Sok színben, villog ez a játék. Mikor szélhámos a király, s mikor király a
szélhámos, tulajdonképp nehéz eldön- teni. Ahogy azt is, mennyiben ura a helyzetnek királyként, mennyiben h a - talom nélkül, a szélhámost alakítva.
VII. Olivér a hatalom birtokosa, á m a hatalom kiszolgáltatottja, vágyik a sza- badságra, de se királyként, se szélhá- mosként nem szabad. A hatalom sze- mélytelen, s ebben a személytelenség- ben .nincs egyéniség, csak szerep. Sze- repek vannak, m i k e t olykor összeté- veszt viselőjük. Nem csak a király, az udvari emberek is. Szerb Antal jól is- meri az udvari ember lélektanát. A szárnysegéd még a szélhámost alakító királyt se merd igazán tegezni, ö a ha-
gyományos beidegződöttség egyetlen sze- repétől n e m tud szabadulni. Egyáltalán nem azonos a szerepével, mert ő nin- csen már, csak a szerepe. Hiszen ala- kot csak az cserélhet, aki tud róla, hogy alakoskodik. És egyetlen alakos- kodó van, aki meri vállalni önmagát, az egyetlen 'igazi szélhámos, ö lesz az, aki
— -miután a király visszanyerte t r ó n j á t
— elbúcsúzik, hogy az egész játékot va- lahol ú j r a elkezdje. Ebben a világban egyetlen magához hü, becsületes ember van, az igazi szélhámos. Fordított világ a VII. Olivér képzelt valósága, s ezen a ponton egyáltalán nem m o n d h a t j u k kép- zeitnek. Nagyon is valód-i, igaz világ.
Szerb Antal élettapasztalata. Hatalom, személytelenség, szerep, mindez látszó- lag a játékhoz kell. Lélektan, ötlet, hogy a játékot valódi regényvilággá te- hesse az író. De ki gondolta volna, mi- lyen életigazságokat r e j t Szerb Antal a VII. Olivérbe. Egy játékos bünügyi tör- ténetsorozatba.
Sokszoros áttételű kreáció, s ez a kreatív jelleg csak.most tűnik fel. Most, midőn e regény parabolikus sugallmát, könnyed fölényét egyszerre belátjuk.
Így tesz az idő az igazi könyvekkel:
Érvényre j u t t a t j a őket, m e r t az író, ha igazán az, a közönséges, a játéknak szánt történetben is kivallja emberségét, humanitásvágyát. Teljesen mellékes,
Szerb Antal mint akarta. (Magvető Könyvkiadó 1966.)
I. B.
SZÉCSI MARGIT: A TROMBITÁKAT ÖSSZESÖPRIK
„Induljunk koldulni a csípős őszben / ifjúságunk megbocsátó mennyboltja alatt" — írta Szécsi Margit Páva a tűz- falon című, 1958-ban megjelent köteté- ben. Az ifjúságtól váló búcsú akkor még nem jelentette a mindennel leszámolni
készülő költői magatartást, legenda v o l t a költő számára, m i n t minden, a varázs- latokkal és csodákkal teljes világban, melynek víztükrét n e m hasította, c s a k érintette szárnyával a keserűség. Mos- tani negyedik verseskönyve m á r a f e n t i két sorba sűrített mítosszal is leszámol.
Üjabb verseiben nincs megbocsátás, költői mágiája megbocsáthatatlan b ű - nökkel terhes, halálvágya és halálfélel- me n e m féligjáték-féligmese borzongás,, hanem a n n a k felismerése, hogy az e m - bernek természettel vívott harcában, még ebben a m o d e m korban is, a n n y i győzelem után is v a n vesztenivalója.
Ez a félelem örvényzi a költőnő k ü l ö n - ben is m e g á r a d t nyugtalanságú l í r á j á t :
„Véged van, súgom, / véged, / ez v o l t az utolsó / ének." (Félek)
'Ennek a halálélménynek m á r k o n k r é - tan az i f j ú s á g elmúlása a kiindulópont- ja. A felnőtt szomorú m a g á r a e s z m é l é - sének vagyunk tanúi, aki a m é l y e b b r e látásért a világ felületes szépségeinek elvesztésével fizet: amikor megcsodálni emeli fel a valóság tárgyait, t ö r t é n é - seit, t ü k ö r r é válnak kezében, melyben
önmagát és halálát l á t j a -meg (Novem- ber).
Aztán széttörik a tükör: részeire h u l - lik a világ és b e n n e az egyén. M e g - kezdődik a pokoljárás, az i f j ú s á g ragyo- gó t á j a i r ó l elindult e m b e r (Ahol a töl- tés tündököl) vergődése az indulatok, idegenségek-, reménytelenségek utcái között, amikor csak egyetlen biztos p o n t van a mindenségben, a szerelem. Csak ez, ami ú j r a és ú j r a l é t r e h o z h a t j a a vi- lágot (A megmaradás éje), amelyben mindenről lepattogzik a festék, s e l ő t ű - nik a p é n z h a j hászás, a csalás, alázatos- ság és megalázás illúziótlan alapfala.
Megindul a pénzzuhatag, és átgázol a z ember életén (Aranykor).
Rádöbben a szülőföld-mítosz m ú l a n - dóságára is. Harminc nyárban című versében m á r az a t á j jelenik meg, amelyet mutogatásával elkoptatott, fel- élt. Hiába vágyódik vissza a külváros
mozdonyai, sínéi közé (Gőzmedvék, A.
költő hallgatói), hiába érzi m a g á t i d e - gennek a kávéháziban, nincs visszaút.
Ebben az illúzióitól megfosztott v i l á g - ban egyetlen tiszta, emberi hely m a r a d : a ring. Az angyal és a kiütött boxoló- párbeszéde a jó és rossz relativitásának a -modern világirodalmat beszálazó k é r - désén alapszik, és küzdelmük csak lát- szólag végződik a boxoló győzelmével.
Az angyal az igazi győztes, ki a v i l á g könyörtelen törvényeire h í v j a fel társa, figyelmét.
[Mítosz és a mítosztagadás m í t o s z a 778;
legművészibb fokon a Sisakban tulipán című ciklus záróvensében, a látomásos Karneválban összegeződik, amelynek
hősei „egy megdöbbentő létezés mocsa- r a s p a r t j a i n " kiáltoznak. Bundás busók, k a r ó b a v e r t Dózsa-legények menete vo- n u l szörnyű sebeit mutogatva. Ennek a torz, iszonyú álarcait sírással megtöltő seregnek az élén rossz automobiléban halad a herceg, „a fekete Ady úr", „kit nemzete fölszarvazott", a még mindig dobogó szívű, a zuhogó napsugárba föl- m u t a t ó .
Ez a dolgok mélyéig világító abszurdi- t á s emeld a költő vergődésében is a h u m á n u m nevében poklot járó hitét az
összegezésig: „Ó, nyomorultul nem hal- h a t u n k meg! / Föl a bánattal, a remény- nyel is. / Ki a nép előtt nekigyürkőzve táncol, / élete, látomása nem lehet há- mi^."
Szécsi Margit költészete is erre akar bizonyosság lenni. (Magvető Könyvkiadó
1965.)
V E R E S S MIKLÖS
RAFFAI SAROLTA: RÉSZEG- VIRÁGZÁS
Azért • hasonlítom Raffai Saroltát a nagy magyar asszonyíróhoz, K a f f k a Margithoz, mert véletlenül kéziratban olvastam egy regényét. Előbb, mint ahogy folyóiratokban szétszórt verseire felfigyeltem volna. így állítom, hogy ugyanaz a vallomáskényszer és kiszolgál- tatottság, mint a K a f f k á é ! önkéntelen és erős beszéd. Nagyra becsülöm a prózaíró Raffait, s versei olvastán a költőt is. Köl- tőnőnk m á r több van, mint asszonytól való nagy prózánk, de Raffai Sarolta verseivel is szép elismerést víhat.
Kevesen hiszik manapság, hogy a falu- si értelmiségi élet alkalmas f o r m á j a és kerete az alkotásnak. Arról meg egye- nesen senki nem akar hallani, hogy a tanítóság is alkotó életforma — hiva- t á s ! — lehet. Raffai falusi tanítónő, aki- b e n az alkotástudat ilyen vonatkozásban is — evidencia:
Hol udvara a tanyában: kis iskola, [egy marok láng.
Tűzkígyóit dűlő utak dülöngélve [szertehordják.
M á r ahol Raffai Sarolta tanít! S ezzel l í r á j a egyik jellemző vonására mutatunk rá. Az ő lírai hőse, e hős helyzetei, az életképek, közvetlenül beszélik el Raffai életét, életformáját, vívódásait, szép küz- dését. Közvetlenül, de nem áttételezés nélkül. Költészetének anyaga az önélet-
rajz, de ez az életanyag mindig túlmu- tat önmagán. Intellektuális érvénye van.
Létének nélkülözhetetlen eleme a hit:
„Mégis, hagyjátok hinnem: / csoda az élet s az marad, / csoda, hogy teremtő erőként / bensőmben hordtam, mint a vak, / csoda, hogy l e t t e m . . . " Hite a lét- ben, a lét csoda-alakjában, ez teszi, hogy minden változatban és fázisban filozófi- ai szintre képes emelni a tárgyat. Erős élet az övé, a valóság dolgait asszonyi hűséggel méltányoló magatartás teszi a legapróbb mozzanatot is jelentésessé, s megtanulta, miképp kell ezt a lelkületet kifejezni. A Csitri maga bakfiskorát ele- veníti fel egy pontos r a j z b a n :
Miért is vágyom másmilyenné lenni, amint néha lopva álmodom?
Komoly és bús — nem lesz ebből [semmi — fekete hajsátor vállamon ...
Sápadt lennék, mint az elefántcsont, mélyfekete kút a két szemem, gyűrűm zöld kő, ruhám vajszín
[bársony, s mint beteggel bánnának velem ...
mert vágy marad, mikor úgy [kívánom:
be sajnálom magam istenem!
Ennek a strófának is az a titka, mint a többi Raffai-versnek, el t u d j a hitetni a hős vagy a helyzet súlyát, fontosságát, m e r t hivő. így lesz a szűz Artemis-szé, a szülő asszony mitikus ősanyává, a fele- ség-hétköznap jelentéses alkalommá. Raf- fai megküzdött a hagyományos verssel, legyőzte azt József Attila, Szabó Lőrinc és Illyés segedelmével. A hétköznapok- ban megtalálja — s így jut Szabó Lő- rinc eszünkbe — az asszonyember létfi- lozófiáját, s dalt fakaszt — most meg József Attliára gondolunk — a semmi költőit nem hordozó tárgyból is. Dalai olykor bájolók, varázsolok, máskor vi- szont a mindennapi életkörből vett ké- pet billenti meg, hogy álomi szférába le- begtesse fel. Ilyenkor beszélünk az ő in- tellektusáról, s így illeszthetjük ide Ily- lyés nevét. Tőle különösen sokat tanult Raffai, még szatirikus darabjain is lát- szik az illyési inspiráció. Ezek a klasz- szikus példányképek azonban egyáltalán nem vonják őt epigon-mélyre, mert hí- ven beszél magáról. Asszony énekel itt, okos és nagyszerű asszonyember:
Mit adhatnék? Olyan fáradt a testem, csak ülök félig élőn, elveszetten, egymagamban. Két lépés, hogy
[elérjem meleg kezed, és nem mozdulok
[mégsem.
