104 tiszatáj
„
négy‐gyermekes‐apa, a negyvenvalahány éves Nicolas de Staël öngyilkossága marad: telikolorit titok.
***
NEEEM! NEM!! NEEM!!!
***
De – plusz – képzeljük:
NEM BÍROK ÍRNI‐AKARNI, SŐT!
Erre egész egzisztencialitásommal rábólintok, (ld. J. A. kancsít kb.), helyes, csak lehessen nem!!!
De kb. ugyanígy: olvasni sincs érkezésem. Gépelni, véglegesíteni:
belőlem bármit: nincs érkezésem. Holott itt van minden. Schwittersről is, Feiningerről is pl., mennyi mindent írhatnék. Akár a tematizált
egzisztencialitásukról (!!) is mi minden van már ismereteim „tárában”, ebben az… igen, akár… egzisztencialitásban. De egyáltalán nem bírok így írni akarni! Nem. Ez elemi. Tudom őket. És nem. Egzisztencialitás és bennem/
velem? Mi más. Némaság. Nyilatkozás: semmi! „Miért kellene.” (Ottlik)
*
De – nevetséges! többről van szó! – semmi „nem”. Odaülök
madárkámhoz, ő ma társas, tenyerembe mászik, sérült lábát is jól tartja így.
Érintkezünk: körmöm stb. Türelmetlenebb lesz, rendben, eljövök. Nézem a tv‐ben a fantasztikus bécsi erdőket. Most kicsit ott élek. Béke van. Minden napnak triplán örülni kell!
