ÍRÁSMÓDJÁRÓL
8. A GÁBOR PRESZTÍZSTÁRGY-DEFINÍCIÓ
A gáborok az ezüst presztízstárgyak két nagy osztályát különböztetik meg. Egyrészt elkülönítik a poharak csoportját, amelyekre a taxtaj30 főnévvel utalnak. Ez a terminus a presztízstárgyakkal kapcsolatos gazdag és összetett romani nyelvi regiszter része: a taxtaj ugyanis olyan főnév, amely kizárólag a presztízstárgy-státusú ezüstpoharak megnevezésére szolgál. A nem presztízstárgy-státusú, italfogyasztásra használt egyéb poharakra a magyarból kölcsönzött poxaro, a füllel ellátott kerámia és egyéb bögrékre, csészékre pedig a kuči főnévvel utalnak. (A poxaro és a taxtaj terminusokat a romák egyaránt a pohár kifejezéssel fordítják magyarra.) A gábor presztízstárgyak másik nagy osztálya a kanaké, vagyis a ’kannáké’31. Amíg a presztízstárgynak minősülő ezüstpoharak formájuk alapján több alkategóriába sorolhatók, addig a kanna definíciója esetünkben egyetlen formatípust foglal magában: az ezüst fedeles kupákét. A gáborok azonban nem tekintenek válogatás nélkül minden ezüstpoharat presztízstárgynak: ez a fogalom csak bizonyos pohárforma-típusokra terjed ki.
Előre kell bocsátanom, hogy a szóban forgó tárgyak iránti vonzódás és gyűjtőszenvedély nemcsak Nagyfaluban és a mikrorégió más gábor közösségeiben elterjedt jelenség, hanem az egész etnikai alcsoportra jellemző. A presztízstárgy-gazdaságban a gáboroknak csak egy kisebb csoportja vesz részt tulajdonosként.
Presztízstárgyakkal csak ott találkozhatunk, ahol a vásárlásukhoz és birtoklásukhoz szükséges politikai ambíció, valamint a presztízsjavakká alakítható erőforrások egyaránt jelen vannak. Az utóbbiak közül a két legfontosabb a pénzben testet öltő vagyonosság és a 30 A taxtaj a romaniban Matras (2002, 28) szerint perzsa eredetű lexéma.
31 A doktori dolgozatban – összhangban a romák szóhasználatával – a presztízstárgyak e két nagy osztályába sorolható tárgyakra magam is poharakként, illetve kannákként utalok.
Az olvasás megkönnyítése érdekében gyakran nem „poharakról és kannákról”, hanem csak
„poharakról” beszélek, de az állítások minden ilyen esetben a kannákra is vonatkoznak. Az ettől eltérő eseteket külön jelzem.
presztízstárgy-öröklés lehetősége.
Ahhoz, hogy a gáborok egy ezüstpohárra presztízstárgyként tekintsenek, a pohárnak három tárgyi és egy szimbolikus tulajdonsággal kell rendelkeznie. Ezek a presztízstárgy-státus elérésének elengedhetetlen előfeltételei. A tárgyi aspektusokkal kapcsolatos előfeltételek az alábbi területeket érintik: a) a forma, b) az anyag és c) a kor kérdését.
a) A gáborok által keresett pohárforma-típusok közül a trombita-formájú talpas (vagy más néven: „kettős”) poharak (taxtaj kuštikasa32) minősülnek a legértékesebbeknek, a romák rendszerint ezekért hozzák a legnagyobb anyagi áldozatot. (A nagyfalusi presztízstárgyak többsége ehhez a pohárforma-típushoz tartozik.) Ahogyan a romák egyike fogalmazott: „Kado kuštik, kado źal maj anglal, kado-j o fontošo”, vagyis: „Ez a kuštik, ez megy elöl, ez a fontos”. E pohárforma-típus egyik legfontosabb, névadó tulajdonsága a pohár „derekán”, vagyis az alsó és a felső pohártest találkozási pontjánál elhelyezkedő kuštik, szószerinti fordításban: ’öv’ jelenléte. Az öv egyrészt esztétikai célokat szolgál, másrészt a tárgy előállítása során alkalmazott eljárások egyikével összefüggő gyakorlati funkcióval is rendelkezik: megerősíti, ellenállóbbá teszi a pohár felső részének „nyújtása”
közben fokozatosan elvékonyodó pohártestet. A romák számára a kuštik kitüntetett jelentőséggel rendelkező részlete a pohárnak és a presztízstárgy-esztétikának. Formai alapon a romák az ’öv’ két típusát különböztetik meg egymástól: egyrészt a kreco, azaz
’hullámos, göndör’, vagyis hullám-formát imitáló ’öv’-et, másrészt a šimavo, ’sima’ (értsd:
egyenes) ’öv’-et. Ha kizárólag e formai tulajdonság variánsaira koncentrálunk, azt tapasztaljuk, hogy a gáborok a ’hullámos öv’-et részesítik előnyben, ezt tekintik vonzóbbnak-értékesebbnek a ’sima öv’-vel szemben, mindenekelőtt azért, mert az előbbi elkészítése idő- és munkaigényesebb folyamat. A Nagyfaluban és az azt körülvevő mikrorégióban található roma presztízstárgyak között csupán néhány olyan tárgyról 32 A kuštik terminus a hengeres pohártestet tagoló osztógyűrű/öv megnevezésére szolgál. A taxtaj kuštikasa szószerinti fordításban tehát ’osztógyűrűvel/övvel tagolt poharat” jelent. A Gheorghe Sarău-féle Rromano-román szótár (2000) a kuštik jelentését olyan román kifejezésekkel adja vissza, mint a „brâu” ’derék, öv’, „cingăt” ’öv, derékkötő’, illetve a
„mijloc” ’közép, valaminek a közepe, derék’ stb. A romani kuštik kifejezés esetünkben a poharak formai jegyeinek roma nézőpontból történő leírására szolgáló speciális regiszter része. (A ’derék’, illetve a ’valaminek a közepe’ jelentéseket a gáborok rendszerint a maškar szóval adják vissza, a rézműves munka során viselt széles, díszítésekkel ellátott övre pedig a brăčinari kifejezéssel utalnak.) Bunta (2001, 124-125) ezt a típust az alábbi szavakkal jellemzi: „a talp átmérője a szájánál kisebb, a hengeres test felfelé kissé öblösödik, a szájperem kifelé hajlik”.
szereztem tudomást, amelyek ’sima öv’-vel készültek.
A gáborok között ugyancsak nagyra becsült, bár – ha kizárólag a pohárformát vesszük figyelembe – a talpas poharaknál kisebb értékű pohárforma-típus a ŕomani nyelven ščobonak nevezett poharaké. A ščobo terminus valószínűleg a román şchiop kifejezésből származik, amelynek jelentése: sánta.33 (Meg kell jegyeznem azonban, hogy e terminus magyar nyelvre fordítása legtöbb beszélgetőtársam számára megoldhatatlan feladatot jelentett, ugyanakkor azt a javaslatomat, hogy a kérdéses kifejezés talán a ’sánta’
jelzővel hozható összefüggésbe, jelentős részük elutasította. E kérdés tisztázása tehát még további kutatómunkát igényel.) Az e pohárforma-típushoz tartozó tárgyak közös formai jellemzője, hogy „nincs derekuk és talpuk”, és hogy a pohár alján elhelyezkedő fenéklemez alatt csupán milliméterekben mérhető, esetleg egy-két centiméteres bemélyedés, üreg található, ahová – annak méretei miatt – nem tölthető ital, szemben a talpas poharak üreges talprészével. A ščobo taxtajok formai sajátosságait beszélgetőtársaim gyakran úgy érzékeltették, hogy a ma használatos, üvegből készült vizespoharakhoz, cserépbögréhez, a pléhvödrökhöz vagy a színültig töltött zsák formájához hasonlították azokat. A talpas és a ščobo poharak közötti értékeltérést Pista például az alábbi szavakkal fejezte ki: a legkeresettebb poharak esetében „Po pînră bešăl ekh taxtaj, na pe phuv!”, vagyis – szószerinti fordításban – „Lábon ül (értsd: áll – B.P.) egy (igazán értékes – B.P.) pohár, nem a földön!”. A ščobo poharakat a romák magyar nyelven gyakran a „seggenülő”, illetve a „seggbeülő” pohár kifejezésekkel nevezik meg, de ugyancsak gyakran utalnak rájuk a bulalo taxtaj (szószerint: fenekes – értsd: fenéken ülő – pohár) terminussal is. Meg kell jegyezzem azonban, hogy a „seggenülő/seggbeülő” jelző olyan viszonyjelölő kategória, amely nem kizárólag a taxtaj kuštikasa és a ščobo taxtajok közötti legfontosabb formai különbség megnevezésére szolgál, de az utóbbi pohárforma-típus és az alábbiakban ismertetett burikato poharak alsó része közötti eltérés megjelölésére is használatos.
A gáborok tulajdonában lévő taxtajok egy különálló – és mai előfordulásukat tekintve meglehetősen kis számú – csoportját alkotják azok a presztízstárgyak, amelyeket burikatoként definiálnak. A burikato kifejezés, amely a presztízstárgyak formai ismertetőjegyeinek leírása során használt, kidolgozott metaforakészlet eleme, a román burịc ’köldök’ szóból ered. A burikato terminust a romák magyar nyelvre rendszerint a 33 Itt jegyzem meg, hogy – hasonlóan a taxtaj kifejezéshez, ami kizárólag a presztízstárgyaknak tekintett pohártípusok megnevezésére szolgál – a ščobo jelző is csak a poharakkal és kannákkal kapcsolatos speciális regiszter részeként használatos a romaniban.
’csomó’ kifejezéssel fordították le. Habár a burikato – vagyis „köldökkel rendelkező” – poharak oldala éppúgy egyenes: vödör- vagy zsák-formára emlékeztető, mint a ščobo poharaké, az előbbiek egyáltalán nem rendelkeznek különálló talprésszel, sem pedig külön elemként elkészített, a pohártest aljának lezárására szolgáló fenéklemezzel. A burikato taxtaj jellegzetes formai sajátossága ugyanis abban rejlik, hogy a fenékrészt a pohártest folyamatos „nyújtása” során alakítják ki, a fenék közepén pedig egy, annak átmérőjénél jóval kisebb, gúla-alakú, köldökszerű bemélyedést találunk. Pista szerint, aki két kuštikasa taxtajjal rendelkezik, „…ez a burikat s a ščobo majdnem hasonló, csak a burikatnak annyi, hogy ennek nincs egy akkora kicsi talpja, ez tiszta sima (…) fel van nyomva nekije egy hézag így, hogy bémenyen. De nincs kilukadva, csak bémenyen!”. A kérdéses pohárforma-típus elnevezése tehát onnan ered, hogy a pohár alsó részén kialakított üreg az emberi köldökhöz hasonló, „csomó”-formájú bemélyedésként is értelmezhető, és elhelyezkedésük is hasonló: mindkettő centrális pozíciót foglal el – a köldök az emberi test „közepén”, a kérdéses üreg pedig a pohár aljának mértani középpontjában található.
Végül a gáborok számára a legkevésbé értékes pohárforma-típushoz azok a tárgyak tartoznak, amelyek hasonlóak ugyan a ščobo poharakhoz annyiban, hogy csak egészen csekély talprésszel rendelkeznek, de amelyek esetében a pohártest nem henger alakú, hanem hat vagy nyolc téglalapból „épül fel”. Beszélgetőtársaim csupán néhány olyan poharat tudtak megnevezi, amelyek ebbe a csoportba sorolhatóak. (Ezek közül csupán egy volt nagyfalusi presztízstárgy.)
Hadd térjek ki ezen a ponton Bari Károly (2000) egyik tanulmányának egy olyan részletére, amely ugyancsak a gáborok között presztízstárgyakként becsült poharak formatípusaival foglalkozik. Bari szerint:
„A letelepedett khelderash cigányokat, akik főleg Erdélyben találhatóak, a sátoros khelderash-okétól elütő sajátosságok jellemzik. Nyelvi, kulturális, viseleti és életmódbeli szempontból egyaránt. Van egy rangjelző tárgyuk: a kehely (taxtaj). Minden család őriz a tulajdonában egyet-kettőt, amelyet a khelderash törzshöz tartozás jelképének tekintenek.
Tudják, számon tartják, hogy ki, melyik faluban, milyen kehellyel rendelkezik, és a kehely/
kelyhek köztudatban forgó értéke jelentősen befolyásolhatja az illető helyét egy adott terület khelderash-ainak hierarchiájában. A kelyheknek több típusát különböztetik meg az egyszerű, dísztelen kehelytől, a zsdobo-tól, a kígyóbőrrel bevont kelyhen, a taxtaj szapáne morcesza-n és az arannyal befújt kelyhen, a taxtaj phurdíni szumnakasza-n át, a legbecsesebbnek számító domborművel díszített kehelyig, a taxtaj bobosenca-ig és az ún.
kétfenekű „öves kehely”-ig, a taxtaj kustyikesza-ig (más elnevezéssel: taxtaj brecsináresza-ig.)” (Bari 2000, 24)
Bari idézett észrevételei közül itt csupán a pohártípusokkal kapcsolatosak részletekre térek ki bővebben, összehasonlítva azokat az általam dokumentált presztízstárgy-terminológiával. Bari a „kehely”-típusok közé sorolja „az egyszerű, dísztelen kehely”
fogalmát, amelyet „zsdobo”-nak nevez. Saját tereptapasztalataim szerint ez a kifejezés nem a díszítettség fokára, hanem a pohárformára utal (vö. a „seggenülő” terminussal). A ščobo taxtajok korántsem minden esetben dísztelenek: azokon gyakran láthatóak különféle (neveket, egyéb adatokat stb. tartalmazó) „címerek” (az erre vonatkozó romani terminussal élve: paźga-k), és gyakori jelenség, hogy a pohártestet különféle felületalakító eljárásokkal (például poncolással) „szemcséssé” teszik, amelynek eredményeként a pohárfelület
„kígyóbőrszerű” lesz.
A gáborok között előfordulásuk gyakoriságát tekintve a taxtaj kuštikasa és a sčobo típusú poharak a legelterjedtebbek. Az említett formatípusok közül a legritkább, és egyben a legcsekélyebb értéket képviselő a njolcsegîvo poharak csoportja. Meg kell jegyezzem továbbá, hogy a gábor romák nem tekintik presztízstárgyaknak azokat a vékony, tömör száron álló, például az úrvacsoraosztás során használatos kelyheket, amelyek az erdélyi katolikus egyház birtokában találhatóak. Ezekre a poharakra a khangărehko, vagyis a
’templomi’ jelző használatával utalnak.
b) A presztízstárgy-státus további tárgyi előfeltétele az, hogy a tárgy antik ezüstből34 készüljön35, és ne egyéb anyagokból, például ónból, rézből vagy pléhből készüljön. Ezzel szemben Gagyi (2002) amellett érvel, hogy „Láttam ilyen poharakat: ezüst, réz, ón az anyaguk, és nem a művészi értékük határozza meg a cigányok között pénzben számítható értéküket”. Gagyi állítása szerint tehát a gábor presztízstárgyak rézből vagy ónból is 34 Emellett néhány olyan presztízstárgy-státusú pohárral is találkozhatunk a gáborok között, amelyek – véleményük szerint – platinából készültek. Ezek tulajdonosai arra a kérdésre, hogy poharaik miként minősülhetnek mégis teljes értékű presztízstárgyaknak, rendszerint kitérő választ adtak, és arra hívták fel a figyelmet, hogy a platina grammja a gázsó nemesfémpiacon jóval drágább az ezüsténél. Azt, hogy a platina mint alapanyag megítélése legalábbis ambivalens, jól mutatja, hogy több beszélgetőtársam is elzárkózott attól, hogy megnevezze azokat a gábor ŕomokat, akik ilyen tárgyakkal rendelkeznek, abbéli félelmükre hivatkozva, hogy beszélgetésünk kitudódása esetén a szóban forgó tulajdonosok burkolt inzultusként értelmezik majd az információ továbbadását.
35 Saját tapasztalataim egybevágó észrevétellel szolgál Zajzon Gabriella (2000) terepbeszámolója, aki a Nagyfalu mellett található települések egyikén élő gábor közösségben végezte terepmunkáját: „A sátoros cigányoknál a legfontosabb tárgy a pohár.
(...) A pohár anyaga tömör ezüst, melyet aranyoztak.”
készülhetnek – ezt azonban saját tereptapasztalataim egyértelműen cáfolni látszanak.
Hogyai Erzsébet (1997) a Gagyi Józseféhez hasonló tapasztalatról számol be:
„Ez – a cigányszóval ’taxtaj’-nak nevezett pohár – jelenti az értéket, a vagyont. Egy család annál előkelőbbnek számít, minél nagyobb a tulajdonában lévő pohár űrtartalma, ami 2 decilitertől 2 literig is terjedhet. A pohár értéke nemcsak annak űrtartalmától függ, hanem anyagától, valamint attól is, hogy mennyire cifra annak díszítése. Csak az ötvösmunka az értékes. A nemesfémből készült poharak az értékesebbek, de általában nem abból készülnek. Legföljebb arannyal vagy ezüsttel fújtatottak. Némelyik pohár egyszerű pléhből készült, díszítés nélküli ’úrvacsorai’ pohárhoz, kehelyhez hasonlít, ennek ellenére számukra érték és kiváltságot biztosít a ’kumpánián’ belül.”
Hogyai leírása és tereptapasztalataim között két ponton fedezhető fel számottevő eltérés.
Egyrészt a presztízstárgyak anyagát illetően. Ha a gábor presztízstárgyak „egyszerű pléhből” is készülhetnének, vagyis az alapanyag korlátlan mértékben elérhető és olcsó lenne, az voltaképpen egyet jelentene a poharak tömegtermékekké válásával, mivel a gáborok között számos olyan, kiváló kézügyességgel rendelkező mesterembert találunk, akik bármikor képesek lennének arra, hogy pléhből italfogyasztásra alkalmas edényeket készítsenek. Ha a pléh mint alapanyag és a mesterségbeli tudás lényegében korlátlanul rendelkezésre áll, miért nem „árasztják el” a pléhből készült „presztízstárgyak” a gábor közösségeket? Miért nem birtokol belőlük mindenki egyszerre akár több tucatot is? Ha lényegében bármelyik mester képes lenne ilyen pléhtárgyak készítésére, miért vásárolnak mások jelentős összegekért ezüstpoharakat a gázsó aukciósházaktól vagy régiségkereskedőktől azért, hogy azok később „megöregedjenek” a családjukban?
Szögezzük le ismét: saját tereptapasztalataim egyértelműen arra utalnak, hogy a gáborok presztízstárgyai ezüstből (illetve néhány esetben platinából) készülnek, az anyag kérdése tehát egyike azoknak a tényezőknek, amelyek a tárgyak „korlátozott forrás”-jellegét megteremtik. Megjegyzendő, hogy – ellentétben Hogyaival – egyetlen olyan jelenséggel sem találkoztam, amely arra utalt volna, hogy a gáborok poharai „ezüsttel fújtatottak”
lennének. Magától értetődő módon ugyanis az eleve ezüstből készült poharak esetében erre az eljárásra egyáltalán nincs szükség.
c) Végül a presztízstárgy-státus elérésének harmadik tárgyi kritériuma a tárgykészítés idejével kapcsolatos. A gábor presztízstárgy-esztétika értelmében nem minősül presztízstárgynak az a pohár, amelyet a közelmúltban készítettek, vagyis amely
„na-j phurano, na-j antiko” ’nem öreg, nem antik’. Az újonnan (értsd: nem antik ezüstből)
készült tárgyak megnevezésére a gábor presztízstárgy-diskurzusban a „njevo taxtaj” 'új pohár' kifejezés használatos. Az ’új’ jelző ebben a kontextusban a készítés idejére utal.
A romák arra a tényre, hogy valamely tárgy mindhárom formai előfeltételnek megfelel, a béváló ’beváló’ vagy a valabilo ’érvényes’36 terminusokkal utalnak. De miből következtetnek a tárgyak „érvényességére”?
Amíg az, hogy a tárgy megfelel-e a formával és az anyaggal kapcsolatos kritériumoknak, rövid szemrevételezéssel eldönthető, a kor vonatkozásában a gáborok egy sor markert hívnak segítségül. Ezek az alábbiak.
- Az ezüst színe. Szemben a feltűnően világos-fehéres színű ezüsttel, amelyet az újonnan készítettség bizonyítékaként értelmeznek, a gáborok azokat a tárgyakat részesítik előnyben, amelyek felszíne kifejezetten sötét tónusú, patinával rendelkező, a hajlatokban pedig már-már feketének tűnik. Kivételt csak a fogásív területe képez: vagyis a pohártörzs azon része, ahol a leggyakrabban érintik meg a tárgyat.
- A kisebb sérülések, elváltozások. Ugyancsak a történelembe ágyazottság indexikus reprezentációjának minősülnek a pohártesten látható kisebb sérülések: karcolások, horpadások, vagy az ezüst elvékonyodása (ez utóbbi többnyire az osztógyűrű felett figyelhető meg), amelyek a gáborok értelmezése szerint a hosszú múltra visszatekintő, gyakori használat következményei. Az érintetlen, feltűnően sérülésmentes pohárfelület, akárcsak a fehéres ezüst, arra enged következtetni, hogy a tárgy a közelmúltban készült, éppen ezért nem alkalmas arra, hogy presztízstárggyá váljon.
- Az aranyozás. Az aranyozás egy technológiai újításnak köszönheti korjelölő funkcióját: annak, hogy a tűzaranyozás a XIX. század közepén fokozatosan átadta a helyét a galvánaranyozásnak. A gáborok – tapasztalataim szerint – csak a tűzaranyozással készült tárgyakat keresik és tekintik béválóaknak, mivel e technika jelenléte esetén egyértelműen bizonyítottnak látják, hogy azok legalább 130-150 évvel ezelőtt készültek. Az aranyozás e két technikája – a tónus és az állapot alapján – rendszerint könnyen megkülönböztethető egymástól: a gáborok a világos-fényes színű, egyenletes eloszlású, sérülésmentes aranyozást a galvánaranyozás, a halványabb-mélyebb árnyalatú, a pohárfelületen egyenetlen eloszlást mutató, itt-ott megkopott aranyozást pedig a tűzaranyozásra jellemző tulajdonságokként tartják számon.
- A díszítmények. Azok a díszítmények, amelyekből a gáborok szerint a tárgy koráról 36 Béváló vagy valabilo ezüsttárgy = a gábor presztízstárgy-definícióban rögzített tárgyi előfeltételeknek megfelelő ezüsttárgy. (Lásd később.)
árulkodnak, ugyancsak keresett kormarkerek. Ide tartoznak például a gáborok által „Biblia vagy Krisztus előtti”-ként, „görög”-ként vagy „római”-ként definiált díszítmények: az
„antik” portrékat ábrázoló pénzérmék, a bibliai témákat bemutató jelenetek, a „zsidó” vagy
„latin” nyelvűként azonosított feliratok, vagy a „kimagyarázhatatlan állatok”. Ez utóbbiak többnyire olyan mitológiai lények, amelyeket a gáborok előszeretettel definiálnak „már kihalt” fajok egyedeiként. (Bővebben lásd a presztízstárgy-esztétikáról szóló fejezetben.)
- Végül a korjelölő tulajdonságok egy további csoportját alkotják a – jellemzően a szájperemre vagy a talpra – vésett évszámok.
A presztízstárgy-státus elérésének negyedik – szimbolikus – feltétele az, hogy a tárgy az etnikai alcsoportba érkezése után legalább két-három gábor tulajdonos „kezén is átmenjen”, vagyis belőlük álló genealógiára, saját etnicizált társadalmi karrierre tegyen szert. Azokra a tárgyakra, amelyek mind a négy előfeltételnek megfelelnek, a továbbiakban a teljes értékű presztízstárgy kifejezéssel utalok.
Jegyezzük meg, hogy a gábor romák birtokában található többszáz presztízstárgy mindegyikéről elmondható, hogy azokat egykor gázsó (nem-cigány) – főként erdélyi szász és magyar – ötvösök készítették, és társadalmi karrierjük legelején, mielőtt a gáborokhoz kerültek volna, az erdélyi gázsó arisztokraták és polgárok tulajdonát képezték. A gáborok presztízstárgyai tehát transzkulturális életrajzzal rendelkező tárgyak, amelyek kivétel nélkül az etnikai alcsoporthatáron túlról érkeztek hozzájuk. Az etnikai alcsoportban lévő tárgyak nagy száma ellenére máig megfigyelhető, hogy egyes ŕomok esetenként új, azaz eddig csak gázsó tulajdonban lévő poharakat vásárolnak.
Az új pohár („njevo taxtaj”) kifejezés némi magyarázatra szorul. Ez a szófordulat a gábor presztízstárgy-diskurzus része, és két jelentésben használatos. a) Az ’új’ jelző az esetek egy részében azt fejezi ki, hogy a tárgy, amelyhez kapcsolódik, a közelmúltig nem a gáborok tulajdonát képezte, és csak mostanában került valamelyik gábor ŕom birtokába – vagyis az etnikai alcsoport történelmébe integrálódása még épphogy csak elkezdődött. Az
’új’ jelzőt, ha ebben a jelentésben használatos, minden esetben kurzívval szedem. b) Más esetekben azonban a gáborok az ’új’ jelző használatával a tárgykészítés idejére, vagyis arra utalnak, hogy az a közelmúltban (értsd: nem antik ezüstből) készült. Az utóbbi esetekben az ’új’ kifejezés álló karakterekkel szerepel a szövegben.