmus térhódítása a gáborok között azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert a rendszerváltás óta az ádventista gyülekezet és imaház lett az egyetlen olyan újonnan létesült interetnikus társadalmi intézmény és színtér a településen, ahol a romák kifejezésre juttathatták, demonstrálhatták vagyonosságukat és az interetnikus erőviszonyokban bekövetkezett jelentős hangsúlyeltolódást. Másként fogalmazva: az ádventista imaház és a gyülekezeti tagság a gábor identitás újrafogalmazásának, reprezentálásának az egyik kulcsfontosságú interetnikus színterévé, illetve eszközévé vált.
Harmadrészt: létszámarányuk növekedésének és gazdasági státusemelkedésüknek
köszönhetően a romák idővel a Nagyfaluban található vegyesboltok és egyes kisiparosok- szolgáltatók (például a szabók) legfontosabb ügyfeleivé váltak, és a környékbeli gazdák bizonyos terményeinek (konyhakerti növények stb.) és állatainak (borjú, juh) is leginkább ők jelentik az elsődleges felvevőpiacot. A romák által képviselt, megnövekedett fizetőképes kereslet megjelenése értelemszerűen maga után vonta a helyi kereskedelem- kisipar legalábbis részleges átalakulását, a romák fogyasztási szokásaihoz való
„hozzáigazítását” is. Az említett alkalmazkodás jelei a vegyesboltok számában és árukészletének kialakításában, a családi házak melléképületeiben működő vegyesboltok nyitvatartási idejének meghatározásában stb. egyaránt megfigyelhetőek.
A lakóterek térbeli „közeledése” vagy a gazdasági együttműködés újabb formáinak az elterjedése (gázsó sofőrök a roma kereskedők alkalmazásában stb.), illetve megélénkülése azonban nem jelenti egyben azt is, hogy a társadalmi élet különböző szintjein a közeledésnek ne lennének nyilvánvaló korlátai. A nagyfalusi gáborok – és általában a gáborok – csak saját etnikai alcsoportjukon belül házasodnak, más roma etnikai alcsoportba tartozó romákkal vagy gázsókkal kötött házasságra az etnikai alcsoporton belül csupán néhány elszórt példát találunk. Ezeknek az eseteknek közös vonása, hogy a
„kiházasodó” romákat az etnikai alcsoport többi tagja már nem tekinti „igazi gábornak”, mintegy szimbolikusan megvonja-megtagadja tőlük az etnikai alcsoporttagságot és identitást. Általánosságban elmondható, hogy a nagyfalusi romák az együttélés kölcsönös tolerancián, alkalmi gazdasági együttműködésen, ugyanakkor a szimbolikus és társadalmi elkülönülésen alapuló stratégiáját követik. Részben ezt a tapasztalatot támasztja alá a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központja által végzett, a székelyföldi romák és magyarok együttélésének különböző módozatait vizsgáló kutatása is. A kutatócsoport tagjai az együttélés három modelljét különítették el: a „teljes elkülönülést”, a
„konfliktusos különélést”, illetve a „beépülő modellt”. Vizsgáljuk meg röviden, hogyan jellemzik a nagyfalusi romák és magyarok viszonyát, amelyre véleményük szerint a „teljes elkülönülés” a jellemző: „Ezen a településen a cigány lakosság önálló társadalomként – a magyarokkal csak igen szűk felületen érintkező külön szociokulturális alakzatként – működik. A cigányok fő foglalkozása a közvetítő kereskedelem, ebből a helyi magyarokénál jóval magasabb anyagi szinten élnek. Munkájukat a településen és jórészt az országon kívül bonyolítják le, felhalmozásaik, megtakarításaik a faluban tárgyiasulnak – építkezésekben, presztízsfogyasztásban. Nincsenek munkakapcsolatban vagy másféle
gazdasági tranzakcióban a helyi magyarokkal. Nem érdekeltek a helyi politikában, nem delegálnak képviselőket a politikai intézményekbe. (…) A (…) roma-magyar egymás mellett élés modellje a tisztes távolságtartás és elhatárolódás, az önálló társadalom- működés modellje. Ennek a roma társadalomnak szerkezeti alapelemét a fiúág vonalán vezetett nagycsaládi szervezet jelenti, ebbe a szervezetbe a nők csak jelentős pénzhozománnyal léphetnek be. (…) A roma és a magyar lakosság egymás mellett kiegyenlített szimmetrikus viszonyban él.” (Biró - Oláh 2002, 39-40.) Saját tereptapasztalataim csupán két ponton térnek el a fenti idézetben megfogalmazott állításoktól. Egyrészt az interetnikus gazdasági együttműködés vonatkozásában. Amint arra a megélhetési stratégiák vizsgálata során majd részletesen is kitérek, a helybeli magyarok és a gáborok között a gazdasági kooperáció gyakori jelenség, amely részben a szomszédsági viszony (a kölcsönös segítségnyújtáson alapuló morális gazdaság) társadalmi kontextusában jön létre, részben pedig az alkalmazott-munkaadó résztvevői struktúrával jellemezhető. Általánosan elmondható, hogy számos nagyfalusi magyar és roma között létezik olyan, a kölcsönös megbízhatóságon és egymásrautaltságon alapuló (jó)szomszédi viszony, amely a gazdasági együttműködés különböző formáit is magában foglalja. A magyar szomszédok rendszeresen adnak el roma szomszédaiknak különböző terményeket, konyhakerti növényeket, tojást, vállalnak kenyér-, torta- vagy kalácssütést, vagy vállalják azt, hogy elteszik télire a különféle savanyúságokat. Ugyancsak ide sorolhatóak az alkalmi gazdasági együttműködés azon esetei, amikor egyes magyar asszonyok a gábor halotti rítusokon „főzőasszonyokként” vesznek részt, vagy amikor a különféle „asztalok”
(társadalmi összejövetelek) során elfogyasztott borjú levágását és a hús előkészítését, illetve a házkörüli munkák egy részét a romák magyarokra bízzák. A gazdasági együttműködés ugyancsak elterjedt formája, hogy a kereskedő romák gyakran fogadnak fel helybéli gázsó sofőröket, vagy bérelik ki (sofőrrel együtt) azok autóit, például a közeli megyeszékhely piacain történő árusítás során. A szomszédsági viszony kontextusában megjelenő, kölcsönösségen alapuló kooperáció eseteitől eltekintve valamennyi, eddig említett tevékenységért pénzbeli vagy egyéb formát öltő ellenszolgáltatás jár. Emellett azonban – amint arra már utaltam – a helybeli vegyesboltok legfontosabb, legjelentősebb vásárlóerővel rendelkező ügyfelei ugyancsak a romák, és részben az ő megrendelői igényeikhez igazodva alakult ki, illetve alakult át a helyi szabók profilja is. Gyakori eset ugyanakkor, hogy a helybéli magyarok a romák által a közvetítő kereskedés céljából otthon
felhalmozott különféle árucikkekből vásárolnak. Az aranyékszerekért, a használt vagy új cipőkért, bőrkabátokért gyakran elég csak a roma szomszédhoz átmenni, és esetenként ezek az árucikkek „teszik ki” a helyi gazdáktól kapott termények stb. ellenértékét is.
Ugyancsak gyakori jelenség, hogy romák és a gázsók pénzt adnak kölcsön egymásnak. Az itt felsorolt néhány példa is mutatja, hogy a gáborok és a helyi magyarok közötti gazdasági együttműködés számos formája megfigyelhető Nagyfaluban.
Saját tereptapasztalataim részben ellentmondanak annak a kijelentésnek is, miszerint a helybeli gáborok „Nem érdekeltek a helyi politikában, nem delegálnak képviselőket a politikai intézményekbe”. A nagyfalusi romák egy része már terepmunkám első fázisában, 1998-ban tagja volt valamelyik roma politikai szervezetnek, 2003-ban pedig megalakult a Szociáldemokrata Párt (Partidul Social Democrat) nagyfalusi szervezete is, amelyben kizárólag romák vesznek részt. Ugyancsak említést érdemel, hogy a helybéli gáborok a helyi önkormányzatba is delegálnak „kisebbségi képviselőket”.
A nagyfalusi roma közösség szerkezetét, „belső” társadalmi tagolódását vizsgálva legalább két alapvető fontosságú szervezőelvről érdemes szót ejtenünk: egyrészt a
„hagyományos” mesterségek alapján szerveződő csoport-klasszifikációról, másrészt az apai ági tagság és történelem identitásalkotó és csoportszervező szerepéről, jelentőségéről.
A nagyfalusi gáborok a „hagyományos foglalkozások” alapján két, egymástól szimbolikusan elkülönülni igyekvő csoportba sorolják egymást: egyrészt a ma a helybeli romák többségét alkotó kăldărarok, másrészt a čurarok csoportjába. A foglalkozáson alapuló csoport-klasszifikáció lokális ideológiája szerint a társadalmi-gazdasági viszonyok tekintetében jelenleg domináns kăldărar csoport magasabb presztízsű, mint a közösség kisebb részét kitevő čurarok csoportja. Az említett csoportokat megnevező endo- etnonimák – mint ahogy ez a közép-kelet-európai cigány közösségek esetében igen gyakori –, foglalkozás-nevekre utalnak. A kăldărar etnonima a román: căldare ’üst’ szóból származik (vö. a román căldărar ’kazánkovács’, ’rézműves’ terminussal), amíg a čurar kifejezés a román ciur ’rosta’ főnévre vezethető vissza. Megjegyzendő azonban, hogy foglalkozáson alapuló csoport-klasszifikáció létezése nem jelenti egyben azt is, hogy a közösség tagjai a Nagyfaluban élő valamennyi gábor romát be tudják sorolni vagy az egyik, vagy a másik kategóriába. (Az egyik tekintélyes, „újgazdag”-ként definiált apai ág tagjai esetében ez a feladat egyenesen lehetetlennek tűnt számukra.) Másrészt érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy annak ellenére, hogy a nagyfalusi gáborok túlnyomó
többsége az elmúlt évtizedekben áttért a közvetítő kereskedésre, vagyis a „hagyományos mesterségek” népszerűsége és gazdasági jelentősége drámai mértékben megváltozott, úgy tűnik, hogy a társadalmi státus mérlegelése során (legalábbis a kăldărar apai ágak tagjai esetében) a foglalkozáson alapuló klasszifikáció ehhez képest csak alig valamit veszített korábbi jelentőségéből. A kăldărarok ma is gyakran utalnak a čurarok alacsonyabb társadalmi presztízsére, és a nekik címzett inzultusokban gyakran tesznek említést arról a
„kellemetlen čurarszagról”, amely – legalábbis a kăldărarok ideológiája szerint – abban az időszakban, amikor a čurarok még állati bőrökkel foglalkoztak, észlelhető volt körükben. A
„čurarszag” mint szimbolikus stigma vagy a foglalkozási csoport indexikus reprezentációja a státusmérlegelés és -manipuláció során még ma is fel-felbukkan, holott azok a munkafolyamatok, amelyekből a gáborok eredeztették azt, a čurar családokra ma már egyáltalán nem jellemzőek. Ennek a látszólagos ellentmondásnak a magyarázata elsősorban abban rejlik, hogy a „kăldărar-čurar” kategória-rendszer társadalmi természete a közvetítő kereskedés általános térnyerése óta fokozatosan megváltozott: amíg korábban a ténylegesen gyakorolt foglalkozások megnevezésére szolgált, ma elsősorban történeti kategóriaként él tovább.
A nagyfalusi gábor közösség azonban nemcsak az egykori foglalkozáson alapuló csoport-klasszifikáció mentén tagolódik kisebb egységekre, hanem az apai ági tagság és identitás vonatkozásában is. A lokális apai ágak viszonyrendszere részben hierarchikus szerveződésű. Ez a tapasztalat, akárcsak az a felismerés, hogy a nagyfalusi romák általában nagy jelentőséget tulajdonítanak az apai ági történelem és a leszármazástudat kérdéseinek, ellentmondani látszik annak az általánosan elfogadott nézetnek, miszerint a roma és nem- roma cigány csoportok kifejezetten jelenorientáltak és alapvetően egalitáriánus társadalmi berendezkedésűek8. Vagyis olyan, dominancia-viszonyok és intézmények nélküli, marginális társadalmi helyzetű, kevéssé rétegzett „small-scale” társadalmat alkotnak, amelynek tagjai saját identitásukat és társadalmi határaikat elsősorban a gázsó többségi társadalommal szemben „kénytelenek” definiálni. Eddigi tapasztalataim alapján úgy tűnik, az általam vizsgált közösség esetében a hierarchia jóval nagyobb szerephez jut a társadalmi-gazdasági viszonyok szervez(őd)ése-formálódása során, mint az a
„cigánykutatással” foglalkozó szakirodalomban általában megfigyelhető. (A hierarchia fogalma nemcsak a vagyonosság vagy az apai ági presztízsviszonyok esetében figyelhető 8 Az egalitáriánus berendezkedéssel és a jelenorientáltsággal kapcsolatban lásd: Stewart 1994, 1997, 2004; Williams, 1993; Piasere 1985; Arias 2002, Blasco 2001.
meg, de meghatározó szervezőelvként jelen van a társadalmi nem, a kor vagy a lokalitástudat kérdéseivel kapcsolatos roma állásfoglalások többségében is.) Mindezt úgy foglalhatnánk össze, hogy a nagyfalusi gábor közösség egyik alapvető jellemzője a hierarchia-tudatosság, valamint a státus-érzékenység, és fontos érték a státussal, a társadalmi távolsággal-közelséggel való manipuláció képessége a közösségen belüli, és a különböző lokális roma közösségek közötti interakciókban egyaránt. Biró és Oláh tanulmányában az említett hierarchia-tudatosság tényét alátámasztó alábbi észrevétel olvasható: „a helyi cigány társadalmak hierarchikus szerveződésűek, a társadalmi rang körükben nemzedékről-nemzedékre öröklődik. A szociális mezőben a státusokat, szerepeket elválasztó határvonalak élénken működnek.” (Biró - Oláh 2002, 29). A doktori dolgozatban vizsgált presztízstárgy-gazdaság egyike azoknak a legfontosabb „érték- arénáknak” (Appadurai 1986, 50), amelyekben az említett hierarchikus elrendeződésű társadalmi és gazdasági viszonyok létrejönnek és megmutatkoznak.
4. A (TEREP)MUNKAMÓDSZEREKRŐL
A doktori dolgozat megírását megelőző adatgyűjtés legfontosabb módszere a főként résztvevő megfigyelésen alapuló, hosszútávú – összesen tizennyolc hónap hosszúságú – antropológiai terepmunka volt. A terepmunka központi helyszínéül szolgáló településen élő romák mellett több olyan gábor családdal is megismerkedtem, és többé-kevésbé rendszeres kapcsolatot alakítottam ki, akik a környező mikrorégióban, a közeli megyeszékhelyen, vagy olyan távolabbi erdélyi nagyvárosokban élnek, mint Nagyvárad, Brassó vagy Kolozsvár. A résztvevő megfigyelés során számos kötetlen beszélgetésben, illetve olyan társadalmi eseményeken vettem részt (virrasztókon, temetéseken, keresztelőkön és esküvőkön), amelyek közül – a gáborok és a társadalmi viszonyok iránt érdeklődő antropológus nézőpontjából egyaránt – a különféle halotti rítusok rendelkeztek a legnagyobb jelentőséggel. Közel háromtucat olyan „gyűlésen”, azaz nyilvános társadalmi összejövetelen vettem részt, amelyek tágabb kontextusául a halotti rítusok (virrasztók, halotti emlékünnepek) szolgáltak, és – az elhunyt hozzátartozói kérésére – harmincegy alkalommal készítettem videofelvételt az eseményekről. (A felvételek között akad néhány órás, de nyolc-tíz óra hosszúságú is.) Több alkalommal is előfordult, hogy – néhány nappal a rítus befejezését követően – a családtagok kérésére otthonukban levetítettem a videófelvételt, azért, hogy a számukra készülő, vágott verzió „szerkesztőiként”
eldönthessék, mely részleteket szeretnék megőrizni, és melyekre nem tartanak igényt. (A felvételek közös „visszanézése”, a nekem címzett „instrukciók” és magyarázatok sora szakmai szempontból kifejezetten tanulságosnak bizonyult.) A rendelkezésre álló felvételek együttes hossza meghaladja a százötven órát. Mivel elkészítésük során – eltekintve Szalai Andreától és tőlem – nem-gábor személyek csak elvétve voltak jelen, a rögzített beszélgetések elsősorban romani nyelven folytak. Annak köszönhetően, hogy a halotti rítusokat megörökítő videófelvételek készíttetése a 90-es évek közepe óta a legtöbb általam ismert gábor családban bevett gyakorlatnak számít, a „kamera” jelenléte nem minősült szokatlan és zavaró eseménynek, amely érdemben befolyásolhatta volna az események menetét.
Emellett számos olyan videofelvételről sikerült másolatot készítenem, amelyek a terepmunkámat megelőző néhány évben készültek – rendszerint ugyancsak valamilyen halotti rítusról –, és az elhunyt egyik közeli hozzátartozójának a tulajdonát képezték. A videofelvételek mellett megközelítőleg négyezer fényképet készítettem – kivétel nélkül
minden esetben a romák kérésére.
A terepmunka folyamán rögzített hanganyag egy részét strukturált, többnyire romani nyelven zajló interjúk alkotják, valamint saját terepnaplóm, amelyet célszerűbbnek tűnt hangkazettákon, és nem „hagyományos jegyzetek” formájában „tárolni”. A több mint négyszázötven darab, másfélórás hangkazetta „számítógépbe írása” a terepmunkát követően nyolchónapnyi intenzív munkát igényelt. Ennek eredményeként egy bármely keresőprogram segítségével könnyen és gyorsan kezelhető, közel háromezer oldalas adatbázis jött létre.
A gábor presztízstárgyakkal (az ezüstpoharakkal és -kannákkal, részletesen lásd később) kapcsolatos ismereteimre több különböző információforrás együttes felhasználása révén tettem szert. Ezek közül a legfontosabb a „pohármegtekintések” sora volt, vagyis azok a pillanatok, amikor roma vendéglátóim – látva a poharak iránti intenzív érdeklődésemet – hajlandóak voltak megmutatni a birtokukban lévő – néhány esetben pedig a náluk elzálogosított – tárgyakat. Meg kell jegyeznem, hogy a gáborok tulajdonát képező presztízstárgyakkal való foglalkozás – a romák és az antropológus számára egyaránt – elsősorban diszkurzív tevékenység. Vagyis: habár a gáborok előszeretettel és gyakran hozzák szóba a poharakat, illetve az azokhoz kapcsolódó különféle eseményeket (tranzakciókat, konfliktusokat stb.), e tárgyak személyes megtekintése, kézbevétele nem mindenki számára és nem magától értetődő módon adott: tulajdonosaik ugyanis csak ritkán mutatják meg egymásnak és adják egymás kezébe ezeket a tárgyakat. (Előfordul, hogy egy-egy poharat akár négy-öt évig sem vesznek elő, még a tulajdonos legközelebbi rokonainak a kérésére sem.) Amint arra később részletesen is kitérek, e gyakorlatnak számos oka van. Ezek közül a legfontosabb kétségtelenül az, hogy a „pohárelőkérés” olyan interakciótípus, amely a társadalmi státusokról, közelségről-távolságról való egyezkedés egyik hangsúlyos színtere, illetve eszköze a gáborok között. Terepmunkám során eddig összesen tizenhat poharat és kannát sikerült személyesen szemügyre vennem, és nyolc esetben adódott lehetőségem arra, hogy a tárgyakról fényképeket vagy videofelvételt készítsek.
A presztízstárgy-„előkérésekkel” kapcsolatos nehézségeknek köszönhetően gyakran roma beszélgetőtársaim által készített vázlatok és rajzok segítettek az egyes poharak tárgyi tulajdonságainak a megismerésében és dokumentálásában, illetve abban, hogy a presztízstárgy-terminológia részét képező kifejezések jelentését pontosan megérthessem.
Értelemszerűen csak ez az információforrás állt rendelkezésemre az olyan poharak esetében, amelyek már „kikerültek” a gábor etnikai alcsoportból, illetve akkor is, ha beszélgetőtársam a szóban forgó tárgy egy korábbi tulajdonosa volt. A leggyakrabban használt forrástípus a szóbeli tárgyleírások csoportja volt.
Emellett rendszeresen részt vettem a presztízstárgy-gazdasággal kapcsolatos romani nyelvű diskurzusokban (többnyire hallgatói szerepben), és részletesen figyelemmel kísértem, illetve dokumentáltam a terepmunkám idején vagy azt megelőzően lezajlott presztízstárgy-tranzakciókat. (Megjegyzendő, hogy a legértékesebbnek tartott poharakkal kapcsolatos tulajdonosváltások részleteit a gáborok akár 40-50 évig is emlékezetben tartják, és gyakran felelevenítik a különböző társadalmi összejöveteleken.) Ugyancsak fontos és a jelenség megértése szempontjából kifejezetten hasznos eszköze volt a poharakkal kapcsolatos ismeretszerzésnek az etnikai alcsoportban található, vagy itt korábban „megfordult” fontosabb tárgyak (transz)kulturális életrajzainak a – jobbára interjúk segítségével történő – rekonstruálása, dokumentálása és értelmezése.
Tekintettel arra, hogy a gáborok poharai és kannái egykor nem-romák (főként magyarok és szászok) tulajdonát képezték, valamint arra, hogy e tárgyak iránt a gázsó régiségpiacon is mutatkozik több-kevesebb érdeklődés, a kutatás az Erdélyben végzett terepmunka hosszabb, állomásozó szakaszának befejezését követően nem érhetett véget. A kutatómunkát Magyarországon négy irányban folytattam tovább. Egyrészt több helyszínen végzett könyvtári és levéltári kutatás révén számos olyan, nyomtatásban megjelent beszámolót gyűjtöttem össze, amelyek a különböző erdélyi roma csoportok ezüsttárgyak iránti érdeklődésével, illetve a birtokukban lévő ezüstpoharakkal foglalkoztak. Az ide sorolható híradások többsége a XIX-XX. század fordulóján jelent meg. Másrészt nagy hangsúlyt fektettem a magyarországi és az erdélyi ötvösművészet történetével foglalkozó néhány fontosabb munka feldolgozására, különös tekintettel az ezüsttárgyak készítésének technikáira, valamint az ehhez kapcsolódó terminológiára. (Az iparművészet- művészettörténet e területén való tájékozódáshoz több magyarországi ötvösmestertől és restaurátortól kaptam segítséget és útmutatást.) Harmadrészt törekedtem annak dokumentálására és értelmezésére, hogy a gáborok által is keresett ezüstpoharakhoz milyen jelentések és értékek társulnak az olyan tárgyhasználati színterek esetében, mint a magyarországi és erdélyi múzeumok kiállítótermei, a múzeumi, illetve az aukciókra készült katalógusok, valamint az állami vagy magántulajdonban lévő tárgyakat bemutató
egyéb kiadványok. Végül igyekeztem minél részletesebben feltérképezni és megérteni a magyarországi régiségpiac azon szűk szegmensének működését (a jelentés- és értéktulajdonítás szervezőelveit, a tárgybeszerzés és az értékesítés során alkalmazott kereskedői stratégiákat stb.), amelynek résztvevői érdeklődést tanúsítottak a gáborok által is keresett ezüstpoharak és kannák felvásárlása, illetve értékesítése iránt.
5. A ROMANI NYELVŰ KIFEJEZÉSEK ÉS SZÖVEGRÉSZEK
ÍRÁSMÓDJÁRÓL
Mássalhangzók:
- A palatális mássalhangzókat az adott betű után írt -j jelöli: dj, lj, nj, tj.
- A č, š, ž grafémák palatoalveoláris mássalhangzókat jelölnek, (amelyek ejtése körülbelül megegyezik a magyar /cs/, /s/, /zs/ hangokéval);
- s: dentialveoláris szibiláns (mint a magyar /sz/ hang);
- ś, ź: palatalizált szibilánsok;
- ć: palatalizált affrikáta;
- x: uvuláris, zöngétlen réshang, erősen torokból ejtett /h/;
- ŕ: a magyarországi vlah-romani változatokra kevéssé jellemző, uvuláris /R/, az adott romani változatban a /x/-val alkot kontrasztot, annak zöngés „párja”;
- kh, ph, th: a ’k’, ’p’, ’t’ után írt -h az előtte álló hang aspirált, hehezetes ejtését jelöli.
Magánhangzók:
- ă: centrális, középső nyelvállású, kerekítetlen /e/ hang, mint a románban az ă-vel jelölt magánhangzó;
- î: centrális, felső nyelvállású, kerekítetlen /i/ hang. Az a vlach romani változat, amelyet a gábor etnikai alcsoport közösségeiben beszélnek, belső nyelvi változatossággal, társadalmi és földrajzi tényezőkkel összefüggő szubdialektális különbségekkel jellemezhető (vö.
Szalai 2006). Az egyik morfofonológiai változó, amely mentén e különbségek leírhatók, a szóvégi pozícióban levő –h ejtésének erős vagy gyenge volta. Így például gyengén ejtett /- h/-t vagy O mássalhangzót találunk a nagyfalusi romák többségének beszédében, például a névszói paradigmában (egyes számban a hímnemű főnevek ragozásában valamennyi nem- nominatívuszi esetben, a társhatározó/eszközhatározó eset kivételével), egyes kérdőszókban, továbbá egyes igei ragokban (például: remoteness-marker a; a jelen idejű paradigmában az SG2 és a PL1 személyt jelölő végződésekben, múlt időben pedig az SG3 személyt jelölő toldalékban). Ezekben a pozíciókban a gyengén vagy egyáltalán nem ejtett -h előtt álló magánhangzó ejtésének időtartama hosszabb, ezt az adott magánhangzó fölötti vízszintes vonal jelöli. A magánhangzó-hosszúságot, mivel a romaniban jelentés- megkülönböztető szerepe nincs, más esetekben nem jelöltem.
A romani szövegkörnyezetben előforduló magyar és román kölcsönszavak írásakor az alábbi konvenciók szerint jártam el. Ha a mondatbeli viszonyítás a romani nyelv
szintaktikai-morfológiai rendszere szerint történik, a romani ortográfiát követtem. Ha az adott elem nincs integrálva a romani nyelvtani rendszerbe (például a kódváltás különböző eseteiben /egyes idézetek, metanyelvi kommentárok stb./), annak írásmódja a magyar vagy a román ortográfiát tükrözi.
6. PRESZTÍZSGAZDASÁG(OK)
Mielőtt részletesebben is kitérnék a presztízsgazdaságok kialakulásának legfontosabb előfeltételeire, valamint társadalmi-politikai funkcióikra, röviden említést kell tennem négy olyan szerzőről, akik jelentős hatást gyakoroltak rám a doktori dolgozatban olvasható presztízsgazdaság-definíció megfogalmazása során.
6.1. VEBLENÉSA „HIVALKODÓFOGYASZTÁS”
Ezek egyike Thorstein Veblen, akit a modern fogyasztáskutatás egyik legnagyobb hatású teoretikusaként tartanak számon. Monográfiája, A dologtalan osztály elmélete (1975 [1899]) a presztízskereső fogyasztói magatartás (prestige-seeking consumer behaviour) motivációit vizsgáló XX. századi közgazdasági és gazdaságantropológiai kutatások egyik kiindulópontjává vált. Veblen e munkájában megkülönböztetett figyelmet szentel a presztízsgazdaság egyik leggyakoribb megjelenési formájának: az ár fogalma köré szerveződő presztízsfogyasztásnak (vö. Dant 1999, 18-20). Vagyis annak, hogy „a fogyasztás, szabadidő-töltés miért és miként válik presztízs-szükségletek tárgyává”
(Somlai 1975, 7; vö. Slater 1997, 154-159) a kapitalista társadalom felsőbb rétegeiben.
Veblen „a dologtalan osztály” kialakulását vizsgálva amellett érvel, hogy annak létrejötte „egybeesik a tulajdon kezdeteivel” (1975, 47), a „tulajdonlás mélyén rejlő motívum” pedig „a versengés” (1975, 50), ami „az önfenntartás ösztönétől eltekintve valószínűleg a legerősebb, legéberebb és legkitartóbb a tulajdonképpeni gazdasági motívumok közül” (1975, 117). Veblen értelmezése szerint a magántulajdon felhalmozása terén megfigyelhető rivalizálás a „pénzügyi hírnév”-ért (1975, 100) és
„tiszteletreméltóságért” folytatott verseny, amelynek alapja a versenytársakkal való
„megszégyenítő összehasonlítás” (1975, 55). Veblen a magas társadalmi státus „elsődleges mutatójának” (Campbell C. 1996, 130; Veblen 1975, 53-54, 89 stb.) a pénzben mérhető- kifejezhető vagyonosságot tekinti, ami a tulajdonost „tiszteletreméltóként”, „jóravalóként”
– vagyis társadalmi presztízsre és elismerésre érdemes személyként – tünteti fel mások szemében.
A kapitalista társadalom dologtalan osztályának, amely a társadalmi státus- hierarchia csúcsán foglal helyet, végeredményben folyamatosan demonstrálnia kell a közte és az alacsonyabb státusú osztályok közötti státustávolság tényét, és egyben igazolnia kell
e státustávolság megalapozott voltát, vagyis újra és újra bizonyítania kell
„fizetőképességét”. Annak, hogy a vagyoni különbségek mindenki számára egyértelműekké váljanak és hozzájáruljanak a társadalmi státustávolság és az elit-tudat kialakításához és újratermeléséhez, a legkézenfekvőbb módja a rendelkezésre álló felesleg egy részének nyilvános felhasználása, vagyis a fogyasztás. Veblen a vagyon fogyasztáson keresztüli, presztízshozamot kilátásba helyező reprezentációjának két, a dologtalan osztály tagjai körében általánosan elterjedt típusát különíti el: a hivalkodó dologtalanságot, vagyis a produktív munkavégzéstől való „feltűnő tartózkodás”-t (1975, 60), és az árucikkek és szolgáltatások hivalkodó fogyasztását. (Amint arra a szerző is felhívja a figyelmet, a vagyonreprezentáció e két módjának elkülönítése nem teljesen ellentmondásmentes, mivel a dologtalanság a hivalkodó fogyasztás egyik megjelenési formájaként is értelmezhető. Vö.
1975, 100.) Mindkét magatartásforma annak a létfenntartáshoz szükséges javakon túli feleslegnek a birtoklásán és közszemlére tételén alapul, amelyben a dologtalan osztályhoz képest alacsonyabb társadalmi státusú csoportok többé-kevésbé hiányt szenvednek, továbbá mindkét magatartásformára jellemző a pénzben kifejezhető gazdasági profit iránti látványos érdektelenség (vö. Bird és Smith 2005, 2). A „hivalkodó dologtalanság” esetében
„az idő és az energia” fitogtató felhasználásával találkozunk, a hivalkodó fogyasztás esetében pedig különféle egyéb javak (1975, 90) megvásárlása lesz a vagyonosság reprezentációjává és a „tiszteletreméltóság” forrásává.
Veblen szerint a hivalkodó dologtalanság és fogyasztás a „pazarlás mindkettőjüknél előforduló közös eleme” (1975, 97; vö. 107-110) miatt képes a tiszteletreméltóság érzetének előidézésére. Abban az esetben, „...ha a fogyasztó ténylegesen növelni kívánja jó hírnevét, akkor felesleges kiadásokba kell vernie magát. Ahhoz, hogy tiszteletreméltó legyen, pazarlónak kell lennie. Nem érdem az a fogyasztás, amely pusztán az élethez szükséges dolgokra irányul, kivéve, ha azzal a nyomorultul szegény emberrel hasonlítjuk össze, akiknek fogyasztása még a létminimumot sem éri el...” (1975, 107). A szerző ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a dologtalan osztály tagjai a fitogtató fogyasztást9 korántsem minősítik pazarlásnak, pontosabban esetükben a pazarlás kifejezés nélkülözi azt a pejoratív konnotációt, amellyel egyébként a „mindennapi nyelvben” (1975, 108) rendelkezik. A presztízsfogyasztó nézőpontjából a pazarlás nem sorolható a gazdasági 9 Habár a „conspicuous” jelző jelentését Berényi Gábor rendszerint a hivalkodó kifejezéssel adja vissza, jómagam – a hivalkodó jelző szinonimájaként – a fitogtató kifejezés használatát is indokoltnak és helyénvalónak vélem.
irracionalitás vagy a veszteség kifejezésekkel jellemezhető jelenségek közé, hanem sokkal inkább a tudatos státus-befektetések egy típusaként értelmezendő, amelynek a presztízsfogyasztó számára pontosan definiálható célja és haszna, illetve társadalmi jelentősége van (1975, 107-110).
A fogyasztás során megnyilvánuló „hivalkodó pazarlás” azonban per definitionem csak azokat a kiadásokat foglalja magába, „amelyek a megszégyenítő anyagi jellegű összehasonlítás alapján keletkeznek” (1975, 109). Veblen értelmezése szerint a hivalkodó fogyasztás elsősorban a saját magunk és a mások rendelkezésére álló felesleg összehasonlításának „kontextusában” tölti be valódi, lényegében jel-funkcióját, vagyis ekkor válik a gazdasági és társadalmi különbségek demonstrálásának hatékony eszközévé.
A hivalkodó fogyasztás elsődleges célja innen nézve annak bizonyítása, hogy a fogyasztó a
„pénzbeli erő szempontjából magasabb szinten áll…” (1975, 55) versenytársaihoz képest.
„Az anyagi erő az a végső alap, amelyen a jó hírnév nyugszik minden magasan szervezett ipari közösségben; az az eszköz pedig, amelynek segítségével megmutatható a pénzügyi erő, s amellyel szert lehet tenni a jó hírnévre, illetve meg lehet azt tartani, a dologtalanság és a javak feltűnő fogyasztása. Ennek megfelelően mindkét módszer divatban van, egészen a hierarchia azon legalacsonyabb szintjéig, amelyen még lehetséges...” (1975, 96-97)
Hogyan válik mérhetővé a mindennapok folyamán a fogyasztáson keresztüli vagyonreprezentációhoz kapcsolódó érdem? Az érdem mérésére szolgáló eszközök egyike a „pénzügyi tiszteletreméltóság kánonja” (1975, 146; vö. 121), amelynek középpontjában a költség és az ár fogalmai állnak. Az említett kánon arra vonatkozó információkat tartalmaz, hogy egy adott társadalmi státus „birtokosának” milyen mértékű kiadásokat illő vállalnia ahhoz, hogy az őt megfigyelő kívülállók e státus legitim birtokosaként tekintsenek rá. Az árszint tehát esetünkben szorosan összefonódik a társadalmi státus fogalmával, vagyis az előbbi az utóbbi indexévé vagy markerévé válik. A fogyasztás költségességének szintje, illetve annak demonstrálása tehát Veblen szerint olyan média, amely megjeleníti-előhívja a hozzá társított társadalmi státus fogalmát, vagyis hatékony eszköze a társadalmi státustávolság fenntartására irányuló identitás-reprezentációnak és -politikának.
A hivalkodó fogyasztás jelensége azonban nem korlátozható pusztán az ár kérdésére, mivel cseppet sem mindegy, hogy mit és mennyit fogyasztunk. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a „hivalkodó pazarlás törvényének szelektív felügyelete alatt létrejön a fogyasztás bevett szabályainak rendszere, amely a fogyasztót a javak fogyasztásában és az
idő és energia felhasználásában a költségesség és a pazarlás bizonyos szintjének betartására ösztönzi” (1975, 121), hanem arról is, hogy a „pénzügyi tiszteletreméltóság” e kánonja a fogyasztás egyéb dimenzióira is hatást gyakorol, mindenekelőtt oly módon, hogy befolyásolja a fogyasztói ízlést. A „pénzügyi tiszteletreméltóság” kánonja ugyanis Veblen szerint félreérthetetlen, többnyire rejtett módon megnyilvánuló hatást gyakorol például az esztétikai értékítéletek formálódására az öltözködés, a lakóházak és kertek kialakítása, a szabadidő nem-produktív eltöltésének különböző módozatai közüli választás vagy a hobbiállat-tartás esetében. Ez a hatás – nagyon leegyszerűsítve – úgy összegezhető, hogy bizonyos árucikkeket és szolgáltatásokat a dologtalan osztály tagjai részben azért tekintenek szépnek, kívánatosnak és keresettnek, mert azok drágák és költségesek, amíg a feltűnően olcsó árucikkek és szolgáltatások rendszerint még akkor sem nyerik el a tetszésüket, ha – áruktól eltekintve – alig valamiben különböznek drágább „társaiktól”.
A dologtalan osztály tagjai esetében tehát nem elegendő annak tudatosítása, hogy a hivalkodó fogyasztás célja a „pénzügyi tiszteletreméltóság” kivívása a költséges fogyasztáson keresztül, hanem annak sikerességéhez az arra vonatkozó ismereteket is el kell sajátítani, hogy „mi a tisztességes és a tiszteletreméltó az életben és az áruk között”
(1975, 122). Másként fogalmazva: ha a dologtalan osztály valamely tagja „nem kíván nevetségessé válni, ízlését is művelnie kell, mert elvárják tőle, hogy pontos különbséget tudjon tenni nemes és nemtelen fogyasztási javak között. (...) Ahhoz a követelményhez, hogy az úriembernek szabadon és a megfelelő javakat kell fogyasztania, szorosan kapcsolódik az a másik követelmény, hogy ismernie kell illő elfogyasztásuk módját is. Így jön létre a jó modor... (...) A jólnevelt életmód és a jó modor a hivalkodó dologtalanság és a hivalkodó fogyasztás normáihoz való alkalmazkodást jelenti” (1975, 88-89).
A dologtalan osztály fogyasztói ízlése az alacsonyabb státusú osztályok fogyasztási szokásaira és ízlés-ideáljára is egyértelmű hatást gyakorol. Veblen szerint „...minden réteg tagjai a jóravalóság eszményéül a hozzájuk legközelebb álló magasabb réteg divatos életvitelét fogadják el, s energiájukat arra fordítják, hogy megközelítsék ezt az eszményt”
(1975, 96; vö. 112). Az ízlés-ideál terjedésének „iránya” tehát a vebleni elmélet értelmében vertikális és egyirányú: a magasabb státusú csoportoktól az alacsonyabb státusú csoportok felé mutat. Ennek köszönhetően azonban a dologtalan osztály csak úgy tudja fenntartani saját csoporthatárait és -identitását, ha saját ízlés-ideáljába időről időre új elemeket (új árucikkeket, fogyasztói szokásokat stb.) von be, vagyis oly módon módosítja azt, hogy a
felfelé törekvő egyének újabb és újabb kihívásokkal találkozzanak, meggátolva vagy legalábbis késleltetve ezzel a dologtalan osztályba történő esetleges betagozódásukat.
Az, hogy miközben a dologtalan osztály tagjai a „fogyasztási cikkek fokozatos tökéletesedésének” (1975, 88) folyamatát kihasználva „újítások” sorát „emelik be” saját ízlés-ideáljukba, az alacsonyabb státusú osztályok tagjai a dologtalan osztály ízlés- ideáljának átvételével éppen e távolság minimalizálására tesznek kísérletet, a fogyasztói magatartásminták terén egy sajátos – dialektikus természetű – dinamizmust hoz létre (vö.
Campbell C. 1996, 136). „A vágyakozás valami után és az elkülönülés közötti dialektikus feszültség egy soha véget nem érő versenyt hoz létre, mivel azok az árucikkek, amelyek egyfajta státussal ruháznak fel valakit, elveszítik jelentőségüket, ha más osztályok is megkaparintják őket” (Reinstaller és Sanditov 2003, 4). A dologtalan osztály által a „nemes és nemtelen fogyasztási” javak csoportjába sorolt árucikkek, szolgáltatások, tudáselemek folyamatosan változnak, ez a változás pedig a gazdasági fejlődés-átalakulás egyik fontos motorja. (Vö. Campbell C. kritikáját Veblen arra vonatkozó magyarázatával kapcsolatban, hogy milyen okokra vezethető vissza a fitogtató fogyasztás töretlen „népszerűsége”, lásd:
Campbell C. 1996, 131-133.)
A hivalkodó dologtalanság és fogyasztás társadalmi jelentőségének és hasznosíthatóságának mértéke természetesen jelentős eltéréseket mutat. Veblen szerint az egyre növekvő mobilitásnak köszönhetően az egyének gyakran olyan ismeretlen személyek társaságában kénytelenek hosszú időt eltölteni és olyan személyekkel alakítanak ki szomszédsági viszonyt, akik alig tudnak valamit anyagi helyzetükről. Szemben a kistelepülésekkel, ahol a „másik” vagyoni helyzete többé-kevésbé mindenki számára ismert, és éppen ezért a fitogtató dologtalanság legalább annyira hatékony eszköze a vagyonosság reprezentálásának, mint a hivalkodó fogyasztás, a nagyvárosok esetében egyre inkább a hivalkodó fogyasztás stratégiája bizonyul eredményesebbnek. E hangsúlyeltolódás annak köszönhető, hogy a városi környezet és életmód „sok olyan személy megfigyelésének teszi ki az egyént, akik tiszteletreméltóságát csak arról tudják megítélni, hogy mennyire képes a javak (és talán neveltsége) fitogtatására, miközben közvetlen megfigyelésük alatt áll. (…) …szomszédaink társadalmilag gyakran nem szomszédaink, még csak nem is ismerőseink; átmeneti jó véleményük mégis igen hasznos.
Pénzügyi képességeinket csak úgy tudjuk bemutatni mindennapi életünk e nem rokonszenvező megfigyelőinek, ha szakadatlanul bizonyítjuk fizetőképességünket” (1975,
