Az ipar strukturális alkalmazkodása

(1)

STATISZTIKAI ELEMZÉSEK

AZ IPAR STRUKTURÁLIS ALKALMAZKODÁSA

DR. GÁGYOR PÁL—DR. oaosz LÁSZLÓ

A magyar gazdaság -— ezen belül az ipar -'- több tényező együttes hatására strukturális alkalmazkodásra kényszerül. A ,,kényszerítő" tényezők a következők: az ipari termékek romló versenyképessége, a számunkra rendkívül kedvezőtlen exportszerkezet (különösen a dollárelszámolású relációban), a cserearányromlásból származó példátlan veszteségek; az ország adósságállományának, illetőleg az adósságszolgálat terheinek növekedése; a külpiaci pozíciók gyengülése, illetve térvesztésünk a nemzetközi kereskedelemben.

A fenti címszavas felsorolás is azt sugallja, hogy ma már nem elegendő adottságainkra, az előzményekre, a gazdasági környezet kedvezőtlen változására, a gazdaságirányitás hiá—

nyosságaira, megalapozatlan, hibás gazdaságpolitikai döntésekre általánosságban hivat- kozni, hanem fel kell tárni a gondokat kiváltó konkrét okokat; meg kell jelölni a kivezető utat, meg kell határozni a kibontakozás eszközeit.

Tanulmányunk a kívánatos és sürgős útkereséshez kíván segítséget nyújtani.

AZ ALKALMAZKODÁS GONDJAI

1977 óta határozatok és különböző intézkedések egész sora foglalkozott az ipar szerke—

zetének korszerűsítésével. Ez idő alatt tapasztalhatók voltak bizonyos mértékű elmozdulá—

sok, éspedig pozitív és negatív irányúak egyaránt, alapvető változás azonban nem követ- kezett be.

Noha 1978 és 1986 között az ipar értékesítésében egyes élelmiszeripari termékfőcsopor- tokon kívül (például növényolajipari, tejipari, húsipari, szesz— és keményítőipari termékek) néhány magasabb feldolgozottsági szintet képviselő gépipari és vegyipari termék aránya nőtt (például a híradás- és vákuumtechnikai termékek aránya 2,5 százalékról 3,8 százalékra, a közlekedési eszközök aránya 55 százalékról 6,0 százalékra, a gyógyszeripari termékek aránya 1,9 százalékról 2,6 százalékra, a műanyag féltermékek és késztermékek aránya 1,5 szá—

zalékról 2,0 százalékra), az ipar versenyképessége, a dollárviszonylatú export szerkezete rom- lott. Ugyanis az elmúlt 10-12 évben a világkereskedelem keresleti struktúrája a magas tech- nológiát hordozó termékek irányába tolódott el. (A tömegáruk, valamint a nagy anyag- és energiatartalmú termékek leértékelődtek.) A magyar ipar kínálati struktúrája, amely ennek éppen ellenkezője (alacsony műszaki színvonalú, azonos teljesítőképességre vetítve túlsú- lyos termékek), gyakorlatilag változatlan maradt.

Azt, hogy a hivatkozott határozatok nem hozták a várt eredményt a struktúra korszerű—

sítése, illetőleg a versenyképesség növelése terén, feltehetően a következők okozták.

!. A szerkezetátalakítási munkában figyelmen kívül hagyták a nemzetközi tapasztala—

tokat, a fejlett ipari országok gyakorlatát. Ezekben az országokban ugyanis a struktúra kor- szerűsítésekor első lépésként a meglevő struktúrát igyekeztek hatékonnyá tenni, mégpedig

(2)

854 DR. GÁGYOR PÁL—DR. onosz LÁSZLÓ

olyanná, amely megfelel a bel— és külpiaci követelményeknek. Ezzel a gyakorlattal alapot teremtettek a második lépéshez, a tényleges szerkezetváltáshoz.

Sok jelből arra következtethetünk, hogy az ipar struktúrájának átalakítását szolgáló ezen első lépés elmaradt. (A más országok gyakorlatában tapasztalt rendkivül időigényes, alapos állami szintű struktúraelemzés még szintén várat magára. A helyenként fellelhető, átfogónak nem nevezhető struktúraelemzések többségükben magánkezdeményezésűek, valamilyen szakirói indíttatással születtek és ennek megfelelően rendszerint nem terjednek ki az egész gazdaságra.)

Ugyancsak a nemzetközi tapasztalatok mutatják, hogy —— különösen nehezebb gazdasági körülmények között — csakis olyan ipar-, illetve struktúrapolitika lehet sikeres, amely ,,szinkron"-ban van az adott ország kereskedelempolitikájával. Ezt felismerve egyes orszá- gokban (például Olaszországban, Franciaországban) tárcaközi bizottságok foglalkoznak az ipar- és kereskedelempolitika összehangolásával, másokban (például a Német Szövetségi Köztársaságban vagy a távol—keleti iparilag fejlett országokban) pedig Gazdasági Minisz- térium szervezésével oldották meg ezt a problémát.

Nálunk az ipar- és kereskedelempolitika1 összehangoltságának a hiánya több vonat- kozásban is negatívan hatott. A negatív hatás világosan megmutatkozott, amikor a szerkezet korszerűsítése terén elért eredmények, kereskedelempolitikai háttér hiján szinte megsemmi- sültek; az új termékek, fejlett technológiák elavult környezetükhöz süllyedtek, nem lettek versenyképesek, hatékonyak. Az ilyen és hasonló jelenségek pedig, ha már tendenciává vál- nak, akkor a szerkezet-korszerűsítés zsákutcái lesznek.

2. A struktúra korszerűsítéséhez hiányoztak a feltételek, a megfelelő eszközök nem áll- tak rendelkezésre.

Először: szűk volt a vállalatok mozgástere, hiányzott a struktúraváltást elősegítő rugal- másság,2 hiányzott a ,,valódi" önállóság. Másodszor: sem a szabályozás, sem a tervezés nem tudta kezelni a strukturális problémákat. (Már csak azért sem, mert a szabályozás elsősorban

a túlélést igyekezett biztosítani, a hosszabb távú struktúrapolitika kialakitása számára inkább hátrányos volt.) A korábbiaknál radikálisabb és szélesebb körű szabályozómódosításra 1980- ban került sor, ez azonban nem hozta a várt eredményt. Egy átfogó reformcsomag nélkül, csak részterületen történő óvatos előrehaladással nem lehetett kibontakoztatni azokat a vál- tozásokat, amelyek a gazdaság szempontjából nélkülözhetetlenek voltak, és amelyekkel a nemzetközi követelményeknek megfelelhettünk volna.

A bonyolult, sok csatornás elvonási rendszer, a növekvő vállalati terhek oda vezettek, hogy a termelői árak tisztajövedelem-tartalma jelentősen megnőtt, mivel ezeknek az áraknak kellett fedezetet teremteniük a növekvő adóterhek viseléséhez. Fokozta a gondokat az is, hogy a gazdaságirányítás az alapanyagipar tevékenységét nem egyértelműen költségvetési támogatással tartotta fenn, hanem a belföldi termelői árakat is emelte. így ezek a hatások az exportorientáltabb szférák verseny— és jövedelemtermelő képességét (költségoldalról) ron—

tották és jelentős mértékben fékezték a szerkezetváltást.

Kedvezőtlen irányú volt a tőkeáramlás; ugyanis a veszteséges területekre tartósan tőkét csoportosítottak át; az exportnak — mivel jelentős hányada veszteséges —— magas volt a szubvencíóigénye.

Mi volt a helyzet a tervezésben? Úgy tűnik, hogy a népgazdasági tervben megfogalma- zott strukturális célok sem növelték az alkalmazkodást: a terv tartalmazta a célok megvaló- sítását gátló tényezőket is.

1 * A bel- és külkereskedelmi tárca különállása miatt ez utóbbi sem lehetett egységes. Ez a tény tovább nehezítette a he yzetet.

* Kooperációs, pénzügyi és szervezeti rugalmasságról van szó. A kooperációs rugalmasság lehetővé teszi, hogy a vál- lalat új termékre való átállás esetén széles körű együttműködésre építhet. A pénzügyi rugalmasság a vállalat likviditását, valaminta hitelműveletekhez és a működő tőkéhez való hozzájárulását jelenti. Szervezeti rugalmasságot a nagy tömegben még mindig hiányzó kisvállalatok biztosíthatnának.

(3)

STRUKTURÁLIS ALKALMAZKODÁS 855

A tervezés egyébként informális kapcsolatai miatt alkalmatlan a struktúrát befolyásoló spontán folyamatok kezelésére. A tervezésben élesen elkülönített három piac (belső, rubel- elszámolású, dollárelszámolású) a struktúra-korszerűsítési folyamatot szintén megoldhatatlan probléma elé állította. Az ún. központi fejlesztési programok elsősorban az ipar rubelelszá- molású piacra való orientáltságát erősítették; a programok alapján tartós világpiaci kapcso- latokat nem lehetett elérni.

Az importverseny hiánya a strukturális alkalmazkodást szintén nehezítette. Két nehezítő körülmény is adódott e téren. Egyik: a rubelrelációjú beruházási és fogyasztási cikkek beho- zatalát egyáltalán nem, vagy csak kismértékben lehetett növelni, így a többletigényeket dollár- relációba kellett terelni. Másik: dollárrelácíó esetén a többletimport ellentételezésére ver- senyképes árualapot nem tudtunk biztosítani, és így —- más lehetőség hiányában — az egyen- súlyi helyzet javítása érdekében az e viszonylatból származó termékek behozatalát évek óta hol kisebb, hol nagyobb mértékben korlátozni kellett.

A belföldi felhasználás mérséklése a beruházások csökkenésével járt. Ennél azonban még kedvezőtlenebb a beruházási struktúra romlása. A szénbányászatnak a tervezettet is meghaladó fejlesztése, az atomerőmű építése, az 1970—es évtized második felében megkezdett vaskohászati beruházások befejezése miatt a modern technikát, magasabb szinvonalat biz- tosító feldolgozóipari fejlesztések arányaikban és időnként abszolút értelemben véve is csökkentek. Ám még ezen belül is a lehetségesnél kisebb mértékben valósultak meg a világ—

piaci követelményeket kielégítő termelési szerkezetváltással járó hatékony fejlesztések.

A piaci automatizmusnak a struktúrát formáló hatása is lényegesen kisebb a kelleténél, mivel a piaci verseny alakítását segítő kínálati piac valójában nincsen, elsősorban keresleti piac van (tehát a híánygazdálkodás inkább jellemző). Ez esetben minden termékre szükség van, csaknem minden termék gazdára talál, függetlenül attól, hogy az korszerű-e vagy elavult, termelésük gazdaságos-e vagy sem.

Itt kívánunk még egy kérdést felvetni, ez pedig a magyar ipar ,,kényszerhelyzete".

Arról van szó: nyersanyagok, energiahordozók ellentételezéseként a szovjet partner a kétoldalú tervegyeztetések során meghatározott feldolgozóipari termékösszetételt kíván.

Ez pedig — mondják -— kényszerhelyzet. Ez nem egészen áll. A helyes eljárás az lehetne, ha a magyar központi gazdaságirányitó szervek nem várnák meg a tervegyeztetés időpontját, hanem jóval előtte (esetleg 2-3 évvel korábban) javaslatot tennének az ellentételezést jelentő termékek összetételére. Ezzel a kényszerhelyzet oldódna.

3. Léteztek a struktúra korszerűsítését, a strukturális alkalmazkodást gátló tényezők, más kifejezéssel élve strukturális ,,fékek". Ilyeneknek tekinthetők az ún. elvárások, amelyek egyik oldalról mint ellátási felelősség,3 másik oldalról mint a teljes foglalkoztatás igénye jelentkeztek. Ez utóbbi gondjait növelte az a körülmény, hogy a munkaerő-kínálat és

—kereslet összetétele is határozottan eltérő volt. (Lásd a Munkaerő-struktúra c. alfejezetet.) Úgyszintén gátló tényezőnek tekinthetjük a központi gazdaságirányítás részéről a kon—

vertibilis export fenntartása, vagy növelése érdekében a vállalatokra gyakorolt erős nyomást, ami szintén az elavult, nem gazdaságos struktúra konzerválását segítette.

4. Végül, de nem utolsósorban a strukturális gondok ezek kezeléséből adódtak. Ugyanis a struktúra korszerűsítésével foglalkozó határozatokban, koncepciókban, elképzelésekben nem voltak elkülönítve a korszerűsítés központi és vállalati feladatai. A vonatkozó párt— és állami határozatok vagy túlságosan általánosak voltak (így valójában nem volt clmzettjük), vagy pedig vállalati, illetve termékcsoportszintre szabtak meg feladatokat (ami a helyi kez- deményezésre bénítólag hatott). Az állami határozatokhoz struktúraminősítési célra nehezen kezelhető — inkább csak ágazati szinten értelmezhető — kritériumrendszert ajánlottak. A ter- mékek minősítésére kategóriarendszert dolgoztak ki, amelynek alapján a vállalatoknak saját

' Az ellátási felelősség egy sor vállalatnál gyakorlatilag gátat emelt a nem gazdaságos termelés leállítása, illetve ki- küszöbölése ellen.

(4)

struktúrájukat minősíteni kellett (többször is), s az eredményről a központi szervek részére be kellett számolniok.

Az ilyen jellegű adminisztratív feladatok sem a struktúra korszerűsítésének eszközrend- szerét nem pótolták, sem az érdekeltséget nem teremtették meg, ugyanakkor mind a központi szervek, mind a vállalatok számára komoly megterheléssel jártak. A strukturális ,,intézke—

dések" végül is öncélúvá vált felmérésekre, jelentések, beszámolók készítésére korlátozódtak és elvonták a ügyelmet a valóságos tennivalóktól.

Arra, hogy a feladatok mennyire nem tisztázottak és nem elhatároltak, jellemző, hogy még az elmúlt egy-másfél év során napvilágot látott struktúra—korszerűsítési koncepciók, tanulmányok és beszámolók is, a mikrostruktúrában folyó ilyen jellegű tevékenységet válla- lati feladatként említik, ugyanakkor termékmélységű fejlesztési elképzeléseket tárgyalnak.

A központi gazdaságirányítási és vállalati feladatok elhatárolásának hiányára utal továbbá az is, hogy a struktúra korszerűsítésével kapcsolatos dokumentumok a nem ver- senyképes szféra termelésének visszaszorításával csak elvétve foglalkoztak.

Az eddig mondottakhoz még egy megjegyzés kívánkozik. A magyar iparban ténylegesen fellelhető strukturális gondoknak, a strukturális alkalmazkodás hiányának túlhangsúlyozása eltereli a figyelmet a helyenként elért eredményekről, a jó tapasztalatok terjesztéséről, át—

vételéről, hasznosításáról, de elvonja a figyelmet a gyenge, változó minőségről is. Lehetővé teszi viszont, hogy a gazdaságpolitika, az iparpolitika minden következetlenségéért, elhibá—

zott döntéseiért, az azokból adódó problémákért, lassan majd minden negatívumért a ,,nem megfelelő" struktúrát okolják.

A PIACORIENTÁLT FEJLESZTÉS LEHETÖSÉGEI És ESZKÖZEI

A strukturális alkalmazkodási törekvések eredményessége mindenekelőtt attól függ, hogy az új struktúra milyen innovációs eredményekre támaszkodik, milyen fogadtatásra talál a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban; hogyan lehet elismertetni az új struktúra ter—

mékeit a külpiacon, s egyáltalán milyen lesz a piac felvevőképessége? Mint arra a korábbiak- ban már utaltunk, az elmúlt évek gazdaságpolitikája a hazai fogyasztás csökkentését tűzte célul; az egyensúlyra való törekvés következtében a rubelrelációjú exportot az innen szár- mazó import lehetősége korlátozta; a dollárrelációjú export növelésének elvileg nem volt korlátja (sőt jól—rosszul ösztönözték), a gyakorlatban azonban a piac és a versenyképes áru—

alap hiánya komoly korlátozó tényezővé vált.

A következő években a piaci feltételek változásával bizonyos mértékű átrendeződés is várható.

KGST—viszonylatban legnagyobb kereskedelmi partnerünk szállítókészségének csök—

kenése (ugyanakkor az árfolyamnyereség növekedése) következményeként a szovjet—magyar áruforgalom az 1990-es évtized közepéig egyes becslések szerint 25 százalékkal is csökkenhet.

A szovjet viszonylatú export csökkenése lényegében kiszorulás a piacról, s a ,,feleslegessé"

vált árualap elhelyezése új gondokat jelent. Az ellentmondások (a fejlett országok irányában a versenyképesség hiánya, a fejlődő országokban a jelentkező fizetésképtelenség, a belső piacon pedig a lakossági felhasználás csökkentésének politikája) feloldása nem könnyű feladat.

A Közös Piacon belül l992-ig magas fokú belső integrációt hoznak létre. Ez a körül—

mény a fejlett ipari országokba irányuló exportlehetőségeinket nehezíti.

A fejlődő országok piaca a magyar feldolgozóipar (ezen belül elsősorban a gépipar) exportja számára részben dinamizáló tényező lehetne. A gondot esetenként a fizetőképesség hiánya okozza. Ezért a gépipari termékeink ellentételezéseként az ezekből az országokból beszerezhető nyersanyagok, féltermékek, könnyűipari termékek behozatalát kellene a cél- szerűség határáig növelni.

(5)

Marad talán a legnehezebb kérdés, a korlátozott belső piac. A tapasztalat azt mutatja, hogy a belföldi kereslet tartós visszaszorításával versenyképes többletexport—árualaphoz jutni, többletexportot elérni nem sikerült, viszont a kereslet visszaszorítása a termelés vissza- eséséhez, áruhiányhoz, előbb-utóbb az import növekedéséhez vezet még olyan fogyasztási cikkekből is, amelyekből a termelői kapacitások közel egy évtizede kihasználatlanok.

Kutatási eredményeink, valamint a gyakorlati tapasztalatok is azt sugallják, hogy a strukturálisan alkalmazkodó, piacorientált fejlesztés feltételeinek megteremtéséhez legalább két területen kell Változást elérni.

Először: nem lehet a három piac közül kettőt korlátozni a harmadik javára. A belső piac fejlesztése feltétele az általános piacfejlesztésnek, nélküle reformot megvalósítani aligha lehet. A belső piac fejlesztése során a külpiaci versenyben érvényesülő feltételeket kell alkalmazni. Ez a piac akkor fejlődik jó irányba, ha támaszkodik a másik két (külső) piacon elért eredményekre, előnyökre.

Másodszor: a három piac merev elhatárolását oldani kellene. Az elkülönített dollár-, rubel- és hazai piacra ezután még kevésbé lehet háromféle feltételrendszert szabni.

STRATÉGIAI CÉLOK

A magyar ipar fejlődésének (ugyanúgy más nehéz gazdasági helyzetben levő ország ipari fejlődésének is) — mint említettük — valójában egyetlen útja van, mégpedig meggyorsí- tani alkalmazkodását a világgazdasági változásokhoz. A viszonylagos mozdulatlanságból való kiút döntő eleme az átcsoportosuló erőforrások eredményes működése, illetőleg működ- tetése. Olyan fejlesztési politikára kell áttérni, amelyben a restrikció csak a nem gazdaságos tevékenységet szorítja vissza, de utat enged a hatékony, progresszív tevékenységnek.

A strukturális alkalmazkodás terén szemléletváltozásra is szükség van, legalább két vonatkozásban.

Egyik: el kell fogadnunk azt az elvet, hogy a veszteséges tevékenység visszaszorítása is alapvető struktúrapolitikai követelmény. A veszteséges, nem gazdaságos tevékenység meg—

szüntetése gyakorlatilag magában foglalja az alkalmazkodni nem képes veszteséges vállalatok, üzemek, telephelyek szanálását, felszámolását, protiljuk változtatását, gazdaságos tevékeny- séget folytató vállalatokkal való fúziójuk elősegítését stb.

Másik: minden szinten vállalni kell a szelektálás felerősödésével összefüggő társadalmi—

gazdasági feszültségeket, valamennyi következményükkel együtt. Amennyiben nem történik Változás, bármilyen életképes elgondolások is csak félmegoldásokat hozhatnak.

A struktúrapolitika általános stratégiai céljai, amelyek a makro- és a mikroszférában egyaránt eligazodásul szolgálnak, véleményünk szerint a következők lehetnek.

— A struktúrapolitikának a kitermelőipari, az alapanyagipari, az energetikai, az építőanyag—

ipari, a feldolgozóipari, valamint az infrastrukturális fejlesztések megalapozását, a belföldi igények gazdaságosabb, technikailag korszerűbb és j obb minőségben való kielégítését kell szolgálnia a nem- zetgazdaság számára előnyös mértékben és összetételben. Az alapanyagipari, ezen belül is a kohá- szati vállalatoknál a feldolgozottsági szint növelését reális követelményként kell megszabni mind a vas-, mind az alumíniumkohászati, de más alapanyagipari termékek esetében is, így például a PVC—, a polietilén- és egyéb műanyag—alapanyagoknál.

— A feldolgozóipar területén a fejlődést alapvetően a javuló teljesítményre, illetve a fejlesztési források struktúrapolitikai oldalról való megteremtésére kell alapozni. Ennek forrásai a nem gaz- daságos tevékenység visszafejlesztéséből, a támogatások mértékének csökkentéséből, a verseny- képes termékek dinamizálásából termelhetők meg.

A fejlesztés globális céljai a feldolgozóipar számára:

— a mezőgazdaság—centrikus iparpolitika, struktúrapolitika előtérbe helyezése;

— infrastruktúra-fejlesztéssel számoló iparpolitikai irány követése;

—— az elektronika fejlesztése.

(6)

8 5 8 DR. GÁGYOR PÁL—DR. OROSZ LÁSZLÓ

Mint ma már ismeretes, az új helyzetnek megfelelő agrárpolitika kidolgozása folyamat- ban van; nem kerülhető el az élelmiszer—gazdaság ,,karcsúsítása", s egyben diverzifikálása.

Mindezek uj követelményeket, új igényeket támasztanak a háttériparral szemben. Az ipar—

politikának mindezzel számolnia kell. Az agrárszféra struktúrájának szükséges váltását, s ehhez az ipari hátteret ésszerű nemzetközi munkamegosztással lehet gazdaságosan meg- teremteni.

A következő években a fejlesztéspolitika feladatai között fontos helyet kap az infra- struktúrában (mennyiségi és minőségi téren egyaránt) mutatkozó lemaradás behozatala, bizonyos területeken pedig a felzárkózás. Az infrastruktúra—fejlesztés fontos eszköze az egyenlő társadalmi esélyek megvalósításának, a lakossági jövedelmek társadalmilag hasznos lekötésének és felhasználásának. A fejlesztés nem rubelelszámolású importigénye lényegesen

alacsonyabb, mint a termelő szférában eszközölt beruházások esetén.

Nem halasztható tovább az elektronika fejlesztése. Elmaradásunk e téren közismert.

A nem autarchiára törekvő mikroelektronikai alkatrészgyártás mellett a hangsúlyt a mikro—

elektronika társadalmi és gazdasági elterjesztésére, hasznosítására célszerű helyezni.

Ahhoz, hogy ezek a túlnyomó részben vállalati döntési körbe tartozó feldolgozóipari, globális fejlesztési célok a piacorientációt szolgálják és hatékonyak legyenek, egy sor feltétel- nek kellene megteremtődnie. Mindenekelőtt a reform folytatására van szükség, aminek középpontjába a vállalati mozgástér növelését kell állítani. Ehhez viszont az kell, hogy mind a vállalatnak, mind az ott dolgozóknak legyen valós érdekeltsége az eredményekben, a fej—

lesztések hozamában.

A gazdaságirányitási rendszer átfogó továbbfejlesztése során feltehetőleg egy ideálisabb közgazdasági környezetet sikerül létrehozni az eszközök átcsoportosításához, illetve a tőke- áramláshoz, amelynek alapján a szelekció észrevehető mértékben felerősödik. A követ—

kező meghirdetett reformlépések elvileg a gyorsabb strukturális alkalmazkodás irányába húznak:

— az import liberalizálása;

— a vállalkozási nyereségadó szabályozása;

— a társasági törvény, a vállalatátalakulási törvény, a tulajdonlási törvény;

— a leértékelő árfolyam-politika;

— az állami támogatások csökkentése;

—— a bérszabályozás átfogó módosítása;

— a költségvetési reform előkészítése stb.

Az 1989. évi reformlépések hatása a strukturális alkalmazkodásra több tényezőtől függ.

Mindenekelőtt a következetességtől és a mechanizmus elemei közötti konzisztencia meg- teremtésétől. Az eredményesség mértéke ilyen rövid időszakra természetesen még nem mu- tatható ki. Bizonyos folyamatokra azonban célszerű felügyelni. Például a különböző jelzések alapján az import liberalizálásával kapcsolatban már most levonható az a következtetés, hogy Várt kedvező hatásai csak akkor érvényesülnek, ha az export ösztönzésével, deregulá- cióval párosul, és megfelelő gazdaságpolitikai intézkedések is kísérik. A bevezetés körülmé- nyei ugyanis nem voltak zökkenőmentesek. Ennek oka, hogy a tervváltozatok körüli vita túl sok időt vont el az előkészítéstől. így a liberalizálást az árulísta Viszonylag széles skálájára terjesztették ki, a felkészülés lehetősége nélkül. A vállalatok nem kaptak kellő tájékoztatást a devizához jutás módjáról, de nem volt idő arról határozni, hogy a liberalizálást export ígéretéhez kössék. Mindezek ellenére a reformlépés feltehetően hozzájárul a gazdálkodó- egységek közötti esélyegyenlőség növeléséhez. A keresetszabályozás hatása a struktúra vál- tozására valószínűleg akkor pozitív, ha nem lesz akadálya annak, hogy a kis létszámú, nagyobb teljesítményt nyújtó csoportokat jobban megfizessék: A továbbiakban vizsgálni kell, hogy a reformlépések mennyiben hatnak a kis— és középvállalatok gyarapodására, fejlődé—

sére, nincs—e szükség ehhez valami segítségre.

(7)

STRUKTURÁLIS ALKALMAZKODÁS 8 59 A megtett, illeth majdan megteendő reformlépések, valamint a nemzetközi tudományos—

technikai fejlődés ismeretében a népgazdasági tervnek egyértelműen meg kell fogalmaznia a műszaki-fejlesztési irányokat, az ezzel kapcsolatos intézkedések vonulatát. Célszerű lenne, hogy a terv az eddigieknél határozottabban foglalkozzék a visszafejlesztés stratégiájával, a konjunkturális és strukturális válságban levő ágazatok, a korábbi KGST-piacra fejlesztett vállalatok, tevékenységek visszafejlesztésének stratégiájával. (Ez utóbbi terület piaci korlát- jairól már volt szó, itt erre nem térünk ki.)

Felvetődik, hogy a reformlépések, a gazdaságpolitika és a népgazdasági terv eszközei elegendők-e a struktúra korszerűsítéséhez, a piacorientált fejlesztés megvalósításához?

Véleményünk szerint nem elegendők. Mint erre a korábbiakban rámutattunk, el kell hatá—

rolni a struktúrapolitika, a struktúra—korszerűsítés központi gazdaságirányítási és vállalati feladatait, és létre kell hozni, illetőleg erősíteni kell a struktúrapolitika megvalósításának, a strukturális alkalmazkodásnak intézményrendszerét.

KÖZPONTI És VÁLLALATI FELADATOK

w

Az a véleményünk, hogy a termelőszféra megújulását, piaci alkalmazkodását összehan—

golt egységes termelési politika alapján lehet elérni. E nélkül a gazdálkodóegységeket és a közreműködő intézményrendszert aligha lehet a gazdaságpolitikai célok megvalósítása érdekében mozgósítani.

Ki kell mondani, tudatosítani kell (és a gyakorlatban is alkalmazni kell) azt, hogy a struktúra korszerűsítése, a strukturális alkalmazkodás elsősorban vállalati feladat. Konkrét termékmélységű fejlesztési feladatokat, célokat csakis az érintett vállalat fogalmazhat meg.

Az alkalmazkodás kényszere (és költsége) a vállalatokra nehezedik, így a megvalósulás hozama, illetve az eredménytöbblet is elsősorban őket illeti. Ugyanakkor nem mondhat le a vállalat a struktúra korszerűsítésének állami támogatásáról (de az állam sem mondhat le a struktúra befolyásolásának ezen formájáról).

Az államnak, a központi gazdaságirányításnak elsősorban a kutatás-fejlesztést, a mű—

szaki színvonal növelését kell támogatnia, a gyártási kultúra megteremtését kell elősegí—

tenie. Például az elektronika elterjesztését az államnak kell vállalnia, ehhez keretjellegű tá- mogatást kell biztosítania.

A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy az állam elsősorban azokon a területeken nyújt segítséget, ahol nem feltételezhető, hogy a szükséglet kielégítése a magángazdaság törekvései révén megvalósul. (Például környezetvédelem.) Erőteljes az állami befolyásolás azokban a szektorokban is, ahol a normális versenyhelyzet esetleg nem teremtheti meg az innovációs folyamat kivánatos előfeltételeit. Közvetlenül nyújt támogatást az állam az ún.

kutatásigényes területeken. (K-l—F, illetve a licencvásárlás.) ÚJ INTÉZMÉNYRENDSZER

A gazdaságpolitikai, struktúrapolitikai Célok a mikroszférában a gazdálkodóegységek sikeres tevékenysége révén valósulnak meg. A megvalósítás eszközei a közgazdasági szabá- lyozórendszer, az érdekeltség és az alkalmazkodás kényszere. Felvetődik a kérdés, hogy adott gazdasági körülmények közepette —— de általában is — a rendelkezésre álló eszközök elegendők-e a strukturális alkalmazkodás biztosításához. A hazai gyakorlat és a nem—

zetközi tapasztalatok értékelése alapján azt mondhatjuk, hogy nem elegendők, még akkor sem, ha e téren a központi gazdaságírányítás és a vállalati feladatok jól elhatárolódtak, ha az elhatárolás a gyakorlatban is érvényesül. Kell bizonyos segítség, mégpedig egy harmadik szféra részéről (abszolút tökéletes eszközök ugyanis nincsenek, az eszközök hatékonysága térben és időben különböző lehet, az eszközök nem örök érvényűek stb.). A harmadik szféra

(8)

közvetíti a központi célokat a vállalatok részére, mégpedig üzleti alapon. Ezt a harmadik szférát nevezhetjük az ipar strukturális alkalmazkodása, a struktúra korszerűsítése intéz- ményrendszerének. Egyrészt meg kellene teremteni, illetve meg kellene erősíteni azokat a feltételeket, amelyek a gazdasági—piaci hatások fogadására az eddigieknél hatékonyabb gaz- dálkodói környezet létrejöttét szolgálják. (Ebben a hatékonyabb gazdálkodói környezetben az iparpolitika döntéseit orientáló és kontrolláló gazdasági partnerekre találhatna.) Másrészt a fejlesztéseket orientálni képes piacgazdaság kiépülésével egyidejűleg módosulni kellene az ipar—, illetve a struktúrapolitika feladatának is. A piacgazdaság irányába továbblépő gazdaságban a gazdaságpolitika, az iparpolitika, illetőleg a központi gazdaságirányítás előtt álló feladat azon intézmények létrehozása, megerősítése, amelyek a legmegfelelőbb módon kapcsolják össze az iparpolitika, struktúrapolitíka céljait és a gazdálkodóegységek önálló fejlesztési elképzeléseit. Ez lényeges kérdés, hiszen a gazdaság-, ipar- és struktúrapolitikai célok sikere (vagy kudarca) a közvetítő intézmények alkalmasságától, munkájától függ.

Az olyan közvetítő intézmények, amelyek a gazdálkodószerveknél érvényesítették volna a megújulásra törekvő központi elgondolásokat, a korábbiakban jószerével hiányoztak.

Különösen hiányoztak a tőkeerős, a vállalatok részére forrásokat biztosító, kockázatot vállaló, eredményekben érdekelt intézmények.

A következőkben tekintsük át a külföldi tapasztalatokat, a hazai gyakorlatot, illetve lehetőségeket.

A strukturális alkalmazkodást, az innovációt támogató intézményrendszerek a fejlett ipari országokban hasznosan működnek, igaz, a mienknél szélesebb alapokon, szélesebb profillal. Ezen országok iparpolitikájában egyre növekvő jelentőséget kap a kutatási-fejlesztési politika, az innovációs politika, a technológiaitranszfer—politika stb. és az ezekhez kapcso—

lódó intézmények meghonosítása, megújítása, támogatása. Ugyanis az erőforrások mobili—

zálására többféle módszert és intézményt alkalmaznak.

Szinte minden országban megtalálhatók a többnyire állami segédlettel, infrastrukturális fejlesztések keretében, telepítési és adókedvezménnyel létrehozott tudományos parkok (köz- pontok). Elgondolásuk a modern technológiai infrastruktúra egyik fontos elemére, a K-l—F tevékenységek és az ipari vállalkozás közelségére épül. A tudományos parkok funkcióit az új vállalati alapítások segítségével kapcsolják össze az ugyancsak elterjedt ,,alapitói cent- rum"—ok.

Az intenzív technológiát igénylő, rugalmas kisvállalkozásoknak a struktúra átalakítá- sában játszott szerepe és annak felismerése, hogy az innovációnak a kis- és közepes vállalatok is fontos forrásai lehetnek, világszerte követelménnyé tette támogatásukat. A kisvállalatok reneszánszának többféle intézményi következménye is van: a már említett alapítói centrumok mellett a tőkés országok többségében fellelhetők a vállalatalapítási, kisvállalat-orientált ku- tatási—fejlesztési, valamint tanácsadási programok, s az ezeket menedzselő szervezetek és pénzintézetek.

Az állami, magán- és vegyestulajdonú intézményekből álló technológiatranszfer-hálózatt többnyire kisvállalat-centrikus. A kisvállalati szféra az ún. kockázati tőkének is működési tere.4

A gyakorlat azt mutatja, hogy egy-egy országban a technológiai fejlődést, vagy általában a fejlődést sikerre vivő intézmények másutt nem feltétlenül ugyanúgy hatnak, nem is biztos, hogy ugyanazon formában adaptálhatók; mindenképpen ésszerű kompromisszumra, meg- felelő transzformációra van szükség. Már csak azért is, mert a működő piacgazdaságokban a versenyhelyzetek megítélése, azokra reagáló vállalati döntések akkor is sikeres fejlődési pályán tarthatják a gazdaságot, ha az állami szervek nem látták jól a jövő fejlődését, piaci igényeit.

' Ezek forrásait és magántulajdonú társaságait több helyütt állami adókedvezmény és adócsökkentési programok biz- tatják élénkebb üzleti vállalkozásra.

(9)

STRUK'I'URÁLIS ALKALMAZKODÁS 86 l

Úgy tűnik, hogy nálunk a piaci orientációt, a strukturális alkalmazkodást segítő köz—

vetítő intézményrendszerek két típusa, a pénzügyi és a szolgáltató jellegű közvetítő intéz- ményrendszer alakulhat ki.

A pénzügyi jellegű közvetítő intézményrendszer

A magyar gazdaságnak -— épp úgy, mint a fejlett tőkés országoknak — vannak központi műszaki—fejlesztési alapokat decentralizáltan kezelő és üzleti alapon elosztó szervezetei, inno—

vációs pénzintézetei is. Az üzleti kritériumok azonban még korlátozott mértékben érvénye—

sülnek. Ezek az innovációs pénzintézetek próbálkoznak a kockázatitőke-tevékenységgel is.

Azonban hatókörük, befolyásuk, lehetőségeik miatt tevékenységük Viszonylag szűk területre korlátozódik; a leginkább kockázatos, legnagyobb hasznot ígérő egyedi elképzelések finan- szírozása áll előtérben. A kisebb haszonnal kecsegtető, nem is különösebben innovatív fej- lesztés, a piaci szempontok szerint finanszírozandó fejlesztések — azt hisszük, a struktúrakor—

szerűsítő fejlesztések jó része idetartozónak tekinthető - az egymással versenyző kereskedelmi bankok ügykörébe kerültek, illetve kerülnek (nem utolsósorban a tőkepiac, a vállal- kozói háttér miatt).

A pénzügyi jellegű közvetítő intézményeknek szánt funkciókat —— a bankreformot, illetve a bankprofilok kialakulását követően — a kereskedelmi bankoknak célszerű vállalniok.

A kereskedelmi bankok tehát a struktúrapolitika végrehajtásának aktív közreműködői, tevékeny és többé-kevésbé független részesei lehetnek.

E téren működésük hatékonysága fokozható, amennyiben fejlesztési célok válogatása és rangsorolása céljából megfelelő mélységű, összefüggéseiben helytálló, kezelhető információ áll rendelkezésükre.s

A szolgáltató jellegű, közvetítő intézményrendszer

A struktúrapolitika gyakorlati megvalósításához, a piacorientált fejlesztéspolitika köve- téséhez még egy segítő intézményrendszer bevezetésére lenne szükség. Ez az intézmény- rendsze ugyancsak egy üzleti alapon működő, valamiféle szolgáltató, konzultációs szervezet lehetne.

A szolgáltató szervezet struktúrapolitikai, fejlesztési kérdésekben, a strukturális átala- kulás gyorsítása érdekében összekötő, közvetítő, koordináló feladatokat látna el egyrészről a központi gazdaságirányító szervek és a vállalatok között, másrészről vállalatok közötti koordinációt végezne fejlesztési, struktúra-korszerűsítést elősegítő kérdésekben; az ügyfeleket naprakész információval látná el. A javasolt szakértőkből álló ,,consulting" szervezet biz—

tositani tudná, hogy a gazdálkodóegységek megismerjék a struktúrafejlesztési, struktúrapoli—

tikai célokat; a központi gazdaságirányítási, illetve tervezőszervek pedig rajta keresztül tájékozódhatnának a gazdálkodók struktúrafejlesztési szándékairól. A szervezet elősegíthetné, hogy a központi ,,befolyásolás" az erőforrások mobilizációja, az akadályok, illetve hátrányok felszámolása érdekében történjék.

Az előbbiekből kiindulva a ,,consulting" szervezet bonyolíthatná (vagy egy vállalkozói hálózaton keresztül szervezné) a különböző strukturális szolgáltatásokat. Például a vállalati szféra részére a termelési struktúra diagnózisát, a termékstratégia kidolgozását, a stratégiák- hoz javasolt akciókban való közreműködést, vállalati pályamódosításhoz adaptálható management kidolgozását; vállalhatná a kis- és középvállalatok szolgáltatási infrastruktú—

rájának központi ,,consulting" feladatainak ellátását. Mind a vállalatok, mind a központi szervek részére struktúrapolitikai, struktúra-korszerűsítési kérdésekkel foglalkozó informá—

ciókat nyújtana, esetleg figyelőszolgálati tájékoztatást végezne.

' Itt egy ún. ,,Fejleszte'sicél-bank",illetve információs adattár szervezésére gondolunk.

(10)

A HUMÁN OLDAL

Az ipari szerkezet korszerűsítésének cél— és eszközrendszerét több-kevesebb sikerrel, több ízben és többen is megfogalmazták. Ezekben a dokumentumokban, illetve tanulmá—

nyokban a struktúraátalakítás humán oldala azonban nem kapott megfelelő súlyt. Jóllehet a gazdasági struktúra korszerűsítésének elengedhetetlen feltétele, hogy a folyamathoz képzett munkaerő—állomány álljon rendelkezésre, de nem általában ipari szinten, hanem ott, és olyan összetételben, ahol a fejlesztési elképzelések megvalósításához szükséges, illetve indo- kolt.

Amennyiben az igények szerinti összetételű munkaerő-állomány nem áll rendelkezésre, akkor azt más területről ,,szerzik be", ha ez helyben számszerűen fellelhető, de nem a kívánt struktúrában, akkor kiképzésükről, átképzésükről gondoskodni kell. A képzések jellege eltérő, aszerint, hogy rokonszakmák közötti átképzésről, egymástól elütő szakképzettséggel bírók átképzéséről, vagy szakmával nem rendelkezők esetében valamilyen szakma elsajátí—

tásáról van-e szó, akárcsak betanított szinten is.

Mivel az ipar strukturális alkalmazkodása egyes területek visszafejlesztésével jár, a lét- szám összetételének az eddigieknél jóval nagyobb súlya lesz és aligha jut majd nyugvópontra, hiszen a világgazdaság kihívásai újabb és újabb követelményeket támasztanak az iskolai végzettséggel, a szakképzettséggel, a mobilitással szemben. Ezért célszerűnek tűnik ezzel kapcsolatban egy valós helyzetkép megrajzolása, a célból, hogy az abból következő teendők megvalósíthatók, illetve nyomon követhetők legyenek.

A következőkben a strukturális alkalmazkodás két kérdésének emberi oldalával kivá—

nunk röviden foglalkozni:

— a létszámstruktúra néhány elemével,

—— a közvélemény támogatásának dilemmáival.

Munkaerő-struktúra6

A múlt, a jelen és a jövő gondjai e téren meglehetősen összefonódnak, s bármilyen hatékony, jó intézkedések születnek is, azok csak évek múltán hozhatnak kézzel fogható eredményt.

Az erőteljes gazdasági növekedést követő megtorpanást, stagnálást, majd visszaesést a munkerőoldal rugalmatlanul, időeltolódással tudja úgy-ahogy követni. Az iparnak az 1950—es évektől az 1970-es évek utolsó negyedéig tartó, viszonylag dinamikus növekedése az adott struktúrában a létszám túlméretezett (és a teljes foglalkoztatottság oldaláról is alátámasztott) növelésével járt. Az iparban foglalkoztatottak száma 1950 és 1954 között évente átlagosan 12,6, az 1955 és 1957 közötti években O,7, 1958 és 1967 között 3,5 és 1968 és 1974 között O,7 százalékkal nőtt. 1974-től (ez volt az ipari létszám csúcséve) 1988 végéig viszont közel 350 000 fővel csökkent. Bár a csökkenés néhány területen (elsősorban a több műszakban dolgozó, nehéz fizikai munkát igénylő vagy az átlagosnál jóval kisebb kereseti lehetőséget nyújtó munkakörök) problémát okozott, általánosnak ítélhető létszámhiány az iparban soha sem volt. Azt hisszük, helytállónak kell elfogadnunk azt a többek által is han- goztatott megítélést, hogy az iparban egyszerre volt létszámhiány éslétszámfölösleg; a kapun belüli munkanélküliség sok helyütt tapasztalható volt. (Ennek voltak bérpolitikai okai is, amivel e tanulmány keretében nem kívánunk foglalkozni.)

A létszám említett növelése mellett a képzési rendszer csak ,,felhígulás" árán tudta az ipar létszámszükségletét kielégíteni. (Ez volt az egyik sarkalatos probléma, másik pedig a

piacérzékenyebb gazdasági jelzések elmaradása.)

' A munkaerő-struktúrát erősen leszűkítve —- mégpedig fizikai állományúakra, azon belül is csak a szakképzettségre és az iskolai végzettségre korlátozva — tárgyaljuk.

(11)

Igaz, hogy a szakmunkások aránya folyamatosan nőtt: 1960-ban a fizikai foglalkozá- súak 23 százaléka volt szakmunkás, 1983—ban 43, 1985-ben pedig több mint 50 százaléka.

Ez a magas arány azonban magába foglalta a fent jelzett hígulást és azt is, hogy a vállalatok bérnövelési indítékból a szakmunkások körét ,,bővítették".7

Az ipari fejlődés nemcsak kvalifikáltabb munkaerőt igényel, hanem megváltoztatja a munkavégzés jellegét is. Ennek megfelelően új foglalkozások jönnek létre, miközben hagyo- mányos szakmák halnak el. A szakképzettségi struktúra viszont a változó igényekkel csak nehezen képes lépést tartani. Gyakori jelenség, hogy egyes munkakörökben szakképzetlenebb vagy nem megfelelő szakképzettségűek dolgoznak, illetve az elavult szakmával rendelkező munkások mind kevésbé tudnak régi szakmájukban elhelyezkedni.

Az iskolarendszerű szakmunkásképzés már az 1970-es években is egyre kevésbé tudott megfelelni az ipar által támasztott követelményeknek. A végző fiatalok elméleti és gyakorlati felkészültsége elmaradt a nagyüzemi termelési folyamatok műszaki—technikai szinvonalától.

Ehhez hozzájárult az oktatási intézmények korszerűtlen és hiányos műszaki felszereltsége, az oktatók gyenge felkészültsége, az oktatott tananyag avultsága és nem utolsósorban a szakmunkásképző iskolákban tanuló fiatalok hiányos alapismerete. Az ipari nagyüzemek is a szükségesnél kisebb mértékben járultak hozzá a fiatal szakmunkások kiképzéséhez és továbbképzéséhez. Ezért az újrendszerű iskolai szakmunkásképzés szervezése már az 1970-es évek végén elkezdődött. Ennek eredménye, hogy l982—től az iskolai oktatásból kilépő ipari szakmákat tanuló fiatalok több, mint egyötöde szakközépiskolában végez.

Időközben (1984-ben) elfogadott közoktatásfejlesztési program többek között a szak- képzés korszerűsítéséről is határozott. Cél a gazdasági szükségletekhez rugalmasan alkalmaz- ható széles, alapozó szakoktatás bevezetése, az általános műveltségi és szakismereti tananyag megújítása, a szakoktatás magasabb szintre emelése oly módon, hogy a fiatal szakmunkások nagyobb hányada végezzen érettségit adó szakmai középiskolában.

A képzés struktúrájának módosítását egyrészről az oktatás anyagi és szemléleti korlátai, másrészről az adott ipari szerkezet munkaerőigénye mindinkább hátráltatta. Mindehhez járult az, hogy hosszú ideig nem dőlt el, vajon a megfelelő képzési struktúra kialakításához továbbra is a terv keretszámai vagy egy piacérzékenyebb gazdaság jelzései alapján lehet-e a valóságos szükségletekhez jobban közelíteni. A megfelelő döntések elhúzódását bizonyos fokig az is magyarázza, hogy a gazdaság, azon belül a foglalkoztatottság piacérzékenysége még továbbra is messze elmaradt a kívánatostól.

A kialakult helyzet érthetően egyre több egymásra torlódott feszültséget hordoz magá- ban. Ezért már korábban megfogalmazódott az az igény, hogy jobban összhangba kellene hozni a képzési és a foglalkoztatottsági folyamatokat. így, többek között, meg kellene állítani a magasabb szintű képzettség leértékelődését és olyan viszonyokat kellene kialakítani, ame—

lyek mérséklik az alacsony iskolai végzettségűek ,,újratermelődését". Mindkét folyamat ki- bontakozását csakis a gazdasági szerkezet gyorsított ütemű megújítása teszi lehetővé.

A képzési rendszer gazdasági folyamatok általi meghatározottsága ily módon két szem—

pontból is felerősödött. Egyrészt a gazdaság csökkenő jövedelmezősége miatt nem jut ele- gendő anyagi forrás a korszerű oktatás feltételeinek a megteremtésére, másrészt hatékony cselekvési program hiányában nem kap olyan jövőbe mutató jelzést, amihez a képzési struk- túrát igazítani lehetne.

Relatív tőkeszegénység körülményei között ugyanis csak a munkaerőben rejlő képességek maximális hasznosításával segíthető elő a gyorsabb és rugalmasabb piaci alkalmazkodás.

A létszám minőségi összetétele, illetve változása fokozottabb figyelmet kíván. Azokban az

? Végeredményben a fizikai állomány iskolai végzettségi szintjét bemutató adatok szintén ellentmondásosak. (Ugyan- úgy, minta szakképzettségi struktúrában,itt is megtalálhatók a pozitív és negatív tendenciák egyaránt,) Egészében —— de kor- osztályonként is —— csökkent az általános iskola 8 osztályát el nem végzettek aránya: 39 százalékról 10,5 százalékra; ez az arány még mindíg magasnak tekinthető. Még kedvezőtlenebb, hogy az általános iskola 8. osztályát el nem végzettek aránya a 25 éven aluli férfiaknál 5,4, a 25 éven aluli nőknél 4,5 százalék.

(12)

ágazatokban, ahol a szakmunkás-utánpótlás nincs megoldva, a munka melletti szakképzés- nek kell (szükséges) nagyobb súlyt adni. A szakmunkásképzésben a túlzottan specializált képzés helyett az általánosabb képzést kell előtérbe helyezni, hogy a kívánatos létszámmoz- gás ezzel is segíthető és a létszám rugalmassága növelhető legyen.

A vállalati átképzési, továbbképzési tevékenységnek az eddigiekhez képest jobban elő kellene segíteníök az alkalmazkodási folyamatokat. Ez azt is jelenti, hogy célszerű időben biztositani a vállalati struktúrafejlesztéshez szükséges át- és továbbképzés feltételeit. ,

A Vállalatok közötti szervezett átcsoportosításra kerülő dolgozók átképzéséről elsősor—

ban nem a vállalatok, hanem az állam köteles gondoskodni. Ezzel együtt egyértelművé válik az is, hogy az érintett dolgozóknak is jelentős áldozatot kell hozniuk az új szakma, illetve az újonnan megszerezhető szakismeretek elsajátításáért. Az átképzésre szoruló dolgozók között növekszik azoknak a száma, akiket nem az ösztönzés, hanem a megélhetés kényszere hajt. Ez növelheti az át— és továbbképzési tevékenység emberi konfliktusait, amelyeknek fel- oldására csak az állami, a társadalmi és a vállalati szervek összehangolt munkája révén kerülhet sor.

Jobban összhangba kellene hozni a képzési és foglalkoztatottsági folyamatokat. Ezért

— meg kellene állítania magasabb képzettség leértékelését;

— az iparpolitikának meg kellene fogalmaznia, hogy a következő időszakban (5, 10, 15 éven belül) milyen típusú munkaerőre lenne szükség;

— olyan társadalmi környezetet kellene kialakitani, amely mérsékli az alacsony iskolai végzett- ségűek újratermelődését.

A közvélemény támogató szerepe

Akarva, akaratlanul is felvetődik a kérdés: megnyerhető-e a közvélemény a szerkezet—

átalakítás ügyének olyan esetben, amikor már világossá vált, hogy annak kellemetlen követ- kezményei is lesznek az állampolgárokra nézve. Ismételten el kell mondani, hogy a struktu- rális alkalmazkodás kétirányú mozgás:

— egyrészt a versenyképes termékek előállításának növelése, a piacon befutott termékek, tevé- kenységek dinamizálása;

—— másrészt a nem gazdaságos tevékenység és termelés felszámolása.

Könnyen belátható, hogy az első esetben a közvélemény azonosulásával nincs probléma;

fejlesztésről, cseréről van szó, aminek lakosságot érintő hátrányos következményei aligha lehetnek.

A visszafejlesztés megkezdése azonban mindenképpen átmeneti munkanélküliséget hoz létre egyes területeken. Hivatalos dokumentumok 1988 végén Magyarországon 50-60000 betöltetlen munkahelyről szóltak. A munkanélküliek száma viszont csak 12-14 000 fő volt.

A nem konvertálhatóság mégis problémát okoz, s ezt munkanélküli segéllyel, átképzési segéllyel lehet úgy-ahogy levezetni. Az 1989. évi terv szerint 50—60 000 fő válik munkanél- külivé 1989—ben? Ennek egy része a betöltetlen munkahelyeken el tud helyezkedni, de végső soron mégiscsak a munkanélküliek számát szaporítja. 1990-ben a helyzet ismétlődik, de a termelésből kikerülők részére már lényegesen kevesebb ,,betöltetlen munkahely" áll ren- delkezésre.

Ahhoz, hogy a közvélemény támogassa a strukturális alkalmazkodást, az őszinte szó, a nyílt beszéd mellett struktúrapolitikánkat (a célokat, eszközöket) ismételten át kellene gondolni, a főbb tennivalókat rögzíteni kell oly módon, hogy azok mindenki által érthetők, követhetők, ellenőrizhetők legyenek. A következményeket összefüggéseikben kell bemutatni.

' Természetesen ez a helyzet csak akkor áll elő, ha a struktúra korszerűsítése — ezen belül a nemgazdaságos tevékeny—

ség vísszafejlesztése - valóban és jelentős mértékben megindul.

e???

(13)

Hangsúlyozni kell, hogy a piacorientáltság megteremtése, az átállás más országokban sem volt zökkenőmentes, mindenütt bizonyos átállási időre volt szükség; az erőfeszítések ered- ményei néhány év múltán azonban mindenütt jelentkeztek; és hogy az aktív struktúrapolitika hátrányos következményei csupán átmenetiek, kedvezőtlen hatásuk az átmenet idején is mérsékelhető. Például várható, hogy az új társasági törvény elfogadásával a kisvállalko- zások száma szaporodik, ami a munkanélküliség növekedése ellen hat. Nagyobb fellendülés várható azokon a területeken, ahol fejlett és elismert gyártási kultúrával rendelkezünk.

IRODALOM

!; Fodor László: Az iparfejlesztés kérdései az l980—as évtized második felében. Gazdaság. 1986. évi 1. sz. 38-59. old.

22 gomán Zoltán: Feldolgozóiparunk ágazati szerkezete nemzetközi összehasonlításban. Külgazdasúg. 1985. évi 7. sz. 4 — 0. old.

?? Nagy Zoltán: Miért nem alakul át a termelési szerkezet? Magyar Nemzet. 1987. február 24.

4 1Török Ádám: Állam, vállalat és struktúrapolitika a világgazdaságban. Társadalmi Szemle. 1987. évi 8-9. sz.

72—81. 0 d.

(5) Gágyor Pál: Gondolatok az ipar szerkezetének helyzetéről és a változtatások feltételeiről. Ipari Szemle. 1989. évi 1. sz. 78—84. old.; 2. sz. 103—110. old.

98 (369)IBc;tos Balázs—Papanek Gábor: Kérdőjelek iparunk fejlesztésében. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest.

1 4. 0 d.

3 5(7) Baros Balázs: Strukturális alkalmazkodás a hagyományos iparágakban. Közgazdasági Szemle. 1989. évi 4. sz.

49 -— 04. 01 .

8) Mandel Miklós: A struktúrapolitika válaszúton. Közgazdasági Szemle. 1987. évi 9. sz. 1017—1026. old.

9) Kádár Béla: A magyar gazdaság szerkezeti alkalmazkodása közép-európai összehasonlításban. Közgazdasági Szemle. 1987. évi 1. sz. l—ll. old.

510) Papp József: Ipari struktúraváltás és városdiH'erenciálódás. Közgazdasági Szemle. 1986. évi 11. sz. 1364—1374. old.

8 11) Ráday Loránd: A válságágazatok helyzete a mérlegadatok tükrében. Tervgazdasági Fórum. 1986. évi 4. sz.

! —24. old.

12) Kádár Béla: Struktúrapolitikai dilemmáink. Tervgazdasági Fórum, 1986. évi 2. sz. 26—38. old.

13) Greskovíts Béla: Fejlesztés és szelekció. Tervgazdasági Fórum. 1986. évi 1. sz. 55—61. old.

14 Bélyácz Iván: Amortizáció, vagyon,struktúraváltás. Gazdaság. 1988. évi 1. sz. 76-88. old.

(15 Török Ádám: Komparatív előnyök. Nemzetközi példák, hazai tapasztalatok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Budapest. 1986. 225 old.

(16) Gágyor Pál: A szerkezetváltás társadalmi tényezői. Pártélet. 1989. évi 4. sz. 13—19. old.

TÁRGYSZÓ: Ipar. Gazdasági szerkezet. Gazdaságpolitika.

PE310ME

PaCCManHBaH BOIIpOC monepnmamm crpyrcrypm oreuecraennoii npommmennoc'm, aBTOpr ycraHaBnnBaror, lrro HeKoropsre Hatraxnsrme cnnnru npaBna yxre rímem macro, omenbnme nporpec- CHBHBIC orpacnn upozsaoncrna, rpynmn npozrylcron cuenamr mar Bnepen; Ho Kopenaoro namenermx B arok oőnacm norca eme He nponsomno. Konxypenrocnocoőnocrb [IpOMBIIIUIeHHbIX ronapoa He Bospocna, öonee Toro HX noannm Ha MHpOBOM pur-[Ke yxyummracn.

Comacno mem/no aBropOB B nammü akonorvmaecicoü oőcraaomce ennel—nemm Boamomnvr nyreM pasrmrux Berrrepcxoü npoxvrsmmennocru mxercsr ycrcoperme npncnocoőnermz K nepemenaM B MPIpOBOM xoszücrae. Hacronmzü O'ICDK mnaraer Meponpnzms, neoőxomrmxe mm coneücrnux aromy npoueccy.

ABTOpr nomepxnearo'r, trro moneprmsamm crpyrcmpm mnercn B nepeyro oaepezu. aanatreü npenupnsrruü. Saganeü rocyzrapcraa me xanrercz onpenenenne Tex Hanpannermü passnrnn, KOTO- pble ono menae'r nomepmnarb. Hanee, rocynapcreermoü aanalreü xamrercn cosnarme SKOHOMPI'le- cxoü cperrsr, cnocoőchyronreü Monepnnaauvm crpyrcrypm, coneüchnc cneprusamno HeaKorrowr'r- Hoü nearenbnocrlr, nomepmca rexnmecxoro nporpecca, Haycmo-paapaöoromoü nenrenbnocm.

l'IOMHMO ynommry'roro BBIIIIS mm passeprbmannx chyxTypHoro npucnocoönemm rpeőyercx Tarom n orcasarme Hexoroporo coneüchmr co croponLr ctbepm oőcnymnaannn.

B iranmeűmeM pa3nene o'reprca aBTOpLI ocranamsaiorcz Ha uenonevrecrcoü cropone monep—

Husz—mun crpyrcrypm, Ha nonpocax nememnoro ytracmx oőmema.

SUMMARY

Discussing the modernization of industry in Hungary the authors are of the opinion that, in spite of certain shifts having taken place and progressive production branches and groups of

2

(14)

866 DR. GÁGYOR—DR. OROSZ: STRUKTURÁLIS ALKALMAZKODÁS

products gaining ground, no basic change has still happened in this field. The competitiveness of industrial products has not increased and foreign market positions have even weakened.

According to the authors* opinion under the given economic conditions the only possible way of Hungarian industrial development is the aoceleration of its accommodation to the changes in the world economy. The paper describes also the steps necessary to promote this latter process.

It is stressed that the structural modernization is primarily the task of the enterprises. On the other hand, it is a nation-wide task to determine the direction of development to be supported.

A further task of the state is to create an economic environment conducive to structural moderniza—

tion, to promote the reduction of inefficient activities, to help technical progress and R—i—D activities. Besides, in order to promote structural accommodation, the contribution of the sphere of services is also needed, to a certain degree.

Finally, the authors deal with the human aspects of structural modernization and with the guestion of the contributive participation of the society.