1974. OKT. * 28. ÉVF.
Illyés Gyula írása;
tanulmányok
a 80 éves Déry Tiborról;
Sükösd Mihály: Háry a körletben;
Fodor András, Simái Mihály versei; Ágh István
prózája;
Csikós András
rajzai
tiszatáj
R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: ILIA MIHÁLY Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÖZSEF
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: 6740 Szeged, Magyar Tanácsköztársaság ú t j a 10. T á v i r a t c í m : T i s z a t á j Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-330. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Elő- fizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) köz- vetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Kézi.atot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. I n d e x s z á m : 25 916.
74-3780 — Szegedi Nyomda
A r \ X EMUIM- <£>\
Tartalom |S
1X
\ Ö " V
XXVIII. ÉVFOLYAM, 10. SZÁM 1974. OKTÓBER
ILLYÉS GYULA: Elpuskázottt tartomány 3 FODOR ANDRÁS: Diagnózis (vers) 6 SIMÁI MIHÁLY: Anyám — távolodóban (vers) 7
ORBÁN OTTÓ: Horatius születésnapja (vers) 8 HÉRA ZOLTÁN versei: Kígyótlan éjjelemben, Párbeszéd
az úton 8 ÁGH ISTVÁN: Szegénységünk asztala 11
SZÁLAI CSABA versei: Porfalu, Lakatot n y i t . . . , Nem
félhetek 18 TOLNAI OTTÓ versei: hangArózsa 1., hangArózsa 2. ... 19
DOBAI PÉTER versei: Christel szobája, Másnap 20 ZALÁN TIBOR versei: A fiú indulása, A mítosz szü-
letése 21 3ÜKÖSD MIHÁLY: Háry a körletben (Részlet egy tragi-
komédiából) 23 Köszöntjük a 80 éves Déry Tibort!
BÉLÁDI MIKLÓS: Déry Tibor aggodalmai és remé-
nyei 33 BATA IMRE: A kiközösítő 36
VASY GÉZA: A kisregény és a Niki 42 KÁNTOR LAJOS: És mégis: Kert és Országút 48
KELET-EURÓPAI NÉZŐ
Csehszlovákia — Literárni Mésícník (Kiss Gy. Csaba) ... 51 Románia — A Contemporanul vitái (Kovács János) 53 Szovjetunió — Magyar irodalom orosz nyelven (Balla
Gyula) 55
KRITIKA
GÖRÖMBEI ANDRÁS: Hazafiság és forradalmiság (Jegy-
zetek Király István könyvéről) 58 GREZSA FERENC: Az ismeretlen isten (Vas István kri-
tikái) 62
1
TAMÁS ATTILA: Németh Lajos: Minerva baglya 65 VEKERDI LÁSZLÓ: Sükösd Mihály: Kilátó 67 ÁCS MARGIT: Miért kiáltották ki Masoko Köztársasá-
got? (Lázár Ervin: Buddha szomorú) 69 OLASZ SÁNDOR: Az elkötelezettség változatai (Béres
Attila: Holnap van már — Bari Károly: Elfelejtett
tüzek — Szalai Csaba: Tűzvigyázó) 73 HÁRSFALVI PÉTER: Vidék — város nélkül (Lázár Ist-
ván Kiált Patak vára című könyvéről) 75 TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS: Tudnak-e Kolozsváron gon-
dolkozni? (Látóhatár. Tizenöt tanulmány) 78 KISS GY. CSABA: „Kihívás" Hegyországból (Emil Bo-
leslav Lukáé: A nagy üzenetváltás) 80 RÁCZ JÁNOS: A fejlődés üteme Szegeden a felszabadu-
lást követő két évtizedben 82
M Ű V É S Z E T Szegedi Ünnepi Hetek, 1974
NIKOLÉNYI ISTVÁN: Előadások a Dóm téren 85
TANDI LAJOS: Kiállítások 88 Film
KISS FERENC: A „Hószakadás" 91
ILLUSZTRÁCIÓ
Csikós András rajzai az 5., 10., 17., 22., 35., 57. és a 90.
oldalon
Déry Tibor arcképe a Műmellékleten (Szávay István fotója)
I L L Y É S G Y U L A
Elpuskázott tartomány
Innen nézve nincs egybekívánkozóbb ennél a kelet-európai, ennél a Balti- kum—Adriatikum-i földrajzi térnél; a közös mese- és a népdalmotívumok épp úgy összeabroncsolják, akár az államiságnak, a lírai költészetnek, vagy az eke- használatnak hasonló alakulása. És amonnan nézve nincs terület, ahol az egy- másra utalt elemek a közös üstben föloldhatatlanabbul fortyogtak; ahol a tarkaságból nehezebben alakult harmónia, az érdes különbözőségből jó anyagú különféleség. Az érintkezés eredménye kevés. Annál több a tanulsága. Hogy az innen s onnan vizsgáló szem legalább a példát lássa világosan. Hogy mi is volt itt a történelem kínálata: az a „kihívás", amelyre az Árion szerkesztője most választ vár azzal a kérdéssel: van-e (legalább kialakulóban) „a világ irodalmának és művészetének egy sajátosan »kelet-európai tartománya«"
Nyolc-tíz anyanyelven, legalább húsz-huszonöt dialektusban lehetne erről a tárgyról ugyanazt a vezércikket ma is közzétenni, körmondatok évtizedes, hovatovább évszázados kész elemeivel. Hogy mennyi katasztrófát okozott a népek kínálkozó együttműködésének elmaradása. Hogy milyen sürgető a meg- valósítása. Hogy mennyi a lehetőség s főleg a remény; de tán már az ered- mény is.
Hadd ne menjek be a szavak utcájába. A remények, a lehetőségek, az ábrándok: a délibábok helyett hadd nézzem, mi is áll itt a valóság talaján.
Még a tervrajzok helyén is.
Egy nemzedék tapasztalatát mondhatom. Nem is egyét; kettőét.
Nem feledve, hogy mindenféle irodalmi és művészi kapcsolat a mindenkori teljes szellemi élet függvénye, a szellemi életet pedig további valóságos adott- ságok — történelmiek és jelenkoriak — alakítják, a föltett kérdésre az én rövid összefoglalóm az eddigiekről lelkiismeret-gyötrően nem kedvező.
A mentség? Mint a többi itteni nép, ilyennek mi, magyarok is bőviben vagyunk.
Mi a legjellemzőbb erre a területre? Hogy bármily egységes volt, mindig szétszaggatott is volt: mindig külső erők ostromolták, és nemzetei, főleg az újkorban, csak egy-egy históriai pillanatra voltak függetlenek.
Ha a Habsburg-birodalom s vele Közép-Európa a népek börtöne volt, a lázongó rabok sokféle hangja közt a magyar szellemi élet a börtön lebontása tervéhez kezdettől fogva — s ez ma is fő mentségünk — új, közös épület meg-
* Az Árion szerkesztője: Somlyó György. Az ankét nemzetközi méretű; nemzetközi tekintélyű írástudók feleltek máris a körkérdésre. Mivel az együttes közzététel a dolog ter- mészetéből folyóan hosszabb időt kíván, Somlyó György ajánlotta föl, hogy ez az én válaszom hamarabb s külön is megjelenjék.
alkotását ajánlotta, Kossuth elég messze, ható szavával is: egy dunai konföde- rációt. Ezen nemcsak a társadalomtudomány vezetői munkálkodtak; a leg- nagyobb költő, a legnagyobb két zenész is. A pillanat elérkeztekor, a börtön összedőltekor a politika nem közösét épített. A régi kövek az új konstrukció- ban is régiek maradtak. A magyar nép milliós tömegei ráadásul még az anya- nyelvi egységből is letörettek. S az egy nagy börtön helyett a népet több kicsi gyötörte.
A két háború közt föllépett magyar írónemzedék — épp a magyar irre- denta leghevesebb idején — már Ady, Bartók és Kodály szellemében tette fő programpontjává azt az örökséget, melyet a Habsburgok ellenzékeként leg- jobban Teleki László fogalmazott meg. Hatásos jelszó kínálkozott. Batsányi 1789-es nagy verszáró sora, hogy Vigyázó szemetek Párisra vessétek! már rég iskolaanyag volt, minden magyar fülbe utat lelt. Csak a földrajzi irányon kel- lett fordítani. Szemünket ne Párizsra szögezzük, hanem Prágára, Belgrádra, Bukarestre; ne a távolba tekingessünk, hanem egymásra.
Nem először írom le a fájdalmas élményt. Nem kaptunk viszonzó pillan- tást. Nálunk folyóiratok, mozgalmak alakultak nem kis részben azért, hogy a testvéri kéznyújtást kifejezzék. Ezúttal mi, magyarok voltunk a rosszabb hely- zetben, alul. Lehetett tehát úgy is látni: a kéz fölfelé nyúl. Vártuk, hogy odaát jelenik meg egy Ady, egy Bartók. Illetve, ha már megvan, lesz ide is szava.
Azt ígértem: a valóság talaján maradok, s most azt kérdem: nem volt-e délibábos ábránd ez a remény is?
A századforduló nagy hiedelme, hogy a nemzeti ellentéteket a szocializmus nemzetközisége oldja föl, a gyakrabban hangoztatott jelszavak ellenére is kívá- nalom maradt. A nemzeti türelmetlenség az anyanyelvi türelmetlenség for- máiba burkolódzott. Nem egy olyan országban is, amely gazdasági berendez- kedésében többé-kevésbé a szocializmus felé tett utat.
Sajátos közép-európai szellemi élet kialakulásának útja a bensőbb szellemi érintkezés lett volna. Pontosan: a fordítás és összejárás. A találkozások jó része merőben hivatalos volt, a politika kívánalma szerint. Nagyrészt a fordítások is.
Csak a versek kaptak, elég gyakran, szívből kelt tolmácsolást, önként való szomszédba nézés vagy kiváltképp kéznyújtás? Művészi értékű (és tartalmú) érintkezés? Voltaképp két nevet említhetünk. Révükön van maradandó csere- emlék is. Krleza tanulmánya Adyról; Németh László tanulmánya Krlezáról, majd ugyanannak írásai a cseh irodalomról. Klasszikusainkkal meg-megkínál- tuk egymást, ugyancsak protokollárisán, de az élő irodalom? Krleza a magyar színpadon is megjelent. Mikor Németh közzétette Husztról írt drámáját, meg- tágultak még egyszer a szemek: No, most; ilyen művészi szinten még sehol a világon nem ünnepelték meg a legnagyobb cseh hőst, beletudva tán magát Prágát is. Azt hiszem, Németh Husztját le sem fordították.
Nem ajánlok összevetést a kölcsönös irodalmi beszámolók és átültetések arányáról. Szomszédaink szellemi termékeit nemcsak mi, magyarországi ma- gyarok kommentáljuk és közvetítjük. Határon túli milliós magyar tömegek folyóiratai, heti- és napilapjai bőségesen nyújtják számunkra is a fordítást és beszámolót. Mivel ennek kölcsönössége nincs meg, szomszédainkról többet tu- dunk, mint ők rólunk, ám az érintkezést ez sem a kívánt módon szolgálja.
Így a múlt méltó bevallása is elmarad; ehelyett folyik a hagyományos legenda- verseny, hogy ki, hol, mikor volt előbb: ki elsőbb tehát a jog, de így a — szellem terén. A kölcsönös vallomásnak, a testvéri szóértésnek olyan — bol- dogtalan korban is — boldog ideje, amilyen például a Zrínyieké volt, nem folytatódott. A latin abroncsot is lepattantották a nemzeti nyelvek. Izland iro- dalmáról többet tudunk, mint Albániáéról; az írekről' többet, mint a bolgárok-
ról vagy a lettekről. Több grúz, több katalán költővel kezeltem, mint osztrák- kal vagy szlovákkal.
Ilyen ködgomolygásban aki tájékozódni akart, természetszerűen a maga- sabb fényforrásokat kereste. A vigyázó szemek ezúttal ily módon emelkedve szegeződtek a Batsányi Párizsát megörökölt helyekre. Oda küldjük kérdésein- ket, onnan várunk feleletet. Közös dolgainkra is.
Ez a magyar nemzedék tehát, amelynek nevében szólni némi illetékességet éreztem magamban, sorozatos kudarc emlékével vonul le a pályáról. Villantsuk meg a szabványos reményt, hogy az utánunk jelentkezőknek több szerencséjük lehet, tehát ne adják föl a küzdelmet? A remény az, hogy az emberiség álta- lában észre tér: különbözőségeiből nem ellentét lesz, hanem hasznos kiegészü- lés; üdvös béke tehát. Hogy ebben nekünk is részünk lesz. Hogy ezúttal nem ártalmas, hanem jóakaratú külső erők terelnek bennünket.
5
F O D O R A N D R Á S
Diagnózis
A lány combjára feszítette
ökölbe zárt kezem, tűt szúrt karomba.
A kőlapokra hullt egy kézelőgomb.
Rézből volt, mégis eltört.
Fölfektettek a viaszkosvászon
szelvényre — s hirtelen vezényszók között forgatva, láthatatlan
sugarakkal keresztüllőtték derekam, mellem, vállam.
Aztán kifüggesztették a végső vázlatot, a csontok leleplezett bizonyságát és furcsa szakmai félszavakkal értekeztek a kép fakír gazdájáról, kiben már tíz-tizenöt éve
buzgólkodik a romlás.
Következett a tanulság: a hajszát abba kell hagyni de tüstént, hisz minden kényszervállalás és örökös hemzsegés mögött
úgy élek, mint egy titkos orvos:
több száz kliens között cikázom összevissza.
Mikor bizalmas-halkan beszámoltam, miként
kondítottak felettem, az asztalmenti zugban oly megrendülten fogtál körül, mint hű testvér, ki öccsét
saját testével óvná a veszélytől.
Nemrég találkoztunk ismét de már nem rólam folyt a számadás.
Jöttek az őrültek, a mániások, szklerotikus felejtők, élhetetlen toporgó őncsalók, a paranoiás gyógyíthatatlanok, az önemésztő oszlopszentek, a rosszul idomított janicsár hittevők, az elszánt hazudozók, a latens
öngyilkosok —
s én szégyenkezve láttam:
milyen egészséges vagyok megint.
S I M Á I M I H Á L Y
Anyám — távolodóban
tornyokat béleltem neki városokat szemem mögött de szárnyai nem fértek sehová verdesve tovább költözött nem volt elég
neki az ég
a hétszeres horizont néha csörög
bűvölve nézem a telefont
fölkapom belekiáltok s újra a csönd
nem szól bele csak hallani akarta élek-e
O R B Á N O T T Ö
Horatius születésnapja
Tanítványnak jó nem vala ő, ajaj,
s kivált, ami legbecsesebb volt benne, azt utálták, szellemét, a magánkalózt az eszmekonszernek korában;
„érdekes", mondták vicsorogva, „jó, csak egy kissé szedett-vedett"; a világhaladás
kérdéses időszakában a lírai én
volt mindenek fölött problématikus, az a mód, ahogy eljut az általánosig,
hol a vers szövetén, mint függönyön átdereng.
A rögeszme, hogy itt a sors repül gyalog, s hogy az áttekintés lényege épp a föld rögtönzésére a léttel rögtönözni, tavaly viselt zakó, s ki vesz föl olyat, ha a sikk
a tiszta körvonal s az antik elmeszekrény, hol mindennek külön fiókja van. Csak erős egyéniség számíthat jó sajtóra, csak elvakultság bírja bulldózerként tolni a csontokat,
míg tiszta lapot tűzzel nyit minden háború s vér olajozza az űrben gördülő időt.
H É R A Z O L T Á N
Kígyótlan éjjelemben
Kezdetben valami kopácsolás,
résütés hozzám, kéretlen megérkezés, valami mester, fészkemet átfalazó.
Ott mintha lengene bagolykalitkám, s tollálcás, nagyeszű aggom,
a kuvik, ki csenddel mesél.
Kint meg a rókakölyök,
szememet kerülő ajándék fogoly, lángvető, nyomomban kutakodó.
Sarkában bárány-délelőtt —
teljes kar nincs-templom-vasárnapon:
akoldalárda, hangvirágzás, zengés, ahogy már soha többé.
Üt a nyíresbe, rémlik, szent család, kéz kézben, hármasunk.
Erdő-menny, napvillámlás, béke, ahogy már soha többé.
És kísért egy udvar, dőlt kút, sivatagtornác.
Nyitok be: dohos ég, gyászasszony-ingás, szeplős intelem, savanyú jóslás.
Végül meg álmok, mintha mindig aludnék_
Szárnyakat lesek, madárszíneket szedek,, zugomon folyvást fácán-idő.
Kezdetben, kígyótlan éjjelemben, mielőtt jött volna ő,
a pillátlan prédaleső.
Ott, ott még, imám előtt.
Párbeszéd az úton
Hová, hová csontom, te vak, az aranyerdőből,
a gyémántudvarról
micsoda fagyhercegségbe, jégkánságba,, micsoda varjúországba?
(Csak oda, ahová lehet, ahol pernye, füst felett, játszhatsz még lelket,
ahol még magadat elhiheted.)' Hová, hová,
szőlőmből, kertjeimből, elsőfű deleimből,
csupa-lomb csendjeimből, miféle algavilágba, mohazsákba,, bolond te, milyen
fonalas-ostoros mélyhazákba?
9
(Csak oda, ahol még tarthatod, balga, a pillanatot,
dél harangját hol húzhatod, darazsad jóllakathatod, éjedet hajlítgathatod.) Az az oldalági ég, azok a fattyú vizek!
Engem, kit réti szél nevelt, kit forrás szeme szeretett, mire szánsz, milyen homályra, miféle árra, talajfolyásra, micsoda csuszamlásra?
(Csak ami megillet arra, hullásra, búsúlásra.
Hogy magad élén eljöhess, most a gyönyörű kínzatásra.)
10
Á G H I S T V Á N
Szegénységünk asztala
Bevásárlók és pénzemért azt kapok, ami van, ha van pénzem. Sorba ál- lok annál a pultnál, ahol kimérik a kenyeret, szalámit, kolbászt, szalonnát;
a kosaramba cukrot, cigarettát, lisztet, paprikát rakok, bort, selyemcukrot, a kasszánál fizetek, átteszem a kosárból a szatyromba az élelmiszert; hazame- gyek, feleségem megfőzi, elkészíti, elraktározza — s egyikünk sem gondol a történetre, mindez honnan való?
De ha elmegyünk egy olyan étterembe, ahol emlékezetes ételeket szolgál- nak fel, megindul bennünk a visszaálmodott gyerekkor konyhapárája, s a reg- gelik, ebédek, vacsorák illata a szívünk körül keringve, aztán eszünkig emel- kedve elönt bennünket. Vagy messzire röpít, az illatok hajdani forrásaihoz, vagy fejünk fölé emeli varázssátorát, hogy elvonatkoztatva az emlékező hely- től, ott és mégsem olyan gyönyörűséges étvággyal együnk, mint valamikor.
Milyen szegényék voltunk, és mégis milyen ízesek voltak azok a szegé- nyes ételek! És milyen szertartásosak voltak az evések! Szinte a létbizonyta- lanság fölé nőtt az a biztonság, ahogy mi ettünk akkoriban.
Ízesek voltak? Vagy csak az emlék emeü őket azzá? Már nem tudom, de nem is érdekes. Az a főtt krumpli, kukoricakása, krumpligánica, krumplikása éppen olyan finom lehetett, mint a mostani díszebéd, s az akkori ünnepi ebé- dekhez meg semmi sem ér föl ma már. Gyanakszom az emlék fűszereire, de nem felejthetem azt a valóságot, fűszereinek valódi erejét és árnyalatait, me- lyet csak az anyák tudnak úgy vegyíteni, hogy felejthetetlenek lehessenek, olyan anyagból, melynek termőhelye karnyújtásnyira van. A liszt, a krumpli, a kukorica a föld aromáit hozza az asztalig. Közel a föld, nincs ideje gyümöl- cseiből kiromlani.
S a baromfiudvar népe, meg az ólak röfögő keséi és bongyorai, húsukban az alkonyatra hűlő árpaföldek fölszabaduló szalmaillatával és az őszi kukori- catáblák keser-édességével!
Ott a vászonabroszon, melyet még a helyi takács szőtt; azon az asztalon, melyet az ismerős asztalos csinált., Legyenek bár az ülő- és evőeszközök ko- pottak, az 'ételek megszokottak — megújulnak a nyelv és gyomor kíván- ságaitól.
Mi nem szoktunk dicsérni — jaj, de finom! — mi tudtuk, hogy jó. Meg- dolgoztunk ételeinkért, s azt ettük, amit munkánk növelt. A falatok emiatt is ízesebbek lettek.
Lehet, hogy akkor fejeződött be a múlt, mikor az asztalra nylontakaró került a vászona'brosz helyett? A kapkodó evés is akkor kezdődött? Most már vasárnapokra gyűlnek csak össze a családok. Az öregek otthon fölmelegítik, ami maradt — köznapokon. Nem- tálalnak, egyedül esznek, kislábasból kana- laznak, viliáznak a hokedlin. Gyorsan, mert magában rossz étvágyú az ember.
Evés közben nem beszél a magyar — mondja a buta szólás. Dehogynem beszélne! A szavak megindítják a száj nedveit; a történetek, a morrantások, a motyogások, a morfondírozások csak az első ízlelés pillanataiban hallgatnak el, aztán megindulnak és rábízzák magukat a rágás és nyelés ritmusára, be- fészkelődnek a kis szünetekbe, hogy azokat tágasabbá feszegessék, s legyen ideje a testnek eltűnődni étvágyán és egészségén. Akkor boldog a nyelv, ha az ízek és a szavak patakocskáiban fürödhet, lévén alapvető képessége mind- kettőre. A gyomor, ha fészeknek érezheti magát, lassan, szálanként bélelődve.
S boldog az agy is, ha magáénak gondolhatja kezdeteitől azt, amit az ember megeszik.
Ez a gyomorbaj leghatásosabb ellenszere.
Kenyeret süt titokban az öregasszony — olvasom az egyik novellában —, de kifelejti belőle a sót, és elásatja a postással pénteken. Gyönyörű novella, a kenyérsütés siratódala. Nincs a háznál rozsliszt, és mit ér a kenyér rozsliszt nélkül? A dagasztóteknőt a padlásról kell lecipelni, félre volt az m á r állítva végérvényesen. Pénteken nem szabad, csak bármilyen napon, de inkább szom- baton szokás. A lopva dagasztott, kelesztett tésztát betemette a föld végérvé- nyesen. Talán ha akkor megsül a házi kenyér, a pékek autójának első kereke is durrdefektet kapott volna.
Mi is lebontottuk a kemencét, a szénvonyó kis fekete csonkjára találtam a múltkor, anyám a nyelét feltüzelte, de semmirevalónak tarthatta ezt a kis fe- kete görcsöt. Néha, amikor az udvarvégi téglahalomban kutatok valami házi lyuk bedugaszolása miatt, ráakadok egy-egy füstös téglára, kemencéből, füstö-
lőből valóra. A kamrában még függ a gerendáról a kenyértartó. Erre rakta anyám a kihűlt kenyereket, antennához hasonlít vízszintesen egymás fölé ácsolt keresztjeivel. Most pókhálós zabla- és zsákmadzagtartó. A meleg kenye- rek az ágy dunyháira kerültek először, hogy a keménység ne merevítse meg őket. Alakuljanak törvényeik szerint. Abba a kenyér-meleg ágyba volt a leg- jobb lefeküdni. Olyant éreztem mindig, mintha anyám mellett aludnék.
Hadd nézzem végig a kenyérsütés napját az én szememmel.
Anyám izgatott. Rakom a fát a tűzre; apám hosszúra vágta és közepü- kön elhasogatta a karvastagságú ágakat, s lerakta a kemence elé a színbe.
Megrakom a tüzet, boldog vagyok pírjában — ősember-örömmel, pásztor- boldogsággal ülök a tuskón. A konyhában megkel a tészta. Anyám m á r le- tapsolta a lisztet kezéről, s a lehulló liszttel telehullatta a tésztát, jobb alsó karjával letörölte verejtékét. Már túl a dagasztáson, mikor a teknő végébe ojtotta a kovászt, s a lisztesfülű, vizesbögréből öntötte a vizet a lisztre, te- nyerével az ázott lisztet hozzátapasztotta a kovászhoz, és dagasztotta, dagasz- totta. Azokat a régi kenyereket sósította az asszonyok verejtéke is, azért vol- tak olyan szentek és eldobhatatlanok. Már túl a szakajtóson, mikor a vászon- nal bélelt zsomporokba egyengette a kenyér alakját, hogy aztán abból kelje- nek, púposodjanak, s ha áttüzesedik a kemence ganéjjal kevert sártapasztása, és a gyerek, vagyis én, m á r megtette dolgát, becsoszogjanak a sütőlapáton a hőségbe, a zsomporok bordázatát viselve meg a szakajtóruhák monogramjait.
Ettem olyan kenyérből is, melynek héjából V B — Vas Bözsi édesanyám nevét vágta ki a kés.
Ilyenkor később kellett a tehenet kihajtanom. Megvárhattam a szertar- tást. Megehettem a fokhagymás tejfölös lángost, mellyel a kemence hevét ki- próbáltuk. Mikor a szénvonyót a lyukra düllesztett deszkákra nyomta valame- lyikünk, a vakarcs szomszédságába, el kellett mennünk dolgunk után. Hatal- mas, kerek lángossal baktattam a tehén csánkja mögött, ostorral jobb kezem- ben, igazán tejfölös szájjal, mert még a bal kezem is tejfölös volt, s úgy érez- tem a fölkapaszkodó fokhagymaszagtól, mintha a bajuszom is kiserkent vol- na. A tehén azon a délelőttön nem lakott jól, a jóllakottságát jelző baloldali gödör hátsó combja, a gerinc és a bordák között nem tellett meg fűvel és vad-
lucernával, az idegenből fél nyelvvel kanyarított répalevéllel és kukoricaszár- ral, csak egy picit fölpúposodott. A tehén nem akart hazamenni, ütni kellett a farkánál fogva, mint a gumibot kék hurkái testemen, úgy borzolódtak a bot- csapások farka fölötti zsemleszínű mezőin, amit a hátsó lapocka fennsíkká feszített. Várt a tejfölös bableves, enyhe fokhagymaillatát fedő sárgarépasze- letekkel, a tányér széléről integető babérlevéllel, mely akkor vát igazivá, mi- kor a levest a kanállal megkavartam. A kenyérsütés második áldása, a kis vakarcs, ott lapult szürkésbarnán a nagy kenyér helyén, akár a remegő kis- nyúl a szekérdeszka alatt, akit lucernakaszáláskor megsebesítettünk. A kis- nyúlnak is hamuszínű volt a hasa alja. Vakarcsot törtünk a bableveshez.
Anyám idegessége már elmúlt. A kenyerek a dunyhákat melegítették. S közülük az egyik arra várt, hogy késsel megkeresztelve megszegjük az esti habos nyers tejhez. A többiek fölszállhattak a helyükre, én meg befekhettem utánuk a dunyha alá.
A kenyerek néhány nap múlva kiszáradtak, de úgy, hogy megtartották tegnapelőtti meg azelőtti, meg azelőtti zamatukat.
Másnap megszokott napra ébredtünk. Először ötkor az apám, anyám né- hány perccel utána, ahogy illett, mint ahogy a gyalogúton kellett menniük a nap felé: elöl az öreg, mögötte az öregasszony. A gyerek fölkelése olyan, mint mikor a kiscsikó elmarad, oldalra trappol, nagyot kerül és ,a mélyből előrebandukol. Annyit szunnyadoztam és mozogtam, hogy egyszer csak az asz- talnál találtam magam a malátakávés tej szomszédságában, meg a zsírdara- bot tartogató kistányér előtt, ahová a héjában főtt krumpli aranygömbjei pottyanhattak alumínium késem alól. Az asztal közepén volt a kéttenyérnyi túróstál — ki-ki ízlése szerint válogathatott, zsírral vagy túróval eszi-e a só- zott krumplit. Ez a túró, azt hiszem, csupán családi volt, mert apám az alvadt zsírt ki nem állhatta. Ügy is szokott rosszallólag jellemezni embereket, hogy a zsírt kanállal eszik! A mienk csak a kanál formáját vette föl, onnan szaggat- tunk apró foszlányokat a krumpli tetejére, s ráhintettük a sót hüvelyk- és mutatóujjunk egymás fölött járó rostájából.
A zsírozott, héjában főtt krumplinak nem olyan az íze, mint amit a forró hurkához készítenek: a zsír, a só és a krumpli sokkal különvalóbb, szinte a nyelv hátsó felének kell megbirkózni egyesítésükkel, de ez a munka gyönyö- rűség, kellő jutalommal. A' túró a krumplihoz nem akar simulni, ízeik a száj- ban összecsapnak, s az íny aljából a nyál fölfelé fröcskendezve, valami külö- nös málladékká omlasztja őket egybe, édeset a keserűvel. Efféléket csak an- nál az asztalnál lehet érezni, amelyik az egész családból fon koszorút magá- nak, hogy később krumpli- és kenyérhéjaival, üres tányérjaival, maszatos szélű kanalaival, egyberagadt fogú villáival a mezőre tuszkoljon bennünket.
Fiatalabbik nővérem nagyon szerette a kukoricagombóc-levest, a kukori- calisztet gombóccá gyúrtan, tejben elkészítve. Vacsorára szoktuk enni. Öszi és tél eleji eledel volt. Mikor még érezték az izmaink a szedés és fosztás munká- ját; az egyikét gyötrelmesen, a másikét búbánatosan. Szép és keserű volt az a gombócleves, akár az őszi esők, ha módjukban áll még leveleket is rántani magukkal.
De ne folytassuk a vacsoránál. Ülepedjünk le kissé az őszi és téli ebé- deknél. Azért mondom, hogy itt maradjunk, mert ezek az évszakok csillog- tatják föl a szegénység igazi eledeleit addig, míg a disznóölések idejét el nem hozza az advent. Attól kezdve vágnak már a parasztok, de még csak a félig hízott süldőket. Karácsonyra valamivel többre futja. Januárra már belehíz- nak a disznók másfél-két mázsájukba, és az az igazi! Csak a gazdagabbak tarthatták be ezt az ütemet, a szegényeknek egy hízójuk volt, s addig etet- ték, ameddig lehetett.
Menjünk vissza a 'kukoricakásás ebédhez. Nem a gombócok finom kuko- ricalisztje való hozzá,, hanem a lisztet zúzalékokkal érdesítő dara. Fői a lá-
basban a kása, csöpp vulkánokat és gejzíreket pöffentve magából. J ó lenne hozzá pirított szalonnaaprólék, de ilyenkor csak hagymára tehet szert az asz- szony. Ha szalonna volt még, már aratásra sem volt az elég. Anyám receptje szerint cukros tejet is lehetne önteni rá. „Cukros tejet?" — mondja az apám.
Családunk pártokra oszlik. Idősebbik nővérem utálja az egészet, bátyám apámra sandít, egyfélét esznek a férfiak, fiatalabb nővérem anyámmal együtt tejezi, én meg, mint akinek két tányért raktak az orra elé, kóstolgatom: a hagymászsíros férfiaknak való, a tejes-cukros meg nőknek. Eszembe jut a reggeli, akkor apám volt a nőies a túróskrumplival.
Persze ha délre kukoricakása van, akkor nem lehet mellé kukorica- prósza, akkor krumplival kell változtatni a menün. De ha ma éppen a le- pénnyé simított, aszalt otellószemekkel telehintett, töretlen kristálycukorral édesített prósza lett volna az ebéd, akkor nem vacsorázhattunk volna kukori- cagombóc-levest. A krumpli és a kukorica helyet ad egymásnak. Már semmi közük ahhoz a torzsalkodáshoz, melyet a mezőn folytattak, akár a Nap és a Hold. „Be tudnád te világítani az éjszakát?" — kérdezi a Hold a Naptól, s nem gondoltak arra, hogy az embereknek mindkettejük fontos és gyönyörű.
Édesanyámat megtanította az anyja a cicegesütésre, a krumplis lepényre.
Mikor a nagymama ellátogatott hozzánk ezzel a cicegével, kapta meg a gyer- meki tiszteletet. Reszelt krumpli lesütve tepsiben, vöröshagymás zsírral le- öntött teteje fölpirosodva, a széleken legfőképpen, ahol már annyira ropogóssá sül, hogy a vastól úgy válik el, hogy visszakunkorodik önmagára, meg- adva ornamentikáját. Barna rojtjait szerettük a legjobban, mint a nyulak a
lucernások grafikába illő szélét.
De ezek csak őszi—téli helyzetképek. Mért jutnak mindig eszembe? Talán az ősemberre emlékezem, aki nyáron a világ töméntelen lehetőségét használ- hatta ki, de egyszer csak észbe kapva, mint a fuvarozó hörcsög, üregét tele- rakta a tartós magokkal. Tavasz! Milyen hamar pirosodik a cseresznye, érik a meggy, Szent Iván napján már a puha édes alma is ehető. Eltartanak addig, míg a kajszi megsárgul piros-kerületesen. Aztán a rozsra, árpára érő körték!
S egyszerre jönnek a szőlők korábbra érő fajtái. Hátuk mögött a cukorborsó, ahogy lehet már szedni a konyhakertből; zöldbab, uborka, paprika, para- dicsom mutogatják jelenvalóságukat, hamvasodnak a szilvák, s az őszi körték' és almák fölzárkóznak siető előőrseikhez. Könnyebben lehet élni. Szüret le- csóval, kinek szegényebben, kinek gazdagabban; üresen magunknak, rokona- inknak már tojással, a kedves idegennek csirkeaprólékkal is telehullatva.
László-napra már lehet az első kelés csirkéből rántani. István királyra már vére is sütni való, mert a kispipiből csak alig csorog a tálba.
Nyári vasárnapokon csirke, csirke: rántva, pörköltnek, paprikásnak.
A köznapokon üres zöldbab, üres cukorborsó, üres tök, pogácsák, kelt rétesek meg tojásrántotta reggelire, hogy bírjuk a kapálást, aratást, cséplést. A szep- temberi Mária-napi búcsúra meghíznak az első_ kacsák és ludak, kerül ú j bor is az előszedésből. Az év leggazdagabb ebédjét kezdik csinálni a nők a búcsú szombatjának délutánján. A férfi a távoli hentestől disznóhúst is szer- zett, abból töltik a paprikát. Szombaton délután darálják a diót, törik a mákot a famozsárban a bunkósvégű méteres szálvassal, rézmozsárban por- lasztják a cukrot. Levágják a baromfiakat, s ha jó a gyerek, libamájat is kaphat vacsorára, de csak egy kis darabot, mert úgyis türelmetlenül eszik ilyenkor, az utcára fülel, és indul az ismerős kocsizörgésre, le ne m a r a d j o n a zöldág-lopásról, mert nagy dolog az erdei fej'szézés, rakodás izgalmát vé- gigélni, aztán hazatrappoltatni a lovakat, ülve a cserfalevelek illatában.
Szombaton már főhet a töltött paprika, mert másnapra lesz igazán jó.
A diós és mákos kalácsok is sülhetnek este. Habverők zörögnek, alakulnak a torták, sütemények. Minden csupa vanília, mazsolaíz, tepsimeleg a lányok holdudvarában. Ök művészkedik ki a süteményeket, ők szeretik a nyalakodó
kóstolgatást, szinte a nyelvükkel mérik ki az édes ízek arányait. Ha varr szakácskönyv, csak a süteményekhez kerül elő, legtöbbször sárga, lisztes,, rongyos papírdarabkákról olvassák el a tintaceruza-írást.
Az őszbe hajló estén már jó a férfiaknak is elidőzni a meleg konyhá- ban, de nem passziózhatnak sokáig, fát kell hozni a tűzre, hasogatni, ha már kifogyott. A búcsúi szombatok izgalma inkább a baromfivágás borzon- gásából, meg a sütemények tésztáinak és krémeinek kikeveréséből adódik;
a vasárnap délelőtté, hogy idejében elkészül-e az ebéd, kinyúlik-e a rétes?
Mindig van valami baj. A szegények sütője olyan sokszor megbízhatatlan!
"Vagy alul nem süt, vagy fölül, vagy csak az egyik oldalon, vagy túl heves és a tészta szélét és csücskeit megégeti, de a belső részek nyersen marad- nak. Mennyi izgalom, ügyelet, kéztorna, futkosás! A megnyugvást az ebéd vége hozza csak. Az asszony az asztalnak arról a végéről, ahol leggyor- sabban, senkit sem zavarva lehet szolgálni, figyeli az első kanalazásokat.
Az izgalom jutalma a mi látható étvágyunk, hallható szürcsölésünk. Kezd- jük a szesztömény-erejú tyúkhúslevessel. A tészta hosszan csavarodik a ka- nál körül, s nemcsak az éles ízek gúzsbakötésére való, hanem játékszer is, játékosan hűtünk általa. Középen tányérban a tál mellett egybefőtt és hosz- szúkban vágott sárgarépák, kunkori petrezselyemgyökerek a cérnametélt foszlányaival s a hajlatokban fészkelődő fekete borssal — közeikben sápadt szárnyak, nyakak, lilás zúzák, gyűszűnyi, sötétbordó szívek többes számuk- kal híresztelik a vendégnek, nagy ebéd indul itt.
Búcsú napján még az öregek is nehezen mozdulnak el a litániára, jobb együtt maradni, jobb ott maradni a délutánba nyúló ebéddel. A második fo- gás rántott csirke, sült liba és kacsa krumplival, rizzsel, savanyúságokkal, köztük a legjobbal, az édesen keserű-savanyú idén dunsztolt kékringlóvaT, melyet még a teljes érés előtt kellett leszedni, hogy az üvegben el ne fosolód- jon, hanem megtartva ruganyát, lehessen majd szeletelni a húsok közé. A sa- vanyított ringló igazán csak a magja körül tartotta meg édességét, kesernyéjét is a magból szívta rostjaiba, nem győzhette le egészen az ecet külső tá- madása; a három íz egymáshoz változott, egymásból lettek ezek az ízek bá- jossá és pikánssá, egyedülvalóvá, melyet csak a savanyú ringló adhat, ki- váltképpen a lúdhússal való együtthatóságában. A közönséges vasárnapi ebédek alkalmával, mikor csak egy csirke, tyúk, ősszel már réce, lúd került az asztalra, a szokás törvényei szerint mindenkinek megvolt a maga da- rabja, kinek a combja, kinek a mellehúsa, szegény édesanyámnak meg a nya- ka, szárnya és a lába — búcsúi bőségünkben mindenki válogathatott volna, fölcserélhettük volna anyánk aprólékeledeleit a mi ritkacsontú nagyobb húsainkkal, de nem tettük, ettük, amit mindig, megvárva, amíg a vendégek kiszedik kedvenc darabjaikat.
Járnak a borospoharak is. A második fogás befejeztével szoktak a bo- rospoharak a leghangosabban elcsilingelni a tányérok fölött, szinte harang- szóként, legtöbbször együtt a litániára való beharangozás kettős szavával.
A bor alámossa a combok élő állatot őrző szagát, a különféle mellhúsok egy- másra hasonlító szagát, mert az ízek szaggá vegyültek, párologtak orrunkba fejünk csatornáin. A töltött paprikára már csak a bor torkunk aljáról előrebukó illata vár. Jöhet a cukortalan paradicsomszósz a paprikaütegekkel.
Föl sem foghatom, mért aromásabb a régi fajtájú, zöldhúsú, mint a sárga;
annál úgy érzem, mintha az egész konyhakertet asztalra hozta volna, ennek mindene olyan magábanvaló, paprika és semmi több; amott meg a paradi- csomlevél erős szaga, mintha még el is morzsolta volna az ember, kapor- agresszivitás elsárgult uborkalevelek déli gázaival, lecsöpögő napraforgó- nektár, a petrezselyem kisadagú injekcióiból növő delírium, s távolabb a mezők. A sárgahúsú meg csak van magában, paprika .. . paprika . . . A zöld-
"húsú hódít. Hogy is lehetett volna cukrot tenni a mártásba a régi f a j t á j ú pap- rikához?
Egészségünkre! — mondja apám. Poharát a szemek elé tartja. Ezután hozza anyám elkényeztetett réteseit: a túrósat, melyet még föl lehet melegí- teni, mellé a mákosat újjáéleszthetetlen evidenciával. Legtöbben a mákos rétesre áhítozunk, nem hagyjuk maradéknak. Ezután m á r csak a bor szokás,
ne lássanak bennünket mákos fogúaknak a kíváncsiskodók.
Sütemények? Búcsúfiának valók kis csomagokban, hadd csússzanak el a torták emeletei egymás síkosán a mindenféle papírok bugyraiban! Sütemé- nyek? Táncközi cukorkákat helyettesítenek. Borszagszűrők. Mintha csak leg- szebbek lettek volna készítésük szertartásai. De mégis becsüljük meg a nőket, morzsoljunk el szánkban valamicskét lassan és finoman.
Beporosodik hajnalra a búcsúi bál zöld sátora, másnapra szárad. Ma- radékok: gerincek és püspökfalatok merednék, csokoládékrémes tálak, tányé- rok áznak a sajtárban. A kutya is megunta a csontropogtatást. Most kez- dődik a böjt igazán. A nagypénteki tejes aszaltszilva-leves csak egynapos, de a krumpli és kukoricaételek, az üres lecsó, mintha időtlen lenne a világ vé- gezetéig, vagyis addig, amíg a hízót le nem vágjuk.
A disznóölés évente visszatérő nosztalgiám. Hét éve is elmúlt már, ami- kor utolsó hízónkat kés alá vonszoltuk a hidasból. De én akkor csak délre érkeztem haza. Inkább valami ősrégi ádventi hajnalra emlékezem, kis gumi- csizmámon a pírra, melyet láthattam, s arcom boldog hőségére. Ahogy .mondták, az utolsó disznóölés siralmasan kezdődött, nem akadt elég ember
a lefogáshoz, apám öreg, a szomszéd férfiak meghaltak, vagy m u n k á b a men- tek még korábban. Három férfi nehezen döntötte le az állatot, még anyámnak is rá kellett térdepelni. Mintha reggel minden a legnagyobb rendben ment volna, úgy tűnt, mikor hazaérkeztem. A nap sütése-főzése távolból induló tehetetlenségével folyt tovább, nem törődve a megfogyatkozott családdal. Min- den úgy s olyan mennyiségben, mintha az a nap húsz évvel előbb lett volna.
Megérkezésemkor a reggeliről maradt pirított m á j langyosan jelezte, a vágás, perzselés, forrázás, bontás hajnalból késő reggelre csúszott át. Régen lustaságra vallott volna, ma már délután is megbocsátható. A m á j a pár óra előtti életre gondoltatott túlságosan. Az első falat szinte kannibáli érzésekkel töltött el, ízlelése borzongató, mintha nem is embernekvaló lenne. Ami az éttermekben a fűszerektől és a pihentetéstől megszelídült, a föltrancsírozott disznóhoz közel vad, keserű páráival csapott meg. Az első m á j d a r a b na- gyobb kenyeret kíván magához, nem a héját, hanem a szivacsos belsejét, a kenyérbél üregeibe zárja az erőszakos ízeket, de a szájüreget édeskés zamat- tal tölti meg, a nyerset magával rántja, a finomat fönt hagyja még a m á - sodik falatig. Talán emiatt szereti meg az ember a disznóölési m á j a t : min- den nyelés újabb fogadást készít elő, s egyre ízletesebbé teszi az újabbakat, s mire villánkat a kenyérhéjba bökjük, hogy a héj másik, puha oldalával ki- töröljük a tányért, szentül hisszük, a világ legjobb villásreggelijét fejez- tük be.
Este ettük a disznótoros levest. Ebédre, ahogy a trancsírozás m u n k a f o - lyamata megengedi, pecsenye kerül az asztalra krumplival és savanyúság- gal. Ez a pecsenye is nagyon kinyilvánítja a leölt állat utolsó érzelmeit. Éles ízeivel ragadozó múltunk emlékeit ássa ki, és m i a kiserkenő vér szagától, vagyis a sült hús kétágú illatától iszonyú éhséget érzünk, pedig a bőséges reg- gelivel akár estig is kibírnánk. Gyomrunk, mintha sohasem emésztette volna még a piros-barna falatokat. Kétágú illat, mondtam, íznek már ötágú. Ebből az öt ágból egy, vagy talán még egy fél a soványáé, a többi a kövérjéé ma- radna, ha különbséget tudna tenni a nyelvünk túlterheltségében. De m a j d ha
az esti leves meghökkenti az első kanállal! Ami pálinkafőzéskor a rézeleje, az a disznótoros leves — erős és éhséget támaszt. Utána már hozhatják a májas és véres hurkákat, jöhetnek pezsegve, fortyogva, tepsihez feketedve, kinyílva a kés után, mikor feszültségük a kés hegyétől fölszabadul, nagyot ugranak, majdnem fölbukfenceznek a zsírban. A hurkához képest a sült kol- bász szelíd tárgy. Ám, inkább szelídségével figyelmeztet a személytelenített hízóra. A reggelről maradt máj és a délről maradt pecsenye is a hurkához- kolbászhoz illeszkedik. S akinek másnapra még maradt étvágya átlépni a sülő zsír nehéz függönyén, szemelgetni a friss töpörtyűből hordós káposztá- val, az megtudhatja, mért jött a világra.
Utána már minden úgy csorog tova, ahogy elrendeltetett, de a tapasztalat- hoz a forrás partján kell élni. Disznósajt alig füstölve, vesevelő harmadnap reggelire, három hét múlva füstölt kolbász novaboros teával, nagyböjtben kez- dett szalonna, húsvéti sonka, melynek hátsó párja aratásra marad, mikor a dongót hessentő zsákból előszedik a csirkék serdülésének idején.
így a gyomor kívánalmainak örök forgásban tovább.
2 Tiszatáj
S Z A L A I C S A B A
Porfalu
Itt sohasem tud elnyugodni — behuny, lebolydúl — bújni kell! — sárkányharaggal utcahossznyi lobogó farka égbe ver.
Talán az akác bírja még, de látom: kopoltyúja fáj, zöldje nem lüktet, ez a vég — őskori hál szálkája száll.
Hull, kering őrjítő púder, a sós lisztű aszálymalom morogva őrli a falut.
Támadj idő, ítélet fúdd el fejem felől, e vak napon minden harangom porba fúlt.
Lakatot nyit...
Verebek riadókészültségben!
Híradó varjak menetkészen!
Ezerkarátos új eke ragyog!
Barázda jászol, játszó vadnyulak, s minden megéledt földalatti műhely s ti rengő vágytól dús bikaherék!:
Viszik egymást nagy szerelemmel nászba jött harci szekerekkel katonabogár lovasok.
tavaszt hagyó ásóval kutat s lakatot nyit fekete fűvel a költő görcsös ujja még.
Nem félhetek
Én mint a gyökér folytatom, nem eresztem el a földet, csetíő-botló harmatrögök:
varangyos békáim pörögnek.
Ezt itt: homályló üvegedény, beszövöm nyírkos álmú fényét, ólombetűit rettegő agyag
halkan leálló nyomdagépét.
E sárga zárkában kosárt fonok, fent készülődhet fejszeél, kiáshat tompa ásó,
nem félhetek, mint a gyökér vagyok: a téphetetlen kúszó bolyongásból.
T O L N A I O T T Ö
hangArózsa 1.
rácz aladár = couprin
„Csak ennyi volt: — plim, p l i m . . . "
( F ü s t M i l á n )
páka veri hűs vízen páka veri hűs vízben a nád árnyékát madár kopogtatja bontja
hűs vízen hűs vízben árny veri árnyát hűs vízen hűs vízben árny árnyát a fenéken árny árnyát az égen
angyalok hullanak kopognak
a földön
kopognak: plim plim plim.
19
hangArózsa 2.
kiszakítom, kisütöm óriás kenyér
szebb a sánta kovács pajzsánál
térdeim között megszúrkálom a dikiccsel
melyet még kassák lajostói kaptam a bécsi úton
— fülemet prágai poloskák ropogtatták
körül faszögelem majd papucsszögekkel verem tele
miért ez érthetetlen pékcipészkedés ez cipészpékeskedés miért ne kérdezd
bújj új bakancsodba vedd nehéz pajzsodat s indulj
ha fulladsz
becsén bármikor fürjtojáskúrát vehetsz ott már kitisztult egyszer egy nagy torok
sárgáz hattyúdala néha még megdübörögteti koponyám fedelét akár futó kocsik a kanalizáció kerek öntöttvasát
indulj
indítsd be ismét kozmikus gurgulyád kozmikus gurgulyád a hangafűben
máriaüveg anatomikus atlasz bombe à la renaissance
itt küldöm írja v. g. bátyjának egy ottani csóka tollacskáját félbehagyott versek szegény (t. á.) halkuló rebegését
hebegését: szebb-eb-hebbel.
„Hajdan dorongok, vas etc. és Erő."
indítsd be hát kozmikus gurgulyád
a hangafűben hanyatt hanglétrád: hangArózsa (havasszépe azálea).
szakítsd le szakítsd ki
süss ki valami okosabbat
agancsgombjaidhoz perecszín díszkötést a hangaföldön
énekes & költő & szamár szamár
kenyeret sütött a jóreménység fokán
D O B A I P É T E R
Christel szobája
HAVANNA, HOTEL NÁCIÓNÁL, 519-ES SZOBA, 1974. I. 22. MAGAMBAN BESZÉ- LEK : KLASSZIKUS ÖRÖMALLAPOT, MONDOK VALAMIT MAGAMNAK
Kioldozódom mindenkiből.
Mások hideg kezéből, mások üzletéből,
mások nagy dumájából,
a hülye kritikáikból:
gyermekkoromig visszajátszom magam. — Kiválók anyámból is.
Lenni más merek.
Apát képzelek! Sorsot alkotok:
a legesetlegesebb jelekből.
És reményem tiszta, mint egy ősi arc, mint az első arc, legelső arc,
amely még csak engem kívánt, csak engem formált ijesztő-idegen utódain át —
Másnap
A hold fotogrammja az égen.
Kihűlt dúralumínium korong.
A házak, a lakások most, mint a kutak:
némák és mélyek.
Az alvó arcok között nincs határ.
Az arcok, mint az álmok:
most összeérnek.
Ez az éjszaka. Megérted végre?
És másnap mindenki téved.
Z A L Á N T I B O R
A fiú indulása
Innen i n d u l j el
a széldárdákkal átvert irányban kövesd a vonatzakatolást
a mindig szótlan embereket kerüld a suttogó füveket az áldott asszonyokat
ha átérsz
ints vissza azoknak akik mégis ittmaradtak
Zalán Tibor a JATE Bölcsészettudományi Karán n . éves hallgató. Itt jelénnek meg első versei.
2 1
azután felejtsd el hogy éltél közöttük ők nehezen felejtenek és sohasem bocsátanak meg és most indulj
— a széldárdákkal átvert ir ány b
A mítosz születése
ha én szállok
ha én szállni születtem akkor is csak
a zuhanásért lettem hiszed-e hiszed-e ha én szállok
a kockázatért lettem
szememet takarják mesékből nőtt szárnyak engemet megfoghatsz hiába nem tarthatsz engemet eltörhetsz hiába nem tarthatsz.
szememet takarják Tiszából nőtt nádak
S Ü K Ö S D M I H Á L Y
Háry a körletben
(Részlet egy tragikomédiából)
SZEMÉLYEK:
CSONGOR EZREDES HÁRY JÁNOS
mint közlegény és körletfogoly mint szárnysegéd
FURFANGOS DIÁK
mint titkár és körletjogász mint államminiszter
(A színpad sötét, majd eleje lassan ki- világosodik. Két, egymás melletti zsá- molyon Háry János ül, jól ismert egyenruhájában, ibolyaszín huszármen- tében, piros nadrágban, csákóban, kard- dal, valamint a Furfangos Diák, a diá- kok hagyományos öltözékében. Most következő szövegük személyes vagy sze- mélytelen jelentésétől függetlenül: ném egymással, hanem a közönséggel kom-
munikálnak.)
HÁRY: Nincs már szívem félelmében, nézni sírom fenekére. Mert látom urunk példájából, mi lehet a hol- tak porából...
DIÁK: A síkra, magyarok, fegyvert ra- gadjatok, hazánk az ellenségtől meg kell váltanotok . . . Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjába, szer- tenézett, s nem leié, honját a ha- zába . . .
HÁRY: Sej, a mi lobogónkat fényes szellő fújja . . . Fújja a szél, fújja, hazafelé fújja, szegény magyar vándorbakát vacsorára híjjá . . . DIÁK (megélénkülve): Derűs, emelke-
dett, jövőt ígérő, optimista szöveget mondasz.
HÁRY (megélénkülve): Borús, nyo- masztó, múltat idéző, pesszimista szöveget mondasz.
DIÁK: Nem igaz, az én szövegeim, al- kalmazott csatadalaim, hazai hely- zetjelentéseim nem optimisták, nem is pesszimisták, hanem a valóságos helyzetet fejezik ki, ezért a nemzet kollektív tanulságát és önismeretét tükrözik.
HÁRY: Nem igaz, az én szövegeim, kö- zösségi munkadalaim, történelmi eseményösszegezéseim nem optimis- ták, nem is pesszimisták, hanem mindig a valóságos helyzetet feje- zik ki, ezért a nemzet elpusztítha- tatlanságát és élni akarását tükrö- zik.
DIÁK: Nem igaz, a te szövegeid, jel- mondataid, élménybeszámolóid nem optimisták, nem is . . .
HÁRY: ...pesszimisták, hanem min- d i g . . .
DIÁK: . . . a valóságos helyzetet fejezik ki. (Ingerülten:) Most ki mondja az én szövegemet? Te mondod az én szövegemet vagy én mondom . . .
HÁRY: . . . a te szövegedet, vagy te az enyédet vagy én a tiémet? Ki a ki- csodáét? . . . (Személytelenül:) Volt egyszer, volt egyszer szegény öreg- asszony. Volt néki, volt néki tizen- három fia. Elindula egyik, csoda- szarvas n y o m á n . . .
DIÁK (ingerülten): Mondom, hogy ez nem a te szöveged, ez neked túl magas. Ez az enyém. A tiéd úgy szól, hogy ha a föld isten kalapja, úgy hazánk bokréta rajta.
HÁRY (ingerülten): Kikérem magam- nak! Az enyém úgy szól, hogy a vész kitört. Vérfagylaló keze em- berfejekkel labdázott az égre, em- berszívekben dúltak lábai.
DIÁK: Életünket és vérünket pro re- gina nostra Maria Teresia . . . Mária Terézia... I. Ferenc J ó z s e f . . . IV.
Károly . . . stb.
HÁRY: Országunk nem rés, de erős bástya a béke frontján.
DIÁK: Nincsenek kiművelt ember- főink, hiányzanak tudós akadé- miáink.
HÁRY (személyesen): Ezt most te mon- dod?
DIÁK (személyesen): Ezt most én mon- dom?
HÁRY: Ezt én mondod!
DIÁK: Ezt te mondom!
HÁRY: Az utolsó háborúban én mond- tam és nekem volt igazam.
DIÁK: Én mondtam és nekem lett iga- zam . . . Különben sem volt háború, nálunk nincs háború, országunk mentes a háborútól. Körletgyakor- lat volt mindössze.
HÁRY: Háború vagy körletgyakorlat...
Egyetlen példát kérnék, amikor e kettő nálunk nem ugyanazt jelen- tette.
DIÁK: Fogalmilag és gyakorlatilag egy- aránt tévedsz. A körletgyakorlat a háború célszerű megelőzése, lehető- leg kivédése, a háború a körlet- gyakorlat kényszerű folytatása, eredményeinek hasznosítása.
HÁRY: Vertek, lőttek, robbantottak, volt, aki meghalt, volt, aki életben
m a r a d t . . . (Személytelenül:) Te- benned bíztunk eleitől fogva . . . (A szín elsötétül. Amikor kivilágosodik, szobabelsőt látunk, Csongor ezredes körletparancsnoki irodáját. Ízléses be- rendezéséből kutyakorbács- és furulya- gyűjtemény emelkedik ki, szerte a bú- torokon és a falakon. Háry, mint fo- goly, a státuszát jelző csíkos rabruhá- ban, tollseprűvel a kezében a korbá- csokat és furulyákat portalanítja, a Diák, mint titkár a hatalmas, üres író- asztal melletti kisebb íróasztalnál, spa-
nyolfal előtt ír.)
HÁRY (személytelenül): Tebenned bíz- tunk eleitől fogva. Uram, téged tartottunk oltalmunknak. Mikor még semmi hegyek sem voltanak, mikor még sem ég, sem föld nem volt formálva, te voltál és te vagy erős Isten . . .
DIÁK (felüti a fejét): Mi volt és mi van? Isten?
HÁRY: Nem tudom pontosan. Isten ne- vét tegyük zárójelbe. Jelképről le- het szó, egy magunk alkotta legfel- sőbb l é n y r ő l . . .
DIÁK: . . . Amelyben hittünk, hiszünk, hinni v é l ü n k . . .
HÁRY: ...Egyezményes jelként hasz- nálva tehetetlenségünk kifejezésére, más hatalmak helyettesítésére.
DIÁK (hangot változtatva, hivatalosan):
Mi a feladata, közlegény?
HÁRY (hivatalosan): Az ezredes úr ma- gángyűjteményeinek portalanítása, körlettitkár úr.
DIÁK: Milyen minőségben végzi fel- adatát?
HÁRY: Másra alkalmatlan, ítéletére váró körletfogolyként.
DIÁK (szigorúan): Ez esetben nincs jo- ga, hogy zavaros fecsegésével el- árasszon.
HÁRY: Máris hallgatok.
(Buzgón pucol egy ibolyaszín kutyakor- bácsot. Odakintről emberi üvöltés.) HÁRY (óvatosan): Ha szabad megkér-
deznem: maga az ezredes úr veri?
DIÁK: Természetesen. Egy ugyanolyan, csak mustársárga színű kutyakor-
báccsal, mint amilyet a kezében tart.
HÁRY (alázatosan): Ha még megkér- dezhetném: kit ver az ezredes úr?
DIÁK: Természetes az ellenséget veri.
HÁRY (csodálkozva): Hiszen nincs is háború, csak körletgyakorlat. Ellen- ség sincs.
DIÁK (okítón): Ellenség mindig van.
Most a kék karszalagosok az ellen- ség. Az ezredes úr a verésre kije- löltek egyikét veri, hogy fontos ka- tonalélektani adalékokat nyerjen általa.
HÁRY: De hát a kék karszalagosok is közülünk valók, a mi hadseregünk- höz tartozók, nem igaz?
DIÁK: Természetesen. Viszont kék a karszalagjuk, tehát ők az ellenség.
HÁRY: Eszébe jut vajon az ezredes úr- nak, hogy a verés f á j ?
DIÁK: Nem jut eszébe, mert az ellen- ségnek semmi sem fáj, az ellenség mindent megérdemel. Sőt folytat- hatom, az illetékes fogolynak, kije- lölt ellenségünknek sem fáj, mert egyetértően beleképzeli magát a szükségképpeni munkamegosztásba.
HÁRY (földhöz vágja a kezében tartott korbácsot): Én ezt nem értem. Hogy saját magunkat pusztítsuk (elva- kultan földhöz vagdossa a korbá- csokat, furulyákat) ... testvér a testvért, fajta a fajtát. Tessék en- gem menten felakasztatni, de ne- kem ez nem megy a fejembe.
DIÁK (elképedve): Közlegény, fegyel- mezze magát!
(Kintről léptek zaja, kopogás.) . . . C s a k ez hiányzott! Tűnjön el gyorsan!
(Háry, mint fogoly, a spanyolfal mögé áll. Belép Háry, Csongor ezredes szárny- segédje, komoran, hivatali vasfegye-
lemben.)
HÁRY (mint szárnysegéd): Mi ez a kupleráj? (Felszedegeti az eldobott korbácsokat, furulyákat.) Körlettit- kár úr játszadozik?
DIÁK (zavartan): Elméleti kérdésekben
adtam továbbképzést... Ismeret- terjesztő, propagandisztikus munkát folytattam, ha nincs ellenére . . . HÁRY (komoran): Egy körletfogolynak,,
egy háborús szökevénynek... (A spanyolfalhoz:) Meddig terjed a munkaidőd?
HÁRY (hangja a spanyolfal mögül):
Amíg el nem készültem az ezredes- úr gyűjteményének portalanításá- val.
HÁRY: Az ezredes úr gyűjteményének portalanításával nyilván elkészültél,, mert az ezredes úr azonnal itt iesz.
DIÁK: Elkészült, igazolom. Közlegény:
hátra arc, indulás vissza a fogdá- ba.
HÁRY: Körlettitkár úr alakilag kifogá- solhatóan rendelkezett. Körlettitkár úrnak tudnia kellene, hogy az el- ítéltet, munkája végeztével őr kísé- ri vissza a fogdába.
DIÁK (fintorogva): Figyelmeztetem a.
szárnysegéd urat, hogy a szolgálati szabályzatot felesleges előttem fej- tegetnie.
HÁRY: Figyelmeztetem a körlettitkár urat, hogy az ezredes úr távollété- ben megbízott helyettese, tehát kör- lettitkár úr felettese vagyok.
DIÁK: Számomra érthetetlenül. A tör- pe az óriás távollétében is törpe, amíg az óriás él.
HÁRY (revolveréhez kap): Titkár ú r nehezményezi, hogy az ezredes úr még él?
DIÁK (revolveréhez kap): Szárnysegéd' úr az ezredes úr korai halálára cé- loz?
HÁRY (hangja a spanyolfal mögül): De u r a k . . . tiszt urak!
(Belép Csongor ezredes, kezében mus- társárga kutyakorbáccsal. Háry és a Diák leengedik revolvereiket, zavartan
hátrálnak.)
CSONGOR (a Diák felé csap a kor- báccsal): Rajta, titkár úr, mire vár?
Miért nem lövi le ezt az alakilag kifogástalan segédtisztet?
DIÁK: Nyomós okom lenne rá, de így nem érdekes. Ha ezredes úr hiva-
tálból garantálja, nincs benne örö- möm.
CSONGOR (Háry felé csap a korbács- csal): És a szárnysegéd úr? Mire vár?
HÁRY: Ezredes úr utasítására.
CSONGOR: És az utasításomra menten lelövi ezt a szolgálatkész körlettit- kárt?
HÁRY: Azonnal és örömmel.
CSONGOR: Helyes. (A spanyolfal felé cserdít a korbáccsal.) Te mit csi- nálsz itt, fiam?
HÁRY (hangja a spanyolfal mögül):
Ezredes úr parancsára az ezredes úr szórakozási és fenyítési eszköz- tárát tisztogatom. Mellékbüntetés- ként, mielőtt felakasztanának.
CSONGOR: Nagyon helyes. (Kézbevesz egy furulyát, dallamot próbál.) Miért is akartál dezertálni, fiam?
HÁRY (hangja a spanyolfal mögül):
Nem lehet azt egyszerre elmondani, ezredes úr. Először is: nagyon vá- gyódtam a feleségem után, még so- sem voltam ilyen sokáig távol tőle.
Másodszor: nem szeretem a hábo- rúskodást, pláne, ha meg sem tá- madtak bennünket. Harmadszor és utoljára: a tegnapelőtti körletgya- korlaton belelőttem a falumbelim- be, a Samu Jóskába, mert ő a kék- szalagosokhoz tartozott. Ettől vég- képp elfacsarodott a szívem.
DIÁK (magyarázón): Háry közlegény, akinek csak hat elemije van, kép- telen felfogni, hogy az adott nem- zetközi helyzetben, ellenséges kör- nyezetben szüntelenül lehetséges valóságnak kell vennünk a hábo- rút. Ezért nem látja át a jelenlegi körletgyakorlat kényszermegoldá- sait.
HÁRY (egy feljelentés modorában):
Háry közlegény szolgálata első nap- jától tudatosan destruktív szerepet játszott. Amíg tehette, a kékszala- gosok feje fölé lőtt, kifúrta csajká- ja fenekét, hogy a homokba men- jen a brómos kávé, a kikötéseknél megtagadta a korbácsolást, levizel- te a miniszteri utat, végül szökést kísérelt meg.
HÁRY (méltatlankodva a spanyolfal mögül) : Nem igaz, hogy levizeltem, csak a nadrágomat gomboltam . . . És a brómos kávét csak azért fo- lyattam ki, nehogy tehetetlenül ke- rüljek vissza a feleségemhez . . . CSONGOR: Addigra elmúlt volna a
hatása. (Futamozik a furulyán.) A miniszteri út valóban poros egy ki- csit . . . (Hirtelen levágja a furu- lyát, felkap egy korbácsot, az asz- talra csap, ordít:) De most már elég legyen! Mi ez itt, kurvakorzó vagy a nemzeti történelem? Hogy csinálunk így háborút? Kifelé, tit- kár úr, tüntesse el ezt az ország- szégyenét, veresse vasra, készíttes- se fel az akasztásra. És meg ne halljak még egy ilyen alibit a köz- legények tudatlanságáról. (A Diák porig alázva a spanyolfal mögé megy, kifelé indul.)
CSONGOR (felveszi a furulyát): Utána készüljön fel a titkár úr, dolgozni fogunk.
(Futamokat hallat, aztán a feszes vi- gyázzban álló Háryhoz vágja a furu- lyát. Háry felkészülten elkapja.) CSONGOR: Na, fiam. Akarsz mondani
valamit?
HÁRY: Sürgős jelentést kívánok tenni.
CSONGOR: Ki vele, szárnysegéd úr.
HÁRY: Őfelsége kormánya teljhatalmú királyi biztost küldött a körletgya- korlatra, Benedek államminiszter személyében.
CSONGOR (másik furulyán futamozik):
Őfelsége!... Benedek államminisz- t e r t . . . Ne mondd!
HÁRY: Hogy vele vizsgáltassa ki a kör- letgyakorlat állítólagos túlkapásait.
CSONGOR (futamozik): A túlkapáso- kat . . . A körletgyakorlaton . . . (Le- teszi a furulyát.) Hol van most?
HÁRY: Az államminiszter úr a körlet másik végében, a vendégszobák egyikében tartózkodik. Forró für- dőt vesz, borotválkozik, tiszta fe- hérneműbe bújik, sötét ruhába öl- tözik, mindjárt kihallgatásra jelent- kezik.
CSONGOR: A kísérete?
HÁRY: A magántitkára a szomszédos vendégszobában nyert elhelyezést, a pilótája és a rádiósa a helikopteren maradt, a rendőrtanácsosa a körlet hadifoglyainak állapotát méri fel, a hetes övezetben.
CSONGOR: A hetes körletövezetben?
Az aknazáron?
HÁRY: Éppen ott. Jegyzeteket készít, tapasztalatairól holnap készül be- számolni az államminiszter úrnak.
CSONGOR (elmerengve): Szegény, csak iparkodjon. (Órájára néz.) Felhív- tátok a figyelmét, hogy fél óra múl- va a hetes körletövezetben akna- robbanás következik be?
HÁRY: Felhívtuk a figyelmét. De a rendőrtanácsos makacs férfi, ma- radni óhajt.
CSONGOR: A pilótát is figyelmeztetté- tek, hogy az államminiszter úr he- likoptere a robbantásra kijelölt nyolcas körletövezetben ért földet?
HÁRY: Természetesen, de egyelőre eredménytelenül. A pilóta csak az államminiszter úr jóváhagyásával hajlandó terepváltoztatásra. Az ál- lamminiszter úrral viszont nem si- került kapcsolatot létesítenie. (Ko- pogás.) Mert az államminiszter úr befejezte a fürdőzést, borotválko- zást, fehérneműváltást, átöltözést, útra kelt az ezredes úr irodája felé (Erősebb kopogás.) ... és alkalma- sint megérkezett.
(Csongor korbácsának útmutatására az ajtóhoz megy, kinyitja.)
— Parancsoljon, államminiszter úr.
(El.)
CSONGOR (udvariasan): Üdvözlöm, ál- lamminiszter úr. Elnézést, hogy megvárakoztattam. Tudja, mennyi munka van egy ilyen körletgyakor- laton.
DIÁK (mint államminiszter): Szót sem érdemel, ezredes úr. Mindent tudok, legalábbis sejtek.
CSONGOR: Foglaljon helyet.
DIÁK: Köszönöm.
(Kis szünet.)
DIÁK: Körletparancsnok úr bizonyára
értesült róla, hogy őfelsége kormá- nya engem bízott meg, hogy ellen- őrizzem . . .
CSONGOR: Hogyne tudnám. Vártam volna a királyi leiratot is, de sebaj.
Talán hallotta már, hogy informá- ciós szolgálatom legjobb az ország- ban, sőt világviszonylatban is ver- senyképes.
DIÁK: Tudom, ezredes. Bár ezen ér- zett büszkeségét nem osztom.
CSONGOR: Természetesen. Hiszen ön- nek semmi érdeme sincs e szolgá- lat működésében.
DIÁK: Nyugodt lehet, nem is lesz.
CSONGOR: Teljesen nyugodt vagyok.
DIÁK: Ügy látszik, önnél a nyugalom független a lelkiismerettől.
CSONGOR (mosolyogva): Ellenkezőleg, nálam a nyugalom, miként a lelki- ismeret is, mindig bizonyos erővi- szonyokat tükröz.
DIÁK: Néha talán pontatlanul. Lehet- nek valakinek önáltató elképzelései is arról az erőről, amellyel mások ruházták fel.
CSONGOR (legyint): Ezek szavak, ál- lamminiszter úr. Nálunk a tények számítanak, s a tények e pillanat- ban számomra megnyugtató erővi- szonyokat bizonyítanak.
DIÁK: Attól függ, az ön ereje eszköz- ként érvényesül-e, vagy eszközvol- tán túl önálló célt is törekszik-e kifejezni?
CSONGOR: Eszközként? Kinek az esz- közeként? (Nem akar tovább élez- ni, legyint, elhallgat.) Iszik vala- mit?
DIÁK (percnyi hallgatás után): Köszö- nöm.
(Csongor tölt, isznak.) CSONGOR (komolyan): Ez itt katonai
körlet, nem miniszteri értekezlet.
Mi szél hozta erre a királyi biztos urat?
DIÁK: Kiváló információs szolgálata bizonyára erről is tájékoztatta már az ezredes urat.
CSONGOR: A fiúk olykor még rutinta- lanok. Elképzelem, hogy viszonylag
pontatlanul mérték fel, mi vezethet körletünkbe egy államminisztert.
DIÁK: Az információszerzéshez egy kis következtetési készség is kellene.
CSONGOR: A fiúk a nyomot követik, nem a mögöttes összefüggéseket.
DIÁK: Kopókkal dolgoztat? Azt hit- tem, emberekkel.
CSONGOR: Civilként magam is úgy hittem. Hadnagy koromban már gyanakodtam. Most ezredes vagyok.
DIÁK: Történelmünk gyakori hibafor- rása, hogy a magasabb rangú kato- natisztek zavarba jönnek, amikor bizonyos mögöttes összefüggéseket kellene felderíteniük.
CSONGOR (nem veszi fel a sértést, de- rűsen) : Történelmünk szerencséjé- re azért megoldották a bonyodal- makat, sikerrel vágták el a kard- jukkal a . . . azt az i z é t . . . DIÁK: Gordiusi csomót.
CSONGOR: Azt bizony, milyen jól tud- ja. (Komolyan:) Nem térne a tárgy- ra, államminiszter úr?
DIÁK: A tárgyra térek, ezredes. Őfel- sége kormánya — az ön egyedüli főhatósága — aggodalommal érte- sült, hogy az ön parancsnokságával zajló körletgyakorlatról ellentmon- dásos hírek érkeznek. Meghökken- tően ellentmondásos hírek.
CSONGOR (mosolyogva): Ennek oka, hogy — költségesen, de szükségkép- pen — két külön információs szol- gálatot üzemeltetünk. Őfelsége kor- mánya — ugyancsak költségesen, de szükségtelenül — további kettőt.
Kettő meg kettő az négy, ennyi bá- ba közt elvész a szabatos hír.
DIÁK: Őfelsége információs apparátu- sa korántsem felesleges. Működésé- nek legjobb példája, hogy itt va- gyok.
CSONGOR: Feleslegesen, államminisz- ter úr. Láthatja, hogy a hírek egyeztetése milyen kétes aggodal- makat okoz a kormánynak. Vígan ultizhatnának, vadászhatnának hét végén, ahelyett, hogy a körlet kö- rül aggodalmaskodnának.
DIÁK: Mielőtt minősítené a kormány
aggodalmait, talán lássuk a ténye- ket.
CSONGOR: Kételkedik, hogy a tények, amelyeknek kivizsgálására ide küldték, való tények?
DIÁK: Attól tartok, hogy nem kételke- dem.
CSONGOR (derűsen): Akkor semmi szükség vizsgálatra. Látja, nálunk is van logika.
DIÁK (lépre megy): Ha ön őszintén jellemzi nekem a körletben uralko- dó állapotokat, eltekintek a gyakor- lati adalékok ellenőrzésétől.
(Kintről hatalmas robbanás.) DIÁK (elborzadva): Mi ez?
CSONGOR (tapintatosan): Látszik, hogy világéletében civil volt az állam- miniszter úr. Akna robbant a hetes körletövezetben.
DIÁK: A körletgyakorlat előírt tervei szerint?
CSONGOR (óráját nézi): Lehet, hogy vigyázatlan magánszemély tévedt a hetes övezetbe.
DIÁK (megütődve): Gyakran előfordul ilyen . . . vigyázatlanság?
CSONGOR: Kérdése megválaszolhatat- lan, mert rosszul fogalmazott. A válasz attól függ, mit tekintünk gyakoriságnak. A körlet állományá- hoz képest ritkán, a kényszerű al- kalmakhoz képest sűrűn robbannak az aknák. Megeshet, hogy ma még a nyolcas övezetben is lesz baleset.
DIÁK: ö n teljhatalmat gyakorol a kör- letben, ezredes?
CSONGOR (szerényen): Szinte hiányta- lan teljhatalmat.
DIÁK: Kormányunk viszont nem telj- hatalommal ruházta fel, csak szigo- rúan korlátolt hatáskört biztosított.
CSONGOR: Tévedni méltóztatik. Meg- bízásom minden célirányos módszer és eszköz foganatosítására felhatal- maz.
DIÁK: Bizonyos módszerek és eszközök kizárásával.
CSONGOR (barátságosan magyaráz): A módszerek, eszközök, a célirányos-
