Az alább következő gondolatok eredetileg „Az ősembertől Géza fejedelemig"
•című könyvem előszavaként szerepeltek. Kiváló szerkesztőim meggyőztek arról, hogy jobb, ha a szöveg elejétől kezdve a magyar föld őstörténetébe tapad, és ameny-nyiben effajta általánosabb mondanivalóim lennének, azt a maga helyén, a maga korszakában kellene elmondanom.
Nem tudom miért, de nagyon ragaszkodom ehhez a gondolatsorhoz; szinte az az érzésem, hogy negyvenéves régészéletem summája. Csupa egyszerű kérdésre ke-restem választ benne. A kérdések szinte olyan szakadatlanul követik egymást, akár-csak a világra eszmélni kezdő kisgyermeknél. Mivel pedig irdatlan idők távolából kellene reájuk felelni, a legtöbbje majdnemhogy a találós kérdések formájában jelentkezik. Ilyenképpen fortélyos kérdés-felelet játékhoz válik hasonlóvá, amelyet ki-ki a maga kedvére folytathat. De a sok magyarázgatás helyett lássuk hát az el-vetélt előszót.
A múlt nem olyan volt, mintha mi élnénk csak sokkal „kezdetlegesebben". Sok mindent nem ismert a régi idők embere. Játszogassunk el bevezetőként ezzel a gondolattal, úgy hogy körülnézünk otthonunkban. Kezdjük, azon, hogy vizsgáljuk meg magát ezt a folyóiratot. Papírból van, nyomtatott betűk sorakoznak benne, el is tudjuk olvasni, s megértjük, amit az író közölni akart velünk. Igen ám, de a nyomtatott betű alig több néhány száz évesnél, a papír talán ezerévesnél, az olvasás ugyan néhány ezer évvel korábban kezdődött, de csak keveseké volt. Mindez milyen semmi idő az emberiség egymillió esztendejéhez képest! Mintha csak tegnap kezdő-dött volna az emberiség életében az, ami nélkül ma el sem tudjuk képzelni min-dennapunkat.
Folytassuk ezt a tanulságos játékot: világos szobában ülünk és olvasunk.
A szoba téglából, betonból van. Ezzel sem mehetünk túlságosan messze a múltba, még kevésbé a világossággal. Ablak? Üveg? Minden lexikon megírja, hogy mennyire a közelmúlt találmányai; az üvegtáblák, a fényt áteresztő nagy felületek alig. né-hány száz esztendősek, azelőtt kis üvegkorongok bontották, homályosították a fényt.
Este villanyfénynél olvasunk? Még köztünk élnek azok az öregek — különösen ta-nyákon —, akik még petróleumlámpa mellett olvastak, vagy éppenséggel gyertyát gyújtottak, ha a sötétben valamit tenni akartak. De maradjunk még a szobában
„tapasztalatgyűjtés közben", s nézzünk körül. Hiszen a szék, asztal, padló, szekrény megmunkálásához körfűrész, gyalu kell, műhelyek kellenek, mesteremberek; s ezek
•egyikének múltja sem nyúlik, mondjuk a jégkor vadászaiig, de néhányé még egy-két száz évig sem. De finom szálakból — vagy éppenséggel műanyagból — készült fehérneműnk, ruhánk, cipőnk mind ismeretlen volt a távoli őskorban. Vessünk egy
•oldalpillantást a telefonra, rádióra, televízióra; s még nagyszüleinkig sem jutunk el f
velük, csak az utolsó évtizedekben találták fel ezeket. Hát lehetett mindezek nélkül élni? Hát még a nagy gyárak, üzemek, utak, hidak, repülők, vonatok, autók s foly-tassa minden olvasó maga a felsorolást; hol voltak mindezek?
Nyugodtan mondhatjuk: mindez, amit ma környezetünkben látunk, mindaz, ami nélkül ma elképzelhetetlen az élet, régen mind hiányzott! A gépek híján az ember testi ereje, ügyessége, kiművelt figyelme, tapasztalata biztosította az életet.
De figyeljünk még valamire: mennyi névtelen feltaláló munkája vesz körül minket. Hiszen mindazt, amit számba vettünk, s ami nem volt régen, valakinek fel kellett találnia! Ma már csak egy-két emberről tudjuk, hogy mí mindennel gaz-dagította az emberiséget. Gutenberg találta fel itt nálunk Európában — Kínában sokkal előbb ismerték — a könyvnyomtatást, Edisonnak köszönhetjük a villany-fényt, de már hogy kinek vagyunk adósai az üveg, a tégla, a gyalu, a papír, a szövet, az óra, a kemény talpú cipő és sok más minden feltalálásáért, legfennebb ha szerencsés búvárkodás után valamelyik lexikonban találjuk meg, de bizony a leg-több nagyszerű feltaláló, aki életünket olyanná formálta, amiben most élünk: név-telen, emléke elenyészett.
Mi ma ember formálta világban élünk, s tudjuk, hogy egyre veszélyesebben.
A sok nagyszerű találmány üzleti kihasználása visszaüt az emberre, egyre szeny-nyezettebbek vizeink halai elpusztulnak, egyre mocskosabb levegőnk, por lepte nö-vényeink elsorvadnak, és tüdőnk is egyre feketedik a sok mérgező anyagtól, testünk pedig lassan elsatnyul, mert izmaink szerepét teljesen átveszik a gépek.
Ember formálta környezetben élünk, nagyszerű feltalálók seregnyi munkája kö-zepette. Nos ez az első és alapvető különbség az őskor embere és közöttünk: ő még természetes környezetben élt, s annak erőit, táperejét használta ki mind több és több tapasztalattal a maga javára. Figyeljük most az ember és természet kapcso-latának alakülását. Maradjunk mindjárt az első mondatnál: ember és természet.
Bizony ezt is csak a mi európai eszünk gondolja így, de csak gondolta, mert ma úgy tudjuk, hogy ez a két dolog nem kettő, hanem az ember is része a természet-nek. Benne sarjadt, benne nyerte el értelmét, s noha erősen föléje kerekedett, még-sem tudta megtagadni teljesen, hiszen testünk a természet része, a természet tör-vényeinek van alávetve. Egy ember fogantatása, születése, gyermekkora, érett volta, öregedése és halála pontosan olyan, mint bármelyik más emlősállaté, vagy az élet bármilyen más formájáé. Hamis tehát a szembeállítás: ember és természet. Talán úgy lenne helyesebb, ha azt mondanók, hogy a természet egyik sajátos jelensége (az ember) elkezdi a többi jelenséget a maga érdekében kihasználni.
Persze ebben is tévednénk, hiszen minden élőlény a másikból él, mindegyik a maga érdekében aknázza ki, használja ki a környezetet, a természetet. A különb-ség elsősorban az, hogy a többi élőlény a természetet közvetlenül „eszi meg", az embernél nemcsak a belek, gyomorsavak stb. végzik az anyag átalakítását, hanem két kezével és eszével a mindennapi evésen túlmenőleg hasznosítja a környezeté-ben levő erőket, új formákat, szerkezeteket hoz létre. Ugyan ki gondolna például az ablaküvegnél a homok és a tűz szövetségére? Sem nem homok, sem nem tűz, hanem a kettő egyesüléséből, az ember által felfedezett folyamatból lett üveg. De még az egybeszerkesztés sem az ember kizárólagos sajátja. Tekintsünk csak a lépet építő méhekre, a fészket rakó fecskékre, a „házat építő" hódokra, vagy a ga-bonát gyűjtő hörcsögre, s mindjárt előttünk áll a pillanatnyi szükséglettől a jövőre tekintő állatnak az emberrel rokon cselekedete. Mégis az ember az, aki legmesszebb ment a természet erőinek kiismerésében és átalakításában.
Ezek után joggal felmerül a kérdés: érdemes-e megismerni a múltat? Hiszen régen magunk mögött hagytuk, tanulnivalónk sincsen belőle. Ha ma egy elemista gyermek többet tud a világmindenségről, mint a legnagyobb görög lángelme — mert bizony így van —, valóban: minek bolygatni azokat a kezdetleges korokat, amelyek mögöttünk vannak? Bizony ezek nehéz kérdések. Egyelőre maradjunk annál, hogy amilyen érdekes például mai utazók útleírásait olvasni messze tájakról, másként élő emberekről, éppen olyan érdekesnek ígérkezik az, amely időben történik: messze évszázezrekből közeledünk majd a magunk kora felé.
Az előbb azt néztük, mennyi minden nem volt régen, most pedig azt, hogy lassacskán hogyan gyűlt fel az a sok tapasztalat és tudás, amit a m a embere ter-mészetesnek vesz. Nézzük tehát, hogyan lett a „természetes" természetből „em-berszabású" természet.
Ugyan ki tudná — kérdezhetjük — most utólag, esetleg évezredek távolából mindazt pontosan leírni, ami történt? Senki sem képes erre, sőt bizonyára a jövő-ben sem tudunk például olyan alapvető kérdésre felelni: hogyan keletkezett a be-széd, hogyan lettek a szavak, hogyan alakult a mondatokat összefogó erő, miért lett annyi különböző nyelv stb. stb. Igen sok kiváló eszű ember, igen sok olyan kutató, aki a legegyszerűbb életmódban élő mai embereket figyelte, kísérelte meg a nyelv keletkezésének kérdését megoldani, de bizony találgatásoknál tovább n e m nagyon jutottak. A fájdalom, a meglepetés, az öröm, a sírás hangja nagyjából egyezők ugyan földkerekségszerte, de hogyan lett ebből tagolt beszéd? Ki tudná.
Márpedig őstörténeti sétánkat éppen ezzel kellene kezdenünk! Hiszen az embert
— részben — éppen a világot leíró, tapasztalatokat közlő beszéde különbözteti m e g az állatvilágtól. Mégis m á r az első lépésnél csődöt mond tudományunk, a szavak elröppentek, e hanghullámok elsimultak, ezt többé senki vissza n e m idézheti.
Ez a kezdet kezdetén minket ért kudarc annál fájóbb, hiszen beszédünkben évtízezres évek sűrűsödnek. Magyar beszédünkben vannak szavaink, amelyek közö-sek azokkal a rokon népeinkkel, amelyektől 5—6000 éve — ha ugyan nem még korábban — elváltunk. Legegyszerűbb szavainkban tehát tízezer éves múltat őr-zünk! Ez teszi lehetővé, hogy megértsük egymást. Az előbb felvetettük, hogy mi a z értelme annak, hogy a régmúltat kutassuk, s íme, m á r is megkaptuk az első fele-letet: múltunk nélkül nem érthetnők meg egymást. Ez persze — senkit meg ne tévesszen — bizonyos fokig tudattalan. Nem t u d j a a beszélő ember, hogy szavai sok ezer évesek, hiszen ő édesanyjától tanulta, vagy a családban ragadt reá, az is-kolában, olvasás közben. Számunkra tehát nyelvünk a jelent jelenti, de a nyelv kutatója kimutatja, hogy ez a jelen éppen azáltal lesz értelmes és érthető, hogy magába z á r j a a múltat. Ugyanazt tapasztaljuk tehát a nyelvnél, mint az előbb, amikor a környezetünket vizsgáltuk, s a r r a az eredményre jutottunk, hogy környe-zetünkben a múlt idők elfelejtett feltalálói élnek, anélkül, hogy mi t u d n á n k róluk.
Még egy pillanatra visszatérve a beszédre, feltehető, hogy a beszéd lassú gazdago-dása egyúttal a hangszálak finomodását is magával hozta, a kettő párhuzamosan fejlődött, elvezetett oda, hogy ma az emberi ének a legszebb hangszernél is szeb-ben, megindítóbban szól hozzánk a szoprán és alt ujjongó muzsikájában, vagy a tenor és basszus elmerengő mélységeiben. Mindez nyilván nem egyszerű adottsága embervoltunknak, hanem a beszéd, az énekhang kifejező erejének fejlődésével járt.
Nem is sejtjük, hogy ebben az egyszerű tényben milyen lényeges őstörténeti tanulság rejlik. Szokás ugyanis azt mondani, hogy az állat testével alkalmazkodik a meg-élhetésért folytatott küzdelemhez, míg az ember értelmével lesz ú r r a a természe-ten, eszközeivel győzi le ellenállását. Ez nagyjából igaz, de testünk sem mint szenv-telen gépezet tűri a szellem alakulását, hanem „együttjátszik" vele, ha finomabban is, mint az állati létben, de alakul. Gondoljunk csak arra, amiről mór ejtettünk szót, hogy az ember izomerejét helyettesítő gépek mennyire á t f o r m á l j á k m a j d tes-tünket. Már is érezzük a mozgás, az erőkifejtés mindennapos hiányát, és megkísé-reljük a testedzéssel, természetjárással pótolni. De ha elgondoljuk, hogy milyen testi különbség fejlődik ki egy kétkézi munkás, földműves és egy íróasztal mellett dol-gozó között, már is meggyőződhetünk arról, hogy testünk „együttjátszása" történel-münkkel nem szűnt meg a kéz felszabadulásával, a tűz feltalálásával és más nagy-szerű felfedezésekkel.
Bár a beszéd kialakulását nem sikerült a kezdet kezdetén megragadnunk,, mégis sok mindent tanulhattunk eközben. Azok a megfigyelések, amelyeket ava-tott kutatók az úgynevezett „primitív" népek közt tettek, tehát azok közt, akiknél a természet és az ember közti kapcsolat még őskori szinten rekedt meg, váratla-nok és igen tanulságosak az őskor emberének elképzelésekor. Még nemrégen is azt tanították, hogy minél kezdetlegesebb fokon él az ember, annál kevesebb 112
szava van, hiszen egyszerűségben lefolyó életének nincsen szüksége sok szóra. Ez a látszólag meggyőző érvelés vezetett például olyan „megállapításokra", hogy egy angol, vagy más parasztember szókészlete csak néhány száz szóból áll. Ha ebből indulunk ki, szinte azt mondhatnók, hogy az őskor emberének elég volt néhány tucatnyi szó ahhoz, hogy megértse egymást. Csakhogy ez óriási tévedés! Az előbb említett néprajzi kutatók ugyanis azt tapasztalták, hogy a „természeti népek" szó-kincse sokszorosan gazdagabb, mint a fogalmi szavakkal élő „fejlettebb" népeké.
Az előbbiek ugyanis nem ismernek olyan fogalmakat mint például „hal", de is-mernek tucatnyi h a l f a j t á t s azok neveit, vagy nem ismerik a „fa" szavunkat, de seregnyi f á n a k t u d j á k nevét, vagy nem ismerik a „járás" szót, de külön szavuk van arra, ahogy egy járni induló csecsemő tipeg, egy nagyobbacska ugrándozik, egy fiatal leány vízért megy a forrásra, egy legény vadászni megy, az öregebbje ténfereg, a megroskadt ember vonszolja magát, s közben ugyanaz a szó más és más alakot vesz fel aszerint, hogy nőre vagy férfira vonatkozike. De ezenkívül a f ü -vek, növények, állatok ismerete olyan hatalmas szókincset követel, mihez képest a városban, szobában felnőtt „modern" ember szókincse szegényes. Egyszer egyik régészember bekeretezett zsineggel egy négyzetméternyi füves területet, s megkérte az egyik pásztort: ülne le vele, s vennék sorjába a füveket, melyik mire jó, me-lyik állat szereti, mikor sarjad stb. stb. Az öreg pásztor vagy két és fél órát be-szélt neki arról, amire egy városi ember egyszerűen azt mondta volna: fű.
Vigyázzunk tehát, ne tartsuk magunkat nagyra a múlt embereivel szemben, mert mi tudjuk, amire nekünk van szükségünk, ő meg tudta, amire neki volt szük-sége. Aztán meg amire szüksége volt, nagyjából meg is tudta csinálni. Nos „jól megjárnánk", ha magunknak kellene megcsinálnunk, amire szükségünk v a n : hi-szen még egy egyszerű golyóstollat vagy ceruzát sem t u d n á n k összeeszkábálni!
Vigyázzunk: ne nézzük le a múlt emberét azzal, hogy „még ezt sem ismerte", „még ezt sem tudta". Higgyük el: tudott az mindent, amire szüksége volt, és a világról való ismerete szervesebb egész volt, mint a mi résztudásunk.
Az előbb valami olyant néztünk figyelemmel — a nyelvet —, amelynek múlt-járól édeskeveset tudunk, s végül mégis sok mindenre fény derült a vele való bí-belődés közben; most vessük tekintetünket olyan területekre, amelyeken tudásunk, vagy néha csak sejtésünk többet árul el.
Az ember képtelen valami lényegében újat „teremteni", csak a természet meg-levő erőit ismeri fel és egyesíti, a természetben meg nem meg-levő f o r m á k a t alkotva.
Ugyan ki ismeri fel a vasércet a mozdonyban, a tölgyfa a l a k j á t a székben, a mál-lékony agyagot a téglában? S mégis ezek átalakítása folytán keletkeztek az ú j s ú j a b b dolgok. Ezek a felismerések nem mentek egyszerre, sok észrevétlen tapasz-talat néha nemzedéken keresztül halmozódott, míg végre megszületett a természet egyik-másik erejének kiismerése és az ember szolgálatába való állítása. Most en-nek menetében tallózunk, gondolatunkkal messze m ú l t a k b a kalandozva. Ez a kalandozásunk mégsem lesz egyszerű képzelgés, mert természeti erőkről beszélünk majd, s azok megfigyelhetők, mérhetők.
Testünk, végtagjaink mozgása szűk térben bontakozik ki. Karomat kinyújtom, elérek vele valamit, megragadom, vagy öklömmel rásújtok, elejtem, ö k l ö m azon-ban csont és hús, sebezhető, szétroncsolódhat. Ha kezembe veszek egy követ, amely szilárd, nem sebezhető, egyszeribe megsokszorozom ütésem erejét. Az erőt én adom, az izmaim, de átteszem merev anyagba, s különösen ha az hegyes, éles, egysze-riben úrrá lettem testem gyengeségén, és hatalmas erőt tudok vele kifejteni. De ezt az erőt testemtől távolabb is ki tudom fejteni, s ezzel megnövelem testem hatás-körét. Ha ugyanis nagy erővel eldobom a követ, akkor a hajítás távolságáig szinte
„megnő" testem, és tőlem távol levő vadat, ellenséget is el tudok ejteni, meg t u -dok sebezni, vagy távol tu-dok magamtól tartani. Megkezdődik tehát a k é t f a j t a hatóerő egyesítése: a magamé és a természeté. Egyelőre a természet még átalakítás nélkül kerül bele az ember erőrendszerébe. A hajítás azon alapul, hogy egy testnek kölcsönzött erő továbbhat akkor is, ha a hatóerő hirtelen leválik róla. A hirtelen megálló autóban előrebukunk, mert a testünknek átadott sebesség továbbműködik.
112
A hajítás tehát nem emberi teremtés, hanem egy természeti törvény felismerése és alkalmazása. Ám hajítás közben néha az erő fokozásának egy. másik törvénye is érvényesül: a centrifugális erőé. A váll mint középpont, a kar mint forgató ten-gely, és a végén, a kézben fogott kő pedig mint kiröppenő súly, az ütés sokszoro-sát jelenti, bár az ütés maga is nagyrészt a centrifugális erőn alapszik. Nos a centrifugális erő felismerésével megindul egy folyamat, amely számtalan „erő-gép"-et hoz létre. így például a kar meghosszabbítása (hajítófával, parittyával), a forgási sebesség felfokozása a kihajítás előtti megpörgetéssel stb., mind a kihajított kő, az elhajított lándzsa erejét fokozta.
De ne siessünk. Az előbb természetesnek vettük a lándzsa meglétét. Pedig eb-ben is természeti erők működnek; a lándzsa súlyának teljességét és a döfő-elhajító erőt egyetlen pontba sűríti: a lándzsa hegyébe, amely tehát nagy erővel fúródik bele a vad — vagy ellenség — testébe. A súlynak és a hajítóerőnek egyetlen pontba való sűrítése nagyobb találmány, mint ahogyan első pillanatra gondolnók. De még milyen messze vagyunk attól, hogy az emberi izomzat röpítőerejét a f a rugalmassá-gával pótolva íjat alkosson az ember, amibe erejét már áttétellel — az íj felhúzá-sakor kifejtett erővel — adja bele.
Az előbb arra láttunk példát, hogy hogyan növeli százszorosra az erőt, hogyha kis felületre — a dárdahegyre — sűrítik, ám az ellenkező is lényeges felismeré-sekhez vezetett. Mi történik, hogyha kis felület helyett nagy felületeket használok?
Nagy felület igen nehezen hatol be egy másikba. De ne beszéljünk rejtvényekben;
például az ember lába besüpped a hóba, de ha hótalpat, sílécet köt reá, könnyedén siklik felületén. Valóban ismerünk cirbolyfenyőből készült sít az újkőkorból (ez-előtt körülbelül 6000 évből), de az ugyanilyen régi sziklarajzokon Skandináviában és
•a Szovjetunió északi részén már látunk síző vadászokat, rénszarvasüldözőket. Innen már csak egy lépés volt a szánig, de nagy lépés volt a szelídített kutyákkal, rén-szarvasokkal húzott szánig! Az ember hajlandó lenne első pillantásra ugyanezen erők működését látni például a tutajokban, csónakokban, de ott más erők is közre-játszanak, például a víznél könnyebb fajsúly (a tutajoknál), és a kiszorított víz felhajtó ereje a csónakoknál, hajóknál.
„Játszunk" tovább az őstörténet természetismeretével. Tudvalevő, hogy két
•érdes felület súrlódása erős, a sebességet tehát gyorsan csökkenti, míg két sima felület súrlódása igen csekély. Nos ezen alapszik — hasonló módon mint a hóra való sí — a csontkorcsolya korai felfedezése. A lábra, lábravalóra (sarura, bocs-korra, csizmára) kötözött sima csonton villámgyorsan lehetett a befagyott tavakon, folyókon tovairamlani, pedig semmi egyébről nincsen szó, mint a súrlódási felüle-tek alatt keletkezett pillanatnyi olvadásról. Ez tette lehetővé a jégen, futás egy-szerű megoldását. Természetesen, hogyha a kötelék átfogta volna a csontot, a
se-bességet csökkentette volna, s maga pedig hamar elkopván, használhatatlanná tette volna a korcsolyát. Ezt kikerülendő át kellett tehát fúrni a csontot, hogy azon keresztül „csatolhassák" a lábra.
Ez elvezet minket a fúráshoz, a gyorsan pörgő mozgás természeti sajátságainak felismeréséhez, elvezet a fazekaskoronghoz is éppúgy, mint a forgó kerekes sze-kérhez. De ne keverjük össze a felhasznált erők természetét, mert a fúrás azon alapult, hogy a keményebb anyag koptatja a puhábbat, de közben maga is kopik.
Első kőbaltáink átfúrását még az ősember korában megelőzte a csontok, kagylók átfúrása. Legtöbbet mégis kőbaltáinkról tudunk. Kezdetben a kő teljes felületét kikoptatták, ezt úgy nevezzük, hogy tömör fúrás. Űgy történt, hogy az átfúrandó kőbaltára merőlegesen egy botot illesztettek, s azt kézzel vagy ráhurkolt íjjal el kezdték pörgetni. Erre természetesen az történt volna, hogy a kő marad és a forgó bot kopik. Igen ám, de a forgó bot f á j a alá nedves kvarchomokot szórtak, s ez
•dörzsölte ki a követ. Micsoda nagyszerű találmány! Ki volt ez a „lángelme"? Soha sem tudjuk meg, emléke elenyészett, mint a temetők elkorhadó kopjafái. De még furfangosabb ember volt az, aki rájött arra, hogy kár a követ a lyuk egész felü-letén kikoptatni, sok munka, nehéz munka. Meg lehet úgy is csinálni, hogy az em-ber egy csöves csontot illeszt rá a kőre, az alá szórja a homokot, s akkor a
pörge-tett csont csak a lyuk falát csiszolja ki, míg a „mag" majd kiesik magától (sok ilyen kőmagot találnak a régészek őskori telep kiásatásakor). Ez még az előbbinél is nagyobb találmány volt, de hát még az a berendezés — aminek nyomára nem jöttünk még, csak el tudjuk képzelni —, hogy a követ először egyik oldaláról fúr-ták át félig, aztán megfordítotfúr-ták, és kezdték a másik oldalról. Bizony ha nem pontosan ért össze, oda volt a drága munka, s el lehetett hajítani a baltát (ilyen
„kontár" fúrásnak is elég „mag"-ját találták ásatásokkor!). Mindez pedig annak az egyszerű természeti törvénynek kiaknázásán alapult, hogy a keményebb anyag (a homok) koptatja a puhábbat — a követ —, és hogy a forgó mozgás által „befutott út" sokszorosa az azonos idő alatt oda-vissza mozgással történőnek, meg aztán kis felületen nem is lehet oda-vissza koptatni a követ. Egyszóval a fúrás körüli emberi találékonyság igen nagyfokú és tiszteletre méltó erőfeszítés volt, később kialakult formáit mindmáig használjuk.
De mi történt akkor, hogyha a két pörgő anyag — mondjuk farúd — nagyjából egyazon keménységű szerves anyag volt? Lángra lobbant az egyik vagy a másik, így gerjesztették a tüzet még nem régen is a „természeti népek". De a tűzgerjesz-tés hőfokát akkor is elérték, hogyha két fát — egy puhábbat és keményebbet — dörzsöltek össze. A dörzsölés következtében keletkezett hőt a dörzsölés gyorsasá-gával fokozni lehetett. Öskőkori barlangokból már ismerjük a tűzgyújtásnak ezt az eljárását.
Az előbb a kőfúrás kapcsán már szót ejtettünk a forgó, pörgő mozgásról és a kerékről, meg a fazekaskorongról. Nézzük előbb a kereket. A legkisebb a súrlódás akkor, ha gördülő felületnek mindig csak egyetlen pontja érintkezik a talajjal.
A mázsás, tonnás súlyokat hengerre kell állítani, a körnek mindig csak egy pontja érintkezik a síkkal. „Körre állítani", ez természetesen körülményes, de ha azt mondjuk: „kerékre tenni", egyszeriben megértjük, miről van szó. A kerék feltalá-lásáról (nálunk a rézkorban figyelhetjük meg először jó négyezer évvel ezelőttről) éppen annyi különleges és érdekes elképzelés járja, akárcsak a beszéd keletkezé-séről. Kezdetben vontatva szállították a terhet, aztán tengelyével együtt forgó ke-rékkel (lehet, »hogy a hengeres fatörzsből „vonták el" a kereket), aztán a tömör kerék küllőssé lett, a tengely pedig merev, és csak a kerék forgott. Mindez ma megint csak könnyen hangzik, de pompás tehetségű feltalálók kellettek ahhoz, hogy mindezt felismerjék! Kik voltak? Ki tudná, emlékük elenyészett.
Ugyancsak tengelyen forogj de egészen más a szerepe a fazekaskorongnak.
Szinte nem is hinné az ember, hogy a korongolt fazék kialakításában a centrifu-gális erőnek jut szerep, nem pedig — mint a keréknél — a súrlódás csökkentésé-nek. Ha a gyorsan forgó korongra egy kövecskét vagy pénzdarabot teszünk, a ko-rong kivágja, messze röpíti. Ez a mozgás a centrifugális erőnek és a tehetetlenségi erőnek bonyolult összjátéka a fazékformálás közben. Az anyag képlékeny, nyúlé-kony, puha anyag, aminek részei igyekeznek a pörgő mozgás tengelyétől minél messzebbre kicsapódni. Ennek vet gátat a formáló kéz, amelyik körpályán belül tartja az anyagot, hol közelebb, hol távolabb, s így alakul ki rajta a hasasabb, karcsúbb fazék, vagy korsó. A fazekasság többi részében (szárítás, égetés) már más természeti erők működnek.
Az őskorban a gabonaszemeket morzsolóköveken zúzták szét, de a forgó ma-lomkövek sokkal tökéletesebben őrölték lisztté a magvakat. A malomnak ez a kezdeti f a j t á j a már erős áttétellel hasznosítja a forgómozgással kapcsolatos ta-pasztalatokat.
A forgó mozgás emberi találékonyság által előidézett mozgás, ám vannak a természetben embertől független mozgások, s az ember ezekbe is „betársult", eze-ket is kihasználta. Nos itt van például a szél; ha nekifeszül valaminek, ugyancsak megtaszítja, nyilván sok sátor takaróját szaggatta le; s a kárból haszon lett akkor, amikor az ember tudatosan feszített eléje vásznat — vagy még régebben bőrt, irhát —, és vitorlát készített. Később szélmalmot, de maga is támasztott szelet, amikor fémeket kezdett olvasztani, s nem volt elég az izzításhoz a természetes széljárat, fújtatókat készített állatbőrből, és úgy „adagolta" a levegőt az