A MIGRÁCIÓ

A roma kereskedők, akár Romániában, akár külföldön kereskednek, a gazdasági siker szükséges és magától értetődő velejárójának tekintik azt, hogy az árubeszerzés és az értékesítés során nagy távolságokat kell bejárniuk. A Magyarországon üzletelő romák előszeretettel keresik fel az ideiglenes lakóhelyüktől távolabb eső piacokat is, a házalás során pedig gyakori jelenség, hogy több száz kilométerre is eltávolodnak és napokig távol maradnak albérletüktől és családjuktól.

A házalás – legalábbis Magyarországon – cseppet sem veszélytelen formája a

kereskedésnek. Ha közelebbről megvizsgáljuk a házalást szabályozó 1998/44., valamint a 2004/370. kormányrendeletet, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy annak számos követelményét a Magyarországon kereskedő gáborok lényegében képtelenek teljesíteni.

(Személyes tapasztalataim szerint ugyanez azoknak a nem-roma házalóknak a többségéről is elmondható, akikkel eddig – mint potenciális vevőnek – dolgom volt.) E kormányrendeletek előírják például, hogy „az eladó köteles a fogyasztónak felmutatni az egyéni vállalkozói igazolványát, illetve a képviseleti jogát, megbízását igazoló okiratot”, az értékesített valamennyi termékhez „jótállási jegyet vagy a jótállásról szóló tájékoztatást”, illetve magyar nyelvű használati útmutatót kell mellékelnie. A házaló köteles a vásárlót „írásban tájékoztatni” arról a jogáról, hogy „a szerződéskötéstől számított nyolc munkanapon belül a szerződéstől elállhat”, valamint „annak a személynek a nevéről és székhelyéről (lakóhelyéről), akivel szemben e jogát gyakorolhatja, továbbá a szerződés azonosításához szükséges adatokról”, ráadásul 2001 óta a házaló személyeknek

„a kereskedőkre külön jogszabályban előírt szakképesítéssel” is rendelkezniük kell. Nem nehéz belátnunk, hogy a külföldön házaló romák, akik nem rendelkeznek kereskedői szakképesítéssel, és akik termékeiket gyakran olyan kereskedőktől szerzik be, akik maguk sem látják el azokat magyar nyelvű használati utasítással és jótállási jeggyel, a fenti elvárások egy jelentős részének nem tudnak eleget tenni. Éppen ezért a gáborok – saját értelmezésük szerint – a hatóságok érdeklődésének állandó „kereszttüzében” kereskednek, és folyamatosan aggódniuk kell amiatt, hogy a nekik ajtót nyitó gázsó nem érti-e félre szándékukat, és nem értesíti-e azonnal a rendőrséget. (Meg kell jegyeznem, hogy egyetlen olyan, házalással kapcsolatos interetnikus konfliktus-történetet sem hallottam, amelyben a konfliktus kiindulópontja az lett volna, hogy a gázsó vevő sérelmezte a fent említett igazolvány/okirat vagy írásos tájékoztatók hiányát.) Egyes magyarországi településeken (például Nagykónyiban) a helységnévtábla mellett elhelyezett külön tábla is tiltja a házalást. A házalás emellett annak köszönhetően is veszélyeket rejt magában, hogy egy-egy ŕom esetenként „diszkurzív márkahamisításra” adja a fejét, vagyis gyenge minőségű termékeket márkás árucikkekként értékesít magas haszonkulccsal, avagy az áralku során egyszerűen csak hagyja, hogy a vevő jóval magasabb árat fizessen a termékért annál, mint amennyiért valamelyik szupermarketben is megkaphatná azt. Az esetek jelentős részében számítani kell a konfliktus eszkalálódásával, mert a vevő ismerőseinek vagy rokonainak valamelyike idővel bizonyosan észreveszi a feltűnő értékaránytalanságot. Habár a

„diszkurzív márkahamisítás”-t választó ŕomok között bevett gyakorlatnak számít, hogy hosszabb ideig nem térnek vissza ugyanarra a településre, ez az óvintézkedés azonban legfeljebb részleges védettséget nyújt számukra annak köszönhetően, hogy sohasem tudhat minden ŕom mások hasonló tranzakcióiról (sőt, ezt a gyakorlatot mindenki igyekszik titokban tartani), vagyis könnyen olyan településre tévedhet, ahol éppen nemrég folyamodtak a már említett érvelési stratégia alkalmazásához. A tapasztalatok pedig azt mutatják, hogy a gázsók meglehetősen hajlamosak összetéveszteni a bajuszos, rendszerint kalap nélkül házaló, többnyire hasonló színű nadrágot és inget viselő ŕomokat. A nagyfalusi romák között közismert „kiutasítás-történetek” egy része esetében a hatóságokkal konfliktusba kerülő ŕom éppen az azonnali visszatéréssel járó kockázatot hagyta figyelmen kívül, vagy annak esett áldozatul, hogy nem sokkal érkezése előtt mások a fent említett stratégiát alkalmazták az adott településen. (A kiutasítások gyakori oka a kereskedés során annak a megyének az elhagyása, amelyre a kérdéses ŕom munkavállalási engedélye vonatkozott, vagy az, hogy a közvetítő kereskedésbe bekapcsolódó családtagoknak csak egy része rendelkezik munkavállalási engedéllyel.) Előfordul azonban, hogy a romák és a hatóságok konfliktusának hátterében a kereskedéstől független események állnak. A magyarországi megyeszékhelyek egyikén például, egy olyan többgenerációs családi házban, amelyet erdélyi romák béreltek, a hatóságok közel harminc személyt igazoltattak a hajnali órákban, majd nem sokkal ezután kiutasították őket Magyarország területéről. Az a néhány nagyfalusi ŕom, akiknek a kiutasítást követő jogi ügyintézésben segítségére siettem, elmondta, hogy kiutasításuk pillanatában minden tekintetben megfeleltek a Magyarországon tartózkodással kapcsolatos rendelkezésekben foglalt feltételeknek (ezt a kiutasításról szóló határozat is egyértelműen alátámasztja), csupán rokonaikat látogatták meg a kérdéses albérletben. Mivel úgy döntöttek, hogy az időközben megromlott látási viszonyok miatt csak másnap indulnak tovább autóval, a házigazda elszállásolta őket. A hajnali órákban a rendőrök érkezésére ébredtek. Amint az a kiutasítás szövegéből kiderült, a szóban forgó romákat a hatóságok a „közegészségügy veszélyeztetésében” találták bűnösnek; az azonban, hogy ez pontosan mit jelent, csak később, a kiutasítást aláíró rendőrtiszttel folytatott telefonbeszélgetéseim során vált világossá számomra. Legnagyobb megdöbbenésemre ugyanis az említett rendőrtiszt úgy érvelt, hogy a bérelt családi házban csak két mellékhelyiség állt az ott tartózkodók rendelkezésére, akik az igazoltatás pillanatában ehhez képest voltak „túlságosan sokan” a

házban. A telefonbeszélgetés kevésbé formális részéből azonban egyértelműen kiderült, hogy a hatóságok érdeklődésének előterében nem a romák, hanem a családi házat

„feketén” bérbe adó gázsó férfi állt, voltaképpen őt akarták tetten érni. A romák kiutasítása ehhez képest „csak” járulékos következmény volt. Azon romák esetében, akik a kiutasítás kézhezvételét követően éltek fellebbezési jogukkal, a kiutasító határozatot végül hatályon kívül helyezték.

A mobilitás fenntartása azonban nemcsak kockázatos, de több szempontból is költségigényes feladat, és éppen ez az, ami a nagyfalusi gázsók számára, akik a kereskedő romák megpróbáltatásairól szinte semmit sem tudnak, és akik gyakran bélyegzik őket

„munkakerülőknek”, a „dolgok könnyebbik végét” keresőknek, láthatatlan marad. A hozzátartozóktól való hosszas távollét, a migrálással együtt járó különféle veszélyforrások (a rendszeres rendőri igazoltatások, áruátvizsgálások; a „diszkurzív márkahamisítás”

technikájához folyamodó romákkal és gázsókkal való összetévesztés lehetősége; az engedélyek beszerzése körüli bonyodalmak stb.), az idegen környezet gyakran elutasító, esetenként ellenséges reakciói olyan kihívások, amelyek első pillantásra kétségeket ébresztenek az olyan idealizáló-leegyszerűsítő sztereotípiákkal kapcsolatban, amelyek a nagyfalusi romák jövedelemszerzésre irányuló migrálásához a „felhőtlen, határtalan szabadság” képzetét társítják.

A migrációnak, akár a munkaerő és a szaktudás, akár különféle egyéb árucikkek helyváltoztatásáról legyen szó, központi motívuma a határátlépés eseménye, ami a kereskedő nagyfalusi romák talán legfontosabb gazdasági erőforrása. A sikeres gazdasági migráció feltétele esetükben a kereslet-kínálat relációban helyi viszonylatban fellépő anomáliák, elsősorban a kínálati oldalon felbukkanó hiány-jelenségek feltérképezése, amelyek kialakulásához rendszerint jelentős mértékben hozzájárul a piac valamely szereplője esetében a térbeli helyváltoztatás képességének hiánya vagy korlátozott volta.

Azok a határok, amelyek az árucikkek áramlását megakadályozzák, és így előidézik e

„gazdasági niche”-ek létrejöttét, lehetnek geopolitikaiak (mint például az államhatárok), lehetnek a gazdasági fejlettség és az áruellátottság eltérő szintjeiből fakadó, régiók közötti

„láthatatlan” határok, vagy éppen a potenciális vásárlók helyváltoztató képességének egyéni korlátai által kijelölt határvonalak. A kereskedő nagyfalusi romák gazdasági sikeressége elsősorban a kínálati oldalon mutatkozó hiány gyors felismeréséből, a hiánycikkek felkutatásából, és a hiány fennmaradásához hozzájáruló határ(ok)on keresztüli

folyamatos migrációból származik. (A határ mint „gazdasági erőforrás” vonatkozásában lásd a 80-as évek határmenti nagyvárosaiban folytatott közvetítő kereskedelemmel kapcsolatos korábbi észrevételeket.) Az említett anomáliák azonban rendszerint csak időszakosak: idővel a magyarországi vagy romániai hátrányos helyzetű régiókban is megjelennek a nagyobb áruházláncok, kínai boltok nyílnak stb. Ez a probléma pedig átvezet bennünket a közvetítő kereskedelemből élők sikerességének egy másik aspektusához. Fontos, hogy az anomáliákat nemcsak gábor romák próbálják meg felfedezni és betölteni: a nagy nejlonszatyrokkal a budapesti kínai piacokat járó magyarországi cigányok, a colárok, a magukat házicigányként definiáló erdélyi cigányok csoportjai mind-mind riválisai a nichekért folytatott versenyben az amare-feli, azaz gábor romák számára.

7.3.2.2. A ^{RUGALMASKERESKEDŐI}PROFILVÁLTÁSKÉPESSÉGE

Ugyanakkor a térbeli mobilitás önmagában csak elenyésző sikert hozhat, hiszen a romáknak azt is tudniuk kell, mi iránt hol mutatkozik az átlagosnál nagyobb kereslet.

Tekintettel arra, hogy a helyi kereslettel kapcsolatos hangsúlyeltolódások iránti nagyfokú érzékenységgel, vagyis a rugalmas profilváltás képességével kapcsolatban már eddig is számos példát említettem, és a későbbiekben is ismertetek olyan adatokat, amelyek alátámasztják e jelenség gazdasági jelentőségét és elterjedtségét, e kérdéskörrel itt részletesebben nem foglalkozom.

7.3.2.3. A BENYOMÁSKELTÉS-BIZALOMÉPÍTÉSSTRATÉGIÁIAHÁZALÁSSORÁN

A romák amellett, hogy eredményesek a piaci hiány-jelenségek felkutatásában és mobilitásuk révén az átlagosnál rugalmasabban képesek átszelni a keresletet a kínálattól elválasztó geopolitikai, interetnikus és egyéb határokat, az értékesítés hétköznapi találkozási helyzeteiben is számos hatékony kereskedői stratégiát dolgoztak ki.

Általánosságban elmondható, hogy a házalás mint találkozási helyzet során alkalmazott valamennyi, itt felsorolt stratégia elsődleges célja a bizalomépítés, a vágyképzés

folyamatának megkönnyítése, ami elvezet a felkínált árucikk megvásárlásához. E benyomáskeltési-bizalomépítési stratégiák egy része szorosan összefügg az etnikai identitás kérdésével, más részük azonban teljesen független attól. A következő bekezdésekben az etnikai identitásszimbólumok és az etnikai sztereotípiák manipulálásának a különböző variánsaival, „forgatókönyveivel” foglalkozom, majd kitérek néhány, ettől független benyomáskeltési stratégia elemzésére is.

Az interetnikus találkozási helyzetekben az etnikai identitásszimbólumok felismerése rendszerint egy olyan „recepttudás”-t (Biró - Oláh 2002, 44) aktualizál, amelynek gyakori elemei a (negatív avagy pozitív) etnikai sztereotípiák. Az identitásszimbólummal mint gazdasági erőforrással való gazdálkodás voltaképpen nem más, mint a sztereotípiák formájában őrzött tudás manipulálására irányuló kísérlet. Ennek négy lehetséges „forgatókönyvét” vizsgálom meg röviden:

7.3.2.3.1. Az etnikai identitásszimbólumok alulkommunikálása, elrejtése; az

„etnikai mimikri”.

7.3.2.3.2. Az etnikai identitásszimbólumok túlhangsúlyozása, reflektorfénybe állítása; a „hivalkodó etnicitás”.

7.3.2.3.3. Az identitáskölcsönzés/identitásimitáció (Vö. Harrison 1999, 11).

7.3.2.3.4. Az etnikai identitás diszkurzív „újrakeretezése”: az identitásközösség narratív illúziójának megteremtése.

Ezek a stratégiák a házalás folyamán előfordulhatnak önállóan, de különféle kombinációkban is. Amint arra később még visszatérek, az a ŕom például, aki a vevő bizalmának elnyerése érdekében magyarként vagy erdélyi magyarként mutatkozik be (c stratégia), csak akkor lehet sikeres, ha ezt megelőzően az a) stratégiát is eredményesen alkalmazza, vagyis elrejti a saját roma etnikai identitására utaló legfontosabb identitás-szimbólumokat.

7.3.2.3.1. A^ZETNIKAIIDENTITÁSSZIMBÓLUMOKALULKOMMUNIKÁLÁSA: ^{AZETNIKAIMIMIKRI}

Ez a stratégia azt a célt szolgálja, hogy segítségével a házaló ŕom megakadályozza (vagy legalábbis késleltesse) a saját etnikai identitásához társuló negatív sztereotípiák aktualizálódását, ennek köszönhetően pedig elkerülje az abból fakadó gazdasági

hátrányokat. Az etnikai identitásszimbólumok manipulálására irányuló „forgatókönyvek”

közül kétségtelenül ezzel foglalkozott a legtöbbet az antropológiai szakirodalom. Kiválóan dokumentálja ezt a gyakorlatot például Williams (2000) a párizsi kelderásokról szóló, sokat idézett tanulmányában vagy Hajnal László Endre (2000) a budapesti kereskedő romák gazdasági stratégiának az elemzése során. Hajnal szerint a „láthatatlanság” stratégiája a budapesti romák esetében például olyan technikákban érhető tetten, mint a „díszes névjegykártyák” használata, „melyeken magukat gyakorta ’manager’-ként tüntetik fel, vagy az esetenként túlzóan választékos beszédstílus, a káromkodások kerülése, a nyári melegben a tetoválásokat eltakaró hosszú ujjú ing viselése, a több száz grammos aranylánc pulóver alá rejtése (…). Ennek a taktikának egy szélsőséges, de igen gyakori formája, mikor a cigány kereskedő nem cigány társat (’spant’) vesz maga mellé bizonyos esetekre”

(Hajnal 2000, 152-153).

A nagyfalusi romák szerint a házalás során – különösen a városi lakótelepek tömbházaiban – esetenként megesik, hogy a gázsók „bűnözőnek” nézik őket, és eleve elutasítják a kapcsolatfelvételt, rosszabb esetben pedig azonnal értesítik a rendőrséget. Az olyan etnikai identitásszimbólumok elrejtése, mint a széles karimájú, rendszerint fekete színű kalap vagy a mai Magyarországon már csak elvétve látható, jellegzetes hosszú, színes női szoknyák és kötények, vagy színes fejkendők azonban nemcsak a romákkal kapcsolatos előítéletek miatt hasznos technika, hanem amiatt is, mert a gázsók jelentős része ezekhez nemcsak a romaság, de egyben a romániaiság „stigmáját” is társítja. Ebben az esetben a gáboroknak a romákkal, a házalókkal és a romániaisággal kapcsolatos előítéletek és ellenszenv egyidejű aktualizálódásával kell számolni, ami hatványozottan megnehezíti az üzletkötést.

Hogyan próbálják meg a nagyfalusi romák elrejteni etnikai identitásszimbólumaikat, vagyis romaságukat? Számos közismert gyakorlat révén. A házalás vagy a piaci árusítás folyamán a romák rendszerint nem viselik a feltűnő, a tömegből messziről kirívó fekete kalapokat (amelyek különösen nyáron figyelemfelkeltőek), hanem többnyire kalap nélkül kereskednek, egyesek a kalapot sildes sapkára cserélik. A férfiak etnikai hovatartozására utaló jeleknek azonban ezzel korántsem értünk a végére. A kalap mellett ide sorolható a bajusz (amit életük során a férfi elvben egyszer sem vágnak el, legfeljebb alkalmanként titokban „formára igazítják”; vö. Berta 2005a), valamint az a gyakorlat, hogy a férfiak tartózkodnak attól, hogy középen

elválasszák hajukat, mivel ezt alapvetően nőies (źuvlikano, ’nőies’, a férfi nemi identitástól idegen) vonásnak tekintik. További árulkodó jelekkel szolgálhat az öltözködés azon jellegzetessége, hogy a nagyfalusi roma férfiakat sohasem láthatjuk például térdnadrágban, még a legmelegebb nyári napokon sem, mivel a felnőtt férfiak és nők számára az alsó végtagok látványa szégyenteljes, kerülendő eseménynek számít. Ugyancsak „árulkodó jel”

lehet a szövetből vagy bőrből készült, azonos szabású, fekete vagy szürke mellény (tjeptari) jelenléte.

Amíg a férfiak ennek ellenére többé-kevésbé zavartalanul elvegyülhetnek a gázsók között, a ŕomnjiknak szinte alig van lehetőségük erre: színes, bokáig érő rakott szoknyáikkal és kötényeikkel, hasonlóan feltűnő blúzaikkal és fejkendőikkel nem maradhatnak észrevétlenek a tömegben (vö. Williams 2000). Éppen ezért részben gazdasági okokkal is magyarázható, hogy a Magyarországon kereskedő roma családokban a nők térhasználatára eltérő szabályok vonatkoznak: a legtöbb ŕomnji legfeljebb férjével együtt árulhat a piacokon, egyedül azonban nem, és csak ritkán kíséri el férjét házaló körútjaira. Azt, hogy a gázsók körében milyen csodálkozást válthat ki egy-egy nagyfalusi ŕomnji ruházata, több alkalommal is tapasztalhattam, amikor a nálam vendégeskedő romákkal együtt meglátogattuk a pécsi használtcikk piacot vagy a szupermarketek valamelyikét – ilyenkor egy ideig szinte minden tekintet a társaságunkban lévő ŕomnjikra szegeződött. Habár a női ruházattal kapcsolatos identitásszimbólumok manipulációjára:

átalakítására, lecserélésére, elfedésére korántsem nyílik annyi lehetőség, mint a férfiak viseletének „kozmetikázására”, bizonyos változtatások azért elvégezhetőek annak érdekében, hogy a ŕomnjik etnikai hovatartozása kevésbé legyen feltűnő a gázsók számára.

Többször megfigyeltem például, hogy a férjeikkel piacozó ŕomnjik élénk színű, mintás szoknyáikat teljesen vagy majdnem egyszínű, sötétebb tónusú szoknyákra cserélik (szürkés, világoskék vagy drappos árnyalatúakra), hasonló kendőt tesznek fel, és a kereskedés idején általuk viselt inget is az előbbiekhez igazodva választják ki. Ritkán, de az is előfordult, hogy a piacon olyan fiatal ŕomnjikkal is találkoztam, akik kendő nélkül, rövid ujjú ingben árultak. (Ugyanez a gyakorlat Romániában elképzelhetetlen lenne.) Amíg tehát Nagyfaluban több ŕomnji is rendszeresen jár a közeli megyeszékhelyen található használtcikk-piacokra, többnyire menytársaival vagy esetenként egyedül is, a nők számára az önállóan végzett házalásra vagy piacozásra Magyarországon nincs lehetőség. Az öltözködéssel kapcsolatos etnikai identitásszimbólumok elrejtésére vonatkozó kényszer

mértékét tekintve változó lehet: azok a romák, akik minden, a magyarországi kereskedéshez szükséges engedéllyel rendelkeznek, vagy akik már olyan, általuk régóta látogatott piacokon árulnak, ahol ismeretségre tettek szert a helyi hatóságok képviselőivel, értelemszerűen kevésbé kényszerülnek etnikai identitásjegyeik elrejtésére.

A gáborok azonban pontosan tudják, hogy nemcsak romaságuk esetenkénti elleplezése járulhat hozzá gazdasági sikerességükhöz, hanem az etnikai alcsoport-tagságukhoz társuló területi asszociációk „előhívásának” megelőzése is. Ezek az asszociációk mindenekelőtt a román állampolgárság mint „territoriális stigma” jelenlétével kapcsolatok (vö. Feischmidt 2005). A romániaiság felismerésének megakadályozására hivatott például az a gyakorlat, hogy a tartósan itt kereskedő romák többsége igyekszik mielőbb magyar rendszámú, lehetőleg divatos, tehát a minél vagyonosabb és sikeresebb üzletember benyomását erősítő autóra szert tenni. Ugyancsak gyakori jelenség, hogy a romák Ausztriában vásárolnak használt személygépkocsikat, többek között azért is, mert az ausztriai rendszám csökkenti a rendőri igazoltatások valószínűségét, különösen a nyári hónapokban, amikor amúgy is sok osztrák állampolgár érkezik Magyarországra, és emellett tekintélyt kölcsönöz a házalónak. (A személyautó-választás gazdasági jelentőségével és szimbolikus jelentéseivel kapcsolatban a budapesti kereskedő romák között lásd Hajnal 2000, 145-146.) Mivel az ausztriai rendszámú autókkal csak néhány hónapig lehet közlekedni Romániában, a „beíratás”, vagyis a forgalomba helyezés pedig meglehetősen sokba kerül (különösen igaz ez a néhányszáz euróért vásárolt személyautók esetében), a romák, ha hosszabb időre visszaköltöznek Nagyfaluba, rendszerint túladnak rajtuk. Ugyancsak a román állampolgárság elrejtésére irányuló gyakorlat, hogy a piaci árusítás során azok a romák, akik romániai rendszámú autókkal érkeznek, többnyire szőnyegekkel vagy falvédőkkel takarják le, teszik „láthatatlanná” a rendszámtáblát azért, hogy az ne árulkodjon állampolgárságukról. A romániaiság felismerését azonban nemcsak a romániai rendszám látványa idézheti elő, hanem az autó típusa is. Azoknak a romáknak, akik „a nemzeti autóval”, vagyis a Románia „ikonikus reprezentációjaként” kezelt Daciaval közlekedve kereskednek, fokozottabban számolniuk kell az igazoltatások okozta kellemetlenségekkel.

Az etnikai mimikri stratégiájának része lehet továbbá a magyarországi vagy erdélyi magyar sofőr alkalmazása a magyarországi házalás során (erre azért is szükség lehet, mert a nagyfalusi romák egy része nem rendelkezik jogosítvánnyal), vagy magyar

alkalmazottak-kisegítők felfogadása a piacnapokon. A sofőr etnikai identitása a romák szerint jelentős mértékben hozzájárulhat a magyarországi hatóságok jóindulatának elnyeréséhez, például a közúti ellenőrzések során, de több olyan példával is találkoztam, amikor a sofőr maga érvelt az őt felfogadó, házaló ŕom szavahihetősége, az általa kínált termék kiválósága mellett a potenciális ügyféllel folytatott egyezkedés során. A magyar sofőrök és eladók etnikai identitását hasznosító stratégiák ritka esete a (látszólagos) szerepcsere, amely szintén a vevő bizalmatlanságának vagy ellenszenvének mérséklésére hivatott, vagyis a házalás mint találkozási helyzet résztvevői struktúrájának a manipulálására. Ez utóbbi technika lényege az, hogy a bizalomépítés megkönnyítése érdekében a roma megbízó úgy viselkedik, mintha a vele együtt kereskedő gázsó alkalmazottja lenne, vagy a házalás során az autóban maradó gázsóra úgy utal, mint saját munkaadójára.

A nagyfalusi romák szerint ez a stratégia gyakran azért is hasznos eleme a gázsó vevő megnyerésének, mert tapasztalataik szerint a gázsók egy része saját etnikai identitása szimbolikus leértékeléseként, egyfajta inzultusként éli meg azt, ha egy roma munkaadó gázsó munkavállalót alkalmaz. Az alkalmi szerepcsere annak köszönhetően, hogy (látszólag) újratermeli a gázsó patrónus vs. roma kliens aszimmetrikus viszonyt, vagyis igazodik a gázsóknak a romák és gázsók közötti kapcsolatokról kialakított sztereotípiáihoz, lényegében megszünteti a gázsó vevő elbizonytalanodását, vásárlókedve csökkenését előidéző okok egyikét. Abban az esetben, ha a roma kereskedőhöz tartozó piaci „stand”

nagy kiterjedésű, és ott egyszerre több gázsó alkalmazottat is foglalkoztat, a roma tulajdonos jelenléte és szerepe gyakran mindvégig rejtve marad a gázsó alkalmazottal tárgyaló vevő számára, vagy csak akkor válik világossá, amikor az üzletkötés már megtörtént (az alkalmazott a roma tulajdonoshoz fordul, hogy váltsa fel a vevőtől kapott nagyobb címletű papírpénzt).

Habár a nagyfalusi romák az esetek többségében igyekeznek elkerülni romániaiságuk és romaságuk felfedését a gázsók előtt, beszélgetőtársaim úgy vélték, hogy a román állampolgárság stigmájának aktualizálódása önmagában nagyobb veszélyeket rejt magában, mintha a potenciális vevő csak a romák romaságát fedezi fel. Mindenekelőtt azért, mert „a romák mindenütt jelen vannak”, vagyis a magyarországi kereskedő romaként történő azonosítása legfeljebb csak „laza asszociációkat” hív elő állampolgári hovatartozását illetően (ha egyáltalán felvetődik ez a kérdés), a romániaiság gázsók általi

felismeréséhez azonban gyakran automatikusan társul a romaság gyanúja (vagy a

„cigányság” mint stigma és szitokszó).

Az etnikai mimikri jelenségét vizsgálva a továbbiakban érdemes különbséget tennünk az értékesítés két leggyakoribb formája: a házalás és a piaci árusítás között, azért, mert az üzleti kapcsolatok természete e két esetben némiképp eltérő, ez pedig a bizalomépítési stratégiák kiválasztására is hatást gyakorol. Azoknak a romáknak, akik rendszeresen látogatnak egyes budapesti vagy vidéki piacokat, sokszor állandó vevőkörük alakul ki, szemben a házalókkal, akik rendszerint csak egyszer kerülnek kapcsolatba vevőikkel. Amíg a házalás során a romák az üzletkötés érdekében a megtévesztés különböző technikáit is többnyire komolyabb következmények nélkül alkalmazhatják, mivel csekély a valószínűsége annak, hogy az alkalmi kapcsolatfelvétel során szerzett információk alapján később a gázsók azonosítani tudják őket, addig a rendszeresen ugyanazon a piacon kereskedő romáknak a bizalomépítés és a meggyőzés technikái közüli választás során hangsúlyosan figyelembe kell venniük azt, hogy őket a gázsók lényegében bármikor megtalálják. A többé-kevésbé állandó vevőkör kialakítása ugyan előnyt jelenthet a házalásra jellemző „folyamatos újrakezdéshez” képest, de a közvetlen számonkérhetőség és a felelősségre vonhatóság (a garancia számonkérése, a szükséges engedélyek gyakori ellenőrzése), valamint a gázsó hatóságok közvetlen bevonásának lehetősége az esetleges konfliktushelyzetekbe egyben korlátozza is azoknak a stratégiáknak a körét, amelyeket a romák a meggyőzés-rábeszélés során alkalmazhatnak. A házalás során ugyanakkor nincs lehetőség az olyan pozitív kereskedői tulajdonságok fitogtatására és hosszú távú bizonyítására, mint amilyen a megbízhatóság vagy a szavahihetőség: az üzleti sikert ott és akkor kell kieszközölni, vagyis a házalás esetében a pillanatnyi benyomáskeltés üzleti jelentősége rendszerint jóval nagyobb, mint a piaci árusítás folyamán. A piac – legalábbis a nagyobb piacok – emellett olyan gazdasági színterek, amelyek a gázsó hatóságok állandó felügyelete alatt állnak: a piacfelügyelők, a fel-felbukkanó rendőrjárőrök azt sugallják a gázsó vevőnek, hogy bátran vásárolhat, „akár erdélyi romáktól is”, mert azok az eszközök, amelyeket egy esetleges érdeksérelem esetén segítségül hívhat, csak karnyújtásnyira vannak tőle. Nem meglepő éppen ezért, hogy a rendszeresen ugyanott folytatott piacozás során az etnikai identitásjegyek és a mimikri-stratégiák idővel veszítenek gazdasági jelentőségükből, mivel az ugyanazon személyek közötti üzleti kapcsolatok rendszeressé válása elsősorban nem az utóbbi stratégiák alkalmazásán, hanem a vevő és az eladó

kölcsönös megelégedésének ismétlődő tapasztalatán alapul.

Végül az etnikai mimikri stratégiái között érdemes szót ejteni a nyelvhasználat kérdéséről. A nagyfalusi romák magyarországi üzleti sikerességének egyik kulcsa kétségtelenül az, hogy habár anyanyelvük a ŕomani egy változata, második vagy harmadik nyelvként rendszerint a magyar nyelvet is elsajátítják, elsősorban annak köszönhetően, hogy a Nagyfalut körülölelő mikrorégió magyar-többségű. A házalás során az etnikai mimikri – és általában az idegenség látszata elkerülésének – egyik hatékony eszköze a magyar nyelv tudatos és következetes használata. Ez a látszólag banális következtetés csak első pillantásra, és csak azok számára tűnik magától értetődőnek, akik nem tudják, hogy a nagyfalusi romák egymás között mindig a ŕomanit használják, eltekintve a kódváltás olyan eseteitől, mint például a magyar vagy román nyelvű idézetek említése. A kereskedő romák részéről éppen ezért tudatos odafigyelést igényel, hogy egymás között kerüljék anyanyelvük – mint etnikai identitásszimbólum – használatát mindaddig, amíg a potenciális gázsó vevő hallótávolságon belül tartózkodik. A vevő számára érthetetlen szavak és mondatok, vagyis „ideiglenes kizárása” a társalgásból könnyen a gyanakvás és bizalmatlanság forrásává válhat.

7.3.2.3.1.1. AZETNIKAIMIMIKRIMAGYARORSZÁGIKORLÁTAI

Felmerül a kérdés, hogy a romák idegen gázsó környezetben, például Magyarországon, miért nem tesznek meg mindent azért, hogy maximalizálják az etnikai mimikri stratégiájából fakadó előnyöket? Miért nem „olvadnak be” teljesen a kereskedés idejére, legalábbis látszólag, a többségi gázsó társadalomba? Amint arra fentebb már utaltam, a gáborok az etnikai mimikri alkalmazása során bizonyos határokat még véletlenül sem lépnek át: a férfiak nem vágják le bajuszukat, nem hordanak térdnadrágot, a nők pedig nem cserélik le a bokáig érő szoknyát és a kendőt pusztán azért, hogy zavartalanul elvegyülhessenek a piacok forgatagában. Mivel magyarázható mindez? Értelmezésem szerint erre a kérdésre elsősorban a Magyarországon tartózkodó romák társadalmi életének korábban már említett sajátosságai adhatnak választ. E „mértéktartás” okát mindenekelőtt abban kell keresnünk, hogy a romák a térbeli szétszórtság ellenére is törekednek a folyamatos kapcsolattartásra, épp ezért gyakran keresik fel egymás otthonait

szabadidejükben, találkoznak egyes kávéházakban vagy éttermekben (például a nagyobb budapesti bevásárlóközpontokban), továbbá gyakori jelenség, hogy az itt kereskedő rokonok egymás közelében telepednek le. A romák tehát, bármenyire is távol kereskedjenek Nagyfalutól, sohasem lehetnek biztosak abban, hogy nem futnak össze valamelyik nagyfalusi, vagy a saját etnikai alcsoportjukhoz tartozó, de másutt élő romával.

Nyilvánvaló azonban, hogy a lelepleződéstől való félelem csak részleges válasz a feltett kérdésre, vagyis röviden ki kell térnünk arra, hogy mi váltja ki magát az említett félelmet.

A nagyfalusi romák és – általában a gáborok között – a bajusz olyan, a maszkulinitást és az etnikai alcsoport-tagságot megjelenítő identitásszimbólum, amelytől a férfiak szimbolikus jelentései és jelentősége miatt sohasem válnak meg. A bajusz időnkénti formára igazítása, amint arra már utaltam, a férfiak között bevett, bár többnyire titkolt gyakorlat. A két copfba fonva viselt női hajjal, amelyet a ŕomnjik esküvőjüket követően kontyba kötve hordanak és kendő alá rejtenek, hasonló a helyzet. A női hajból a ŕomnjik elvben ugyanúgy sohasem vágnak le, ahogyan a férfiak a bajuszból (ismereteim szerint még a formára igazítás kedvéért sem!), eltekintve az egy év körüli kislányok esetétől, akiknél a hajvágást éppen a haj növekedésének elősegítésére irányuló szándék magyarázza:

a szülők ugyanis akkor folyamodnak a hajnövekedést fokozó ezen eljáráshoz, ha úgy érzik, gyermekük haja a vártnál lassabban nő.

Ritkán, de mégis előfordulnak olyan kivételnek számító esetek, amikor a romák megválnak a bajusztól, illetve a hajfonatokból. Ezeknek az eseteknek közös vonása a szokatlanul szélsőséges elkeseredettség és a fájdalom, illetve a szégyenérzet jelenléte, ami szorosan összefonódik a szociális halál gondolatával. A férfiak ugyanis – ismétlem, ezek kivételnek számító, ritka esetek – kizárólag gyász idején borotválják le önként bajuszukat, az azzal járó mély fájdalom kísérőjelenségeként. A női copfok levágása ugyancsak lehet a gyász kísérőjelensége, de esetenként az is előfordul, hogy a félrelépésen kapott feleség hajfonatait az elkeseredett és megszégyenült férj vágja le büntetés gyanánt. Mivel az említett etnikai identitásjegyek rövidtávon nem „pótolhatóak”, elvesztésükhöz pedig a szociális halál asszociációja vagy az etnikai identitás megtagadásának, az

„elgázsósodásnak” a gyanúja társul, a ŕomok és a ŕomnjik az etnikai mimikri maximalizálásától remélhető hasznot kisebb jelentőségűnek tekintik annál a társadalminemi és etnikai identitásukat érintő „szimbolikus veszteségnél”, ami akkor érné őket, ha pusztán a „pénzcsinálás” érdekében megválnának bajuszuktól, illetve hosszú

hajuktól. (Megjegyzendő, hogy a gyászolók hasonló cselekedetei enyhébb elbírálás alá esnek, rendszerint az őket ért érzelmi veszteségre adott negatív, de különösebb morális következménnyel nem járó reakciókként értelmezik azokat.)

Annak tehát, hogy a nagyfalusi romák csak egy meghatározott pontig hajlandóak elmenni az etnikai mimikri alkalmazásában, a legfontosabb oka az, hogy annak maximalizálása olyan identitásszimbólumok elvesztésével járna együtt, amelyektől csak egyes krízishelyzetekben válnak meg, és amelyek önkéntes feladása a romaság elutasításával, a szociális halállal lenne egyenértékű. Az a ŕom és ŕomnji pedig, aki mégis így cselekedne (tizennyolc hónapos terepmunkám során egyetlen ilyen esettel sem találkoztam!), bármekkora gazdasági haszonra tenne is szert, hosszú ideig gúnyolódás és élcelődés tárgyává válna, és közvetlen környezete alighanem kiközösítené őt. A jelen eset éppen ezért a morális gazdaság (Sayer 2000; Cheal 1988) egy megjelenési formájaként is értelmezhető, hiszen a romák annak a morális elvárásnak engedve mondanak le az etnikai mimikri alkalmazásával megnövelhető haszon egy részéről, amely az etnikai csoporttagság zavartalan újratermelését többre értékeli a gazdasági haszon növelésének lehetőségénél.

(Nem utolsó sorban azért, mert a romák a kereskedés során szerzett jövedelmük túlnyomó részét éppen saját etnikai alcsoportjuk tagjai körében – és részben rájuk – költik el, azok között a gáborok között, akik a megkeresett jövedelmet kísérő társadalmi elismerés jószerével kizárólagos forrásai.)

7.3.2.3.2. AZETNIKAIIDENTITÁSJEGYEK „REFLEKTORFÉNYBEÁLLÍTÁSA”: AHIVALKODÓETNICITÁS

E stratégia lényege az etnikai identitásjegyek hivalkodó használata a romákkal kapcsolatos sztereotípiák aktualizálása érdekében.

Williams és Hajnal korábban említett munkáiban a hivalkodó etnicitás jelenségével kapcsolatban is találunk néhány példát. Williams a párizsi kelderások kapcsán például megemlíti, hogy az etnikai identitásjegyek láthatóvá tétele, hangsúlyozása esetenként meg is könnyítheti a munkakeresést. Ez a helyzet akkor, amikor „a ’cigány’ szóhoz pozitív asszociációk társulnak” (Williams 2000), vagyis például a zenészek vagy a jósnők esetében. Hajnal László Endre tanulmányában egy olyan esetet idéz, amelynek érdekessége, hogy az etnikai identitásjegyek feltűnő használata itt a meggyőzés hatékony

eszköze ugyan, de semmi köze sincs a bizalomépítéshez, éppen ellenkezőleg: ebben az esetben a romák éppen a velük kapcsolatos negatív sztereotípiák aktualizálására tesznek kísérletet azért, hogy végül elérjék céljukat. Ha például a romák célja az, hogy mielőbb megszabaduljanak szomszédjuktól, hasznosnak bizonyulhat, ha egyszerűen „eljátsszák azokat a negatív szerepeket, melyeket környezetük vélt vagy valós megfigyelések, elképzelések alapján rájuk a legjellemzőbbnek tart. Ilyenkor az erőszakoskodás, hangos beszéd, fenyegetőzés, a káromkodás, megfélemlítés kerül előtérbe olyan mértékben és formában, ami általában nem jellemzi magatartásukat” (Hajnal 2000, 153).

Tapasztalataim azt mutatják, hogy a nagyfalusi romák és általában a gáborok, amíg magyarországi kereskedői tevékenységük folyamán gyakran folyamodnak az etnikai identitásjegyek „elrejtésének” taktikájához, addig Nagyfaluban, és általában Erdélyben sokkal inkább a „hivalkodó etnicitás” stratégiáját részesítik előnyben. Mi készteti/teszi lehetővé számukra azt, hogy az általuk Magyarországon alkalmazott „etnikai mimikri”

helyett Erdélyben inkább a „hivalkodó etnicitás” stratégiáját kövessék mind a munkakeresés és a munkavégzés, mind pedig a szabadidő-eltöltés különféle formái esetében? Hogyan konvertálható gazdasági tőkévé az utóbbi esetben a feltűnő etnicitás?

Mivel magyarázható ez a kettősség? A válasz értelmezésem szerint a gábor etnikai alcsoportot körülvevő társadalmi környezet különbségében – mindenekelőtt a romániai romák gázsó reprezentációjában – keresendő.

Térjünk ki röviden a romániai romák rendszerváltás utáni helyzetére, valamint a gáborokról a többségi gázsó társadalomban, illetve a romániai és a magyarországi médiában a rendszerváltozás óta körvonalazódó képre. Amint arra az elmúlt tizenöt évben készült szociológiai kutatási eredmények, médiatudósítások és személyes tapasztalataim is egyértelműen utalnak, „Az 1989-es fordulat utáni gazdasági-társadalmi változások következményeként a romák helyzete drámaian romlott” (Biró – Oláh 2002, 19) Romániában, másként fogalmazva: a romák csoportja a rendszerváltás egyik legnagyobb vesztese. Az országos átlagnál jóval magasabb munkanélküliség, az iskolázottság, a szakképzettség és a munkaerő-piaci versenyképesség hiánya az életszínvonal látványos romlásához vezetett körükben, amit az alábbiakban idézett, 1993-ban publikált, reprezentatív mintán végzett felmérés is alátámaszt. Eszerint a romániai rendszerváltást követően a „roma lakosság 80,9%-a élt a létminimum alatt (országosan a lakosság 42%-a), és 62,9%-uk a létfenntartási feltételek alatt (az országos adat ekkor 16% volt.)” (Biró –

In document DOKTORI DISSZERTÁCIÓ (Pldal 91-113)