ÍRÁSMÓDJÁRÓL
9. A GÁBOR PRESZTÍZSTÁRGY-GAZDASÁG KIALAKULÁSÁNAK (VALÓSZÍNŰSÍTHETŐ) MAGYARÁZATA ÉS A TÁRGYBESZERZÉS
9. A GÁBOR PRESZTÍZSTÁRGY-GAZDASÁG KIALAKULÁSÁNAK
fokozatosan a bankbetétek és a különféle értékpapírok váltak a felesleg felhalmozásának általánosan elfogadott formáivá. Ezzel párhuzamosan a különféle gázsó ezüsttárgyak a XIX. század közepétől tömegesen vándoroltak egyes erdélyi roma csoportok tagjaihoz, akikre a korabeli szerzők gyakran utalnak a vagyonfelhalmozás és -reprezentáció e
„divatjamúlt” gázsó gyakorlatának „örököseiként”. Emil Sigerius (1901, 22), a nagyszebeni bankok egyikének igazgatója már a XX. század elején felhívta a figyelmet az említett jelenségre: „Hagyatéki összeírásokból ismert, hogy a szász családoknál nagy vagyon halmozódott fel ezüsteszközökből, amelyet azonban, miután már nem volt szokás kelyheket ajándékba adni és miután a megtakarított pénzt többé nem ezüstbe, hanem értékpapírokba fektették, áruba bocsátottak. A cigányok – amint a megtelepedettek, úgy a vándorlók is – vették át a szokást, hogy a megtakarított pénzükből ezüsteszközöket vásároljanak, és ezúton nagyszámú, gyakran igen művészi aranyműves-munka maradt meg számunkra.” Szádeczky Lajos az Erdélyi Múzeum-Egylet gyűjteményének gyarapítását szolgáló gyűjtőútjai egyikéről beszámolva ugyancsak említést tesz a gázsó társadalom és a „czigány”37 csoportok befektetési stratégiái között tapasztalható „fáziskülönbségről”. Szádeczky egy közelebbről meg nem nevezett „erdélyi hitelbank zálogosztályában” „régi erdélyi serlegek”
olyan csoportjára bukkant38, „...a milyennel egyik múzeum sem dicsekedhetik. (...) E serlegek többnyire sátoros czigányok tulajdonai, a kik – tudvalevőleg – előszeretettel vásárolják és szedik össze s nemzedékről-nemzedékre féltékenyen őrzik a régi ezüst poharakat” (Szádeczky, 1899, 247-248). E tárgyak a „czigányok” „legkedveltebb értéktárgy”-ai, „s mint hajdan őseinknél az ‘arany és ezüst marha’ képezte és pótolta a mai takarékpénztári betéteket, értékpapírokat: a sátoros czigány értéktárgya mai napság is – az ezüst pohár. Ha megszorúl, beteszi a zálogházba; ha pénzre tesz szert, kiváltja; de eladni csak a legvégső esetben akarja” (1899, 247; vö. Uő. 1912c). Téglás István (1912a, 51), Torda-Aranyos megye tanfelügyelője, aki a századfordulón a „czigányok” birtokában lévő ezüstpoharak legalaposabb ismerője és egyben gyűjtője is volt39, hasonlóképpen fogalmaz:
a „czigányoknál (…) az ingatlanokat – a takarékpénztári könyvet – és más vagyont is az ily ezüst kincsek pótolják”.
37 Mivel eldönthetetlen, hogy a századfordulón publikált írásokban mely erdélyi roma etnikai alcsoportok tagjairól esik szó, e híradásokra utalva a korabeli szerzők etnonimáit használom.
38 Szádeczky az ott látott ezüsttárgyak közül harmincat mutat be részletesebben.
39 Tanulmányaiban összesen harmincöt „czigány” ezüsttárgy részletes leírását közli – gyakran fotókkal és rajzokkal kiegészítve.
Arra vonatkozóan, hogy a XIX-XX. század fordulójáig a különféle ezüsttárgyak milyen nagy számban kerültek egyes erdélyi roma csoportok tagjainak a birtokába, meglepő adattal szolgálnak azok a korabeli magyar és szász szerzők, akik többnyire a bankok zálogosztályain található, vagy esetenként aranyműveseknél40 zálogba helyezett
„czigánykincsek” tanulmányozása révén jutottak e tárgyú ismereteik birtokába. Téglás István a Czigány-kincsek második közleményében például megjegyzi, hogy
„Éppen most, a mikor a tordai zálogházban lévő czigány-kincsekről a rajzokat készítettem, a körülmények véletlenül úgy alakultak, hogy a czigányok birtokában lévő ezüstkincseknek itt szokatlanul nagy forgalma volt és azok a szokottnál is sokkal nagyobb mennyiségben torlódtak itt együvé. Így az 1911. év szeptemberében egy napon, itt a czigány-kincsek tömegében, 32 ezüstedényt olvastam meg. Voltak itt azok között feltűnő nagy poharak, talpas kisebb poharak, többé-kevésbé díszes kelyhek, kávéskannák, tejeskannák, czukorportartók, csészék, födeles és más kupák, de legtöbb volt mégis a pohár. Ez a körülmény is a czigányoknak az ezüst iránti rendkívüli nagy vonzalmát bizonyítja és egyszersmind illusztrálja azt is, hogy mily nagy tömeg ezüstnemű van a szegény vándor kóborczigányok kezén” (1912b, 130).
Ha figyelembe vesszük, hogy Gyárfás Tihamér (1912) véleménye szerint a brassói zálogházban ebben az időszakban száz darab „czigánykincset” „őriznek (...) állandóan”, Téglás István besztercei kiküldetése során a helyi zálogházban összesen nyolc további tárgyat vehetett közelebbről szemügyre (Téglás, 1913, 138), Emil Sigerius (1901, 22) 1893-ban a fogarasi Schul kereskedőnél hatvan különböző, cigányok tulajdonát képező
„ivóalkalmatosságot”, a marosvásárhelyi „takarékpénztárban” pedig „egy szintén igen tekintélyes cigányvagyont” látott41, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az erdélyi 40 Lásd például Herbst Mór tordai aranyműves esetét, aki maga is foglalkozott
„czigánykincsek” zálogba vételével, illetve továbbértékesítésével. Herbst Téglás István rendelkezésére bocsátotta a tulajdonában lévő, illetve nála elzálogosított ezüstpoharakat azért, hogy azokról rajzok készülhessenek (vö. Téglás, 1912b, 129; Uő, 1913, 135).
41 Sigerius szerint Erzsébetvárosban és Szamos-Újváron is találhatóak ilyen
„értékmegőrzők” (1901, 22). A tordai, brassói és besztercei mellett a kortárs szakirodalom néhány további olyan települést is megemlít, amelynek zálogházaiban ugyancsak találkozhatunk „czigánykincsekkel”. Ilyen például Szászrégen (Orosz, 1914, 162). Arról, hogy a „czigányok” rendelkeznek különféle ezüstpoharakkal, a Belügyminisztérium 1917.
évi, 151.041. számú, „a nyilvántartott cigányokkal való eljárásról” szóló körrendeletéből is értesülhetünk: „A kóborcigányoknak szokásuk, hogy értéktárgyaikat, különösen arany és ezüst kelyheket, serlegeket, botokat, gombokat, csatokat, ékszerül használt érméket stb., amelyek között értékes műbeccsel bíró darabok is vannak, kóborlásaik alatt biztonságba helyezik és rendszerint zálogba teszik.” Magyarországi Rendeletek Tára, 51. folyam, 1917.
Budapest, Magyar Királyi Belügyminisztérium, 2522-2529.
„vándorczigányok” ezüsttárgyak iránti érdeklődése a XIX-XX. század fordulóján meglehetősen elterjedt jelenség lehetett. Alátámasztják ezt a feltételezést a gáborok presztízstárgy-gazdasággal kapcsolatos saját kommentárjai is. A terepmunkám központjául szolgáló településen – Nagyfaluban – élő gáborok által számon tartott tárgyéletrajzok alapján nyilvánvaló, hogy a helybeli romák legalább százötven éve rendelkeznek különféle presztízstárgy-státusú ezüstpoharakkal és kannákkal (vö. Berta, 2005b). Az említett tárgytípusok iránti érdeklődés kezdete azonban ennél pontosabban nem definiálható.
A „czigányok” birtokában lévő ezüsttárgyak számának nagyságára utal az a szórványosan dokumentált gyakorlat is, hogy a magyar és szász régiségkereskedők, múzeumpártolók a XIX-XX. század fordulóján részben már maguktól a „czigányoktól”, illetve az általuk zálogba helyezett tárgyak közül próbálnak megvásárolni egy-egy „régi nemesi ezüstpoharat”42. Amint arról a korabeli híradások egyes szöveghelyei tanúskodnak, a műgyűjtők e tárgyakat gyakran saját etnikus történelmük reprezentációiként értelmezték, amelyek „ideális” helye – véleményük szerint – nem a „vándorczigányoknál”, hanem saját múzeumaik kiállítótermeiben lenne. Szádeczky (1899, 248) a „czigánykincsekkel”
kapcsolatban például megjegyzi: „Az embernek gyönyörrel telik el a lelke, látva ezek szépségét, művészi remekségét; de viszont elszorúl a szíve, hogy ezek nem valamely múzeumnak irigyelt és tanúlságúl szolgáló kincsei, hanem szétszórt és elzüllött emlékei régi dicsőségnek, honi művészetünknek”. A „czigányoktól” visszavásárolt „régi nemesi ezüstpoharak” részben magángyűjteményekbe kerültek, mint például Téglás István esetében, aki nyilvános árverések során maga is több ezüsttárgyhoz jutott hozzá (vö.
Téglás, 1912a, 50, 54, 55), részben pedig különböző erdélyi múzeumokba. Sigerius (1901, 22) például 1900-ban egy „szép kupát” vásárolt meg a Brulyán élő cigányok egyikétől a 42 A korabeli szerzők által „czigánykincs”-nek nevezett ezüsttárgyak – Téglás István klasszifikációját alkalmazva (1912a, 51) – két nagy csoportba sorolhatóak. Azokat a tárgyakat, amelyeket különböző erdélyi ötvösmesterek a „czigányok” megrendelése nyomán, a megrendelők igényeihez igazodva készítettek a XIX. század közepén (például a kolozsvári Erdődy műhelyében), Téglás „mondvacsináltatott” poharakként definiálja.
Megkülönbözteti ezeket azoktól a rendszerint több száz éves ezüsttárgyaktól, amelyek eredetileg „régi nemesi ezüstpoharak”, „a főrangúak által közönségesen használt ezüst poharak” (Téglás, 1899, 23) voltak, de kutatásai idején már ugyancsak a „czigányok”
tulajdonát képezték. A „mondvacsináltatott” „czigány” poharak fogalmát a mai gázsó műkincspiac is ismeri, és e tárgycsoportot önálló típusként tartja számon, „vajdapohár”
néven. Megjegyzendő, hogy a „mondvacsináltatott” ezüstpoharakat a gáborok sohasem tekintették presztízstárgyaknak, és a Téglás Isvtán által fénykép vagy rajz segítségével dokumentált „régi nemesi ezüstpoharak” közül is csak bizonyos formatípusok minősülnek keresettnek közöttük.
Karpathenmuseum számára, az Erdélyi Múzeum gyűjteménye pedig két, a fogarasi zálogházból származó „czigánykincscsel” is gazdagodott (lásd Szádeczky, 1899, 248).
Sigerius (1901, 22) továbbá arról is említést tesz, hogy egy – korábban a Kőhalom környékén élő cigányok birtokában lévő – tárgy időközben a frankfurti Rotschild-gyűjteménybe került. Bizonyára nem tévedünk, ha a századfordulóra datálható, gázsók általi tárgy-visszavásárlási kísérleteket a repatriotizáció regionális, erdélyi példáiként értelmezzük. Ez a tendencia alátámasztani látszik azt a feltételezést, hogy – a XIX-XX.
század fordulóján – a szóban forgó tárgyak olyan „korlátozott forrásként” értelmezhető, keresett státus- és identitásszimbólumok lehettek, amelyek felhalmozására a transzkulturális tárgyéletrajzok különböző fázisaival identifikálódó értelmezői közösségek (a „czigányok”, illetve a gázsó: a magyar és szász múzeumpártolók, műgyűjtők) egyaránt igényt tartottak.
A századfordulón publikált írások alapján azonban – amint arra már utaltam – kideríthetetlen, hogy az említett „czigány” tárgytulajdonosok melyik erdélyi roma etnikai alcsoporthoz tartoztak, vagyis eldönthetetlen, hogy voltak-e közöttük gáborok, vagy sem.
Mivel egyéb, az erdélyi „czigányok” és az ezüsttárgyak kapcsolatára vonatkozó írott történeti emlékek nem állnak rendelkezésre, legfeljebb csak valószínűsíthető, de kétséget kizáróan nem bizonyítható az a feltételezés, hogy a gábor presztízstárgy-gazdaság kialakulása arra a tényre vezethető vissza, hogy az ezüstpoharak készíttetése és felhalmozása a környező nem-cigány (magyar, szász) társadalom egyes rétegei esetében hosszú ideig a státus- és vagyonreprezentáció általánosan elterjedt formája volt, a XIX.
század közepétől azonban e tárgyak jelentősége számottevő mértékben csökkent. Habár az egykori „czigány” és a mai gábor tulajdonosok közötti történeti kapcsolat kimutatását nem teszik lehetővé, a korabeli beszámolók mégis alkalmat adnak két következtetés levonására.
Egyrészt – a gáborok szóbeli emlékezete mellett – további bizonyítékul szolgálnak arra vonatkozóan, hogy már ebben az időszakban léteztek olyan erdélyi roma csoportok, amelyek presztízsjavakként tekintettek ezekre a tárgyakra. Másrészt e beszámolók következtetni engednek arra, hogy az ezüstpoharak tárgyidentitása a XIX. század közepén a gázsók között jelentős változáson ment keresztül: már nem elsősorban vagyontárgyakként és státusjavakként, hanem inkább műtárgyakként, múzeumi kiállítási tárgyakként definiálták azokat.
A státusreprezentáció egykori gázsó technikájának (feltételezett) átvétele azonban,
amint arra hamarosan kitérek, esetünkben nem azonos az „érintetlen megőrzéssel”, hanem sokkal inkább a kreatív újraalkotás, újrahasznosítás fogalmaival jellemezhető folyamat. A poharakkal és kannákkal kapcsolatban a gáborok lényegében bricoleur-ökként viselkednek (vö. Hebdige, 1979, 102-105): megvásárolják a többségi gázsó társadalom egykori, időközben divatjamúlttá lett státusszimbólumait, majd az újrahasznosítás során éppen a gázsóktól való szimbolikus elhatárolódás eszközeivé: etnikai identitásszimbólumokká, illetve saját státusviszonyaik médiumává transzformálják azokat.
Új ezüsttárgyak beszerzésére rendszerint két okból vállalkoznak.
A külső forrásokra támaszkodó tárgybeszerzés egyik oka az etnikai alcsoporthatáron túlról csak nemrég érkezett, új tárgyak, illetve a teljes értékű, már jó ideje a gáborok között gazdát cserélő presztízstárgyak vételára-értéke közötti jelentős eltérés.
gábor társadalmi karrierrel nem rendelkező poharakat egyrészt azok a romák vásárolnak, akik részt kívánnak venni ugyan a presztízstárgy-gazdaságban, de nem rendelkeznek elegendő felesleggel ahhoz, hogy a „nagy névvel” (baro anav) rendelkező, rendszerint a gázsó műtárgypiaci ár sokszorosáért gazdát cserélő, teljes értékű presztízstárgyak valamelyikét vásárolják meg. A vásárló ilyenkor arra számít, hogy az új tárgy a saját családjához tartozó két-három tulajdonos (ideális esetben: fia és fiúunokája stb.) „kézen átmenve” idővel teljes értékű, keresett presztízstárgy lesz a gáborok között, vagyis
„felrangozódik”, értéktelítetté válik (vö. Weiner, 1994)43. Ez a gyakorlat a presztízstárgyhoz jutás költségtakarékosabb, de időigényesebb és bizonytalanabb kimenetelű stratégiája.
Egyes romák azonban azért vásárolnak gázsóktól béváló ezüsttárgyakat, hogy – árucikkekként – rövid idő alatt továbbadják azokat olyan romáknak, akik potenciális presztízstárgyakként tekintenek rájuk. Ebben az esetben a gázsókkal üzletelő ŕom olyan közvetítő kereskedő, aki csak ideiglenesen válik a tárgy tulajdonosává, a formai szempontból béváló tárggyal való kereskedés pedig rendszertelen alkalmi megélhetési stratégiaként definiálható44.
43 Amint arra hamarosa kitérek, a gáborok számára a presztízstárgyak ideális létmódja (legalábbis az értékesebb darabok esetében) az elidegeníthetetlen apai ági identitás-szimbólum létmód. Vagyis a mindenkori tulajdonosok az értékesebb presztízstárgyak esetében arra törekednek, hogy azok mindaddig apai águk „kontextusában” haladjanak generációról generációra, ameddig ez csak lehetséges.
44 Az etnikai alcsoporthatáron túlról érkező, új tárgyak értéke a megérkezés pillanatában még alig különbözik a gázsó piaci vételártól, ezek a tárgyak az értéktelítődés folyamatának a legelején állnak, még nem teljes értékű presztízstárgyak, illetve identitásszimbólumok.
Esetükben tehát az elidegeníthetetlenség vágyát életre hívó etnicizált érték(telítettség) még
A tárgybeszerzés öt fontosabb gázsó forrását érdemes elkülönítenünk. Az első három forrás használatára a romániai rendszerváltást követően már nem találtam példát, az ötödik tárgyforrás pedig kifejezetten a rendszerváltást követő időszakban vált elérhetővé a gáborok számára. A negyedik tárgyforrás, vagyis a hivatásos régiségkereskedőktől (esetenként műgyűjtőktől) történő tárgybeszerzés a rendszerváltást megelőző és az azt követő időszakban egyaránt elterjedt gyakorlatnak tekinthető, amíg azonban a rendszerváltásig a gáborokkal üzletelő régiségkereskedők többségükben erdélyiek voltak, addig 1989 után már a határon túli (elsősorban magyarországi) régiségkereskedőkkel kialakított üzleti kapcsolatok kerültek túlsúlyba.
1. Az államszocializmust megelőző időszakra vonatkozó visszaemlékezések szerint a tárgybeszerzés gyakran igénybe vett forrásai voltak a gáborok által lakott erdélyi régiók bankjai. A zálogosztályokon elhelyezett, kiváltatlan béváló ezüsttárgyakhoz vagy informális úton, titokban (kapcsolati tőke és némi csúszópénz segítségével) lehetett hozzájutni, vagy az azok értékesítésére szolgáló nyilvános árveréseken. A Nagyfaluban található kannák egyike éppen így: egy másik erdélyi településen élő gábor ŕom által egy Maros megyei banknál zálogba helyezett, de kiváltatlanul maradt tárgyként, a későbbi nagyfalusi ŕom vásárló és az akkori bankigazgató közötti informális egyezkedés eredményeképpen került Nagyfaluba a második világháborút megelőző években. A szóban forgó tárgy, amelyet terepmunkám idején a három nagyfalusi kanna közül a legértékesebbként tartottak számon, ma is az egykori vásárló családján belül „halad”
generációról generációra: jelenleg az egykori vásárló ükunokájának a tulajdonát képezi.
2. Az államszocializmus évtizedeire datált tárgybeszerzés-történetek szerint az ezüsttárgyakkal (is) foglalkozó állami múzeumok is fontos gázsó tárgyforrásoknak minősültek. Mivel az ott kiállított tárgyak a szocialista Románia elidegeníthetetlen tulajdonát képezték, azok kizárólag informális úton kerülhettek a gáborok birtokába. A nagyfalusi roma családok egyike még ma is őrzi azokat a leveleket, amelyek a családfő és a szomszédos megyében található egyik múzeum munkatársa közötti egyezkedés részleteit tartalmazzák. A családfő az ott kiállított talpas pohárért cserébe „régiségeket”, illetve pénzt ajánlott fel, a csere azonban a ŕom 1980-as évek végén bekövetkezett halála miatt végül nem jöhetett létre.
3. A tárgybeszerzés további gázsó forrását jelentették az erdélyi református egyház nincs, vagy csak elenyésző mértékben van jelen.
gyülekezetei. Itt ugyanis az úrasztali felszerelési tárgyak között gyakran az a pohárforma-típus (trombitaformájú „kettős” vagy talpas pohár) is megtalálható, amely a gábor presztízstárgy-esztétika értelmében a legértékesebbnek minősül. A gáborok éppen ezért gyakran tettek kísérletet arra (számos esetben sikerrel), hogy megvásárolják a különböző erdélyi gyülekezetek tulajdonát képező ilyen tárgyakat. Az egyházi eredetű gábor presztízstárgyak kulturális életrajzaiból kiderül, hogy azok gyakran akkor kerültek roma tulajdonba, amikor a gyülekezetek csak úgy tudták orvosolni pénzügyi nehézségeiket, hogy áruba bocsátották a korábban nekik adományozott értéktárgyak – köztük a gáborok által keresett béváló ezüstpoharak – egy részét.
„…vót minden templomnál pohár. Papok (…) mikor (…) úrvacsorát adtak, ebből adták. S vótak, hogy eredetileg vótak ilyen, ilyen pohár (…) kuštikasa taxtaj ott a templomokba, itt kettő vót, ilyen, X-en (a szomszédos települések egyikén – B.P.). Egyszer meg akarta venni bátyám. S ez így vót, hogy mikor adták el ezek a papok, vaj a presbiterek a poharak, akkor Kolozsvár vót a püspök, az egész püspök (...) konferencia. (...) Akkor csináltak egy gyűlést a presbiterek, »Né, ezt a templomot meg akarom csinálni, akkor ennyi pénz kell, vaj ennyi meszelés, vaj...«, akkor (…) jóváhagyták, s eladták egy poharat. Akkor tudták végezni a templomot.”
Arra vonatkozóan, hogy a református gyülekezetek birtokában milyen nagy számban találhatóak az e pohárforma-típushoz tartozó tárgyak, nyilvánvaló bizonyítékkal szolgál a Magyar Református Egyházak javainak tára (lásd: I. kötet /1999/: 272; II. kötet /2000/:
106-107; 155; 175-176; III. kötet /2001/: 16-17; 100; 131-132; 166.), illetve P. Szalay Emőke monográfiája (2001, 114-115; 122; 127; 138-140; 143-145; 147; 154-155; 164-165;
168-171; 174-178; 182-183; 185) a debreceni ötvösségről.
4. A gáborok erdélyi, illetve határon túli gázsó régiségkereskedőktől (esetenként műgyűjtőktől) is vásároltak, illetve vásárolnak béváló ezüsttárgyakat. A határon túli régiségkereskedőkkel való kapcsolattartás két fontosabb módját érdemes elkülönítenünk.
Egyrészt az általam ismert ŕomok egy kisebb csoportja terepmunkám idején rendszeres látogatója volt a legismertebb budapesti régiségkereskedéseknek (függetlenül attól, hogy a szóban forgó férfiak Magyarországon vagy Erdélyben folytattak jövedelemszerző tevékenységet). Emellett az utóbbi években két olyan pohár is érkezett a vizsgált etnikai alcsoportba, amelyeket első gábor tulajdonosaik nyugat-európai régiségkereskedésekben vásároltak meg. Másrészt a magyarországi régiségkereskedők gyakran maguk is szerveznek erdélyi „gyűjtőutakat” azért, hogy Magyarországon haszonnal
továbbértékesíthető bútorokat, dísztárgyakat, képzőművészeti alkotásokat stb.
vásároljanak. E „gyűjtőutak” során az általuk ismert, jómódú gáborokat is felkeresik, akik – tudva ezt – vagy felhajtókként, vagy pedig oly módon próbálnak meg a magyarországi régiségpiac marginális résztvevőivé, illetve haszonélvezőivé válni, hogy maguk is felvásárolnak (és esetenként saját költségükön helyre is állíttatnak) olyan régi bútorokat, dísztárgyakat stb., amelyekről úgy gondolják, hogy számot tarthatnak a gázsó felvásárlók érdeklődésére. Amint azt többször is megfigyelhettem, az utóbbi találkozási helyzetekben a gáborok a magyarországi régiségkereskedőket nemegyszer megpróbálják rávenni arra, hogy következő útjuk alkalmával (titokban) szerezzenek be számukra egy-egy béváló ezüsttárgyat.
5. Végül a gáborok – személyesen vagy nem-roma megbízottak segítségével – esetenként a gázsók által szervezett és lebonyolított magyarországi aukciókon is vásárolnak olyan tárgyakat, amelyek később presztízstárggyá válnak a birtokukban (lásd a később idézett példát). Effajta tárgybeszerzésekre csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor, azután, hogy a román állampolgárok már szabadabban és gyakrabban látogathattak Magyarországra.
A gáborok azonban nemcsak (a) az említett gázsó tárgyforrásokkal való személyes kapcsolatfelvétel, illetve (b) middlemanként tevékenykedő gáborok révén juthatnak hozzá béváló, új poharakhoz, hanem (c) más erdélyi roma etnikai alcsoportokhoz tartozó ŕomoktól is vásárolhatnak ilyen tárgyakat.
A potenciális presztízstárgyakkal üzletelő nem-gábor roma kereskedők (c) két csoportba sorolhatóak. Az egyik csoportot azoknak a roma etnikai alcsoportoknak a tagjai (c1) alkotják, akik – saját vagyonfogalmuk értelmében – nem tekintik presztízstárgyaknak az általuk közvetített ezüsttárgyakat, és nem sorolják azokat a tárgyi javak fogyasztásának elitregiszterébe. A másik csoportba annak a nem-gábor erdélyi roma etnikai alcsoportnak a tagjai tartoznak (c2), akiket a gáborok – önmagukhoz hasonlóan – poharas cigányok-ként tartanak számon, vagyis olyan romákként, akik rendelkeznek presztízstárgy-státusú ezüstpoharakkal, valamint a köréjük szerveződő presztízstárgy-gazdasággal. Az utóbbi alcsoportra, amelynek tagjai rendszeresen vásárolnak presztízstárgyakat a gáboroktól, és esetenként maguk is adnak el béváló poharakat nekik, a gáborok a cărhar etnonimával utalnak. Terepmunkám során összesen három, a cărharoktól a gáborokhoz került tárgyról szereztem tudomást. Ez a szám elenyésző azoknak a presztízstárgy-tranzakcióknak a
számához képest, amelyek során a ’gábor eladó – cărhar vásárló’ résztvevői struktúrával találkozunk.
Látva a presztízstárgyak iránti érdeklődésemet, több gábor ismerősöm megkért arra, hogy Magyarországon járva kutassak fel olyan tárgylelőhelyeket (múzeumokat, régiségkereskedéseket, aukciósházakat), ahol megvásárolható béváló poharak találhatóak.
E beszélgetésekre kizárólag négyszemközt került sor. A házigazdák, akik esetenként rögtönzött presztízstárgy-rajzok segítségével is megpróbálták érzékeltetni, milyen tárgyat is keresnek voltaképpen, rendszerint kikötötték, hogy más roma nem szerezhet tudomást kérésükről. A diszkréciót az attól való félelem indokolta, hogy az értékes információk esetleg mások birtokába kerülhetnek, ami könnyen meghiusíthatja a tervezett tranzakciót.
(A helyzet paradox voltát az adta, hogy bár az efféle kérések elhangzása során minden
„megrendelő” ügyelt a titoktartásra, lényegében mindenki gyanította mindenkiről, hogy adandó alkalommal ugyanezzel a kérdéssel fordul majd a hozzá betérő gázsókhoz, legyenek azok akár antropológusok, akár a gáborokkal üzleti kapcsolatban álló erdélyi régiségkereskedők.) Mások nem konkrét tárgylelőhelyek felkutatására, hanem béváló tárgyak fotóit tartalmazó katalógusok, művészettörténeti kiadványok beszerzésére kértek meg. Megjegyzendő, hogy jónéhány gábor ŕom maga is rendelkezik efféle kiadványokból álló kisebb „gyűjteménnyel”, amelyek rendszerint fényképekkel, színes fénymásolatokkal egészülnek ki. Az egyik ilyen fénykép négy olyan pohárról készült, amelyek a Nagyfaluhoz közeli múzeumok egyikének a tulajdonát képezték. A fotó jelenlegi tulajdonosa szerint azt egy kisebb összeg fejében apai nagyapja készíttette a múzeum épületének renoválása idején az ott dolgozó munkások egyikével. Több háztartásban is megtalálható például a Szent László és városa (Kolba, 1992) című monográfia, amely ugyancsak több béváló tárgy fotóját tartalmazza. A presztízstárgy-gazdaság iránt érdeklődő gáborok gyakran forgatják ezeket a kiadványokat, és terepmunkám során többször előfordult, hogy a poharak tárgyi tulajdonságait érintő beszélgetéseink során éppen ezeket a katalógusokat és fotókat hívták segítségül, hogy még világosabbá tegyék számomra: a tárgyak mely tulajdonságai számítanak értékesnek saját etnikai alcsoportjukban, és melyek nem. E kiadványok, amelyek nagyobb számban a rendszerváltás és a határok részleges megnyílása után váltak elérhetővé a gáborok számára, nemcsak a gázsó antropológus, de a gáborok esetében is fontos segédeszközei a presztízstárgyakkal kapcsolatos ismeretek elsajátításának, illetve jelentős mértékben megkönnyítik a gázsó régiségpiacon való
tájékozódást. E katalógusokra, fénymásolatokra stb. nem utolsó sorban azért van szükség, mert az ezüstpoharak kulturális definíciójuk szerint a gáborok között nem olyan tárgyak, amelyeket bármikor bárki szemügyre vehet és kedvére megcsodálhat, hanem sokkal inkább olyan féltve őrzött státusjavak, amelyek tárgy-mivoltukban a gáborok és a hozzájuk betérő gázsók számára egyaránt csak ritkán válnak hozzáférhetőekké. A vizsgált etnikai alcsoport tagjai csak alkalmanként, bizonyos itt nem tárgyalt feltételek együttállása esetén „kérhetik elő”, azaz tekinthetik meg egymás presztízstárgyait, ennek következtében nem ritka eset, hogy egy ŕom a saját lokális közösségében található poharak nagy részét sohasem veheti szemügyre, azokról csak a presztízstárgy-diskurzusok résztvevőjeként, hallomásból szerezhet tudomást.
Terepmunkám során öt olyan új ezüsttárgy megvásárlását kísérhettem figyelemmel, amelyek előzőleg gázsóknak (4 db), illetve egy nem-gábor roma csoport egyik tagjának (1 db) a tulajdonát képezték. (Emellett több, végül meghiúsult tárgybeszerzési kísérletnek voltam tanúja.) A szóban forgó tárgyak kivétel nélkül poharak voltak. A gázsóktól érkező darabok egy magyarországi műtárgy-árverésen, illetve magyarországi és nyugat-európai gázsó régiségkereskedőkön keresztül jutottak el a gáborokhoz, az értük kifizetett vételárak pedig 3500 és 20 000 euró között mozogtak. Az új tulajdonosok közül négy a pénzben kifejezett nyereség miatt, vagyis azért vásárolt poharat, hogy mielőbb továbbértékesítse azt más gáboroknak, egy ŕom pedig azért, hogy a tárgy később teljes értékű presztízstárggyá váljon saját családjában. (Terepmunkám során azonban nemcsak az említett tárgyak, hanem számos egyéb, az elmúlt évtizedekben a gáborokhoz került béváló pohár
„megérkezés-történetét” is dokumentálhattam a hozzájuk kapcsolódó tárgyéletrajzok segítségével.)
Miután 2002 január elsejétől a román állampolgárok esetében is megszűnt a schengeni országokba történő beutazást megnehezítő vízumkényszer, már a gáboroknak is lehetőségük nyílt arra, hogy potenciális presztízstárgyak után kutatva személyesen is felkeressék a nyugat-európai régiségkereskedéseket. Az egyik új, továbbértékesítésre szánt tárgyat egy gábor ŕom a franciaországi régiségkereskedések egyikében vette észre. Miután lefényképezte azt mobiltelefonjával, a képet pedig elküldte Romániában tartózkodó apjának, az apa a pohár megvásárlása mellett döntött. (A tárgy vételára megközelítőleg 10 000 eurót tett ki, amelyet a családfő a Western Union segítségével juttatott el fiának.) Egy másik új, kilenc deciliter űrtartalmú poharat az első gábor tulajdonos 2004 nyarán vásárolt
meg egy budapesti árverésén, megközelítőleg 900 000 forintért. Mivel az a gábor presztízstárgy-esztétika szerint a legértékesebb pohárforma-típushoz tartozik, aranyozott és gazdagon díszített, a kérdéses tárgyat a tulajdonos saját apai ága identitásszimbólumává szeretné tenni. Habár már birtokában van egy a gáborok körében nagyra becsült, mások által vágyott, és egy kevésbé fontosnak tartott pohár is, az említett új tárgy megvásárlását azért tartotta mégis fontosnak, mert egyetlen fiának három fiúunokája van, fiáról azonban a legtöbb ŕom úgy vélekedik, hogy életvitele és gyakori pénzügyi nehézségei miatt apja halála után aligha lesz majd lehetősége arra, hogy egyedül, önerőből presztízstárgyat vásároljon. A vevő az új poharat – amint azt nyíltan elismerte, lényegében fia helyett – legkisebb fiúunokájának vásárolta meg, abban bízva, hogy azt néhány generáció múlva már róla elnevezett, értéktelített presztízstárgyként fogják emlegetni a romák. A vevő egyik unokája a tranzakciót úgy minősítette: nagyapja „előrelátó, okosan tervez”, mert saját társadalmi presztízse és a birtokában lévő híres pohár miatt az újonnan vásárolt tárgy sem marad sokáig ismeretlen és értéktelen a romák között – „az idő majd hamarosan tesz neki nevet”.