• Nem Talált Eredményt

föl-használták dialógusait, beépítették a szövegbe; a két mű arányos összeillesztéséből.

Marton Endre komponált színházi előadást. A polémiát mindössze egyetlen szerep, Henrik (Agárdy Gábor) esetében hagynám nyitva, Vörösmartynál Ágnes első és' mindvégig tartós szerelme, Czilleit féltékeny bosszútól vezérelve szolgáltatja ki a-Hunyadiaknak — a fontos figura elfogott futárrá szürkül az előadásban. Igaz viszont, máskülönben, az eredeti műhöz ragaszkodva, dramaturgiai képtelenség Czilleit ap-róbb szövetségesektől fosztani meg: a főerők összecsapásának súlyát könnyítené.

A maradandó nagy színházi élmény együtt kínál költészetet és drámát. Vörös-marty művében a dráma köntösét felöltő költő szól politikai sorskérdésekről — Mar-ton Endre társulatának előadásában a drámatér mutat föl a költőből annyit, ameny-nyit a színszerűség megenged. így az elmaradt szövegrészek míg óhatatlanul szegé-nyítik a mű költői szárnyalását, egyszersmind erősítik a tragikumot, a dráma válik sűrűbbé, feszesebbé, dinamikusabbá, s különösen a második résztől lüktetőbb a cselekmény. Nem lehetett teljesen azonos a kőszínházi és a szabadtéri előadás, a lehetőségeket egymástól elválasztó távolság mértéke hitelesíti a dramaturgiai fazon-igazításokat. Sőt azt kell mondanunk, a dómszínpadi bemutatóktól rendszerint el-várnánk ennyi alkotói-tervezői többletet.

Varga Mátyás fantáziagazdag, nagyvonalú architektúrája igazán attól a pilla-nattól él, hogy a színész közé áll, a néző szembeül vele. Méreteivel, formáiban, színhatásával a tornyok „leképezése", hátán hordja, beöleli a darab valamennyi helyszínét, általában igazodva a jelenettechnikával készült műhöz és előadáshoz, ahol a lényeges mozzanatok szemünk láttára játszódnak le, vagyis a szerző és az előadás mindent megmutat. Némelykor az előadás többet is. Marton Endre árny-játékot talált ki, az előadás kezdetén a nándorfehérvári csata képeinek — végén Hunyadi László lefejezésének sziluettjeivel, ötletes és öncélúskodástól mentes lát-ványelemmel színesítve az előadást — bár a fináléban kissé erőszakoltnak tűnik.

Nem is annyira a tragikus vég víziójával, inkább a mű utolsó mondatához forszí-rozottan illesztett „még egy utolsó mondattal", amikor éppen Szilágyi Mihály idézi súlyosan vissza a királyi esküt, a kényszerhelyzetben elhebegett fölmentő ítéletet, melyet elhangzásának pillanatában sem volt szabad komolyan venni, a reálpolitikus Szilágyinak kiváltképp nem. Más kérdés — ennyiben Martonéknak igazuk van — Hunyadi László tragédiájának, az adott szó, a lovagi becsület naiv ábrándjának akár tömör jelképe is lehet. A záróképben feltétlenül az.

Az előadás ritmusát a zártabb kamarajelenetekre következő mozgalmas képek adják, benne a szimultán játék ügyesen szervezett háttér-dramaturgiájával. Amíg a nézőhöz közelebb, az előtérben párbeszéd folyik, Marton — amikor csak teheti — diszkréten lélegezteti a roppant színpadot; szekeret tolnak be, pakolnak, készülőd-nek, éppen csak annyira, hogy a fegyverzaj ne zavarja a dialógusokat. S bár tudja a rendező, a tavalyi Mózesnél sikerrel kipróbálta, egyetlen személy szuggesztiója is elektromos feszültségben tarthatja a teret, nem sáfárkodik vele, hiszen bizonyos ponton túl kockázatos: a monológok, intim képek huzamosabb egymásutánja el-fárasztja a nézőt. így is az előadás két legremekebb képe kamarajellegű: az orszúgló főurak néma borozgatása, kemény mulatsága (Durkó Zsoltnak a kanásztánc ritmu-sára emlékeztető hegyes, szaggatott, fölhorzsoló zenéjével), illetve a Czillei halálát fölvezető dialógus Hunyadi László és a „veséig megromlott, silány világcsaló" között.

Az idősebb Hunyadi-fiút illúziókeltően megszemélyesítő Szersén Gyulának és az ármány sátáni színeiből bő skálát játszó Sinkovits Imrének nagyjelenete. Szorosan idekívánkozik a temetés: a törökverő fájdalmas halálát az egész keresztény világnak gyászt jelentő tragikus eseményhez méltóan hirdetik szét — négy égtáj felől a négy égtájnak.

A színészek dicsérete, sikerült megszabadulniok a sokadszor eljátszott szerepek oly beidegződéseitől, melyek a megváltozott körülmények között hatástalanok. Volt, aki egyszerűsítette eszközeit (Kállai Ferenc vasba öltözött Szilágyija száműzte a rokoni kapcsolat melegségét, Győrffy György Garája, Raksányi Gellért Ujlakyja is a figurák egy-egy meghatározó jellemjegyét erősítették föl. Vörösmarty behemót, buta, bumfordi Giskrájából Csurka László a vitézségére hiú oligarchát bányászta

elő) — mások több mozgással pótolták, amit nem hozhattak át a kőszínházból (Szacsvay László neuraszténiás rohamoktól elgyöngülő, betegesen élvhajhász, kora-vén László királya, Váradi Hédi „erénynek kora-vén, a bűnnek ifjú" Ágnese vagy Maróti Gábornak az oroszlánkörmeit is megvillogtató Mátyása).

A háború előtti éveket is beszámítva, negyedszer mutatták be a dómszínpadon Puccini Turandotját, legutóbb 1965-ben. Sokan tán itt, most látták, hallották először.

De sokan hoztak magukkal elhatározó élményt tévéfilmről, színházból, lemezről — a lemeztű például az opera más szépségeiről karcol nyomot a hallgatóban, mint az egyszeri és megismételhetetlen kőszínházi élő előadás, vagy mondjuk Karajanék egy-szeri és megismételhető, már-már fárasztóan tökéletes tévéfilmje, melyet nemrégen adott a képernyő. A Turandot elsöprő szenvedélyességét, drámai torkolatát, az érzel-mek ilyen mélyjáratú sodrását, elvakultságát azonban számomra egyetlen színpad sem tudta úgy hátán hordozni, mint ez a szabadtéri. Fölfedezte, ki tudja, hányad-szor, a katarzist, a lelki megrázkódtatásokon át vezető megtisztulás ősi, nagy szín-házi élményét — amit pedig manapság mennyire szeretnek elátkozni, vagy legalábbis összevissza értelmezgetni. A Turandot szabadtéri föltámasztása egy meseszerű, szim-bolikus cselekményű zenedráma alapérzésének, a szerelemnek szemet-lelket gyönyör-ködtetően mély, fenséges és brutális arcát mutatta föl a maga parttalanságával, tisztaságával, roppant hatalmával.

A totális érzelem drámáját, a műnek ezt a dramaturgiai lényegét ismerte föl és vetítette ki Szinetár Miklós. A díszletező Fülöp Zoltánnal közösen tervezték a kilenc évvel korábbi előadásokat is — a színpadi látvány most mintha tisztultabb lenne.

A muzsika töretlen folyamatát, fejlődését elkísérő képek zártabbak, elkülönítetteb-bek, a tömegjelenetek szemléletesebelkülönítetteb-bek, artisztikusak. Az előadás fénypontja a má-sodik felvonásbeli kérdezz-felelek játék, ahol a rivaldáig lefutó lépcsősoron sikerült Kalaf halálos veszedelmű próbájának minden izgalmát kifejezni. Fülöp Zoltánnak a reflektorok fényében tündöklő, a sötétben elkomoruló díszlettablóján Márk Tivadar választékos ízléssel öltöztetett figurái ugyanolyan totális látvány élményt nyújtanak a nézőnek, mint amelyet a rendezés és a zenei vezetés szándéka sugall. Vaszy Viktor állt 1965-ben is a karmesteri pultnál, s most is arról győzte meg hallgatósá-gát, hogy igazán a nagy drámai pillanatok exponálásában otthonos. Bár zenekarán (mely a szabadtéri előadásokon vegyes összetételű, más társulatok hangszeresei egé-szítik ki a szegedi szimfonikusokat) olykor kiütközött a tartós együtt játszás, az összeszokottság hiánya, az apróbb pontatlanságokért bőségesen kárpótoltak a nagy zenei tablók, a Szalay Miklós és Makiári László karigazgatók által gondosan föl-készített kórusok. Vaszy Viktor legnagyobb erénye az a szuggesztív képesség, mely-lyel egy létszámában is tekintélyes operai együttest valamely tudatos, zenei-szín-padi dramaturgia céljára tart össze.

A címszereplő Maria Angéla Rosatti bővérű, telt, szárnyaló szopránja uralta a teret. Hangja a mélyebb regiszterekben ugyan el-eltünedezik, a magasabb, nyitott szólamokban viszont pompázatosan zengő, kulturált. Nem lehet különösebb pana-szunk olasz honfitársára, Caetano Bardinire (Kalaf) sem, legfeljebb gesztusainak modorosságaira. Tenorja iskolázott, kellően sűrű, masszív — és ami a szabadtérin különös adomány: üzembiztos. A lengyel vendégművésznő, Delfina Ambroziak (Liu) hajlékony, üde szopránjával, finom, eszköztelen játékával kellemes meglepetés volt — a most is kitűnő Gregor József ben (Timur) a hang színével, karakterével sze-rencsésen egyező közvetlen partnerre talált. A várakozásnak megfelelően színesen, elevenen, hivalkodástól mentesen formálta meg a három minisztert Radnai György (Ping), Palcsó Sándor (Pong) és Külkei László (Pang), akiknek — láthatóan ren-dezői ötletre — sikerült a hivatali maszkok mögül fölvillantani a hóhérmunkától undorodó, békére, nyugalomra vágyakozó embert. Réti Csaba Altoum császárja lát-hatatlanságába burkolózva is jelen van az előadáson, Börcsök István Mandarinja kis szerepében is kereknek, egészségesnek hatott.

NIKOLÉNYI ISTVÁN

Kiállítások

Az idei nyáron a város szinte egyidőben olyan jelentős, az élő magyar képző-művészet élvonalába tartozó alkotóművészek önálló kiállításait tudta megrendezni, mint Melocco Miklós, Mészáros Dezső, Kokas Ignác, Kátai IVJihály és Bódy Irén.

Idén jubilált a Szegedi Nyári Tárlat, most tizenötödször rendezték meg a magyar képzőművészek egyik legjelentősebb nyári találkozóját. Ünnepelt a Fotóklubok Sze-gedi Szalonja is, tizedik alkalommal mutatták be alkotásaik legjavát az ország klubokba tömörült amatőr fotósai. Már megkezdett hagyományokhoz kapcsolódva rendezték meg a Régi képek, új szerzemények című festménybemutatót és a Szeged környéki népélet újabb, tárgyi dokumentumait reprezentáló kiállítást. Üj színt jelen-tett Kass János, Reich Károly és Würtz Ádám Shakespeare-illusztrációinak bemu-tatója. E kiállítások mellett nem feledkezhetünk meg a Móra-emlékkiállításról, mellyel halálának 40. évfordulójára emlékezett a Somogyi-könyvtár. Az ünnepi he-tek idején ú j ipari kiállítás nyílt, mely a földgáz- és kőolajbányászat birodalmába kalauzolta az érdeklődőket. Tápén, a méltán világhíres gyékényes kultúra bemuta-tása céljából rendeztek kiállítást, míg Mihályteleken a paprika történetét dolgozták fel. A fölsorolásból is látszik, milyen gazdag volt a Játékokat kísérő tárlatok sora.

A XV. Szegedi Nyári Tárlat hűen kapcsolódott a másfél évtizede megkezdett folyamathoz. Célját ismét elérte, mert feltárta a magyar képzőművészet fejlődésé-nek ú j állomásait, mai arculatának lényeges vonásait. A művek mozaikszerűen egy-máshoz illeszkedve jelezték a magyar művészet állapotát, eredményét és vitatható pontjait. Együtt láthattuk a különböző korosztályok képviselőit: az idős Frank Fri-gyes mély tüzű visegrádi utcarészletét és a huszonéves Banga Ferenc mesékből toborzott, ugrándozó firka-manóit a grafikai lapokon; a más-más vidéken élő művé-szek alkotásait a Szegeden és Vásárhelyen dolgozó festők alkotásaitól a Szentend-rén alkotó Bálint Endréig és a debreceni Józsa Jánosig; különböző műfajokat, a hagyományos táblaképtől egészen Kátai Mihály műfajhatárokat szétfeszítő tűz-zománcáig; a legfontosabb stílusvonulatokat, a vásárhelyi iskola realizmusától a grafikák szürrealizmusán át a plasztikai trükkökig.

Ha a műfajok között szín vonal versenyt rendeztünk volna, minden bizonnyal ezt a grafikai műfajok nyerték volna meg. A kiállított alkotások érzékenyen reagál-nak minden érzelmi, indulati és gondolati rezzenésre, egyéni és közösségi problé-mákra, viharra és szélcsendre egyaránt. Forma- és kifejezésben sokszínűségük Sza-bados Árpád szigorú-szikár, a gyermekrajzokból kiinduló művészi lapjától Tassy Béla és Rádóczy Gy. Gáber filmszerű, montázstechnikát alkalmazó, azonos, de kü-lönböző léptékű és színű motívumokkal dolgozó szürreális vízióitól, Honthy Márta csipkeszövevény-rajzán, Pataki Ferenc faktúrákat tartalommá emelő lapjain, Kopasz Márta finoman megmunkált, gondolatgazdag linóján, Papp György népi motívu-mokból építkező metszetein, Cacs Gábor irodalmi ihletésű rézkarcain és Cácsi Mi-hály groteszk grafikáin át Kajári Gyula erőteljes krétarajzaiig húzódtak.

A szobrászati anyagra is a polarizálódás volt a jellemző. Az egyik csomópont köré a realizmus jegyében fogant, de sok-sok egyéni tartalmi és formai leleménnyel megoldott művek sorolhatók, míg a másik pólus köré átírtabb formavilágot követő, felület játékokra, ritmusokra, dekorativitásra építő plasztikák tartoztak. Az első cso-portba tartozó művek közül három, több szempontból is rokonságot mutató faszobor emelhető ki: Farkas Pál, Palotás József és Hondromatidisz Regasz anya-gyermek kompozíciója, valamint Pató Rózsa Vízparton címet viselő, lovon ülő fiúaktja.

A másik pólus legérdekesebb és legértékesebb darabja Szandai Sándor ropogó vörös-rézlemez-domborítása, Bottus Zoltán krómacél emlékműterve és Meszes Tóth Gyula bronz térplasztikája. E két szélső pont között olyan műveket találhattunk, mint

Mészáros Mihály ragyogó ötletből született Zsonglőr-e, Farkas László szellemes alko-tásai és Tóth Sándornak a márvány megjelenési formáit feltáró szobra.

A festészeti anyag is sokszínű volt, de átlagszínvonalával az előbbi műfajok alatt maradt. Néhány ragyogó alkotással itt is találkozhattunk. Miháltz Pál Föld című mélybarna festménye több mint hagyományos tájkép, sorsok hordozója. Az ember-ábrázolás két nagyszerűen sikerült darabja Zombori László Menyasszony és öreg munkás című festménye. Mindkét alkotás mély emberismeretről, nagyszerű festői-ségről tesz tanúbizonyságot. A tájképek közül Vinkler László tassiszta eszközökkel készült akvarelljei természeti szépségeket és emberi örömöket egyszerre fejeztek ki.

Dér István lélektájainak újabb darabjai a művészi megújulás bizonyítékai. A csend-életek közül Csikós András a szétszórt tárgyak lírai töltésű ábrázolásával, Nóvák András lendületes virágkompozíciójának finom színeivel emelkedik a többi kép fölé.

Erő, lendület, életszeretet jellemzi Pataki Ferenc festményeit.

Mészáros Dezső szobraiból szabadtéri szoborkiállítást rendeztek. A Móra park-ban a szökőkút vízfüggönye mögött, a haragoszöld lombok alatt úgy álltak a vakító fehér kőből faragott, kopjafához hasonló stilizált emberjelek, olyan időtlen nyuga-lommal és szigorral, mint a görög drámák kórusainak tagjai. Mészáros Dezső szegedi születésű szobrászművész nagy utat tett meg az első, az alsóvárosi szülőház udvarán agyagból gyúrt asszonyfejtől a most bemutatott kőtorzókig. Szinte szemünk láttára birkózik, viaskodik a kemény, nehezen munkálható kővel azért, hogy kibányássza és felmutassa a tömbökben rejtező egyszerű, tiszta formát. Hogy megkeresse a kő emberségét, lelkét, líráját. Mert ezek a feszes, súlyos, hol magányosan álló, hol egymáshoz tapadó, egymást ölelő kőoszlopok — emberek. Hasonlóak százados fa-törzsekhez, kagylókhoz, kavicsokhoz. Felületükön a vésőnyomok az alkotó erejének, izommunkájának, verejtékének megannyi árulkodó jele. Néhány szobron még fel-fedezhetők az emberi figura részletei, legtöbb alkotáson azonban pusztán egy-két jelzés vagy épp csak az arányok utalnak az alkotó szándékára. Mégis légiesek, kar-csúak, hajladozók, egymáshoz simulok ezek a kőfigurák, ezek a totemoszlopok. Mé-száros kőtorzói a nézetek sokféleségét kínálják. S nem is találhattak volna igazabb otthonukra ezek a felkiáltójel-formák, mint ahova kerültek, a szegedi Móra parkba.

A népművészetnek, tárgyi és szellemi hagyományainknak, ma virágzó kultú-ránknak legmélyebb gyökereinél kutat, legmélyebb rétegeiben keres szenvedélyes kísérletező kedvvel Kátai Mihály. Ősrégi emlékek támadnak föl tűzzománc-képein, ősi mítoszok sárkányalakjai, oroszlánai, ördögei jelennek meg, kopjafa, aranykapu, virág- és állatmotívumok sűrítményei őrzik a hajdani jelképekben rejlő világegészet. Kun lovasok, alföldi pásztorok, madonnák, istenek, sellők, életfák népesítik be ezt az ősi forrásból táplálkozó modern művészi birodalmat. Kátai alko-tásainak figurái, motívumkincse, jelei nem kitalálások. Egytől egyig ezredéves ere-deti motívumok, melyek végigkísérték a változó, alakuló, formáló jelentéssel és külső jegyekkel a történelem évszázadait. Képírók és ezermesterek örököse, foly-tatója ő. Egyszerre fafaragó és alkimista, fémműves és festő, a kemencék és a tűz.

tudósa, a múlt értékeinek fáradhatatlan kutatója — igazi alkotóművész. Nem idegen tőle a mítoszteremtő hajlam. A kiállítás legszebb darabjai a szintézis jegyében szü-lettek. A tartalmi és formai összegzés szándéka szülte őket.

Kokas Ignác iskolát teremtő festőművész. Ezt eddig is tudtuk, legnagyszerűbb-festményeit ismertük. Mostani szegedi kiállításán a 17, jórészt nagyméretű s eddig ismeretlen festménye megerősítette ezt. Igazi festőiség, a színek biztos és nagyvonalú használata, a felületek kezelésének virtuozitása, gondolati gazdagság és az előre-lendítő, örökös művészi kétkedés jellemzi alkotásait. A nagy, egynemű felületeket finoman megmunkált, szövevényes részletek törik meg, a fakturális szépségeket rejtő organikus és mozgalmas formáknak néhány határozott, erőteljes, egyenes vagy ívelő folt szab határt. Szintetizálja Kokas a legkülönbözőbb festői hatásokat, a finom ecsetkezeléstől a fröcskölésig, csurgatásig, a különböző színrétegek egymás fölé

helyezéséig. Az Elhagyom a falumat című, nagyméretű festmény kulcsa lehet m ű v é -szetének. A kettős osztású kép kisebbik tétele karakteres falusi motívumokat sora-koztat fel: kerítést, házfalrészietet, ablakot. Az indító világ, az indító élmények.

Mellette szigorú és határozott fekete függőlegessel elválasztva a nagyobbik tábla, az összekuszálódott, bonyolult világ befogadása, ú j rend teremtésének szándéka és e század vállalása. Múlt és jelen, egykori élmények és mai, tudatosult festői a r s poetica találkozik ezen az alkotáson. Képeinek jelentős része m á r címében is utal a művész tragikumra való hajlamára. A Néma ház, az Utazás az alvilágba, az Enyészet, Az ember arcai, az öregek háza ezt bizonyítják. Alkotásain a visszafogott szürkészöld felületekből, a burjánzva enyésző formákból azonban mindig fölragyog, elővillan egy-egy narancssárga vagy vörös folt izzó fénye — bizonyítván, hogy Kokas Ignác nem pesszimista festő.

TANDI L A J O S

90