• Nem Talált Eredményt

Az ismeretlen isten

Esztétikai jelszavak helyett mindig meggyőződése vezeti tollát. Elfogulatlanság, bátorság, a tekintélyi elvtől megőrzött szellemi függetlenség jellemzi: a jó ügyért vívott harc erkölcse.

Kritikusi gondolkodásmódja afféle „szellemi teniszjáték". A rejtett dialógus, a belső polémia akkor is megfigyelhető Vas István írásaiban, ha azok történetesen nem is vitacikkek. Az idegen műhöz való viszonyát egyidejűleg jellemzi az ana-lógiakeresés szenvedélye és a hatásokkal szemben az ellenálló távolságtartás. A pá-toszt iróniával mérsékli, a tárgyilagosságot a rokon- és ellenszenv indulataival.

Elemzéseinek szempontgazdagsága valamely — módszerré fejlesztett — kettős termé-szetre vezethető vissza: hajlamra, mely a tételt örökösen ellentétellel szembesíti;

szemléletre, mely — anélkül, hogy doktrinér vagy opportunista lenne — az ellent-mondások egyeztetésének és föloldatlanságának változatos képleteiben testesül meg. Legfontosabb írása e tekintetben — még a címadó, a balatonfüredi költőtalál-kozón elhangzott felszólalásnál is tanulságosabb — az 1943-ban keletkezett Mérleg.

Gondolatmenete találó filozófiai és esztétikai önértelmezés: pályája küzdelem a Van és a Legyen korszakai között. „A mi dolgunk, embereké, létünkkel valami mást mondani, mint amit a világ monotóniája akar"; de a költői szabadság meg-fogalmazására e kétely felel: „Mit ér az olyan szándék, amit semmi sem térít el útjából?" De a mi szempontunkból most nem is a determinizmus és voluntarizmus tanításaival való birkózása a fontos, hanem amit belőle gondolkodásának sajátos-ságára vonatkoztat. Életműve „faculté maitresse"-ét a mérlegelvben jelöli meg, „az érzékenység, a megfontoltság, az arányosság" esélyében. „A Mérleg lényege az egyeztetés, de billenéseiben a végtelen ingás lehetőségeivel... az ellentéteket a le-vegő elemében kell megoldania: nem emésztődik el közöttük, nem feszíti őket ter-méketlen ellentmondásba, de nem is ejt el belőlük semmit, hanem mindent meg-tartva lebeg és egyensúlyoz velük." Ez az asztronómiai eredetű hasonlat jól pél-dázza Vas gondolkodásának idegenségét a dogmák, a „vagy-vagy"-ok szélsőségeitől.

Egyik sarkpontra se szűkül le: lényege a feszültség a rendteremtés akarása és az ellentmondásokhoz való ragaszkodás között.

A gazdag, az ellentmondásokat megőrző intellektus „bevetése" magyarázza, hogy bonyolult életműveket is biztonsággal, objektív érvénnyel és a beleélés nagy-fokú szuggesztivitásával képes elemezni. A kitűnő Nagy Lajos-tanulmány az író ellenérzéseinek feloldódásáról számol be: „kamaszos, követelődző idealizmusa"

hogyan hajolt meg e „barátságtalan irodalom, érdes, csikorgó puritanizmus" előtt;

megvesztegethetetlensége, tántoríthatatlan ésszerűsége hogyan emelte szemébe Jó-zsef Attila mellé. Az angol barokk lírájában viszont a kétféle mértéktelenség, a ka-lóz szenvedély és a metafizikus okosság végleteinek összekapcsolódását érzékeli. Az árnyalatok, a finomságok meglátására egyaránt alkalmas e nézőpont, akár portrét rajzol, akár pszichikai tartalmakat vizsgál, vagy ha esztétikai (ritmikai, stiláris) képleteket fejt meg. így Shakespeare III. Richárdjában „az emberfölötti hősiesség és az állatias aljasság között hajszolt", bűnös, rendbontó zsenialitás bukását ábrá-zolja. Radnóti A la recherche-ének elemzése az antik derű és a fojtó rémület egy-befonódó lelkiállapotát tárja föl. Watteau képein megcsodálja, hogy „a testi kívül-maradás" a maga sóvárgó melankóliájával miképp árnyékolja be az álom és az eszmény édes tisztaságát. Kavafisz költészetét a szatíra és a líra, Takáts Gyuláét pedig az idill és realizmusigény feszültségéből érti meg. Goethe klasszicizmusa „el-tökélt magatartás, győzelem a saját romantikáján". Nagyon találó, amit Whitman szabad verséről mond: „az elefánt rugalmasságát és nehézkességét" egyesíti. Vas István kritikáit a leegyszerűsítés és a bonyolítás sajátos ritmusa jellemzi. Illés Endre prózáját két szóval — finomság és kegyetlenség —, Somlyó Zoltán költésze-tét pedig egy jelzős szerkezettel — érzéki és finom barbár — határozza meg, de megmutatja a szavak mögött húzódó világnyi gazdagságot is.

Mert költő, tudatában van a ráció határainak. Számára a költészet ismeretlen isten: „mindig más, mint amit elképzelünk róla." E felfogás nem nevezhető relati-vistának, inkább realisztikus; nem teszi fölöslegessé, sőt inkább szükségessé, hogy

az elemzés hálójából kisikló irracionális sejtelmességből minél többet hódítson el.

Kitűnő verselemzésekkel — Zrínyi-, Kálnoky-, Petőfi-interpretációval — igazolja, hogy e megkettőzés mily termékeny szempont: „A valamirevaló versnek szó sze-rinti, külső értelme mögött van egy mélyebb, belső, képekkel, zenével, hangsúly-lyal kifejezett értelme is. Ez a titkosabb értelem sokszor összhangban van a vers

epidermis-értelmével, de izgalmasabb esetekben eltér attól, s van, amikor ellentmond annak."

A kritikát a műfordítás fogalomköréhez sorolja. Otthonosság és idegenség, gyö-nyörködő megmerülés és távolságtartás ugyanúgy jellemző rá. Két válfaját ismeri:

a színészlelkületűt (Arany, Babits) és a rokonságkeresőt (Petőfi, Tóth Árpád), ö maga valahol középütt igyekszik elhelyezkedni; színész, de szűk szerepkörrel; a kettős hűség kötöttségével. „Csak az a jó magyar fordítás, amelyik maga is jelen-tős magyar művé válik, s nemcsak azzal, hogy szépen, természetesen hangzik, ha-nem az idegenségével is, azzal, hogy olyat szólaltat meg, ami eddig magyarul ha-nem szólt." Miközben a filológusok terrorja miatt perlekedik, a saját és idegen egyéni-ség dialektikus (az ellentétek egyegyéni-ségén alapuló) egymásra találását védi.

Portréi önarcképek is. Vonzalmakat táplál a keleti költészet (Hikmet) érzéki-sége, a trubadúros ihletésű líra (Reviczky, Nadányi, Sárközi) lágysága, a „tündéri elvontságok" (Valéry, Nemes Nagy) tisztasága iránt. Imponál neki, ha a költő kétes formai elemeket tud megnemesíteni. Tiszteli a kételkedő France-ot, de a rend és világosság nagyjait is: Goethét, Aranyt, Babitsot, Gide-et. A század legnagyobb prózaíróinak Proustot és Mannt, lírikusainak pedig Apollinaire-t és Eliot-t tartja.

.Szabadgondolkodó, kételyekkel súlyosan, mint Montaigne; de nagyon kedveli az arany középszer poétáját, Horatiust. Mint egyéniség Kosztolányi áll hozzá legköze-lebb: az ő „tündéri léhasága, eleganciája és elbűvölő hányavetisége"; aki bölcs, bohóc és világfi egy személyben. Mindezek ellenére úgy érzem, hogy a hagyomá-nyos Vas István-portrét két szempontból is indokolt tágítani: történeti érdeklődé-sével és közéleti aktivitásával.

A történészhajlam proteusi alakváltozatait gyakorta tetten érjük. Vas István a korfordulókkal összefüggésben vizsgálja a Horatius Noster olvasói élményének feudális és polgári változatait, irodalomszociológiai vetületeit, mielőtt a maga egyé-nített portréját kimetszi belőle: „Hogy a világirodalomnak e legtökéletesebb, leg-kedvesebb és legkönnyedebb világnézetű költője nálunk valódi lényegével ottho-nossá váljék, a bőségnek, a biztonságnak, gondtalanságnak légkörére volna szük-ség" — állapítja meg 1935-ben. Máskor irodalomtörténeti jellegű összefüggéseket tár-föl: Goethe regényét, a Vonzások és választások címűt, a Werther-probléma klasz-.szikusabb, érettebb szemléletű újraéléseként jellemzi. És végül a történetiség ön-kontroll is; húsz évvel később módosítja 1950-es Villon-tanulmánya némely meg-állapítását: az új kutatások fényében már inkább poéta doctusnak, mint Brecht-hez, Majakovszkijhoz hasonló „fenegyereknek" tartja. A közéleti aktivitás irodalom-és művirodalom-észetpolitikai cikkeiben figyelhető meg. Ezek 1945 irodalom-és 1948 közt a kevirodalom-és .szempontú pamflet felé hajlanak, de kitűnő arányérzékkel figyelmeztetnek a dog-matizmus veszélyére, a kárra, amit a Nyugat-hagyomány mellőzése okozhat. Üjab-ban pedig mint a tárgyválasztás tágassága (a múzsák testvérisége jegyében a sza-valásról, a festészetről, a filmművészetről stb. írott cikkek látóköre), mint az ag-resszív sznobizmussal és a mucsai szűklátókörűséggel szembenéző felelősségtudat jelenik meg.

A közzétett kritikákból kirajzolódik Vas István irodalomtörténeti helyfoglalása is. A világirodalomban a modernség elkötelezettje; ízlésére, tájékozódására azonban inkább a „goethei egészség" folytatói vannak hatással. Walt Whitman optimizmusa, költészetének „regényszerű folyamatossága", kollektív én-tudata. Apollinaire, aki-nek legfőbb újdonsága, hogy szimultán modernségét „hirtelen kifelé fordította, a külvilágra, az életre, a kézzelfogható valóságra". Kavafisz, ez a „XX. században .kivételesen közérthető és kivételesen személyes" költő, Saint-John Perse és Mac Leish, vagyis azok, akik a modernséget nem formai vívmánynak, hanem tartalmi M

megújulásnak tartják. Petőfi is arra példa számára, hogy „megalkuvás, lemondás, hiány, torzulás, betegség, átok, pokoljárás nélkül is van legnagyobb költészet". El-határolja magát attól az áramlattól, mely a művészetet a modern lét megvetéséből eredezteti. Optimizmusa azonban sohasem nyárspolgári idill és megelégedettség;

van benne emelkedett szellemi hedonizmus, de ujjongó megmerülés is a gazdag személyességben; önmaga ellentétébe forduló szkepszis, „irónia és glória" együtt, de társadalmi feladatvállalás is. A • költészet fogalmába szervesen beleérzi az iz-galmat, a felkorbácsoló szenvedélyt, az eszmeiséget. Találóan állapítja meg Tan-dori abszurd költészetéről: „Aki ilyen tökéletesen tudja a tenisz mozdulatait, előbb-utóbb csak kedvet kap hozzá, labdába ütni, levegő helyett." A hazai iroda-lomban a legerősebben a 30-as évek Nyugatjához kapcsolódik. Nagyon megszívle-lendő, amit e „második hőskorról" ír: „A későbbi irodalomtörténész bizonyára nem győzi majd eléggé megcsodálni: az öregek, az első Nyugat-nemzedék, Babits, Kosztolányi, Füst költészetének késői, de kápráztató kivirágzását." A Nyugat je-lentőségét — az offenzíva és defenzíva korszakai után — az antifasiszta szellemi ellenállás növeli meg a szemében. Különösen Kosztolányit és Babitsot csodálja:

„Á szabadságot sehol nem találhatom meg oly vonzó alakban, mint az ő költésze-tében" — írja Kosztolányiról; Babitsot pedig „a kor nagy fenyegetésével és fertő-zésével szemben oly nagy és tiszta szellemnek" értékeli, hogy hozzá képest egy Eliot és egy Valéry is csupán „vidéki úriemberek". Érdekes Vas Istvánnak a mai magyar irodalomhoz fűződő — nagyon eleven — kapcsolata is. A fiatal írókat és költőket szívesen fedezi föl, de róluk mint nemzedékről sokkal szigorúbban ítél, mint egyes képviselőiről.

Tévedések fenntartása mellett: ez Vas István kötetének mottója. A műalkotás sohasem egymegoldású, mint a matematika: föltételezi a véleménykülönbséget, a vitát. Engedtessék meg a kritikusnak, hogy Az ismeretlen isten olvastán ellenve-téseit is megtegye. A meghökkentés szándéka Vas Istvánt néha oly túlzásokra ra-gadja, hogy a leginvenciózusabb „árnyalás" sem teheti elfogadhatóvá. (Somlyó Györgyöt nemzedéke „legnaivabb" költőjének nevezi. Madáchot Szentkuthy Miklós-sal vonja párhuzamba. Anatole Francé vagy Kellér Andor jelentőségét aránytalanul megnöveli.) Máskor egy bizonyos befejezetlenséget, a probléma lezáratlanságát érezzük, például az eklektikában megrekedő Patt című interjúban; hajlamot a kompromisszumos kiegyezésre. Németh László is rendszeresebb gondolkodó annál, semhogy műve értékelése egy újságcikk terjedelmében elférne. Egyik-másik, az ötvenes években keletkezett tanulmány ítélkezése sommás, túl egyértelmű (így az, amely Villont forradalmárnak minősíti). Ha azonban a kötet erényeit és hibáit egymással szembeállítjuk, meglepő az eredmény: Vas Istvánnak a tévedésekből nagyon keveset kell fenntartania. Az arány a legjobb magyar esszéistákéval, kri-tikusokéval vetekszik. (Szépirodalmi, 1974.)

GREZSA FERENC

Németh Lajos: Minerva baglya

Aki a könyv tartalomjegyzékét olvassa, annak még úgy tűnhet, hogy kissé laza összeállítású gyűjteményt tart a kezében. „Adalékok a művészetszociológia és a művészettörténet viszonyához" — ez első darabjának a címe, s a különös, magá-nyos művésznek: Csontvárynak a Cédrusát elemzi az utolsó. Általuk közrefogottan többek közt a vizuális konvenciók szerepét, a tárgyi világ művészetbeni jelentés-módosulásait, a naiv művészet sajátságait és helyét kutató írások kapnak helyet:

többnyire elszórtan megjelent cikkek, tanulmányok, előadásszövegek.

5 Tiszatáj 65

Aki viszont már áttanulmányozta a kötetet, az észreveheti, hogy a különböző témák nemcsak hogy érintkeznek helyenként egymással, hanem közös lényegi mag-vat is tartalmaznak. Hiszen nagyobbrészt annak kérdéseit feszegeti, érinti, szem-lélteti vagy járja körül valamiképpen a Minerva baglyának szerzője, hogy mi is a képzőművészet. Mi általában, és mi saját korunkban.

Legközvetlenebbül a legsúlyosabb, ennek a kötetnek a számára készült tanul-mány, a Mű és történelem teszi ezt, nem periférikus azonban a többi sem. A „kö-zépponti" tanulmány is megfogalmazza, hogy „a" képzőművészet nem egy meghatá-rozott alaptípusra visszavezethető jelenségcsoport, melynek megértéséhez csak a helyes kulcsnak (egyfajta elméleti rendszemek) a megtalálására, illetőleg kimunká-lására van szüksége a tudománynak — úgy, hogy aztán már csak a variálás törvé-nyeire vagy véletleneire kelljen ügyelnie annak, aki áttekintést akar szerezni fö-lötte. Azoknak a képződményeknek az együttese, amelyeket közös szóval művészet-nek — a kötet szűkebb vizsgálódási körét tekintve: képzőművészetművészet-nek — nevezünk,

„befelé" hallatlan sokféleséget mutat, „kifelé" pedig nem különíthető el éles hatá-rokkal. Döntő fontosságú közös sajátságok is kimutathatók bennük, de csak a ku-tatói önkény vagy egyoldalúság tudja az egyes eltérések vizsgálatát sokadrangú fel-adatnak tekinteni. Primitív népek által alkotott és fejlettebb civilizációk szülte kul-tikus tárgyak, tudatos művet-alkotásnak megannyi változatot mutató szándékával létrehozott, vagy elsődlegesen önkifejezési igényből formálódott tárgyak, természet-formálta alakjukban készen talált, de lelőhelyükről kimozdítva ú j összefüggésrend-szerbe állított tárgyak kimeríthetetlen sokfélesége számít több-kevesebb joggal a képzőművészetekhez. Ezek vonatkozásrendszereik sokaságában megközelítve lehet-nek csak igazán érthetőkké a kutató számára. Képzelt, vagy a valóságban is meglevő gyakorlati célokat szolgálnak, személyes vagy társadalmi üzeneteket közvetítenek, látásformáló, magatartást alakító hatást gyakorolnak a befogadóra — s mindig más és másmilyet, melyekben a közösét éppúgy föl kell ismerni, mint amennyire a merőben eltérőt. Németh Lajos azoknak a kutatóknak a sorába tartozik, akik a maguk teljes anyagával szembenézve keresik a leginkább megfelelő tudományos el-veket és módszereket, nem elégedve meg egy-egy olyan alkotástípusnak a vizsgála-tával, melyet személyes rokonszenvük választ ki, vagy az a körülmény, hogy az illusztrációs anyagul kínálkozik valamilyen tetszetős elméletükhöz. Ezért is nem kínál olvasói számára ügyesen alkalmazható elméleti sémarendszereket.

Látványos szellemi agytornára serkentés helyett a könyv írásai -valóságos prob-lémák sokaságával szembesítve gondolkodtatnak el. Hogyan változik idővel az egyes alkotásoknak nemcsak a szerepük, hanem a jelentéskörük is, milyen rendszeridők-ben helyezkedik el egyáltalán a puszta kronológián túl egy-egy mű, a viszonyok változása szerint változó értékeknek testet adó műnek miben áll egyáltalán az objektivitása, mennyiben önálló egész egy templomból kiemelt szárnyas oltár (foly-tathatnánk: dallamától megfosztottan följegyzett vagy ciklusából kiemelt vers stb.) — megannyi izgalmas kérdés, melyeknek nem annyira cáfolhatatlanként fel-tüntetett megválaszolásait nyújtja számunkra a szerző, inkább érvek és ellenérvek szembesítése, a problémáknak más-más oldalról való megvilágítása révén közelít minél megbízhatóbb válaszok kidolgozásához.

Nem csupán a vizsgált művészeti anyagban mutatható ki a Minerva baglya szerzőjének rendkívüli tájékozottsága (korok, művészeti ágak és stílustörekvések tekintetében), hanem az elméleti szakirodalomban is. Az esztétika régebbi és újabb klasszikusainak nézeteire éppúgy épít, mint a szociológiai művészetszemlélet képviselőinek munkáira, a szemiológiai megközelítés híveiére vagy a lélektani is-kolák különböző eredményeire. Imponáló tudás, kifinomult műelemző készség és legmagasabb fokú kutatási igényesség találkozik össze ebben a kis kötetben. Az említett tanulmány mellett — mely közvetlenül a legáltalánosabb kérdésekre össz-pontosít — talán a tárgyi világ jelentésmódosulásait elemző a legérdekesebb. Az elgondolkodtatás persze szükségképpen foglalja magában vitázó gondolatok létre-hívását is, hiányjelek kitevését is. Vajon nem túlzás-e a különböző rendszer-idők sorában az egyes mű rendszeridejéről is szólni, nem jelent-e más tekintetben is

relativizmust, ha a sokféle művészettörténeti anyag funkció-sokfélesége láttán a közös esztétikai értékrendszert már nem tartjuk egyaránt alkalmazhatónak? (A pri-mitív és a naiv művészet esetében. Ami az általános esztétikai rendszerbe nem fér be, az inkább esztétikán kívüli jelenségként látszik számbaveendőnek.) Nem kellene-e határozottabban szembenézni az érték és a jelentés mibenlétének kérdé-seivel, ha fejtegetéseink sarkalatos pontjain sűrűn szerepeltetjük ezeket a fogal-makat? Egyértelmű-e, hogy külön műtípust képvisel „a személyes megnyilatkozást tolmácsoló mű"? (Nem éppen „zárt világot" adása határolja el az ilyen, expresszio-nista vagy romantikus típusú remekművet is a nem-remekműtől, esetleg éppen őrülteknek művészi jellegű, de nem azonos értékű tárgyteremtő megnyilatkozásai-tól?) És így tovább.

De hát nemcsak hogy a tudomány általános — és a művészettudományoknál-különös mértékben érvényesülő — természetéből adódik, hogy még a legjobb mű-vek olvasta után is bőven maradnak föltevésre kívánkozó kérdéseink. Részben a kötet jellegéből is adódik a továbbkérdezés, hiszen — ha láthatók is a szemléleti egység összekötő szálai — nem egységes rendszerré kiépített könyvet kínált olva-sóinak a szerző, hanem változatos tanulmánygyűjteményt. Aki a művészetek kérdé-seinek igényes tanulmányozására törekszik, az így is örömmel üdvözölheti, mint az e nembe tartozó hazai munkák legjavához tartozó könyvet. (Kár, hogy a szakzsar-gonnak a használata több helyütt mégnehezíti a gondolatmenet logikájának nyomon követését: így talán valamivel kevesebbekhez jut el, mint ahányan szellemileg meg-termékenyülhetnének tőle.) (Magvető, 1973.)

TAMÁS ATTILA

Sükösd Mihály: Kilátó

„ ... Ott, ahol még nem dőlt el semmi visszavonhatatlanul, de talán épp el-dőlőben van; ahol a figyelő szemnek még földerenghet: mi az, amit a tu-dat ellenőrizhet s mi az, ami már a tudatot ellenőrzi."

(Csoőri Sándor: Séta, esernyő alatt, 1974) Sükösd Mihály új kötete nem „világirodalmi tárgyú" tanulmányokat tartalmaz, amint a fül állítja. A fülekből — ha ugyan még szükség lenne rá — kitűnő példá-kat lehetne gyűjteni a terjeszkedő kiadói szürke hályogra, a jelen kötet esetében azonban másról van szó. „Világirodalmi tárgyú"-ként olvasva ezeket a tanulmányo-kat, az ember ugyanis néhány ismert vagy kevésbé ismert könyv és szerző okos és többnyire tökéletesen comme il faut elemzését találja; azt a tán szürke és gö-csörtös, de viszonylag pontos és magasrendű akadémiai stílust és szellemet, mely-nek hiánya vagy éppen tagadása olyan élvezetes olvasmányokká varázsolta Szerb Antal, Babits Mihály, Halász Gábor, Németh László, Cs. Szabó László vagy Féja Géza irodalomról szóló írásait. Vagy — ízig-vérig mai utódjukként — Sükösd Mi-hály Változatok a regényre című kísérletét, melynek tárgya csakugyan az irodalom volt, ami előtt persze éppúgy puszta provinciális erőlködés a világ jelző, mint például a „színvonal" előtt. Hisz minden valamirevaló irodalom lényéből és lé-nyegéből következően „világ", méghozzá kettős értelemben: mint része az embe-riség nagy közös kozmikus vállalkozásának, s mint egy önnön fejlődését önnön tör-vényei szerint meghatározó kis világ. Egy makro- s egy mikrokozmosz örökös

5* 67

összeegyeztethetetlensége feszül gracilisan törékeny és roppant teherbírású ívekké az irodalomban, s a hidakon az olvasó különösebb veszély nélkül kelhet át a lélek mélységei felett. Rábízatik, hogy közben lepillant-e vagy sem. Csakhogy az aka-démikus kritika- és irodalomtörténet-írás, holmi jó bédekkerként, minduntalan megmagyarázza néki a látnivalókat. így kopik azután szellemi turistává az egykor fogékony olvasó. És épp ettől védi egy-egy nagyszerű — írjuk csak le bátran, ha Sükösd jelen könyve előszavában joggal fázik is a napjainkra csúnyán lejáratott névtől — esszé. Amilyen Fülep Lajos Dante- vagy Ariosto-tanulmánya volt. Vagy a Hétköznapok és csodák, melynek néhány elméleti megállapítását tán csakugyan

— amint Sükösd írja — megcáfolta a történelem; közérdekű lényege azonban

— tanú reá Páskándi, Csurka, Gulyás János, Bulla Károly novellisztikája — vál-.

tozatlanul érvényes. És Sükösd irodalomszemléletét is tán leginkább épp a heves elfogadás és elutasítás ama kettőssége determinálja, ahogyan — Lukács György szuggesztív marxi racionalizmusához föllebbezve — a föntebb említett nagy esz-széista elődeihez viszonyul. Ezt az új irodalomszemléletet fejti és fejezi ki a Vál-tozatok a regényre; remek példáiban még szebben, mint elméleteiben. A jelenleg recenzeált kötetben azonban, ismételjük meg, lényegében nem irodalomról van szó.

Nézzük csak sorra a kötet írásait. Az első (1961-ben íródott) Samuel Pepys tíz naplóíró évéről szól, az 1660-as évek Angliájáról, közelebbről egy akkori angol

„literary gentleman", mai szóval közéleti értelmiségi életérzéséről. Illetve ponto-sabban a kategória prehistóriájáról, hiszen Pepys korában még jóformán nem is körvonalazódott egy efféle társadalmi szerep; ő legfeljebb Kolumbusza ha volt az ú j világnak, a „lehetőségek fürkészője, az esélyek biztos érzékű kihasználója. Meg-becsült hivatalnok akart lenni, jól akart élni, s megírni, hogy eközben mi történt vele". A következő esszé hőse, James Boswell azonban már nem ilyen „angyali ártatlanságú" figura, ö makacsul és céltudatosan küzd a hírnévért és nagyember-ségért, és erre — ezért kulcsfigura — azt eszeli ki, hogy megírja írásaik alapján híressé vált emberek intimitásait. így válik, mérhetetlen becsvágyán s hiúságán keresztül a XVIII. század közepére immáron kikristályosodott új társadalmi szerep hiteles szociográfusává, mintegy önmaga tulajdonságaival és vágyaival érzékelve az új szférát. A következő, Macaulayről szóló írás méltóságteljes csúcsán mutatja, sze-rencsés csillagzat alatt az írásából és közéleti tevékenységéből élő embert: prog-resszív liberális értelmiségi formájában. Sükösd jól ismeri persze, s Marx nyomán gondosan elemzi is a szerep Macaulayra is érvényes korlátait, de — mindig Marx útmutatását követve — azt is regisztrálja, hogy tehetség s szabadságszeretet még ezek ellenére is, sőt ezeken belül is megvédte hősét a legnagyobb buktatótól.

„Macaulay immár történelmi szerencséje, hogy az elhájasult viktoriánus liberaliz-mus királynyakazókat vallhatott őséül." S mi Huxley történelmi szerencsétlensége, illetve tévedése? Ezt vizsgálja felelősséggel és érzékenyen a következő esszé. S vizs-gálja az értelmiségi táj változását Huxley korában, egy évszázaddal Macaulay és kettővel Boswell után. Ebben a tájban rímel kettős ellentéttel Huxley, azaz „az emberiség jövőjét kutató, de az emberiséggel csak elvont elméletek képletén át kapcsolatot tartó magányos értelmiségi" jelenségére Bertrand Russel felvilágosodott és felvilágosító — épp „korszerűtlenségében" nélkülözhetetlenül időszerű — XVIII.

századot idéző közéletisége és Georg Steiner kortárs gondokat látó és konfrontáló erősen modern, „integrált" racionalizmusa. De elég a felsorolásból, hiszen ennyiből is világosan látható, hogy Sükösd az „Értelmiségi terepszemlét" folytatja; kiegészíti a múlt s új idegen égtájak irányában. Az említett vagy elemzett irodalmi művek kilátók ezen a terepen; bepillanthatunk róluk a közvetlenül be nem járt vagy soha be nem járható vidékekre. Hasonlóképpen dolgozik Steiner is, csak ő nagyon sok-féle kilátót használ. Sükösd megelégszik a szépirodalmival és a szociológiaival. Ebből a két szemszögből vizsgálja a jelen kötet nagyobbik felében az amerikai értelmiség áttekinthetetlenül bonyolult világát.

Kiteregeti szép sorban a földrésznyi ország eszmei-ideológiai szorongásait és szorításait; a Dél konzervált reakcionizmusától a modern hippikultúra steril ön-bódításaiig. Az amerikai szociológiai esszé művelőihez hasonlóan — akikről két

pontos és a szakirodalomban is párját ritkító tanulmány szól a kötetben — ő is elsősorban leír, de ő is úgy, hogy nem áll meg az elemzésnél: a szerkezetileg el-különíthető jelenségeket (ez volt a chicagói szociológusiskola nagy metodikai újí-tása) működésképes modellé integrálja. S így még tán az is előnyére válik, hogy sohasem járt Amerikában: megmenekül Amerikát járt riportereink és profesz-szoraink nagyképű bennfenteskedéseitől; nem akarja sem önmagával, sem velünk elhitetni, hogy ismeri a dolgok nyitját; szabad be- és kimeneteket hagy modelljé-ben, melyeknek összekapcsolását az olvasóra bízza. És így már egyáltalában nem érthetetlen többé az ellenkultúra szentimentális értelemellenessége: logikus követ-kezménye annak a jellegzetes értelemellenes értelmiségi magatartásnak, amely Hemingway mesterien és mesterségesen szófukar, markánsan marcona hőseit lökte az érzelmek és a gondolkozás feleslegesnek ítélt képleteiből a nagybetűs Tettek vi-lágába. Ebben a világban a dolgok végiggondolását könnyen fölválthatja valamilyen sztereotipizált viselkedés; a vörös kendőt lengető torreádoré, a colttal hadonászó cowboyé vagy a kábítószeres szerelemben fölolvadó hippié: lényegében mindegy.

A tartás helyébe észrevétlenül a magatartás kerül; s a konformizmus elleni láza-dás' a magatartás szintjén szükségképpen a lázadás konformizmusát teremti meg.

Amerika persze nagy test, és nemcsak mozdítani — mint Simoné de Beauvoir hang-súlyozta —, hanem megismerni is nehéz; Sükösd egy percig sem állítja, hogy ismeri az amerikai értelmiséget. Néhány író és néhány szociológus művét ismeri, akiket kitűnő érzékkel választ ki a kínálkozó szerzők tömegéből.

Tán éppen a szerencsés kiválasztás miatt érdekesek elsősorban Sükösd kilátói.

Legjobb esszéiben sikerül olyan pontokat választania az újkori kultúra áttekint-hetetlen terepén, „ahol a figyelő szemnek még földerenghet: mi az, amit a tudat ellenőrizhet, s mi az, ami már a tudatot ellenőrzi". Erről a Csoóri Sándor-i magas-latról láttatja meg Sükösd az olvasóval egy-egy olyan — Németh László-i értelem-ben tekintett — „vállalkozás" lehetőségeit és korlátait, mint Hemingway, Faulkner, Malcolm X vagy Simoné de Beauvoir. És ugyaninnen mutatja meg — s ez Kilátó-jának különös érdeme — napjaink aggasztó értelmiségi alábukását az erőszak mo-csarába; így például az Értelmiségi terepszemléből megismert (s megutált) ultra-balos Willy G.-t itt már szabályos és leplezetlen fasisztaként látja viszont- az olvasó, s a Jugoszláviát fölényesen „lekapitalistázó" olasz ifjúmaoista luxuslakásá-ról olvasva töprenghet, hogy vajon miféle fantomok és divatok ellenőrizhetik a tudatát? És így Sükösd tanulmánya — a mai filozófiai esszé mesterének, Bretter Györgynek a szavával szólva — „megtanít bennünket hallgatni a számunkra hozzá-férhetetlen dolgokról vagy azokról, amelyeket nem ismerünk. És már ez is haszon, mert ha a ráció mellékösvényére tévedünk, akkor is jó az, ha az utat nem keresők szóözönében felismerjük a piac ködképének számunkra elfogadhatatlan megnyi-latkozását". (Szépirodalmi, 1974.)

VEKERDI LÁSZLÓ

Miért kiáltották ki Masoko Köztársaságot?