• Nem Talált Eredményt

pontos és a szakirodalomban is párját ritkító tanulmány szól a kötetben — ő is elsősorban leír, de ő is úgy, hogy nem áll meg az elemzésnél: a szerkezetileg el-különíthető jelenségeket (ez volt a chicagói szociológusiskola nagy metodikai újí-tása) működésképes modellé integrálja. S így még tán az is előnyére válik, hogy sohasem járt Amerikában: megmenekül Amerikát járt riportereink és profesz-szoraink nagyképű bennfenteskedéseitől; nem akarja sem önmagával, sem velünk elhitetni, hogy ismeri a dolgok nyitját; szabad be- és kimeneteket hagy modelljé-ben, melyeknek összekapcsolását az olvasóra bízza. És így már egyáltalában nem érthetetlen többé az ellenkultúra szentimentális értelemellenessége: logikus követ-kezménye annak a jellegzetes értelemellenes értelmiségi magatartásnak, amely Hemingway mesterien és mesterségesen szófukar, markánsan marcona hőseit lökte az érzelmek és a gondolkozás feleslegesnek ítélt képleteiből a nagybetűs Tettek vi-lágába. Ebben a világban a dolgok végiggondolását könnyen fölválthatja valamilyen sztereotipizált viselkedés; a vörös kendőt lengető torreádoré, a colttal hadonászó cowboyé vagy a kábítószeres szerelemben fölolvadó hippié: lényegében mindegy.

A tartás helyébe észrevétlenül a magatartás kerül; s a konformizmus elleni láza-dás' a magatartás szintjén szükségképpen a lázadás konformizmusát teremti meg.

Amerika persze nagy test, és nemcsak mozdítani — mint Simoné de Beauvoir hang-súlyozta —, hanem megismerni is nehéz; Sükösd egy percig sem állítja, hogy ismeri az amerikai értelmiséget. Néhány író és néhány szociológus művét ismeri, akiket kitűnő érzékkel választ ki a kínálkozó szerzők tömegéből.

Tán éppen a szerencsés kiválasztás miatt érdekesek elsősorban Sükösd kilátói.

Legjobb esszéiben sikerül olyan pontokat választania az újkori kultúra áttekint-hetetlen terepén, „ahol a figyelő szemnek még földerenghet: mi az, amit a tudat ellenőrizhet, s mi az, ami már a tudatot ellenőrzi". Erről a Csoóri Sándor-i magas-latról láttatja meg Sükösd az olvasóval egy-egy olyan — Németh László-i értelem-ben tekintett — „vállalkozás" lehetőségeit és korlátait, mint Hemingway, Faulkner, Malcolm X vagy Simoné de Beauvoir. És ugyaninnen mutatja meg — s ez Kilátó-jának különös érdeme — napjaink aggasztó értelmiségi alábukását az erőszak mo-csarába; így például az Értelmiségi terepszemléből megismert (s megutált) ultra-balos Willy G.-t itt már szabályos és leplezetlen fasisztaként látja viszont- az olvasó, s a Jugoszláviát fölényesen „lekapitalistázó" olasz ifjúmaoista luxuslakásá-ról olvasva töprenghet, hogy vajon miféle fantomok és divatok ellenőrizhetik a tudatát? És így Sükösd tanulmánya — a mai filozófiai esszé mesterének, Bretter Györgynek a szavával szólva — „megtanít bennünket hallgatni a számunkra hozzá-férhetetlen dolgokról vagy azokról, amelyeket nem ismerünk. És már ez is haszon, mert ha a ráció mellékösvényére tévedünk, akkor is jó az, ha az utat nem keresők szóözönében felismerjük a piac ködképének számunkra elfogadhatatlan megnyi-latkozását". (Szépirodalmi, 1974.)

VEKERDI LÁSZLÓ

Miért kiáltották ki Masoko Köztársaságot?

meghatározó tulajdonsága és művészetének bőséges forrása maradt, megkereste a témákat, modelleket, melyekben kielégülhetett. A hóviharba keveredett kisfiú épségben elérte a falu szélét. A zsürielnök, az egykor tehetséges, de az érvényesü-lésért való manőverezésben megromlott szobrász odaítélte az első díjat diákkori társának, aki azzal a szoborral pályázott, amelyet még ő tervezett el. A zord ház-mester, akinek a háta mögött egy fiatal házaspár elfoglalta a mosókonyhát, este bekopogott egy vödör szénnel, merthogy hideg lesz az éjszaka. A beadási ellenőr saját igazságérzetére hagyatkozott, félretolta a szabályokat: meghagyott néhány zsá-kot az öreg parasztnak, még elrejteni is segített neki. A villanyszerelő a munkás-szálláson néha megvédte félkegyelmű társukat a többiek idétlen tréfáitól, végül még magával is vitte a szerencsétlent, amikor másutt állt munkába. A romlatlan lelkiismeret, az egymásért és az igazságért érzett felelősség, az ember iránt és az igazság iránt érzett bizalom derűje, tisztasága ült meg egy-egy történet fészkében.

A második kötet, az Egy lapát szén Nellikének csupán három évvel ezután je-lent meg, de mindazt, ami az első kötetben még valódi történetekbe kívánkozott, már nosztalgiával, parabolisztikus mesékben kezdte csak emlegetni Lázár Ervin.

Barátság, tiszta önzetlenség, sánda, kicsinyes szándékoktól mentes tettek — nem fértek össze többé Lázár korábbi realista attitűdjével; külön ciklusokban állt fel egymással szemben az első kötet folytatása: a realista novella, s az új technikával létrehívott parabola. De a „hagyományos" novellák is megváltozott világra nyitot-tak ablakot. Ezekben már nem értették meg egymást az emberek. Elátkozott, ter-hes, fojtott szenvedélyű kapcsolatok születtek köztük, pillanatokra is alig tudták megváltani egymást. Más író sebzettségében, megcsalatottságában tragédiák által, az igazság komor villámlásai közben kényszerítené rá a maga törvényeit terem-tett hőseire. Lázár Ervintől idegen a tragédia. A halál is. Akkoriban nem tudott megölni tollával egy legyet sem. Igazi kamasz módjára képzeletében hozta létre a világot, ahol azok a törvények érvényesek, amelyekben megbízik. De élesen meg-különbözteti a kamaszképzelgéstől, hogy nem légvárat épített, nem áltatta-bódí-totta magát apró vigaszokkal. Hiszen nem mutatványos akart lenni, hanem va-rázsló. Még akkor is, ha a cirkuszi közönség — mint A bűvész című novellában — csak addig élvezi a produkciót, amíg mutatós csalásnak hiszi, s ha kiderül, hogy nem az, riadtan feláll és elmegy.

A harmadik novellás kötetet, a Buddha szomorút még megelőzte egy regény:

A fehér tigris. Parabola, amely keserű, már-már kíméletlen felismeréseket hordoz

— tehát kettősen is az Egy lapát szén Nellikének című kötetet létrehozó élménykör-ből sarjad; itt kristályosodott ki az, amivel az író ott még csak telítődött. Éretten, magabiztosan kamatoztatja a realista iskolát járt író mesterségbeli tudását, láttató-érzékeltető képességét is e parabola megszerkesztésénél, a képzeletbeli város felépí-tésénél, így aztán nemcsak felfogjuk — meg is szenvedjük a példabeszédet. Hogy az a hatalom is, mely a legigazságosabb harcban: a zsarnokság ellen és a legiga-zabb, legeszményibb lény: a fehér tigris segítségével győzedelmeskedett, automa-tikusan átfordul zsarnokságba — talán nem is a legkeserűbb tanulsága a könyv-nek. Hanem mintha Lázár Ervin az emberben csalódott volna. Mintha nem bízna már abban, hogy az emberben megvan az a hibátlan erkölcsi mérték, mely minden zsarnokságnál örökebb és fontosabb, éppen mert az igazi fegyver a zsarnokság el-len. De legalábbis nem tartja már olyan romolhatatlannak.

Különös, hogy ez a két keserű könyv sem tudta eloszlatni Lázár Ervin körül a legendát, melyet első kötetével és személyének kedvességével keltett. A derűs kópé, a garabonciás, a bőkedvű, nagyszívű bohém maradt, s az új, harmadik novellás kötet nyugodt, fölényes rezignációjával, hetyke játékosságával, Buddha szomorú, bölcs mosolyával már nem is olyan ellentétes a legendával.

Könnyedebb lett Lázár Ervin prózája, lebegő. Más író a csalódások súlya alatt elnehezedik, tragédiákra szomjazik; Lázár Ervinnek nemcsak humanizmusa állta útját a tragédia felé. Megrögzött szabadságvágya is. Vándorútra kelt, elkóborolt a szabad emberek szokása szerint. Ez a „szökés" a képzelet ösvényein a szabadság után — az irodalomban sokkal hagyományosabb jelenség annál, semhogy

„forma-bontásnak", modern kísérletnek lehetne tekinteni. Ha felsorolunk néhányat a husza-dik századi európai írók közül, akik felismerték e „trükknek" rendkívüli artisztikus lehetőségeit, Marcel Aymét, Italo Calvinót, tulajdonképpen egyoldalú esztétikai kate-gorizálás szerint félrevezettük magunkat. Hiszen ebbe a sorba nem fér be Lázár Ervin legközelebbi rokona, Tersánszky Józsi Jenő, aki nem ú j esztétikai minőségeket keresett, hanem egyéni szabadságát védelmezte külön útjain; a hetyke bohém, aki diszkvalifikálja magát „a rendesen tisztálkodó társadalom" sorából, ha másként nem menekülhet.

A Buddha szomorú egynemű kötet, annak ellenére, hogy legalább három cso-portra oszthatjuk az írásokat ábrázolásmódjuk szerint. Van benne olyan képzelt történet, mely hibátlan logikai szerkezetre épül, akár valóság is lehetne — vala-mely lidérces bolygó valósága, mint a Játék álarcban, Az anyajegy vagy az öt szentimentális történet. Van olyan novella, melynek csupán egyetlen eleme való-színűtlen, mint A nagy madár, öt, hat hét, Stregovác, Szerelmes történet, Ló a házban, A taxi, de mivel ez az egyetlen idegen elem érvényteleníti a történet logi-káját, nincs bolygó, ahol megtörténhetnének. Esetleg a Földön, ha a Föld más-milyen lenne. És van olyan novellája Lázár Ervinnek, mely kétségkívül itt a Föl-dön történik, pontosabban szólva: itt a FölFöl-dön játsszák el, mint A Masoko Köz-társaság, a Társasjáték, A retemetesz vagy a Rozmaring. Ezek a különbségek azon-ban nagyon felszíni, érdektelen határokat vonnak a kötet írásai között, hiszen tulajdonképpen valamennyinek a képzelet áll a középpontjában, akár arról szól-nak, hogy valaki megvigasztalódik képzelgéseiben, akár épp ellenkezőleg, hogy valaki meg szeretne szabadulni tőlük, akár pedig egy képzelt világ teremtését kísérlik meg.

Egynemű kötet tehát, amelyben ritka harmóniában olvadnak össze Lázár Ervin írói' hangjának különböző végletei és életrajzának „kincsei": az érintetlenségben megmaradt gyermeki lénye, - az alsórácegrespusztai emlékek, a ritka tájszavak, szer-telen, bolond részegségek és gyengéd szerelmek. Ha akarta volna, se tudta volna a második novellás kötet, az Egy lapát szén Nellikének szerkezetét követve ciklu-sokra különíteni a Buddha szomorú anyagát. Itt még a gyermekekkel való szomor-kás bájú játszások sem zárhatók külön mesékbe, mint amott, hanem éppoly fontos részét képezik a kötet mondanivalójának, mint akár a „legfelnőttebb", önironikus elbeszélés Illés Ézsaiásnak, Lázár kedvelt hősének sikertelen kísérletéről, hogy le-számoljon gyermekkora pusztájával, mivel túl sokat emlékezik rá, s emiatt még a felesége is elhagyta, nem tartván életképes embernek azt, aki ennyit emlékezik (Rozmaring).

Fontos része a kötet mondanivalójának a legapróbb játék is, hiszen éppen azt akarja bizonyítani: nincs igaza Illés Ézsaiás feleségének, hasznos fegyvere az em-bernek az emlék és a képzelet. Nemcsak a gyomorgörcsöt tudja oldani, ha eljátsz-hatjuk egy gyerekkel, hogy Fájdalom úr lepottyan az emeletről (Társasjáték).

Nemcsak a kocsmázók enyhíthetik nyomorult magányukat egy A1 Capone nevű kisfiú pompás találmányával, mely egyszerű fekete kockakő létére minden bele-lépő lábat foglyul ejt (Csapda). Esetleg abban is a játék segít, hogy az ember visszataláljon diákkori barátjához, mielőtt elcsábítaná feleségét (Stregovác), abban is, hogy rádöbbenjen, nem tud különbséget tenni azok közt, akiket szeret (A vá-ros megmentése), s abban is, hogy vénülő fejjel se irigység, és gyűlölet fogja el, ha szabad, karcsú fiatalokat lát, hanem sóvár nosztalgia (Elkésett füttyögetés).

Ahány tiszta, oldott, szárnyaló pillanatot hív életre a képzelet, majdnem ugyanannyi nyomasztó, szorongásos álmot is. A Buddha szomorú egyneműségének különös bizonyítéka, hogy — ellentétben a korábbi novellás kötettel — ugyanúgy, ugyanazokkal az írói eszközökkel keletkezik a rossz is, mint a jó, a képzeletbeli jót a képzeletbeli rossz ellenpontozza. Kimért egyensúlyukat nem zavarja meg harsány, röghözkötött szenvedéseivel és örömeivel a valóság. Az öt, hat, hét pél-dául annak a parabolája, hogy miféle gyönyörű, önpusztító, szenvedélyeknek ki-szolgáltatott a képzelete csapdájába esett ember: hét nap égeti, ha hét napot

kép-zel az égre, s a tékozlásért hat nap sötétséggel fizet. És micsoda félelmekben tob-zódik a fantázia az öt szentimentális történetben'. A babonás félelmében fia gyil-kosává váló apa, vagy a titkos gyűlölködésben egymást gyilkoló ló és lovas törté-netét megkívánhatná E. A. Poe is. A modern horror pedig A nagy madár, a Játék álarcban vagy az Anyajegy motívumaiból kaphatna ötletet. Játék, gunyoros játék azonban a rémületkeltés is, furcsa eszköze annak, hogy Lázár Ervin néhány fel-ismerését és gondolatát — elrejtse? — rejtjelezze? A Játék álarcban például arról tűnődik, hogy egyéni szabadságunknak gátja-e vagy feltétele-e egyéni arcunk.

A novella tiltakozik az álarcok alatt megélt élet, a személytelen felelőtlenség, a nivelláló teória ellen. A játékos formában tehát hitvallás rejtőzik, sőt nemcsak hit-vallás, hanem Lázár Ervin ú j intellektuális magatartásának a kulcsa is, az a gon-dolat, mely hozzásegítette Lázár Ervint nyugodt, mosolygós szomorúságához.

Miben találhatta meg nyugalmát az először a világ-, majd az ember erkölcsi mértékének romolhatatlanságában hitét vesztett író? Abban, hogy ő maga képes-nek bizonyult erkölcsi mértékéképes-nek megőrzésére, s lám, őrzi most is. A Masoko Köztársaság című novellában szereplő albérlő, kikiáltván szobájában a Masoko Köztársaságot, összetűzésbe kerül a háziakkal; rövid úton kihajítják minden hol-mijával egyetemben, „ ö még elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy a Masoko Köz-társaságnak azért nem kell megszűnnie. Már ki is adta magában az átalakulásról szóló dekrétumot. Az államhatár a bőre lett, az orra a Tömpe hegység, a jobb szeme a Szeretetkút, a bal szeme a Barátságforrás. ( . . . ) Villamosok húztak el mellette — sárga sárkányok, autóbuszok — kék sárkányok, emberek — szivárvány-színűek. Minden találkozásnál összehúzta magát. Azt hitte, kiszolgáltatott. ( . . . ) Letette a papundekli bőröndöt, kiáltani szeretett volna. Most tudta meg, hogy a Masoko Köztársaság nem halt meg. Ott van benne legbelül. Északi, déli, keleti és nyugati határai egybeesnek ugyan, mégis jól megfér benne a kudarc múzeum, a siker kiállítás, északi fénye is van és kék Krisztusa is. A Masoko Köztársaság most már semmiféle határsértőnek nem elérhető."

A képzelet köztársasága jött létre Lázár Ervin harmadik novellás kötetében Masoko egyetlen pontba tömörülő határain belül. Nyoma sincs benne annak a vi-lágnak, ami a határokon kívül esik, annak az írónak, aki beadási ellenőrről, zsüri-elnökről, mosókonyhát foglaló fiatalokról írt realista történeteket pályája kezdetén, amikor még nem lehetett gyanítani, hogy életszerető, emberszerető író létére ilyen különös „államalapításra" fanyalodik. Vagy talán mégis maradt nyoma? Hiszen szinte hivalkodnak realizmusukkal a leíró részletek, már-már ironikus a műgond, amit az író egy zaj, egy utca, egy arc megjelenítésébe fektet. Az embernek vala-hogy arra a tréfás párbeszédre kell gondolnia, melyet e kötet lapjain olvasott:

„— Turgudsz irgigy bergeszérgélnirgi?

— Nergem.

— Hávát ivigy?

— Ivigy seve.

— Avakovor nevem tuvuduvunk beveszévélgevetnivi.

— Bivizovony."

Arra kell az embernek gondolni, hogy Lázár Ervin tudna úgy beszélni. De nem akar. (Szépirodalmi, 1974.)

ÁCS MARGIT

Az elkötelezettség változatai

BÉRES ATTILA: HOLNAP VAN MÁR — BARI KÁROLY: ELFELEJTETT TÜZEK