László Gyula tanulmánya;

. 51961«

tiszataj

1975. FEBR. * 29. ÉVF. W

Fodor

•

András,

Farkas Árpád, Kiss Anna, Simái Mihály versei;

László Gyula tanulmánya;

K írások a kétszáz éve született

^ ^ ^ ^ ^ ^ Bolyai

— ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ Farkas-

ról

tiszatáj

I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T

Megjelenik havonként

Mb. főszerkesztő: ANNUS JÓZSEF

Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: 6740 Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-330. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Elő- fizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) köz- vetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.

74-5841 — Szegedi Nyomda

Tartalom

XXIX. ÉVFOLYAM, 2. SZÁM 1975. FEBRUÁR

FODOR ANDRÁS: Álom a megalkuvásról (vers) 3 SZÁLAI CSABA: Oltó esőben őrizem (vers) 4 FARKAS ÁRPÁD: A Tökély kiszemeltje (vers) 6 SIMÁI MIHÁLY versei: ök, Négykezes, Sámánkodó,

Ketten 6 MOCSÁR GÁBOR: Ég alatt, föld felett (kisregény, II.) 9

KISS ANNA versei: Hazug lúd, Babonák falu ördöge 30

KIRÁLY LÁSZLÖ: Bosch-album (vers) 33

ÖRÖKSÉG Kétszáz éve született Bolyai Farkas

VEKERDI LÁSZLÓ: „Alig van párja atyámnak..." 36 SARLÓSKA ERNŐ: A mathesis az a gyertya...

(Bolyai Farkas eszmevilága) 42 FRÁTER JÁNOSNÉ: Bolyai Farkas könyvtára 48

S. E.: A Bolyaiak — képen 52

TANULMÁNY

LÁSZLÓ GYULA: Előszó műveltségünk kezdeteiről 54 KISS GY. CSABA: Nemzetiség és oktatásügy 63 JOÓ RUDOLF: Nemzetiségek Nyugat-Európában: a bre-

tonok 69

s

KRITIKA

GERGELY ANDRÁS: 1848 Arcok Eszmék Tettek 76 DÉNES IVÁN ZOLTÁN: Eltagadott örökség: demokra-

tikus törekvések a magyar történettudományban' a

múlt század derekán 78

GÖRÖMBEI ANDRÁS: A kelet-európai realizmus encik- lopédiája (Balogh Edgár: Duna-völgyi párbeszéd) ... 82 VELIKY JÁNOS: Zsigmond Gábor: A magyar társa-

dalomnéprajz kezdetei 86 SZAKOLCZAY LAJOS: Szilágyi Domokos: Felezőidő ... 8»

MŰVÉSZET Színház

NIKOLÉNYI ISTVÁN: A magyar dráma körül 92'

Szerkesztői asztal 96.

ILLUSZTRÁCIÓ

Fejér Csaba rajzai a 29., 32., 87., 91., 95. és a 96. oldalon Illusztrációk a Bolyai-összeállításhoz a 47., 50. és az 53.

oldalon, valamint a műmellékleten

F O D O R A N D R Á S

Álom a megalkuvásról

Nem emlékszem, miként döntöttem el:

meg kell magamat ölnöm.

Mondták, hogy tegnap este valaki belevágta

kését a háló asztalába,

leleplezte a titkot, amit mindenki sejt.

Mondták, hogy én is ki vagyok szemelve, de ítéletről még senki se szólt.

Jobb könyököm a szék karfájába akasztva néztem a kibetűzhetetlen

farostok hieroglifáit, bal öklöm a zsebemben,

tenyerem fészkén papírszalvéta hideglelős recéibe gyűrve

a meszes pirulák.

Valahol nyitva volt egy ablak.

Kajánul sündörgött körém az őszi lomb füstös szaga.

Kint a falon mohó folyondár, dalok indája kúszott egyre feljebb:

„mun-lcá-ra ké-szen in-dulj e-lő-re . .."

„új é-let haj-naüfé-^nyi-re vir-radsz te bol-dog . . ."

ámde

bent minden néma volt. A ház félelmet-kondító nagy kőüreg.

Hasábok,-kockák, vasrudak, fémgombok, rézcsapok, szellemkezek közt lengő üvegajtók,

szőnyegbórdákra szívott sima léptek.

Ültem, nem vette észre senki,

hogy zúdítottam számba a halált,

hogy buktam vissza kínnal, nyállal, szégyen dühétől ragacsosan,

mert torkomból az ösztön visszaöklelt hatalmasabban mint a kény

mámorba rántó kristály-éjszakája, — mert láttam, eszelős fény violáin át is, hogy nem tudunk mást kifeszíteni a kezdet és a vég közé

csak a fölérző tiltakozást, csak a magunkra vállalt élet merényletét.

S Z A L A I C S A B A

Oltó esőben őrizem

1

Mintha szunnyadt gumilabda, tyúk gubózik, tollavedlett, szörtyen az eresz siratva szitává szőtt hernyós-kertet.

Fölmászik a hó-salétrom rég mégszokott díszsírhelyre őszi tégla alapokból

angóra színét levetve, s puffad a föld sárkovásza, renyhe féreg tán a szó is

— nyirok éhéből kimászna — semmit se mond, olyan „kódis".

2

Bent se szólnak, nézik egymást, a lámpa fényes lelke holt, bolyhozza majd a morzsolást derengő kaskából a hold, •—

s néznek a menyasszonyképek

a korpás hátú zsák mögött, elmúlt, sóvár szeretkezések Nanóival a tűz köhög, — bágyadtan hű zsarát virít, a tengerin egér görög, ásít az egyik, fölsipít:

„bajuszt hordott fel a kölyök."

3

Kint csak esik szakadatlan, elúszik reggelig az ól,

kakas rikolt még virradatlan, nincs egy szabad sziget sehol, malac nyivákol, újszülött kicsi jószága a földnek

már vízbe fúlt patkánykölyök s nem evett tenyérnyi zöldet, •—

s tutaj a góré, sárga váz, szürkével hódít a penész, lopózik — vad rikácsolás ...

aztán a ködben elenyész ...

4

Házunk is süllyed, megreped, könyökben pikkelyt hány a mész, pennával írok, engemet

egy régen elhunyt vers emészt, folytatni holnap .. ? nézi. már, lefogja ólommal szemem a fáradt éjfél s két sivár

mindig kéknek hitt macskaszem, — de róni kell a sort, a szó.

pici fáklyáival szalad, majd ünnep lobban valahol, e tűz kigyújt egy sugarat.

5

Mert szép leszen majd e sugár, pedig csak papírzizzenés, mint a kalászoké, olyan,

vagy friss kenyér, mit szel a kés.

Olvasnak, hajtják a lapot,

tűnődnek ősz parasztfejek,

s talán pihennek rajta majd

a várost építő kezek,

és ennyi nékem épp elég, —

hordó olajam víz alatt,

odakint az, de idebent

a szó a lángoló anyag.

F A R K A S Á R P Á D

A Tökély kiszemeltje

Bolyai János emlékének

Elmém, hogy működjék, ne csak lásson, tartottam csikóként parázson,

s lettem jó járása, kedve végett a Tökély kiszemeltje.

Nem hódolhatok én e ritka öröklétnek, mely elnémítna, hatalomnak, ha nincs már arca, zsarnoknak, kinek nincs hatalma, űrnek, amelyben nincsen helye gondolatnak — hogy megfigyelje.

Akarom, kitessék konok voltom:

saruit immár meg nem oldom, nem fogadok fölibém rendet, csak mit magamnak én teremtek.

Tántoroghat a Tökély dűltan köröttem, mert már megtanultam szítni piciny parázsból lángot —

S I M Á I M I H Á L Y

Ők

egész falu a szőlőindákban levelek fürtök kacsok egész falu a szőlőindákban venyige-karnevál kavarog gáliccal pettyezett kezek üvegek hordók kocsmaablakok egész falu a szőlőindákban karóba húzott karok ősök részeg fenyegetése

dühök szerelmek remények prése

horpasztja be a vonatot arc-fürtök a szőlőindákban

apád, nagyapád vad szüreti bálban forog forog

és a butykosban és a pohárban ők a véradó krisztusok

Négykezes

A falu felröpít kiáltoz ránktüzel,

sugaraival és sötéteivel kezünk az ország testén a mezők az utak

megfestik ujjaidat kivérzik ujjaimat a tenyeredbe vert szög lassan mellembe nő fájnak a lerombolt erdők ver fűrészpor-eső

az az ablak rég megvakult s mi csak zörgetünk: gyertek elő!

a remény csupa vérszilánk nem nyittatik meg az Idő

Sámánkodó

• (Vogul költőbarátaimnak)

majd fölveszem sámánruhámat a madártollas verdesőt

erdőkoromban valaha

már jártam itt erdőlltem itt

veszem madártollas ruhámat

itt voltam én élsőröpös

itt voltam ingovány virága

itt voltam hótornyos fenyő

fejedelemfi medvefi

kardos és karmos s még mi minden kezemből itt pattant a szikra

s felséges fejemből az isten majd fölveszem madárruhámat kerengek mint a kerecsen

közös sorsunk minden verését s varázsát magamra veszem

(Hanti—Manszijszk, 1973.)

Ketten

ölelsz hogy védd magad ölj meg hogy védd magad az idő elvadul

te szép maradsz veszélyesen suhog . harangkötél hajad meg is megkondulok

mondom hogy szép maradsz az idő! az idő! az átkos nagy húsevő kehely!

lábadhoz hét torony mégis letérdepel

ketten — két vakító penge s pusztítlak is köszörűként magamtól hogy védjelek meg te szép te gyönyörűszép ölelsz hogy védd magad védsz hogy magadba ölj te szép halálomat

megszülő anyaöl

teremtő anyaöl

te vérrel-megjelölt

kehely kiben a lét

lelkedzik testesül

M O C S Á R G Á B O R

Ég alatt, föld felett

ii.

— Eta! Eta! Hallod, amit mondok, Eta!

Eta odasúgta Gáspárnak:

— Aha, figyel már, leskelődik már!

— Eta, Eta! Beszélgetsz te ott valakivel? Van ott a kertben valaki? — Kinyitotta a kiskaput, és bejött a kertbe. Óvatosan közeledett, botjával a levegőt kaszálgatva.

— Van a csudát, ki lenne? Egyedül szedem itt ezt az átkozott b a r a c k o t . . . közben még az eget is szidom . . . hangosan . . .

„Megint letagadott" — villant Gáspár agyába. Ott maradt, ahol állt, nem moz- dult, még a lélegzetét is lecsendesítette, s nézte a közelgő vakot.

— Miért mondod a barackra, hogy átkozott? Mért volna az á t k o z o t t . . . ? — Megállt.

— Nem érti azt maga, hiába mondom.

— És még az eget is szidni! Hangosan!

— Szidom is. Hangosan. De még azt a kézikocsit is, amitől hajnalban majd a karom szakad le, míg kijutok az útra.

Az öreg nem szeretett Etával vitatkozni. Védtelennek érezte magát, s csak annyit mondott:

— Én, ha tudnék, segítenék, de hát tudok? Nem tudok! — Tehetetlenül széttárta a karjait, s már ettől a heves mozdulattól is megbillent egy kicsit, hirtelen meg- fordult, botjával a levegőt kaszálva kiment a kertből. Közben azért vissza-vissza- motyogott.

— Szidni a barackot! Átkozni!... Mikor pedig áldás van a z o n ! . . . Pénzt fizet- nek é r t e . . . Megfizet az a z é r t . . . a fáradságért...

Amikor behúzta maga mögött a kiskaput — naponta többször ellenőrizte, nem.

felejtette-e nyitva valaki —, s áthaladt az udvaron, Eta halkan megszólalt:

— Ne beszélgessünk olyan hangosan.

— De hát azt mondta: süket is egy kicsit.

— Isten t u d j a . . . talán megérezte, hogy nem vagyok egyedül.

Folytatták a barackszedést. Kisvártatva az asszony megkérdezte:

— Mit is akart mondani az imént? Valamibe belekezdett.

;— Igen. Azt akartam mondani, hogy én szívesen segítenék magának; megígér- tem, igaz? De hát hogyan? Engem a váltókocsi háromnegyed hatra hoz ki, hatkor fenn kell lennem a toronyban...

— Én meg pontosan hatkor indulok, hogy időre ott legyek, ne kelljen ott délig ácsorogni

— H á t . . . jó lenne, ha kitalálnánk valamit. Egy biztos: az én kedvemért a töb- biek nem hajlandók annyival korábban kelni, hogy idejében ideérjek és segíthessek magának.

Az asszony a szavába vágott.

— Maga komolyan gondolta ezt a . . . segítést?

— A legkomolyabban.

— Ügy. — Eta beleharapott egy barackba, aztán eldobta a maradékot. — Várjon csak, azonnal jövök. — Sietve elindult, be a házba. Gáspár nézett az asszony után, és nem tudta, mit gondoljon: mire alakul ez az egész dolog ezzel az asszonnyal, aki most másodszor tagadta le őt az apósa előtt. Minden úgy jön, olyan váratlanul és mégis olyan természetesen, mintha elő volna írva: Gáspár, most ez történik veled, most pedig valami más. Az asszony már jött is visszafelé, kezében apró rádiót lóbált.

Szólt a rádió. Férfihang magyarázott valamit. Eta mosolyogva felemelte, felmutatta a kicsi készüléket.

— Ezt valahová felakasztjuk, ő is beszél, mi is beszélgetünk. S ha az öreg kér- dezi, kivel beszélgetek, akkor mondhatom: a rádió szól, nem én beszélgetek. — Gáspár egy kicsit meghökkent az asszony találékonyságán. Elgondolta: ha egy ilyen asszony egyszer a fejébe vesz v a l a m i t . . .

— Elnézegettem ezt a kertet, amíg maga odabent járt. Tudja, én onnan felülről belelátok az ilyen kertekbe, még a gyomrom is belekordul, amikor estefelé a szél odahozza a tanyából a piruló hagyma szagát... Az istenfáját, gondolom... ez aztán az i g a z i . . . Na meg, arra is volt példa, hogy ha mi például éppen leálltunk, csend lett a toronynál, a fák közül egyszer csak kihallik a táskarádióból a tánczene. Micsoda nyugalom. Meg csend. Hát én ezen sokat szoktam spekulálni...

Az asszony felnevetett.

— Na látja, én is spekuláltam, amíg odabent jártam. És tudja, mit találtam ki? — Várta a választ, de Gáspár csak a vállát húzogatta. — De csak akkor mondom meg, ha csakúgyan komolyan gondolta azt, hogy segíteni akar nekem.

— Mondhatja bátran, mert én csakugyan komolyan gondoltam.

— Segíthetne nékem már ma este is. Nem muszáj azzal megvárni a hajnalt. — És elmagyarázta, hogyan lehetne ezt megoldani. Nem kell azt a kiskocsit a telepig tolni. Csak a tönkretett dűlőúton nehéz. A kövesúton már vidáman gurul. Van a kövesút mentén egy tanya. Nem lakik benne senki. Nem kell ám valami romos épületre gondolni. Ott minden ép, és lakat van minden ajtón. Nyári konyhán, istál- lón, a színeken.

— Ha ma este odáig segítene nekem, megköszönném. Onnan holnap hajnalban már magam is könnyen elboldogulok.

— Akár máris indulhatunk — felelte vidáman Gáspár. — Rajtam semmi sem múlik. De hát, azt mondja, lakatra van minden zárva.

— De a lakatok kulcsai énnálam vannak. Akik onnan elköltöztek, rámbízták, hogy néha menjek át, nézzek körül, a lakást szellőztessem k i . . . az illetők Pestre költöztek, hiszen érti.

— Fene se érti. De mindegy.

— Az öreg Szikhárt a télen meghalt, a fia Pesten él, a fiatalok a mamát fel- vitték magukhoz. A tanya üresen maradt, majd a vakációban lejönnek az' unokákkal.

Most már érti?

— Értem — mondta Gáspár, és most már- .kezdett semmit - sem érteni. Annyit érzett, hogy valami különös és furcsa, soha át nem élt helyzetbe csöppent, és olyan utak nyílnak meg előtte, amilyeneken még sohasem járt.

— Mondja már, mi a maga neve? Egyáltalán, megmondta, amikor az égből le- esett? Nem emlékszem rá.

— Lehet, hogy nem mondtam meg. Most megmondom. Az én nevem Gáspár.

— Gáspár. Jó. De mi a másik neve? József, János, István?

— A Gáspár az már az én második nevem. Teljes nevem pedig Rívó Gáspár.

Tetszik?

— H á t . . . mit számít az, nem igaz? Az a fontos, hogy milyen az ember.

— Láthatta.

— Mikor? Mit?

— Hát egy az, hogy én egyenesen az égből pottyantam maga- elé, másodszor

pedig, ugye, mit csináltam a kutyával? Láthatta1: hatálmam van. Tudásom. Engem az a kutya most. már nem fog megugatni, akármikor jövök magához.

Az asszony hirtelen megmerevedett. • •

— Minek jönne maga énhozzám?

Gáspár nevetett.

— Erre, látja, nem válaszolok. Minek válaszolnék? Ügy látom, okos asszony maga, kitalálja.

Hosszú ideig szótlanul dolgoztak. A kimondott szavak megsűrítették köztük a levegőt, nem néztek egymásra, a fára akasztott rádióból zene szól, hallgatni kell.

De Gáspár úgy találta: tovább kell mennie. Csak a kimondott szónak van értelme.' És haszna. Ebben az esetben legalábbis.

— Ismeri azt a mondást, ugye, hogy valamit valamiért?

— Valamit valamiért? Ismerem.

Megint egy sor hallgatás, amit aztán az asszony szakított meg. Megtalálta a megfelelő választ. És a megoldást is, természetesen.

— Nagyon igaz mondás! Ha majd legközelebb jön a kútra vízért, hozzon magá- val egy garabolyt.'..

Gáspár felütötte a fejét.

— Garabolyt? Mi az áldás az a garaboly?

— Nem tudja, mi az a garaboly? — Eta felnevetett. Furcsának találta, hogy ez az ember, ez a Gáspár nevű ember nem tudja, mi az a garaboly. — H á t . . . kosár.

Vesszőből fonják. Piacra járunk vele. Meg boltba. Az a garaboly.

— Aha! Tudom már. Karoskosár. És minek hozzak én ide m a g a m m a l . . . garabolyt?

— Megpakoljuk szép érett barackkal, elviszi a családjának.

„Családomnak?'Persze, Eta nem tudja, erről még nem volt szó, hogy nekem nincsen családom. Illetve van két k i s f i a m . . . de hogyan vihetnék én azoknak ba- rackot? És hogyan magyarázzam meg, uramisten, éppen m o s t . . . "

— Maga mondta, hogy valamit valamiért. Annyit szed és olyan szépeket, ami- lyet akar.

— Hát, ha maga így é r t e t t e . . .

— így értettem.

— Akkor én már abba is'hagyom, a segítést. Mert én nem így 'értettem. És maga is nagyon jól tudja, hogy nem így értettem.

Megint elhallgattak. Gáspár elégedetten állapította meg: „Részemről minden világos. Én többet mondani nem akarok: ha valaki ebből sem ért. . ¡"

Ügy látszik, Eta értett a szóból. Elgondolkozva harapott bele egy puhára érett gyümölcsbe, megeszegette, a magját eldobta, aztán szólalt meg, felsóhajtva:

— Jaj, istenem, á szedést befejeztük, de nekem még ezt mind át kell válogatnom.

Nagyság szerint, tudja? Az bizony időbe telik. Egy óra alatt talán megleszek vele.

És akkor kiállítanám a kiskocsit a ház végénél, az ú t r a . . .

— Ügy gondolja, hogy én' onnan aztán . . .

— Igen. Egy óra múlva elviheti. — Leguggoltak s az asszony egy pálcikával a homokba belerajzolta, merre menjen Gáspár, hogyan talál .iOda ahhoz a kövesút menti lakatlan tanyához, ahol a színt kinyitja, a kiskocsit betolja, hajnalban aztán Eta odamegy — onnan már vígan halad a felvásárló telepig a teherrel. A kulcsokat Eta kihozta, Gáspár zsebre vágta, elköszönt: másfél óra múlva eljön a kocsiért.

„Tulajdonképpen — töprengett Gáspár, miközben a mély homokban tolta a lá- dákkal rakott kiskocsit — miért csinálom én ezt?" Amikor pedig a fúrótoronyhoz közeledett, mert útja ott vezetett el, konokul a mellére ejtette a fejét, nem nézett oda. A toronyból Mester Miki, a váltótársa alighanem most vigyorogva figyeli, mi lett Gazsiból. „Nézzétek már —é kiabál' most bizonyára lefelé a többinek —, Rívó Gazsi trógerolást vállalt valamelyik parasztnál!"

Már elfelé haladt á torony közeléből, de még mindig a hátán érezte Mester Miki

gúnyos, szúrós tekintetét. „Valóban, miért csinálom én ezt?" Minthogy maga sem volt tisztában ezzel a különös helyzettel, maga is kereste a magyarázatot. Csak annyi volna, hogy asszony van a háttérben? Aki megér annyit, hogy fáradjon érte egy kicsit az ember? Mert ez az asszony megéri, egy pillanatig sem vitás.

Munka közben még tüzetesebben megfigyelhette. A munka mozdulatai ugyanis a testet leleplezik. Etának hajolgatnia kellett, majd lábujjhegyre ágaskodva felnyúlni az ágak közé — Gazsit most is meleg bizsergés járta át, ha rágondolt. Hirtelen megtorpant, mert valami: az eszébe jutott: a kulcsok! „Ideadta, hogy ki tudjam nyitni a lakatot, de azt nem beszéltük meg, hogy mi legyen azután a kulcsokkal.

Ha nálam marad, ő hogyan fogja kinyitni reggel a lakatot, és hogyan jut hozzá a barackokhoz? Hohó, kisangyalom, ezt nevezem tiszta munkának. Ez nem más, mint hallgatólagos megegyezés. A kulcsokat — nem vitás — még ma este visszaviszem hozzá, ő is tudja, tudnia kell, hogy visszaviszem. Az ajtót, ha okos, és a dolgokat jól átgondolta, nyitva hagyja, nehogy az apósa a zörgetésre felébredjen . . . Ügy ám, ez lesz a tiszta munka!"

Most már elégedetten haladt a célja felé, s kedvének szárnya nőtt, mert a torony jócskán elmaradt s vele a kínosan szúró gondolat: Mester Miki kiröhögi. Most m á r Mester Miki nem lát ide, lássuk tehát újra a kérdést: „Miért csinálom én ezt? Miért tolom én ezt az átkozott kétkerekű járművet, megrakva barackkal, egy ismeretlen, lakatlan tanya felé? Fúrós létemre!"

Megállt pihenni. A porba rajzolt térkép szerint nemsokára forduló jön, attól kétszáz méternyire meg a kövesút, ott balra fordulunk, az első tanya a cél. A ház sárgára van meszelve, két ablaka az útra néz, a kerítése lécből van, a kerítés fölött egy szál szöges drót kihúzva. A kiskapu lécei között be lehet nyúlni, elhúzunk egy reteszt, s bent vagyunk az udvaron. A nagykaput belülről kinyitjuk, betoljuk a kis- kocsit . . . • De a kérdés még mindig nyitott, az ábra megfejtetlen: miért?

Akármilyen vadul összezavarodott helyzetekbe került, mindig tudott rá magya- rázatot lelni. Ezért meg ezért kerültem ilyen helyzetbe. Felfordult, robbanó pillana- tokból kinövő átkozott körülmények közé. Például: amikor úgy jött „onnan" haza, hogy két fiát nem láthatta, a pöttyös focit nem adhatta nekik oda, s ahogy az ú j férj kiintett neki a Skodából — mit tehetett mást, legalábbis ezzel magyarázta —, attól kezdve ivott. Sokat és rendszeresen. Rászokott, pedig amúgy nem italos ter- mészetű, de akkoriban már-már az elhülyülésig ivott. Híre ment annak az esetnek a szakik között, hogy Dannal bementek a falusi talponállóba, Dan megkérdezte, telje- sen fölöslegesen:

— Innál valamit, Gazsi?

— Innék.

— Mit innál?

— Nékem teljesen mindegy. Űgyis kiokádom. — De már akkor is opális-boron- gósan nézett a. véres szemeivel, imbolygott, vihogott bambán.

Valahol, talán éppen Eger környékén fúrtak akkor, egy kis falu közelében.

Andornaktálya? Egerfarmos? Demjén? Ködbe vesző falunevek, legalábbis Gazsi el- homályosult emlékezetében. Szállásuk bent volt a faluban, a hajdani kocsmáros egy- kori kocsmájának ivóját bérelte ki a vállalat, ott aludtak, nyolcán. Esténként rend- szerint már italosan ért a szállásra, hóna alatt egy üveg borral. Olykor pálinkával.

Amit zugban főztek a parasztok, törkölyből, hullott almából, löttyedt szilvából, de akár korpából is, megcukrozva — mindegy. Kiült az egykori kocsma befalazott egykori ajtója elé, a lépcsőre. Ivott. A falura leszállt az éjszaka. Ö tovább ivott.

És amikor az üveg kiüresedett, elindult. Látott fényeket, reszketőseket, homályosa- kat, szétolvadósakat. Ment a fény után.. Benyitott kapukon, átmászott kerítéseken.

Egy ajtón, mely mögül fény szűrődött ki, benyitott. Lakásban találta magát. Még egy ajtó, azt is kinyitotta, bement, azt látta, hogy kettős ágyban, egy férfi és egy nő fekszik, „pardon, bocsánat", dadogta merev nyelvvel nekik, azok bámuló döbbenettel felültek az ágyban, rémülten nézték a holtrészeg látogatót, Gáspár sarkon fordult, megkapaszkodott az ajtófélfában, jött egy villanás, világos félismerés az agyába, hogy ő otthont keres, kábultan bár, de állati ösztönnek engedve; fészket, de ez nem

12

az övé, itt már laknak valakik, ez nem az ő otthona, ment, tántorgott tovább. Újra kapukon, kerítéseken át, ablakok bágyadt fényei után. Másnap tudta meg, hogy három házba nyitott be, rémületet okozva, végül is délelőtt tíz óra tájban a falu másik szélén, szénapadláson ébredt — s nem emlékezett semmire. De még arra a képtelenül és megmagyarázhatatlanul kusza éjszakára is tudott okot keresni: a név- telen levél, a két fia, a pettyes foci és az a karlendítés a Skodából; mindezek miatt innia keliett, és teljesen érthető az állapot: ha iszik az ember, nem tudja, mit csinál. De ez most, ahogy tolja a barackkal rakott kétkerekű kordét a homokban, a lakatlan tanya felé, egyelőre tisztázatlan. „Tulajdonképpen miért csinálom én ezt?"

„Mi volt ez, teremtőm? Ez az ember benyitott az ajtón, én már az ágyban feküd- tem, rámnézett, elmosolyodott, a lakatlan tanya kulcsait kivette a zsebéből, letette az asztalra, az ajtó mellé nyúlt, a villanyt" eloltotta — és én nem kiáltoztam segít- ségért, nem mondtam nemet, semmit sem mondtam. Megijedtem volna tőle? Nem igaz! Amióta így élek, ahogy élek, bárki elhiheti, volt, aki megkörnyékezett, nem is egy. Volt, aki rámkopogott éjjel, nyissak ajtót, volt egy vénember, azt mondta, ad kétszáz forintot, ha megmoshatja a mellemet. Pfuj, ronda vén dög. Akadt fiatal is, akit úgy elkényeztettek a nők, hogy valósággal fel volt háborodva, amikor — éjjel rámkopogtatta az ablakot — nem nyitottam neki ajtót, hanem elzavartam. Mindig meg tudtam én magam védeni is, kímélni is, de m o s t . . . Talán, mert azt mondta:

neki hatalma van mások felett? Ö akárkit meg tud babonázni? Lehetséges, hogy a kutyát igen, de mi hatalma lehet énfölöttem? Ki adott neki hatalmat énfölöttem?

Csakis én, a magam akaratából. Másképpen nem történhetett. Én ezt tudom. Ismerem magam. Csak annak hagyok uralkodást magam fölött, akit én elfogadok; hogy ural- kodjon fölöttem. Ilyen ember azonban ma már nincs a földön. Miért nem mondtam, hogy nem? Azért, mert azt akartam mondani, hogy igen? De ezt vajon miért? Mi kell nekem ezen az emberen? Miért kellett ennek így történnie? Ő nyíltan meg- mondta, mit akar: valamit valamiért. Ez az ő felfogása. Mit mondjon egyebet? Járja a világot, tekereg, mint a szél — annak a fának ütközik, amelyik éppen útjába akad.

Nem is volna férfi, ha nem így tenne, ezt én mondom, az az asszony, akinek a férje éppígy járja a világot, éppígy akad fenn, akár a szél, az útjába eső fán. Ezért kellett így történnie? »Ha te úgy, én is úgy?« De hát ez nem magyaráz meg semmit, mert miért nem éltem e szerint az elv szerint eddig? Mert én nyugodtan elmond- hatom, arcom pirulása nélkül Isten és ember előtt, bárki előtt, hogy eddig nem éltem így, eddig az én vérem annyira nem forrósodott fel, hogy ennyire kihabzott volna, mint ennek az embernek a megpillantásakor. Ügy látszik, nincs magyarázat.

Vagy ha van, ugyanott van, ahol ezé az emberé. »Valamit valamiért.« De mit? Mit akarok én ettől az embertől? Valamiért — mit?"

Ettől kezdve az út menti lakatlan házban találkoztak. Egyiknek sem otthona, csak menedéke. Különös egy ilyen elhagyott otthon, megfosztva azoktól a szóra sem érdemes apróságoktól, melyek egy bezárt világot emberivé tesznek. A kannában nincs víz — megposhadna. A kamrában nincs krumpli, zöldség — megrothadna. A fiókban kés, kanál, villa — ki enne velük? A kredencben van ugyan két bögre, de mindkettő csorba. A falon tükör, első nap Gáspár belenézett, nem látott semmit, ujja hegyével belerajzolta arcának odaképzelt vonalát — így derült ki, hogy tükör az, csak a por vastagon belepte. Na és, az a szag! „Milyen szag ez?" — tűnődött Gáspár, s bele- szamuklált a levegőbe. Dohszag? Az is. Az állott levegő áprodott szaga, de nem csak az, hanem egérszag, porszag és ágyszag vegyült bele. Az ágyban szalmazsák — vajon mikor cserélhették benne a szalmát? „Majd én hozok rá pokrócot, lepedőt" — mondta Eta. Hozott is. Amikor Gazsi először hanyatt feküdt az ágyon, a plafonra siklott a pillantása. Az csak természetes — gondolta —, hogy a pókok uralkodnak odafent, a sarkokat beszőtték hálóikkal, a hálókra por rakódott, a gyenge szálak nem bírták a terhet, leszakadoztak, fekete szálak, fátyoldarabkák lengtek le a pla-

fónról. Az ággyal éppen szemben falióra, azt is belepte a. por, az óra természetesen állt, i az óramutatók negyed hármat jeleztek, vajon éjjel volt-e, amikor megálltak, vagy pedig nappal? Mindenesetre úgy álltak meg, mint földrengés'után, vagy bomba- támadáskor. szoktak az órák megállni, őrizve a végzetes pillanatot. „Itt aztán —

gondolta Gazsi. — el lehet dalolni, hogy megállt az idő." A ház egykori lakói, akiknek pedig ez itt. valamikor bizonyára zajoktól zsibongó, áldástól és káromkodástól egy- aránt zajos otthona volt, kirepültek innen. Pestre. „Olyan ez itt tehát, mint — ez jutott hirtelen eszébe — valami' kilövőállomás. Innen kilőtték magukat, egy másik otthonban leszálltak. Érdekes, hogy ez mennyi embernek sikerül."

Lelépett az ágyról, hogy majd felhúzza az órát, hadd ketyegjen. De az óra — bár a rugóját pattanásig húzta, sétálóját meglendítette — néhány idétlen lengés után megállt,. Hiába kocogtatta, próbálgatta, nem járt. Persze, rossz. Azért hagyták itt. Vagy. pedig az akadásig beporosodott. Az ablakhoz lépett, hogy kinyitja, jöjjön be friss levegő. Visszahőkölt. Az ablak deszkája fekete volt a légydögöktől — Gazsi rájuk fújt, hogy menjenek onnan a fenébe: arca, orra, szája tele lett porral, fújt, krákogott, káromkodott. Eta aztán nagyjából kitakarított, s apránként hozott min- dent, amiről kiderült, nincs, de kellene. Kést, kanalat, villát, még tűt, cérnát is, mert az sem volt.

A kerítésen kívül szőlőlugas, s ahogy haladtak bele a nyárba, a szőlő szépen kilevelezett. Eta, hogy a szomszédok ne lássák, a sorok közt közlekedett. Sem a ház- ban, sem az udvaron semmi dolguk nem akadt, nem is lett volna okos dolog az udvaron mászkálni, mozogni, így hát bezárkóztak a homályos, elfüggönyözött szo- bába. Sokat beszélgettek. Ha Gáspár délutános volt, délelőtt, ha délelőttös, délután találtak alkalmat az összebújásra — a legrosszabb az éjszakai műszak volt, mert mikor találkozzanak? Előtte, este? Amikor az öreg vaksi após pontosan. számon tartja, mikor vacsorázik, mikor fekszik le a menye? Műszak után, reggel? Az öreg, nem tudván aludni, korán ébred, és már hajnalban megkezdi körjáratát az udvaron

— feltétlenül észrevenné, ha a menye megmagyarázhatatlan okokból nem ébredne, nem készítené a reggelit —, hamar megtudná az okot: nincs itthon. Hamar bele- szoktak abba a legésszerűbb gondolatba, hogy Gáspár nem jár haza a többivel a szállásra, a .barakktáborba.

— Mondtam Dannak, hogy megint nélkülözni kénytelen a váltókocsi, ne vár- jatok. Dan csak nevetett. És a fejét csóválta.

— Dan? Sokat emlegeted. Miért hívjátok Dannak? Dániel talán a keresztneve?

— Csudát Dániel. Sándor. Hamar Sándor. Hogy miért Dan? Valami három éve dolgozott velünk rövid ideig egy valamikori borbély.

— Borbély? Olajosoknál? Mit keres ott a borbély? - .

— Minálunk mindenfélék megfordulnak. Ez a borbély is. Olyan faluban élt, ahonnan eljártak az emberek, munkája nem akadt, az adót, meg éppúgy kinyomták rá, mintha menne az üzlet. Ez a borbély órák hosszat ült a boltban, ráért minden- féle könyveket olvasni, kezébe akadt egy könyv, amelyik valami fütyörésző Dánról szólt. Mit tudom én, ki írta, miről szól, az a lényeg, hogy fütyörésző Dan. És akkor ez a fúrómester még folyton-folyvást fütyörészett. Csak akkor nem, ha evett, aludt, de talán még álmában is. Folyton-folyvást. Ez a borbély aztán eljött olajosnak, és amikor megismerte a főnököt, elnevezte fütyörésző Dannak. De azóta a mi Sándorunk már . abbahagyta, a fütyörészést, azóta • csak - Dan. Szimplán. Tudod-e, miért hagyta abba a fütyörészést?

— Honnan tudnám? Nem tudom.

Eddig Gáspár félig átölelve tartotta karjaiban az asszonyt. Most k a r j á t kivonta Eta nyaka alól,. hanyatt feküdt, és nézte a pókhálós, repedezett mennyezetet. Kissé ólmosan, dünnyögően mondta:

— Nem nagy ügy, csak: annyi, hogy az egyik.fúrás megkezdésekor az előttünk dolgozók nem kötötték ki szabályosan a tornyot, jött egy iszonyatos, vihar, a kötelek nem bírták tartani a tornyot, ledőlt. Dannak két emberét úgy belepréselte a földbe, hogy csak a,, fejük látszott ki, Dan sírva kaparta volna kifelé őket, de már nem éltek. Azóta. Dan nem fütyörészik. — Gáspár halkan, morgósan, csúnyán káromkodott.

Eta felült az ágyban, lelépett, lábát papucsba dugta, öltözködni kezdett.

— Most miért kellett káromkodni?

— Mert kellett.

Az asszony megértett valamit abból, ahogy Gáspár mereven nézte a mennye- zetet, és hogy miért káromkodott. Visszaült. Megsimogatta a férfi karját.

— De veled, odafent, azt mondtad, nem történhet semmi baj. Ott van a mene- külőszánkó. Ha baj v a n . . .

— Persze. Ráakasztom magam a drótkötélre, aztán . . .

— Hát én v a j o n . . . miféle menekülőszánkóba ülhetnék bele?

Olyan hirtelen, önkéntelenül mondta ki, hogy maga is belelepődött. Gáspár nem.

Nyilván nem értette, mit akart ezzel Eta mondani. Bár inkább csak sóhajtani. Fel- nevetett. . .

— Miért kellene neked szánkóba ülni? Szeretsz szánkózni?

Eta nem felelt. Bánta, hogy ez a buta,. még, a maga számára is érthetetlen, mégis valamiről szándéktalanul árulkodó kérdés kicsúszott a száján.

— Nyár van most, nem tél, nem csúszik a szánkó. — Gáspár tovább nevetett Eta fura ötletén: szánkóba szeretne ülni. Csak később fűzte hozzá: — Persze, ami engem illet, az volna a legjobb, ha az ember éppúgy meg tudná érezni a veszélyt, mint az a kutya, amelyiket a múltkor emlegettem Dannak. Akkor nem volna szük- ség a menekülőszánkóra sem.

— Miféle kutyáról beszélsz?

Elmesélte a csatornaőr kutyájának a történetét. Beszélt a házról, melyet három oldalról csatornák kerítettek be, a negyedik oldalon meg a fúrótorony zárta be a menekülés útját. És arról is, milyen különös volt látni a kutyát, amint a kölykét a szájába vette, és átúszott vele a csatornán, a csatornatöltésen végigkocogva, eltűnve a messzeségben, otthagyta a tanyát, amelyet eddig őrzött. Ilyet kutya még nem tett!

És még aznap éjszaka megindult a kút, kitört, őrült szerencse, hogy nem robbant be, de a környéken mindent ellepett a fekete mocsok, a rizsőr szobájában bokáig ért az olaj, azt a házat le kellett -bontani.

Eta eközben felöltözködött.

— Szóval az a kutya úgy hagyta ott a házat, hogy a szájába vette a kölykét, és átúszott vele a vízen.

— Ügy. Ilyet kutya még nem cselekedett.

— Hát vajon az e m b e r . . . mire lenne képes, csakhogy elmeneküljön onnan, ahol veszedelmet érez?

Furcsa kérdés. Az asszony különösen, szomorkásán, rámosolygott Gáspárra, aztán elköszönt, elment. Gáspár egy darabig még az ágyban maradt, lustálkodott, ráért.

S közben azon törte a fejét, miért van az, hogy soha egy szó sem esett köztük Eta férjéről, a távol levő kisfiúról, sem arról, hogy Gáspárnak van-e családja, és hogyan vannak ők egymással egyáltalán. Arról sem, hogy mi lesz később. A jövőben. Ügy látszik — gondolta —, elég vagyok neki én magam, és viszont. Még az is az eszébe jutott, hogy bizonyára azért hallgatnak szándékosan egymás családi ügyeiről, mert meg akarják őrizni találkozásaik titkolt meghittségét, nem tudnak betelni egymás megismerésének mindig megújuló élményével. „Azt hiszem, bár nem szeretem a nagy szavakat, hogy amikor itt van, akkor én csakugyan és teljesen jól érzem magam.

Legalábbis — elégedett vagyok a sorssal;: hogy összehozott ezzel az asszonnyal. Nem kívánok ennél jobb érzést, bár sokáig így maradna."

Dan nem csinált, nagy ügyet abból, hogy Gáspár megint összeakadt valami asszonnyal. Nem számolja, hányadik éve dolgoznak együtt, azóta bizony nem is egy- szer volt rá alkalma, hogy kifejtse intelmét: „Gazsi, én nem szólok bele, csak egyre vigyázz... ismered a nézetemet!" Gazsi ilyenkor harsányan felnevet: „Közismert!

Csak a hosszú nyakú.nőktől óvakodni!" És ment tovább a móka. Gáspár megkér- dezte: „Hát a rövidnyakúaktól?" Mire a válasz, szinte szertartásosan: „Azoktól pláne!"

Eta megjelenése sem okozott döccenést kettőjük között. Dan legföljebb akkor

csóválta a fejét, amikor Gazsi be-bejelen tette, hogy a váltókocsi ismét nélkülözni kénytelen őt, mert egy kis dolga akadt idekint. „Mi dolga akadhatott? Persze, olaj- bányász létére megint nekidől annak a francos kézikocsinak, ami tele van rakva barackos ládákkal. Olajbányász! Nevetséges.''

De az is igaz: amióta Gazsi elvesztette a családját, s egyedül lézeng szállásról szállásra, mit meg nem bocsát neki az ember!

Dan soha sem felejti el, hogyan jött vissza Gazsi arról az első útról, amikor megtudta, hogy a felesége már nem az övé. Elköltözött egy önálló építőmesterhez, a harmadik faluba. És magával vitte a két kisfiút is:

Úgy jött ki a lépés, vagyis úgy alakultak a szabadnapok, hogy Gazsinak kedden este kellett volna munkába állnia, de műszakba indulás előtt nem jelentkezett.

Akkor éjjel maga Dan, a fúrómester ment fel a toronyba, nem bízta másra Gazsi helyettesítését. Azért is ő vállalta a kapcsolást, mert a toronyból — gondolta — láthatja az utat, amelyen Gazsinak érkeznie kellene, ha véletlenül, valamilyen módon mégis megjönne. Hiába tekingetett, meredt bele a sötétségbe, Gazsi nem jött. Ebből az éjszakai műszakból kimaradt. Mi történhetett? Ilyet Gazsi soha nem cselekedett.

Az egyetlen ember volt, akire Dan a munkában, bajban, rosszban, jóban mindig számíthatott. Mennyi ringy-rongy embert hozott a szél Dan partijába, csakugyan, mintha forgószél működne, jönnek-mennek, pörögnek az emberek a torony körül.

Tisztességesek is persze, akik nem tehetnek róla, hogy sorsukat forgószél sodorja, innen oda, onnan amoda. Van, aki bele sem kóstol a munkába, mert ahogy meg- hallja a kompresszor dübörgését, ahogy rálép a remegő vaslépcsőre, megáll a munka- padon, megpillantja az olajtól, iszaptól sáros, ismeretlen nevű, szörnyen ijesztő for- májú acélszerkezeteket, a glédába állított csöveket, s a csöveken felfelé siklatva tekintetét, felnéz a toronyba — megszédül, fordul vissza, nem tudja elképzelni, hogy ő itt megmaradhatna.

Ök ketten azonban, Dan és Gazsi — fordulhatott a világ sorja jobbra avagy balra, verhette őket jeges eső, vághatta hózápor, jöhetett lángoló kánikula, meg- maradtak, kitartottak. Tulajdonképpen soha eszükbe sem jutott, hogy másképp is lehetne, mint úgy, hogy Gazsi fenn a toronyban, Dan a torony alatt, és ha nem beszélnek, akkor is olvasnak egymás gondolataiban.

Akkor éjjel talán a torony is nyugtalanabbul remegett, mint máskor, mintha az érzéketlen acéltömeg is megérezte volna az idegen kezet. Ez volt az első eset, hogy a világ megfordult: Dan fent a kapcsolóállásban, Gazsi meg sehol. A fúrómester odafent százszor is szorongva végiggondolta, mi történhetett. Sorra vette az okokat, amik miatt Gazsi nem jelentkezett. Voltaképpen akkor érezte meg, mit jelent neki ez a hűséges cimbora. „Gazsi, Gazsi, az istenedet, ha téged valami b a j é r t . . . ha veled valami történt, akkor é n . . . " — s nem tudta, miféle bajra gondoljon.

Ám amit sejtett, vagy inkább remélt, bekövetkezett. Amikor reggel a váltókocsi- val hazaértek, Gazsi a szálláson várta őket. Az egykori kocsma sarki ivójában a nyolc vaságy, s az elsőn végignyúlva — Gazsi. A helyiségbe lépve, Dant mellbe vágta a pálinkabűz. Nem csoda: Gazsi ágya alatt felborult pálinkásüveg, az ágy alatt bűzlő tócsa. Gazsi szinte ájult részegen horkol, szája tátva, nyeldeklője meg-meg- csuklik. Amikor Dan megpróbálta életre rázni, szempillája felpattant, véreres sze- meivel ránézett a fúrómesterre, majd felhorkanva feltápászkodott, s nekitámadt Dannak. Két öklével ütötte, verte, a nyakát akarta elmarkolni, s közben szakadatlanul üvöltötte: „Jószerencsét? Jószerencsét? Jószerencsét?'" De olyan sirós fájdalommal, hogy minden világos volt: Gazsi a saját sorsát püfölte, amikor legjobb cimborájára rátámadt. Ketten is odarohantak, hogy kifejtsék a váratlan, dühödt támadástól szinte lebénult főriököt az őrjöngő Gazsi kezei közül, aki nem is üvölt már, hanem vonít, zokog, arca könnytől, sártól maszatos. Hárman tudták lefogni. Volt köztük akkoriban egy hajdani pincér — (ez is hogy került ide!) —, az adott neki két hatalmas pofont, mert azt mondta, gyakorlata ' van abban, hogyan kell a részegekkel bánni. Gazsi valóban — legalábbis úgy látszott — mintha magához tért volna. Bambán körül- nézett, visszahanyatlott az ágyba, a fal felé fordult, és csöndes, szipogó zokogás köz- ben elaludt. Dan ezt a balhét soha nem hánytorgatta fel, azt a gyalázatos viselke-

dést sose emlegette, mert megtudta, milyen útról tért haza Gazsi. Sőt, azóta meg- értésük, mondhatni barátságuk meghittebb lett, még jobban értik szavak nélkül is egymást. Például, ha Dan Gazsi elé áll, hátat fordít neki, s két könyökét felemeli, akkor a másik már tudja, mi a dolga. Hátulról átöleli, megszorítja, a súlyos testet óvatosan megemeli, hogy csak lábujjai érjék a földet, megrázza egy kicsit, hogy ropogjanak Dan csontjai. A fúrómester ugyanis hosszú évek alatt mindenféle ízületi bajokat összeszedett a torony tövében. Az a csoda, hogy Gazsi csontjai, holott őt jobban éri odafent a szél, még nem ropognak.

— Hallod, főnök, kérdeznék valamit.

— Na, mondjad.

— Mit gondolsz, megütjük ma éjjel az olajat?

— Ha a geológiának igaza van, akkor közel járunk hozzá. Sőt, épp a sapka közepébe találunk. Miért kérdezed?

— Hát — csak.

Dannak eszébe jutott, hogy Gazsi nem szokott ilyesmit kérdezni. Végzi a dolgát biztos, gyakorlott, már idegeibe, izmaiba rögződött mozdulatokkal, akár olajközeiben vannak, akár nem. Legföljebb többet pillant olyankor a menekülőszánkóra, mert ha a fúrófej belehatol a gázt vagy olajat tartalmazó rétegbe, a homokkőbe, észnél kell lenni.

— Azt mondták, ma éjjel kijön ide Bartalis Pista.

Hát persze, ha az olajhoz közel járnak, szoktak mérnököt kiküldeni a beren- dezéshez.

— Bartalis Pista jó gyerek — állapította meg Gazsi, aztán elindult, hogy fel- lépkedjen a helyére, a toronyba.

Egy óra múlva leálltak, mert Bartalis Pista nem érkezett meg. Nem akartak nélküle tovább haladni. Gazsi lejött a toronyból, s Dannal kettesben kiültek a bódé

•elé. A többiek is szanaszét elheveredtek, megszokás ide, megszokás oda, csak álmos az ember, ha éjszakázik. Szép, csendes éjszaka volt, a hold a felhők mögött bujkált, Gazsi benyúlt a bakancs szára mögé, és megvakarta az inát.

— Hányadik kút ez már, főnök, amióta együtt dolgozunk?

— Fene számolja. Egyik jön a másik után.

— Vagy inkább mi hurcolkodunk egyiktől a másikhoz. Folyton-folyvást. Tizen- két éve!

Dan ezen egy kicsit eltöprengett. Gazsi nem szokott ilyesmit mondani. Nagyon jól tudja, milyen az ő életük, úgy fogadja el, ahogy van. Akkor most miért panaszkodik?

— Mi az? Talán meguntad?

— H á á á t . . . — s Gazsi elhúzta a száját — csudálkoznál rajta? Mert én nem

•csudálkoznék.

Ezen Dan őszintén megdöbbent. Megállt a kezében a bicska, amivel épp egy falatot akart lenyisszenteni a kötözött sonkából, fogai abbahagyták a rágást, arca .megmerevedett, úgy nézett Gazsira. Megérezte, hogy iménti sejtése — Gazsi valami szokatlan dolgon töpreng — bizonyság. Gazsi valamit akar. Pedig olyan elmélyülten kapargatja a tenyérnyi tepertő feketére égett koszos, kemény bőrét, mintha másra s e lenne gondja a világon. Szavai azonban még tovább lökték Dan gyanúját.

' — Mit gondolsz, főnök, bejön ez a mező?

— Hogyhogy bejön-e? Ezt hogy érted?-

— Űgy, hogy van-e alattunk olaj? Vagy földgáz? Úgy értve: van-e annyi, hogy

•egy ú j mező alakuljon ki- itt.

— A geológusok — felelte rövid, de mély töprengés után Dan — esküsznek rá.

— Azok pedig nem szoktak potyára esküdözni.

— Nem.

Gazsi még tovább ment a faggatózásban, nem sejtve, hogy a fúrómesterben mi- féle gyanúkat ébreszt ezzel a tudakozódással.

— Mit gondolsz, főnök, ha ez a mező csakugyan befutna, akkor itt ugye építe- nének gyűjtővezetékeket, tankállomásokat, mi?

Dan nem bírta tovább. Bicskáját bekattintotta, a sonkamaradékot papírba te- kerte, táskájába tette. Egyenesen Gazsihoz fordult, ingerülten.

— Mit érdekel téged a tankállomás? Gyűjtővezeték? Gyanús vagy te nekem, Gazsi. Te most spekulálsz valamin. Köpd csak ki gyorsan, hogy min spekulálsz.

De választ nem kapott. Ö folytatta tehát. Még ingerültebben:

— Amióta ehhez az asszonyhoz csapódtál, egyre gyanúsabb vagy. Még az, hogy tologatod neki azt a francos tolókocsit, ami szerintem tehozzád egyáltalán nem méltó, még az! Ezt rádbízom. Ha neked megéri, nem szólok bele. De az, amiket kér- dezgetel! Mit érdekel az téged, aki fúrós vagy, a tankállomás meg a gyűjtővezeték, ami a termelősök dolga. Ezzel nekünk semmi dolgunk. A mi dolgunk: fúrni, tovább menni. Fúrni, tovább m e n n i . . . Na, erre felelj!

De Gazsi nem felelt. Nagyokat szuszogva ő is összecsomagolta a tepertőmara- dékot, aztán a letisztított bőrt bekapta, elmélyülten ropogtatta. Szerette a végére hagyni a tepertő bőrét, a kormosra égett bőr ízét nagyon élvezte.

— Megmondom én, ha te nem felelsz — s Dan dühösen az elemózsiás táskára csapott. — Megmondom én. Azon spekulálsz, hogy lelécelsz a fúrósoktól, átváltasz a termelővállalathoz, mert te meguntad a fúróséletet. Le akarsz telepedni. Ez az asszony teljesen befont téged, ez az igazság. — Talpra ugrott, nadrágja fenekéről lesöpörte a gizgazt, ami rátapadt. Gazsi felnézett rá, hunyorgott, mert a torony éles

reflektorai idevilágítottak. Pont a szemébe.

— Hát, főnök, ha tudni akarod, ehhez a kocsitologatásnak, ami szerinted meg- alázó, semmi köze nincs.

— Nincs? — Dan fújtatott a méregtől. — Mellébeszélsz. Ez az igazság, mellé- beszélsz.

Pedig nem mellébeszélt, hanem időt akart nyerni, amíg át tudja gondolni, ho- gyan adagolja be Dannak az egészet.

— Ami ezt az asszonyt i l l e t i . . . — Gazsi hátrahanyatlott, elheveredett, ezáltal mintha nem is Dannak mondaná, hanem a magasan úszó felhőknek, a felhők közt a holdnak, azon túl meg a csillagoknak. — A dolog úgy áll, hogy te ismersz engem, Dan. Eléggé. Ügy gondolom legalábbis. — „Ismerlek" — morogta gúnyosan Dan, de hagyta a cimborát tovább beszélni. Ügy látszik, beszélőkedvében van. — Tudod, hogy én nem szoktam mellre szívni az ilyen ügyeket, vagyis nem csinálok oltári szent- misét abból, ha itt-ott egy-egy asszonyba belebotlik az ember. Te is így vagy ezzel, nem igaz?

— Engem most ki kell hagyni a játékból, Gazsi. Magadról beszélj. Ha azt akarod mondani, hogy most aztán szerelmes lettél bele, mint egy ágyú . . .

— Szerelmes!... — legyintett. — Tudja a görcs, mi az. Ilyen csak a könyvek- ben van. Meg a moziban. Én ezt az asszonyt, ne nevess ki, Dan, megszerettem. Ez a teljes igazság. Azért mondtam, hogy a kocsitologatásnak ehhez semmi köze nincs.

Itt most már másról van szó. Sokkal többről, Dan.

— Értelek — mondta most már csöndesebben Dan, és visszaült Gazsi mellé. — Értelek, de azért mondjad tovább.

— Nem arról van szó. Amiért én a kocsiját tologatom, azért másnak is tologat- nám. Ismerhetsz. Te is benne voltál abban a buliban, amikor a jóisten se tudja, hol, talán Békés megyében, Kardoskút környékén rohammunkával letörtük annak a fia- tal, belevaló özvegyasszonynak a háztáji tengerijét. Hát szívességből tettük? Emlé- kezz csak rá, úgy hívtuk magunk között: a nagynyomású özvegy. Formás, belevaló.

Csak hát egy baja volt. Folyton beszélt, fecsegett, fosta a szót. Ki tudott volna mellette megmaradni? — Gazsi egy kicsit elmélázott. —: Aztán eljöttünk onnan, volt, nincs. •

Elhallgatott. Kell ezt tovább magyarázni? Dan ennyiből is pontosan érti, kell hogy értse, miért nem tartozik ide a kocsitologatás. De azért még hozzátette.

— Itt most már más az ábra. Megértheted.

— Ezt már értem, ezt mindenki meg is értheti. Megszeretted.

— Meg. A rendességéért. Tisztaságáért. És azért, mert igaz, hogy teljesen ma- gára van hagyatva, mégis olyan rendet tart-maga körül. Kettő, mit mondok, három

helyett is elvégzi; amit a sorsa neki előírt. Azt ne is mondjam, hogy asszonynak .. - érted, miről van szó . . . egyenesen . . . . hogy is mondjam . . . ideális. ;

.— Mondom, hogy ezt értem. Megértem. Ne tarts hülyének. De ez még mindig, csak mellébeszélés. A lényegről nem beszélsz. A lényegről. .* .

— Miféle lényegről?

— A lelécelésről. Arról, hogy te igenis, le akarsz tőlünk lécelni. Azt mondtad:

ismerhetlek. Hát ismerlek is. Ugye, hogy kitaláltam, min spekulálsz? •

. — Nézzed csak, D a n . . . — kezdte volna dünnyögős-szelíden, de Dan a szavába vágott. "

— Ne kezdd úgy, hogy „nézzed csak, Dan'-'! Ha úgy kezded, hogy „nézzed csak, Dan", akár ne is folytasd. Ide figyelj csak . . . te! Kerülgeted a kását, hát>ide figyelj!

Hallod ezt? Ülj fel, és figyelj oda. — Gáspár felült, s odafigyelt, ahova Dan ki- nyújtott dühös ujja mutatott, mert csakugyan, azon az ujjmutatáson is látszott, hogy düh irányítja. Kissé remegett ugyanis.a kinyújtott ujj. És ahova mutatott: egy akácfa tövében, hátát a fához. támasztva, nehéz karjait maga mellé ejtve, hangosan hor- kolva aludt Kun Albert, a második kulcsos. Ném tud úgy leülni, lefeküdni, hogy azonnal el ne aludna, hangosan horkolva. Mire a feje lehanyatlik, a feneke m á r alszik.

— Persze hogy hallom. Horkol. Ahogy szokott.

— Na látod. Ismered ezt az embert. Egy faluba valók vagytok. Még te mesélted,, hogyan találtál rá a vasútállomáson, amikor egy- alkalommal otthonról idefelé jöt- tetek. Amikor a gyerekét etette. .

— Igen. A kisfiát.. Tömte a szájába azt a mócsingos, háromhúszas kolbászt, a<

két és fél éves kisfiúba. Hidegen.

— Na de miért? Azért, mert mikor innen hazament, a feleségét nem találta, otthon, hanem csak egy búcsúlevelet. Meg a két és fél éves kisfiút, bőgve, egyedül a házban. A gyerek összekakálta-pisilte magát, mert az a kurva édesanyja úgy hagyta o t t . . . magára hagyta azt a pici kölyköt. Ügy szökött e l . . . — Dan hangja remegett a dühtől, a gyűlölettől, amit az általa soha nem ismert asszony, Kun Albert elkurvult felesége iránt érzett. Aztán mind a ketten sokáig hallgattak. Gazsi szólalt meg, rekedt hangon, holott nem volt hűvös az éjszakai levegőd

— Mondhattál volna közelebbi példát is.

— Direkt nem akartam.

— Értem. Ezt szeretem benned, ezt a fertelmesen udvarias tapintatot.

— De azért te még mindig jobban jártál. Mert a te két fiadnak mégiscsak van anyja, o t t h o n a . . .

Gazsi felpattant. Hadonászott, kiabált. . •

— Azokat ne emlegesd,. az istenedet, hallod, minek azokat emlegetni? És egy- általán, mit akarsz ezzel mondani?

— Azt akarom mondani, hogy ne kiabálj, mert még felébreszted az alvókat.

És azt is akarom mondani, hogy a dolgokat végig kell gondolni, és én jobban végig- gondoltam a te ügyedet, mint te magad. így hát azt is tudom, amit te nem tudsz.

— Mit tudsz te? — kérdezte Gazsi riadtan, mert hirtelen arra gondolt: Dan valamit bizonyára tud Etáról. Valami „olyasmit".

— Én már tudom, hogy miért kérdezgettél engem a tankállomásról, gyűjtőveze- tékről, vagyis arról, hogy lesz-e itt olajmező. Azért, mert te így gondolkozol... — S Dan az ujjait sorra nyitogatva, tehát mintegy tételesen sorolta, hogy szerinte Gazsi miképpen gondolkozik. — Te ezt az asszonyt megszeretted. Ez egy. Szeretnél mellette végre otthonra lelni. Ez kettő. De viszont ha ezt a mezőt mégfúrjuk, és tovább megyünk, itt kell hagyni az asszonyt — és akkor mi lesz? Gondolkodjál csak, Gazsi: ha ez az asszony elhagyná érted az urát, aki távol dolgozik, akkor mi a ga- rancia arra; hogy éppen--tehozzád maradna hűséges, amikor távol dolgozol? így hát te így gondolkozol:'a kettőt egyszerre kell megoldani. Elveszed ezt az asszonyt az urától.-hogy otthonod legyen, de lelépsz tőlünk, abbahagyod a fúróséletet, csak hogy ne -kelljen • vándorolnod.¿'Megtarthasd • áz asszonyt:. Az-, otthonodat. Te, Gazsi, így gon- dolkozol, még akkor is, ha..ném tudod, hogy így gondolkozol. - -

Gazsi annyira meghökkent Dan logikáján, hogy nem tudott hirtelenében okosat válaszolni. Szemgolyója — mintegy megoldást kutatva — ide-oda pörgött, röpködött.

Annyit megérzett: Dannak legalábbis. abban igaza van, hogy a dolgokat végig kell gondolni. „Az ám, neki könnyű, mert kívülről látja." De nagyon határozottan érezte azt is, hogy Dan logikájában van valami hézag. Valami hiányzik belőle. De mi?

De mi? De mi?

— Nagy politikus vagy te, Dan, mindig tudtam, hogy nagy politikus vagy —, csak ennyit mondott, s aztán feltápászkodott, mert meglátta, amit Dan is: a távolban felvillant két fényforrás. Jön Bartalis Pista a GAZ-zal. Kezdődik a munka. Vissza kell kapaszkodni a toronyba. Be kell állnia a kapcsolóállásba. Elindult. Dan össze- húzott szemme nézett utána.

— Aztán — hangját felemelte — nehogy nekem odafent az állásban spekulálj, hallod? A munkádra figyelj, mert nem lesz könnyű a meló, hallod, Gazsi? — De Gazsi nem fordult hátra, nem válaszolt, csak legyintett, mintha azt jelezné: sok a szöveg, minek engem oktatgatni, tudom én a dolgomat..És míg a vaslépcsőn felfelé lépkedett, folyton törte a fejét: hol a hézag abban, amit Dan az ujjain kiszámolt.

Mert hogy hézag van benne, az hétszentség.

Az öregember délben olyasmit cselekedett, amit vaksága óta sohasem. Eta nem volt otthon, így hát csak szinte az idő teléséből és a hangokból sejtette meg — vidám, vékony gyerekhangokat hallott —, hogy jönnek a gyerekek hazafelé az isko- lából. Végigballagott az udvaron, kinyitotta a kiskaput. Ott megállt, hogy felidézze magában a nagyon régen látott képet a kerítésen kívül elhaladó dűlőútról. S azt is:

körülbelül hányat kell lépni, hogy kiérjen az útra. Ott, botjára támaszkodva megállt.

Várta a gyerekeket. A távoli hangokból úgy ítélte meg: talán négyen lehetnek. Vagy öten. De amikor közelébb értek, a gyerekek elhallgattak. A vak azt is tudta, miért.

Félnek. Iszonyodnak attól az út szélén álló öregembertől, akinek bot van a kezében, szeme égnek fordulva repdes, nem lát. Legszívesebben bizonyára lábujjhegyen, léleg- zetüket visszanyelve osonnának el mellette. De ő épp azért jött ki az útra, hogy beszéljen velük. Amikor az óvatos, könnyű gyermekléptek szárnyrebbenésnyi hangja eljutott a füléhez, botját előrenyújtotta, mintegy sorompót állítva a gyerekek elé, és megkérdezte:

— Melyikőtök a Balla Géza gyereke?

A gyerekek négyen voltak. Három kisfiú és egy kislány. Mind alsósok, mert a nagyobbak bejártak a faluba, tagozatos iskolába. A négy kisgyerek .megszeppenve megállt. Nézték az öreget. Köztük volt Balla Géza kisfia is, harmadikos. Nem mert megszólalni, jelentkezni. A kislány bizonyult legbátrabbnak, talán azért is, mert nem őróla volt szó, s hogy elhárítson maga felől végleg minden bajt, rámutatott a kisfiúra.

— ö az. Balla Gyuri.

Az öreg a botjával jobbra-balra kaszált, kereste a fiút.

— Melyik? Melyik? Én nem látom. Nem látlak benneteket.

A kislány továbbra is ujjával mutogatott.

— Hát ő . . . akit mutatok . . . Bala G y u r i . . . ő az.

A vak széthúzta az ínyét, mintha nevetne. Keserű kis nyekegés volt az, nem nevetés: milyen buta ez a kislány.

— Szólalj hát meg, te Balla Gyuri. Mondd: én vagyok az.

A kisfiú végre kibökte: — Én vagyok az. .

— No, akkor, ha te ügyes fiú vagy, akkor most elvezetsz engem tihozzátok.

Most dél van, apád ilyenkor biztosan otthon van. Beszélni akarok vele. Fogd meg a kezemet. Vezess . . . — A kisfiú nem merte megfogni a vak öregember kezét, hanem csak az inge ujjába kapaszkodott. Elindultak. A másik három gyerek szótlanul követte őket, kerekre nyitott szemmel figyelték, mint botorkál az öreg vak ember, botját előretartva, az utat tapogatva, néha motyog valamit.

— Ügyes kisfiú vagy t e . . . Majd megmondom apádnak, milyen ügyes kisfiú v a g y . . . Szóljál ám, ha valamibe belebotlanék, mert én nem l á t o k . . . Borzasztó b a j az, ha nem lát az e m b e r . . . Iszonyú nagy. b a j . . . .

— Nézd csak, Gazsi — Eta rászokott, hogy Gáspárt Gazsinak szólítsa —, nézd, mit mutatok én neked. — Levélboríték volt a kezében.

— Ez mi?

— Levél. Ónos Jánosnak szól. Budapestre. Olvasd el.

Gazsi, bizonytalankodva vette át a levelet. Az ablak elé lépett, mert már lefelé hanyatlott a nap. Forgatta, nézegette. Csakugyan: a címzett Ónos János. Budapest.

Építők Munkásszállása. Pontos cím. Tanácstalanul pillantott hol a levélre, hol az asszonyra, aki az ágyon, félkönyékre támaszkodva hevert. Eta biztatta: — Olvasd csak, olvasd. Rólad is szó van benne. — A boríték nem volt leragasztva. Gazsi kivette a levelet.

Kedves fiam János kívánom hogy ezen levelem a legjobb egészségben találjon ami nekem sajnos nincs mert nem látok a szememmel de azért annyit észre veszek hogy itthon ölég nagy a rendetlenség mert példáid a kertajtó tegnap éjjel is tárva nyitva maradt és alighogy elmentél jött ide egy ember az olajosoktól onnan a toronytól állítólag vízért jött a kútra és azóta is jár a kútra és a kutya azóta sem ugatja meg hát ez is jelent valamit és továbbá Eta a mult héten három zsák uj- krumplit vitt a piacra de nem ám a Jóvérék kocsijával akikkel ez meg van beszélve hanem valami olajosok hajították fel egy autóra szívességből ezt Eta maga mondta nekem, továbbá ami a nyulakat illeti azokra gondod ne legyen te csak igyekezzél azon hogy legyen elég nőstény bakból nagyon kevés kell most már nem irok többet ezt is szívességből irta le nekem Balla Géza mert én nem látok a szememmel ma- radok szerető apád Ónos István.

— Ohm — hökkent meg Gazsi, s mivel nem tudott elég okos lenni, egyelőre csak annyi volt a véleménye: — se pont, se vessző.

Az asszony dühösen felkacagott.

— Mit szólsz hozzá? Szeme nincs a látáshoz, de esze van a ravaszkodáshoz.

Képzeld csak, megyek haza tegnap délután, biciklivel, megszólít Vékony Erzsi, nem ismered, és azt mondja, mi az, hogy újabban apósod eljárkál hazulról. Hogyhogy eljárkál? — kérdezem. Már akkor sejtettem, hogy büdös a dolog. Azt mondja: lát- tam, amikor a Balla Géza kisfia kézen fogva vezette apósodat egyenesen őhozzájuk, Balla Gézáékhoz. Ejnye, mondom magamban, a vén csibész, milyen útja lehetett, hogy nekem semmit se szólt róla. Átléptem aztán a Balla Gézáékhoz, annak a felesége gyerekkori barátnőm, a Boriska, kérdezem tőle, mondjad már te, Boris, igaz, hogy itt járt nálatok az apósom? Igaz, azt mondja, mi voltunk a legjobban meg- lepődve, amikor a kisfiú idevezette. Beállít, azt mondja, neki a Gézával volna meg- beszélnivalója, de bizalmas. Így aztán ők kettesben behúzódtak a szobába, aztán Géza kijött, hogy papír kellene, még a gyerek számtanfüzetéből téptünk ki egy lapot, kérdezem, minek az a papír, hát, azt mondja, az öreg levelet akar diktálni.

Kinek? Kinek, hát a fiának, Jánosnak, Pestre. — Eta újra felnevetett. — Képzeld, a vén csibész! Mit ki nem talált!

Gazsi még mindig nem értette, pontosan miről van szó, s egyáltalán hogyan került az ő kezébe az a levél.

— Az életemet keseríti meg ez a vénember. De te ne törődj vele. Az a fontos, hogy Boriska azután ideadta. Még az lenne a szép, ha a kezébe jutna. Add csak ide, hadd tépjem össze.

— Azzal persze, hogy összetéped, a dolog nincs elintézve — jegyezte meg Gazsi. — Amikor hazajön, te mondtad, nem? ki szoktak heverni a hűvösbe. Akkor aztán kipakol a fiának.

Ellépett az ablaktól, hogy odaadja Etának a levelet. Az asszony az ágyon, ké- nyelmesen elnyúlva, könyökére támaszkodva heverészett. Talán életében nem volt

ilyen dolga, nappal ágyban heverészni. Felnyúlt a levélért, kezébe vette, megforgatta, nem tépte össze. Hanyatt fordult, a levelet a mellére ejtette, nézte a plafont. Gázsi megállt az ágy mellett, látta, hogy Eta arca megmerevedik, szája szigorúan elvéko- nyodik, álla remegni kezd, mintha sírásra készülődne. Ezt Gazsi nem akarta látni.

Nem szereti — ki szereti? —, ha sír valaki mellette, hát még ha az sír, akit szeret.

Komor lett ő is, és hogy ne lássa Eta megkeseredett arcát, ő is leült az ágyra. Majd hanyatt dőlt. Fogai közül szitkot sziszegett: — A kurva annyát ennek a bitang élet-

nek. — Sokáig feküdtek így egymás mellett, mindegyik a maga gondolataival bajlódott.

— Tudod-e — Gazsi szólalt meg először —, tudod-e, mikor lenne kerek a világ?

Ami persze sohasem valósul meg, m e r t . . . nem is tudom, meg lehetne-e ilyesmit valósítani, de akkor is . . .

— Nem tudom, mire gondolsz.

,— Szerintem akkor lenne kerek a világ, és az ember akkor találna bele a saját életébe — de most jól figyelj —, ha minden ember abból élne, amit szeret csinálni.

Eta kesernyésen felnevetett. Tenyerével rácsapott az ágy takarójára.

— Ö, te! , Gazsi szinte belelkesedett. . •

— Sőt, tovább, megyek. Mit gondolsz, mi lenne, ha mindenki szeretné csinálni azt, amiből él? .

— Mi lenne? Az lenne, h o g y . . . ezen kár spekulálni. Gondolj csak bele, mit csinálok én. Lehet azt szeretni? A cipekedés, a nyűg, a baj, a jószágok, a k e r t . . . meg minden. Lehet ezt szeretni?

Tulajdonképpen Gazsi most nem akart, nem szeretett volna belemélyedni a részletekbe, annyiszor hallotta már az asszony panaszait, hogy már maga is el tudná sorolni őket. Nem azért mintha unná, mégis inkább a maga kigondolásait szeretné végre Etával megbeszélni. Így hát tovább folytatta.

— És ahhoz, még tovább menve, mit szólsz, ha én azt mondom: az lenne a jó, ha mindenki ott lakna, ahol lakni szeretne, de még tovább megyek! Ne szólj közbe, mert belezavarodok. Vagyis azt akarom mondani,, hogy mindenki ott szeretne lakni, ahol éppen lakik. Mit szólsz ehhez? Ez volna az igazság teteje. Ideális állapot.

Szerintem legalábbis. Így találna bele az ember az igazi életbe.

Az asszony — minthogy a maga állapotaival, szándékaival, terveivel, eltökélt- ségeivel, volt tele a feje, s nagyon jól tudta, hogy a mostani beszélgetés sok mindent tisztázni fog kettőjük között, nehezen tudta követni Gazsi túlságosan is komplikált kigondolásait. Mikről beszél ez az ember! Szeretni, amit csinálunk, ott lakni, ahol szeretnénk, hogy ezek mind világos és egyszerű dolgok, sőt tulajdonképpen ez lenne az, amire ő vágyik. Vagyis, amit az élettől elvárhat az ember. Elvárhat? Ha csak arra vár, hogy ez úgy, magától bekövetkezik...

— Neked aztán, hallod, van fantáziád.

— Nem árt ilyen dolgokon spekulálni. Néha.

— De hát az mind csak olyan — fantázia. Fellegekben jársz te, csakugyan, ott fenn, a toronyban. Ahogy te ezeket kigondoltad! De hát semmi sem úgy megy, ahogy te kiokoskodtad. Nem úgy megy a világ!

— Nem, sajnos. Emiatt aztán, ez a tiszta igazság, nem is kerek. Legalábbis nem olyan értelemben. Mert p é l d á u l . . . — Gazsit, úgy látszik, elragada saját kigondolá- sainak lendülete, azonnal nekivágott, hogy tovább gondolja az egészet, lelépett az ágyról, s a homályos szobában alá s fel járkált. — Képzeld csak el, abban a világ- ban megszűnnének ezek a viták, bajok, hercehurcák, amik vannak. Akkor például

— képzeld csak el —, szerintem, katonaságra sem lenne szükség. Mit képzelsz: ki akarna akkor háborút? Lehet, hogy akadnának őrültek meg dühöngök, vannak ilye- nek, példa van rá rengeteg, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ki szeret háborúba menni? Szerintem, aki normális — senki. Tehát akkor nem lenne háború, mert min- denki azt csinálná, amit szeret, tehát amit nem szeret, nem csinálná. Nem menne senki háborúba. Logikus, nem? Ezt különben elmondtam egyszer, már régebben, Dannak is.