• Nem Talált Eredményt

Az elkötelezettség változatai

BÉRES ATTILA: HOLNAP VAN MÁR — BARI KÁROLY: ELFELEJTETT TÜZEK

figyel-nünk. A lírikusi magatartásban viszont mindkét költőnél azonos gyökerű, bár más jellegű veszélyek látszanak. Bari lírája is alapjában közösségi funkciójú, ő se akar személytelenségbe burkolózni, a hit nála is központi jelentőségű. A nagy szavaknak őszinte indulatokból van fedezetük. „Jelszavak oszlopaihoz kötözve a lét; / igaz ének legyen halálos menedékem" — mondja, miközben a fölvett (vagy rákénysze-rített?) szereppel, az elkötelezettség, a küldetéstudat gyötrelmeivel is viaskodik.

Nem az életforma túlzásaira, extravaganciáira gondolunk most, hanem arra a nyo-masztóan nagy föladatra, mely századunkban egy népével felelősséget vállaló fia-talemberre nehezedhet. Ez a költészet nem „lírai pastiche", miként Lengyel Ba-lázs állítja. Hiszen lehet-e utánzónak minősíteni azt a költőt, aki ezeket a sorokat írja le: „nagy üzenetet viszek: aranypecsétes levelet címezett a Mindenségnek szí-vemben / egy nép!" Utánzat-e vajon a hívó, segélykérő, nem mindennapi cseleke-det végrehajtására törő pogány magyar táltos figurájának nem funkciótlan formai, hanem lényeges tartalmi meggondoláson alapuló megidézése? (Ld. Sámánsírás cí-mű ciklus.) Igaz, Bari lírája néha föltűnő megegyezéseket 'mutat: „versben élek:

önveszejtve, védtelenül, mint a kard". — Ez a sor a Nagy Lászlói „versben b u j -dosást" juttatja eszünkbe, s a Seb a cédruson gyönyörű képe („piramisfal téglavörös lejtő / mértanában gyötrődik a május") is valamilyen „összefüggésben" lehet Bari soraival: „szóljon, ki sikollyal akarja keríteni / a torkokat, s vércirádás tükrök / elé állítaná a m á j u s t . . . "

Az Elfelejtett tüzek szigorúan megrostált anyaga (mindössze huszonkét verset tartalmaz a kötet) bizonyára az utóbbi évek termésének, a Holtak arca fölé óta írt verseknek legjava. A kötet bírálói tulajdonképpen azt a módszert javasolják a költőnek, amit a kiadó tartott szem előtt. Ennek a lírának most a megtisztulásra van legnagyobb szüksége: a hordalékanyag kiválasztására, a versszerkesztési fogya-tékosságok eltüntetésére. — Máskülönben Barit már régen megajándékoztuk a „bi-zalom rézkrajcárjaival".

Szalai Csaba Tűzvigyázó címmel megjelent kötete (Magvető, 1974.) kiemelkedik az utóbbi évek első kötetei közül. A versekből egy alapvetően közösségi igény, a nyomot hagyni a világban szép emberi igazsága sugárzik. „Mert tűznek lenni kell, / mert úgy süt a hideg, / kehes lángot vigyázok / kifázott emberek" — írja egy helyen. Szalai Csaba verseivel szolgálni akar, egész „eltanítóskodott fiatalságát" is szolgálatnak szánta. Már harmincéves is elmúlt, az Elérhetetlen föld című antológia költőinél is később jelentkezik. Pedig egyben-másban (költői magatartásban min-denképpen) velük rokonítható. Veres Péter, Sinka nevének említése itt a folytat-ható, megújítható írói-emberi örökségét jelzi (Veres Péter halott, Nem szólt érted).

Szalai Csaba nem tartozik a modern költészet ú j útjait próbálgatok közé.

A hagyományhoz való ragaszkodás nála fegyelemre, világos beszédre szoktató jó is-kola. Tiszta élménylíra ez, melyben a költői élmény forrása szinte bármi lehet. „Talp csikordul, nékem rím az is, / verset lehelek abba is" — írja. S valóban, a kötetben alig akad műveltségélményből írt vers. Szalai líráját a mélyen, egész emberséggel átélt események, tapasztalatok hitelesítik. Az olvasottság, az intellektus fontosságát, a költői erőt szüntelenül tudatossá tevő alkotói folyamatot nem lehet majd szem elől téveszteni ezután. A versekben itt-ott még a Nyugat-lírikusokra emlékeztető szépségkultusz pompázik, de a kiegyensúlyozott, harmonikus forma mögött már egy nem mindennapi zaklatottság, cselekvésvágy, tenni akarás készül kitörni.

A Magyarországból valahonnét... című, szociográfiai fehér foltokról tudósító ciklus élményanyagától, s Szalai Csaba tehetségétől még sokat várhatunk.

•OLASZ SÁNDOR

Vidék — város nélkül

(LÁZÁR ISTVÁN KIÁLT PATAK VÁRA CÍMŰ KÖNYVÉRŐL)

írót avatott az idei könyvhét, talán legnagyobb könyvsikerével: Lázár Istvánt.

Ismertük már folyóiratok, hírlapok hasábjairól, sőt első önálló kötete is megjelent már éppen tíz esztendővel ezelőtt. De az első mű, az érett, komoly, tiszteletet pa-rancsoló alkotás most született meg alapos és hosszú felkészülés után.

Lassan a kételkedők és óvatosak is belátják, hogy a „Magyarország felfede-zése" a mi viszonyaink között is jogos és szükséges vállalkozás volt, és azért iz-gulunk, hogy a sorozat be ne fejeződjön, hogy életünk, jelenünk állandó kísé-rője legyen. Hiszen a feladatot, hazai valóságunk folytonos figyelemmel kíséré-sét mindig, továbbra is aktuálisnak kell tartanunk. Mocsár Gábor — vagy egy másik Mocsár Gábor — újra nyakába veheti az országot, megnézheti, mi van nálunk vidéken; Csák Gyula ismét felfigyelhet mélytengeri áramlásokra; Komlón Moldova már nem azt találná, amit könyvében rögzített és erdőkerülőben is ér-demes újra körutat tenni. És sorolhatnánk tovább az érveket, a bizonyításra aligha szoruló tétel mellett: arra a munkára, magatartásra, közéletünkbe, köz-ügyeinkbe való „beavatkozásra", amelyet e nagyigényű sorozat és a műfaj ma-gára vállalt, a jövőben is állandóan szüksége van társadalmunknak, irodalmi, szellemi életünknek.

Győzött a vállalkozás, győzött a műfaj. Igen, a műfaj is, és most ez a fon-tosabb. Ebben a „műfajban" az emberi magatartás a lényeges a közösségben és a közösség dolgaival kapcsolatban, nem a megjelenési forma. A lényeg a szociográfiában a valóságot szigorúan figyelő, jobbító szándék, kíméletlenség a lomhasággal, önzéssel, butasággal, hanyagsággal szemben. Nincsenek tehát kizá-rólagos, kirekesztő módszerei, és a megjelenési formák is változatosak lehetnek, mert az emberi-írói szándék a lényeges. A szociográfia is elsősorban magatartás.

(Mindezzel természetesen nem szeretnénk bagatellizálni a szociográfia tudományos

„műfajelméleti" kérdéseit.)

De térjünk vissza Lázár István könyvére. Szép és igaz írás. Szenvedélyes és megfontolt. Meghökkentő tényismerettel dolgozik, véleményét, gondolatait elegán-san, magabiztoelegán-san, az értelmünkhöz címezve, a legvilágosabb fogalmazásban, iz-galmasan, lendületesen adja elő. Írói, művészi alkotás — tehát szép. A szépségét mindig igazságával, meggyőző érvelésével, belső, tartalmi eszközökkel igyekszik elérni — teljes sikerrel.

Aligha lehet véletlen, hogy Lázár könyvének utolsó szavai megegyeznek Er-dei Ferenc e sorozatban megjelent művének címével. Gyanítjuk, vallomás is van ebben. Nekünk legalábbis úgy tűnik, Lázár alkotóműhelye az Erdeiével mutatja a legközelebbi rokonságot. A szociológia iránti különös tiszteletét Lázár már régen nem titkolja. Ha ehhez hozzávesszük történeti, régészeti, néprajzi és közgazdasági iskolázottságát, racionális, érzékletesen megjelenítő erejű előadásmódját, kézen-fekvő a párhuzam. Lázár István a hazai szociográfiai iskolák egyik legértékesebb hagyományát folytatja.

A majdnem ötszáz oldalas, testesebb könyv olvasgatása közben át-átnéztem az én szűkebb hazámból, a Nyírségből a Tisza jobb partjára, amikor áradásban volt a folyó. A megduzzadt vízen a komp sem közlekedett Zemplénagárd felől a tuzséri partra, de néhány tapasztalt és bátor ember nekímerészkedett kis csóna-kon a félelmetes szürke víznek, és átjöttek dolgozni Záhonyba, Komoróba, vagy a tuzséri fatelepre. Bár a Tisza most valóban inkább elválasztja, mint összeköti a két szomszédos tájegységet, az élet folytonosan azon munkálkodik, hogy legyen kapcsolat, legyen híd közöttük.

Eddig magunk is és sokan velünk együtt valóban úgy néztünk át innen ís a Hegyaljára, Zemplénbe, mint egy, a miénknél nemcsak sokkal szebb, hanem gaz-dagabb tájra is. Kissé irigykedve, bánatosan, sóvárogva. Többször jártunk is a Lá-zár feltérképezte táj jelentős részén. Utaztunk valamikor Nyíregyházától Sátoral-jaújhelyig a keskeny vágányú, romantikus, hasznos kisvasúton. S most mégis, mi is meghökkenve látjuk, hogy Lázár „egy sokak által gazdagnak vélt régió nehéz gaz-dasági helyzetéről" tudósít. Kiderül, hogy ott, őnáluk inkább csak a tengerszint feletti magasság a nagyobb, ahonnan ugyan le lehet nézni mireánk, a Nyírségbé, de az örökölt szegénység, a történelmi mostohaság, meg a mai gond aligha ke-vesebb.

Cseppet sem öröm, hogy ő is felfedezi a hazai „gyarmatot", a magyar „Szicí-liát", sőt Sarungi doktor szájába adva a szavakat, párhuzamot von Bodrogköz és Tanzánia között is. „Archaikus élet- és gondolkodásmód, babonák, avult emberi kapcsolatok vegyülnek még a Bodrogközben azzal az újjal, ami ide is elér, csak lassabban, nehézkesebben."

De csak a Bodrogközben lát ilyet Lázár István? Bizony felmutatja a bántó visszásságokat a Hegyaljáról is, valamint a Hegyköz és a Tokaji-hegység vidéké-ről is. Ügy látja, hogy az egész országrészben megrendült néhány fontos termelési ág helyzete, az erdőgazdálkodásé is, a szőlészeté is, a szarvasmarha-tartásé is, és nehezen megy ezek rekonstrukciója. Ipar is kínlódva születik itt, a huták kora le-járt, a népesség apad, falvak válnak lassan itt is lakatlanná, miként Baranyában.

Milyen vehemensen, szenvedélyesen harcol és érvel a régió általános gazda-sági és ipari fejlesztése mellett az író! Tudja ugyan, hogy a gazdag ásványi kin-csek nem ott rejtőztek a föld alá, hogy a-borsodi iparvidékkel sohasem kelhet versenyre szülőföldje. De javasolja, próbálják meg a szerényebb természeti kin-cseket, ásványokat is felszínre hozni, hátha munkaerőt lehet vele lekötni, kere-setet nyújtani az itteni embereknek, anélkül, hogy ez terhére lenne a nemzet-gazdaságnak. Ki akarja bányásztatni a jáspist, a kalcedont, az achátot, az opált, ha másért nem, hát az ékszeripar számára, csak segítse az itten élők emberibb sorsát.

Sok a gond, köztük a közös gond. Nem is csak a Tisza két partján elterülő országrészben. Némelyikük országos méretű. Mint pl. a vidéki ipartelepítés. Lázár is látja és hangsúlyozza az országos mammutvállalatok nehézkességét, hogy nem-egyszer „gyarmatként" kezelik telepített üzemegységeiket és azok székhelyét. Igaza van, amikor úgy ítéli, hogy a szálakat bogozva „egész gazdaságpolitikánk — olykor bizony gordiusinak tűnő — kérdésgubancaihoz jutunk."

Nincs komoly ipar, nincs hát igazi város sem ezen az egész vidéken. Mert Patak se az, Sátoraljaújhely is megbénult, Szerencset egyetlen gyára nem képes várossá tenni. A régi bortermelő hegyaljai mezővárosok sem fognak modern, kor-szerű várossá fejlődni a közeli jövőben. Régen sem voltak valójában városok.

Mint Orosz István mondja, ezek az oppidumok legfeljebb együttesen láttak el valamiféle városi funkciót a tájon, külön-külön nem voltak erre képesek. Nincs tehát itt együtt város és vidéke. Egy izgalmas, gondokkal terhes vidék ez — város nélkül.

Miért kiált hát Patak vára? Segítségért, nagyobb figyelemért, megújhodásért, gyorsabb ütemű előrehaladásért, az ott lakók-élők gondosabb és hasznosabb munkájáért.

Lázár nem lázít, csak gondolkodtat és cselekvésre késztet. Nem pécéz ő ki szélsőséges eseteket és helyzeteket, nem gúnyol ki személyeket, nem leplez le, de mindig igyekszik megmondani a körülményekről, a helyzetről a maga őszinte vé-leményét és az általa vélt megoldás módját. Még olyankor sem ingerült, amikor a „szigorú évekről" szól, vagy Rákosi Mátyásnérói, a „Munkácsy-díjas keramikus-ról" beszél.

Ha a könyv megnyerő egészéből szabad kiválasztani, megjelölni fejezeteket, amelyeket különösen újszerűnek, vagy fontosnak éreztünk olvasás közben, akkor

választásunk a három nagyobb egységet zárókra esik: a cigányokkal foglalkozó

„Az utolsó hullám"-ra, a „Zsinagógák sorsá"-ra, és a legutolsóra, melynek címe:

„Hová lett egy nemzetiség?" Mert Lázár István szempontjából az egész könyvben az emberek, az emberi viszonylatok a fontosak, de az említett fejezetekben ez különösen szembetűnő. Tud újat mondani a cigányokról, erről a már-már unalo-mig „divatos" kérdésről is. Nem vagyunk ugyan biztosak abban, hogy szükség van az általa javasolt nemzetiségi érdekvédelmi szervezet létrehozására, de amit a színes bőrű öntudat növekedéséről ír. a cigányokkal kapcsolatban, azzal teljesen egyetértünk. De azt is hozzátennénk, hogy gyakran tapasztalható e színes bőrű öntudattal párosuló, vagy abból fakadó követelődzés, vagy visszaélés a társadalom segítő szándékaival. Továbbra is szükség van a körültekintő türelemre, de legyen az elnézés nélküli.

Tanulságos, ahogyan a hegyaljai zsidóság történelmét összegezi Lázár István,

„szerves jelenlétét", együttélését a helyi társadalommal, „a csendes súrlódásokkal",

„pusmogó ellenszenvvel", de folytonos egymásrautaltsággal. És rokonszenves, mert emberi, ahogyan meg akarja menteni a sátoraljaújhelyi zsidótemetőt, a szarajevói mohamedán sírok mintájára.

A hegyek közt meghúzódó, többnyire vándoriparos ruszin-szlovák népcsoport sorsának felvillantása is megkapó. Nemigen olvashattunk ehhez hasonlót mosta-nában a magyarországi nemzetiségekről. Teljes mértékben azonosulni tudunk a velük kapcsolatban kívánatosnak ítélt magatartással is: nyilván az a helyes, ha nemzetiségi politikánk nem követi nemzetiségeink igényeit, hanem némileg elébük megy. A népek, nemzetek, etnikai csoportok keveredésének és vetélkedé-sének abban a gyakran robbanásig hevült kohójában, amely Közép-Európa volt, annyi még a múltbeli salak, hamu alatti szikra, a meg nem emésztett sértés, jóvá nem tett bántás, hogy egy ilyen »rálicitáló« nemzetiségi politika, legyen bár mögötte valamennyi túlkompenzálás, alighanem az egyetlen tisztességes megol-dás." Csakis ezen az úton számíthat hasonló magatartásra és bánásmódra az a közép-európai nemzetiség is, melyet magyarnak neveznek.

Tisztesen mértéktartó Lázár akkor is, amikor szűkebb hazájáról, szülőváro-sáról, Sárospatakról szól. Akkor is, amikor Patak tiszteletet parancsoló múltjáról ír, akkor is, amikor a „szigorú évekből", diákkorából eleveníti fel a „Tebenned bíztunk" és a „Sztálin-kantáta" egyforma érzéssel való éneklésének csak ma mo-solyogtató helyzetét. De akkor is, amikor Patak jövőjét mérlegeli. Józanul látja, hogy a pataki hagyományok megszakadásának sokfajta oka van, és nem biztos, hogy segítene ezen egy más városba telepített főiskolának Patakon való műkö-dése, hiszen Debrecenben, Pápán is baj van a százados hagyományok mai folyto-nosságával. Lázár István tudja, hogy Patak várossá válása nemigen oldható meg iskolavárosi jellegének növelésével, csakis komplex gazdasági, társadalmi és kul-túrpolitikai teendők eredménye lehet majd az.

Ez a szociográfia végeredményben Lázár egész eddigi életének a gyümölcse.

Születésétől halmozódik benne az élményanyag, az ismeret és az indulat is.

Nagyon izgalmas volt számára az a négy esztendő, amikor újra ott járt, amikor tucatszámra szaporodtak a teleírt jegyzetfüzetek, az a négy esztendő, amikor „a munka bűvöletében" élt. „Sohasem hittem volna, hogy van feladat — írja —, ami egyszerre ennyi gyötrődés és jó érzés forrása." Billenjen a mérleg a jó érzés serpenyője felé: mennyi embernek szerzett és szerez jó érzést most, akik olvassák könyvét és akikben épül a „lelki kötőanyag", szenvedély, elszántság, melyre mindannyiunknak olyan nagy szükségünk van, mindannyiunk érdekében, ügyünk érdekében. (Szépirodalmi, 1974.)

HÁRSFALVI PÉTER

Tudnak-e Kolozsváron gondolkozni?