MAGYAR HEGYEK NÉPE E L B E S Z É L É S E K

D A R K Ó I S T V Á N

MAGYAR HEGYEK NÉPE

E L B E S Z É L É S E K

K A S S A , 1943

U J M A G Y A R M U S E Ü M K Ö N Y V E I 3

8ZT yitem Könyvtár

J000447059

B

Felelős k ia d ó : Dr. Sziklay László N yom ta: ,,W iko“ nyomdai műintézet Kassán

S Z Á R N Y A S M É N E S

Az őszi felhők súlyos páráiban bedöcögtette őket a m unkácsi v o nat egy árvacsepp állom ásra. A tóduló többi k aton ák között leszálltak a vonatból. Léta Gábor az állom ási név táblát olvasta el elsőszem re: Bátyú. Intve em elte a kezét katonatársa, Pósa Jóska felé

— Imhol Bátyúba is eljutánk, Jóska.

Jóska is szemre vette, hogy csakugyan oda és rá- bóilintott:

— Ügy mondom magam is, Gábor.

— Elhiszem, te innét felfelé szállsz, K assának — Léta Gábor felhősen beszélgetett. — Isten megáldjon, Jóska lelkem s ha vétettem valamit, vesd a súlyba.

— N incs rá szükség, Gábor, nincs rá szükség.

— S úvadjon le az orrom, mint M élypatak oldala, ha egy rossz nyikkanás is m arad énbennem teirántad.

M ajd mindig úgy említelek, Jóska, Jóska, Pósa Jóska, be sok k acagást tettél velem a rosszban. A m ikor az aran y at is m egtaláltuk a hótt o ro sz n á l.. . A ztán a töb­

bi is .. .

H irtelen beletúrt öreg népfölkelő-zubonya zsebébe és k erek kis tükröt v ett ki belőle. Olyat, am elyiknek a v ak oldalában szerecsen szemébe kellett ügyesen bele- rázogatni k ét rakoncátlan fekete golyót. Csak akkorács- kákat, m int k ét zsizsikszem. Pósa Jóska ragyogva nézte.

— Fogd sze, annyit kérted — s átn y ú jto tta Gábor 5

a tü k rö t Jóskának. — Ne felejtsük el, jóem ber, hogy két esztendő s egyebet se tettem , csak tég ed et láttalak.

M égrongyosabb vénkabát, csalánbólszőtt katona- köpeny zsebébe tűn t el a tükör. H elyette a zsákvá- szonzseb rejtekéből előkerült a cifrán kifarago tt ciga­

rettadoboz. Fából fonott virágokkal, betűkkel, rohanó pici lóalakokkal kidíszített fadoboz. R ajta a dom bor­

m űvű írás is: „Pósa József készítette 1918-ban, a Besz- kidekben." Legügyesebb a pattanó födele.

— Fogadd el!, Gábor atyafi — és tárt te n y éren a já n ­ lotta fel a szép szelencét Jó ska Gábornak. — Sokszor m ajd kiugrott az ettéd szemed érte. Ne is tagadd. A kar a szerecsennek. A zután osztán ham ajd sodorsz belőle, letalább az eszedbe gyövök. Ügy mondod m ajd aztat, Pósa Jó sk a cimborám adta eztet énnékem . A tü k ö r h e­

lyébe adogálom. A tükörvei nem lesz hiba, ne féjj. V i­

gyázok rája. Bele-beTlerázogatom m ajd a k ét szemit, osztán eszem be leszel tőle, hogy neked is ollyan k ét fekete pislogod vót. A karcsak a zsizsikszem . . .

Egym ásbaillő m arkukat hosszan rázogatták. Bajszos, árkos arcukat egym ás utolsó nézésére igazgatták. El­

tak arg ato tt m egindulások a torkukat kapargatta.

— M ostan te meg lefele ülsz be a v on atba — köhé- cselt Pósa Jóska. — Am abba a délső irányba. Kétfelé menőnk. Látod-e, abba vótá mindig, hogy se a h ad ­ nagyónk, az a ritka satnya, se m aga az Ü risten, a hatal- - más nem ver m inket többé széjjel. Oszt most széjjel m enőnk magunktól.

— M ondd azt nekem, hogy zsivány- — parancsolta Léta Gábor.

— M inek mondjam?

— N e firtasd, de mondd!

— Zsivány . . . Ism erlek jól, h át mondom .. . Elég egyszer? Zsivány!

— No h át látod, az vagyok én, ha tetszik nékem, hogy széjjel kell menni nékünk.

K om olyra fordult kedvvel m osolyogtak egym ásra.

Két esztendőn keresztül tú rták együtt a Beszkidek erdeit, a V erecke táját, a szertehagyogált lövészárkok körny é­

keit. V égezetül éppen m ostanra m ent m ár haza m inden­

felől a hadinép, szaladva, m int aki felibe hagyta a dol­

gát és így sietett Jóska is G áborral. A bátyúi állom áson aztán kétfelé v ált az útjuk.

Jól a közepébe került m ár a nagyháború, am ikor a király n ak azt súgták a fülébe tanácsadói, hogy a Pósa Jóska, meg a Léta Gábor öregedő erejére is szükségük lett. G ábort a Barcaság széléből szólították elő, Jóskát a Sajó mellől. A szürke harisny át Anikó, a fekete m a­

gyarnadrágot Ju li hazavitte szépen s a k ét öreg katonát zöld csalánszövetbe bú jtatta az ungvári őrm ester. Puska­

szerszámmal csak annyit bajló dtatták őket, am ennyi elegendő lett volna ahhoz, ha az oroszoknak ismét kedve kerek ed nék átlépdelni a K árpátot. Két éven keresztül már m utatóba sem volt kedve hozzá. Léta G ábort és Pósa Jó sk át ham ar beosztották az exhum áló századba.

Á sót k ap tak puska helyett, csepp falut szállásul a Besz- kidekben és a parancsot, hogy tak arg assák el a harcok nyom ait. Radnótnál is, A pácánál is sokkal, de sokkal nyom orultabb hely volt ez a h itvány kis falu. Csillámos hegyek telepedtek a szűk völgy fölébe, fenyőszálak ta r­

to tták össze a ruszinok feje fölött a sovány világot, hogy ráju k ne bomoljék.

G ábor társaságában já rta Jóska a hegyeket. A m álnaszagú vaderdők rejtekeibe hullott halottakat, em ­ beri vázak ülő, fekvő, meg sövénybe akadt, álló csont­

jait, foszlányos ruháit szedegették össze. N éhanap fenyődeszkákból ládákat szegeztek a faluban; ügyes koporsókat, igensokszor csak akkorácskákat, am ekkora

csepp gyerm eknek is elegendő. Az összeroskádt cson­

toknak jólférő lakás v olt ekkora is. Két ügyes k erek ü k is volt a deszkaalkalm atosságoknak, k ét tolófogójuk is és vígan kocsikáztak velük a patakm osta sziklákon.

Este Gábor puliszkát főzött az agyagból vert, k u n y ­ hóbéli .tűzhelyen. Jó ska csak addig szólta meg a m áiét, amíg meg nem szerette. Tejjel fogyasztottak belőle.

N éhanapján h úst is szereztek hozzá. A p ró ra v agdalták a húst és hagym ával tokánnyá tették a tűzön. M ás­

szor tejfellel elk evert tehéntúró társaságában küldözték m agukba a puha, hideg, sárga hegyi kenyeret. Ezenfelül Jó sk a tudom ánya is gyarapította a konyhájukat. Külö­

nösen a töltött fánkhoz tudott. A lisztjét v ad h ú sért v á ­ sárolta az ügyes Csurilla. N éha egy hétig is elm aradt és lent já rt M iskolcig is. Fánkot, de parazsat sütött Jóska, mint a lán gravitt hab. A belsejében m eglepetést keltő m álnalekvár b újt meg, ujjhegynyi, de illatos gyo- m orgyógyító. A zt is Jó sk a főzte a n yárutó ján , am ikor a falu fölött mázsaszám bíborlott és túléretten apró földi erekben folyt szét a málna, m iként ha a hegyoldalak v érét eresztették volna.

— V árj csak — szólt G ábor a bátyúi állom áson. — Fordulj el. Ügy k ívánnék elkerülni tőled, hogy észre se vegyük.

N evetni ak art hozzá, csakhogy a szeme felé szur- kált a bajusza. A ttól pedig nem lát jól az ember. S ha valam icskét még gyengébb is a szeme, h át könnyezést is okozhat. C sakugyan azt tette.

— N etene — szégyenkezett Gábor. — M ég m egsaj­

nállak, atyám fia — és öklével igazgatta egyenesebbre a bajuszát.

— Cakúgy én is . . . Peg én ríni eddig nem igen rít­

tam sohanap. — Elővette Jóska a játszadozó aján d ék ­ tükröt, m enekedve lehelt az üvegjére, k ab átja u jján fé- 8

* ny esítetté é s ' beléjetekingetett. — Csak állítója hiány­

zik, de akkor borotválkoznyi is lehetne benne.

Léta Gábor h irtelen szólt rá:

— Apáca, Háromszék, címem ez.

Sarkonfordult és ment. Pósa Jó ska úgy tett, m intha csak a tükör érdekelné. Fel sem tek intett belőle, de mögüle k iáltott Gábor után:

— Az enyim peg Radnót. A gömörm egyesi Nemes- rádnót. A dobozkán is rajta találod.

Erősebben nézett a tükörbe, ahol szétfolyt a képe és úgy hullám zott értelm etlenül,, mint a fodrozó vízben.

M egfordította gyorsan a tük rö t és a szerecsent néze­

gette. Rázogatni kezdte, de a k ét fekete golyó mindig csak szertefutott. Egyik a szerecsen torkához tapadt, a m ásik a körbefutó mély vonalon táncolt szégyentelenül fekete; féje és duzzadt, nagy veres ajkai körül.

Leült az állomás oldalsó csepegője alá. A hazaké­

szített csíkos ruszin háti általvetőből k enyeret v ett elő és előszólította hozzá a fiatal vaddisznósonkát is. M eg­

kutatta, sorban elővette, szép rendben vissza is rakos­

gatta a zsákból a többi ennivalót is. Erdei méh szagos méze is volt ott, de még pléhcsajkában szam ócával tá r ­ sított m álnalekvár is.

A disznót a Bártfához tartó beesett lő v észárk o k . kö­

zött Csurilla lőtte, a liptói kocsm áros. Ez az em ber Jóska szívéhez szintén közel került, de távolról sem annyira, mint Léta Gábor. K iverték Csurillát az exhum álok közé, m ert főtt egeret találtak a gulyásban a bártfai tiszti­

konyhán. Pedig kocsonyát is olyat tudott főzni a v ad ­ disznóból, hogy különb nem készül grófi konyhán sem.

Az em beri gonoszság Volt mindig Csurilla baja. A nyitott tűzbe bám ult és úgy m esélgetett, mindig csak ilyesm i­

ről. Bártfán is haragosa volt neki egy közönséges m oso­

gatólegény, egy lógós, egy nyikhaj, valam i pancsoló,

de nem szakács. Az úgy k erült a konyhába, hogy sza­

kácsnak játszotta magát. Csakhogy k in ek lett volna szeme és szakértelm e, h a C surillának nem? Rögtön látta, hogy kivel v an dolga. Bebizonyította a tisztu rak nak is, hogy az új szakács legföljebb az aprófahasgatáshoz, meg a kondérm osogatáshoz ért. Nem is bíztak több főzést Kaszakovszkyra. H anem aztán amikor a gazdasági h ad ­ nagy egy szép ebédidőben ordítva tört be a konyhára, hogy a gulyásban porhanyósrafött egeret találtak, m ég­

pedig hosszában kettévágott, szőrös-bőrös egeret, akkor Csurilla a fejére boruló világ rom jai alatt is m eglátta, hogy Kaszakovszky ördögien n evet a k o n y h a sarkában.

M indent m egértett Csurilla és csak a b altát kereste, de szerencsére nem esett a kezeügyébe.

M icsoda ízes gyökereket, fűszeres bogyókat tudott ez a Csurilla a Beszkidekben is. Alig pár h éttel ezelőtt lőtte meg a vaddisznót, be is pácolta az erdei fűszerbe szaporán és útravaló nak szét is osztogatta. F öldönülté­

ben, falnaktám asztott háttal őrölte Pósa Jó sk a a sonkát és a szétfutott tem etőszakaszra gondolt. D erék Csurilla, habajka Sajovics, pipás N agy Balog és M óser, a k é s­

m árki asztalos. Hogy kitört a béke, egy-egy sonkát m in­

denki kapott, akinek jutott, de füstölt disznóhúst k iv étel nélkül mindenik. A m ásik hátulsó sonka nagyobb da­

rab ja ott lapul a Léta Gábor iszákjában. T ársaságában vannak a felezett lekvár, vadméz, kenyér, aszalt gyü­

mölcs, m ert a teljes élelmi vagyont kettégondoskodták az elmúlt napokban.

H arapott és búsult a sonka tanúskodása és az eg ye­

düllét m iatt Pósa Jóska. H átát a bátyúi állom ás falának vetette, gonddal faragta a csülköt, a katon ák kal m eg­

telített vonatok futkározását nézegette. Elegendő k ato n a­

nép járkált az állomáson is. Felülről, vagy alulról be­

érkezett egy-egy vonat s akkor m ind annak igyekezett.

Csakhogy a vonatokon kívülről is lepotyogásig érett für­

tökben lógott a szürke katonanépség. M indig csak visz- szam aradt az állom ási tanyás katonaság legjava és to­

vább népesítette az állomást. N ém elyik részében legfel­

jebb, ha kicserélődött a tömeg. Egyszer több lett benne a bosnyák, m áskor a tiroli, m egint a honvéd, ahogy le tud ta szedni a vonatlépcsőről egyik a m ásikat és a helyébe tu dott nyom akodni.

Jósk a nem igyekezett. Eltette a fél oldalt kifehérített sonkacsülköt. Bakancsos lábát maga alá húzta. Beletűnt a köpönyegébe és készült, hogy szunnyad egy sort.

N ekifogott s m egint csak Gábor u tán sóhajtott a melle. Bánkódott egy versszakot és éppen csak hozzá­

kezdett a m ásodiknak. Fogd sze, így mondta G ábor és m egvált a tükörtől. V álasznak ő meg a fadobozkától, am elyet sokáig csinosított, tökéletesített sajátkeze, bics­

kahegye. A papírszivar számára, így mondta Gábor cim­

bora. O lyannak m ondott el mindent, am ilyennek Jóska először nem is nagyon értette. A. rendes szivart bőrszi- v am ak nevezgette és a cigarettát papírszivarnak. To­

vább a kanalat is kalánnak, az ólpadot meg hijjúnak.

Igaz ugyan, hogy Gábor meg azon nevetgélt elég sokat, ha Jóska ilyeneket mondogált: Enyim Julim , enyim asz- szonyfelem. Eznap memme leitőnk k ét m uszka meghót- t a t . . . Meg is k ev erték huzakodó tréfával az egym ás beszédét. Memme cudar vagy, így m ondta Gábor és Jóska m indjárt visszaillesztette: Ja j lelkem, ki a beste, ha nem te?

Elszunnyadt és élve hallotta a Gábor hangját. A többiét is aztán, különösképpen az ügyes Csurilláét.

A nnyira erősen hangzott feléje, hogy térdre állt, nagyon nézve tágította a szemét és a füléhez is odanyom kodta a tenyerét.

H át bizony Csurilla állt előtte valóságosan. A m in­

dig nála szokásos vadászó szék, a kin yith ató sétabot- szék hegyes végével kopogtatta a Jóska talpát.

— Drusza hé! Pósa Jóska!

Jó sk a m egrettent és talpraszökött:

— Te is eszem be fordultál, Csurilla.

Ügyes, k ö v ér kezével m egcsapkodta C surilla Joskó kétfelől a Pósa Jóska ábrázatát. A kkor bezajgott az ál­

lom ásra egy vonat és csak még annyi időre futotta, hogy a Csurilla búcsúra igazított szája sebesen m eg­

érintse a Pósa Jóska csodálkozó ábrázatát. Elfuttában kiáltotta Csurilla:

:— Eszembe m aradói örökre, Pósa! M iért ülöd külön ezen az oldalon? A m ásik oldalban m ost em legettelek a Léta pajtásoddal. M ondtam neki, titek et is szépecskén m egoperálták, hogy k etté estetek. A hogy a k ettév ág o tt szijámi ikrek.

Jósk a még állt egy szusszanásnyit és elbám ult a szaladó Csurilla után. A ztán mozdult, száguldott és az állomás túlsó oldalába lendült. O tt a ta lp a gyökeret bo­

csátott és közelről bám ulta Léta Gábort. A földön ült Gábor, a falm elletti szárazon. Búbjára to lt sap k áját p árn a­

ként szorította az állomás falának és kétszergöm bölyödött ru tén iszkáját a térde közé szorította. A szája szivaty- tyúzva mozdult. Levegőt szedegélt befelé és levegőt bo- csátgatott a külső világra, ö re g e s bajsza legyezve se­

gített a szájának. A ludott h át Gábor, m iként ha oda­

ültették volna a falhoz, hogy futószőlő v áljék belőle és jövő őszre term ést hozzon.

Feléje hajolt Jóska, hogy nekiébreszti, de aztán in­

kább. elővette az ajándéktükröt. Guggolt és az alvó arca elé tarto tta .

— M aradj benne, ábrázat — szólt rejtelm esen, az­

tán eltanu ltan kiáltott, ahogy Gábor te tte volna, h á őt találja itt: — H úny egy falást a kicsi öreg! Talpra hé!

Ijedtében m ár ugrott is Gábor és nek iesett Jó sk á­

nak:

— Ki vagy hé? A súly! . . .

—: Én vónék, könyörgöm —; folytatta Jóska.

— Memmeg te — n ev etett most m ár Gábor is. — H át azután osztán mit vesztettél el nálam, hogy ann yira

igen keresed, te palóczsivány? . .

— Pacányi keveset, gazduram — m ondta rá Jóska értően. — Szóra se érdem es. De, hogy belebotlottam , m ondok mégis csak felemelem a földről. Fel is. Osztan nézegetem , tapintgatom , forgatom, bizon h itv án y kis portéka, mondom. M ert mindössze csak ken d az, Léta uram. Te székelymihaszna!

Tíz é v múlva, ha akkor találkoznak, ta lán szintén így esnek egym ásnak, mint egyszeribe most. H osszasan szorongatták, szelíd bántalom m al rázogatták, szidalm az­

ták, de m indenek fölébe m egörvendték egym ást.

— Ügy tünedeztél el a szemem elől, te Gábor, hogy mondok, kám for lettél. Azt tudtam, hogy m án el is szál­

lított a vonat.

— Én is rólad úgy hivém.

— Nem bírtál felkapaszkodni rája, ugye? Lelök- döstek.

— Nem is kapaszkodók, Jóska.

— A zután osztán m inek hagytál ott olyan kurtán?

— Hogy m ajd felhágsz téses az első vonatra, te Jóska.

— K eresztbe hittünk egym ásról, látom mán, te Gábor.

— M ind semmi. Csakhogy rádleltem esmént.

— Nem igaz, m ert én leltem terád.

— Amíg el nem szállít m űnket a vonat, együtt le­

hetek véled.

— Szintúgy én tevéled.

Közeli bizalomm al sétálgattak az állom ás oldalában.

A tyaszív m elegedett Jóskában és végezetre tüzelt is a forróság a testében. K érdezte volna először Léta Gábort, hogy m inek okából tű nt el ak k o ra ridegen szeme elől, de ha m ár azt tette, m ért nem kapaszkodott fel v ala­

m elyik keletnek futó vonatra? Négy is, vagy még több is vesztegelt azóta az állom áson és indult tova, ez a G ábor meg itt szunnyadozott az állomás falánál. Pedig m inden ó, csak akkora ügyetlen nem, hogy itt hagyó- dott, ha csakugyan menni akart. Biztosan nem akart, de akkor m iért? M ajdhogy kérdezte is tőle, de m eglátta Gáboron, hogy őt is ez a kíváncsiság b ántogatja. M iért nem utazott el Pósa Jó ska a m ihaszna kis állom ásról, am ikor egyedül m aradt itt és a m ásik irán y t is annyi v onat vonult, hogy negyedórára is futott egy? M inden­

képpen m agyarázhatná Pósa pajtás is, csak a k k én t nem, hogy lem arasztalták a jobban tolongok. M ert bizony nála ügyesebben szíjjas kism agyart nem lá th ato tt az em ber nem hogy palócban, de székelyben sem. Ügy kell h át lenni, így m agyarázkodott m agában Léta Gábor, hogy valam i okból Jóska pajtás se igen igyekezett a továbbutazásban.

— V álogatsz a vonatokban, eliszem — szólta ki a kíváncsiság Gáborból. .

— A k árcsak te — n ev etett Jóska.

— A fínum abbjára vársz.

— Szintúgy te.

— A m iniszter se a lépcsőn utazik, igazé? Téses egyedül akarsz ülni a pirosbársony szalónkocsiban.

— M erthogy bizony úgy is dukál aiz m inékünk, igazad van. Éppen most hag ytuk abba az úrifoglalkozást, mondok, hogy a pecérséget, meg m enőnk is egyenest bele a pirosbársony békevilágba, hát k ülön szem élyes vonat nem jár-e ki nékünk? Ekkora két úriem bernek!

Erősen bólintgattak és k arral rán to tták kölcsönös m ellükre egym ást. Tréfacserével dobták át egym ás n y a­

k áb a az elhagyott bészkideki szűkös világ étkes kincsei­

vel teli zsákiszákjukat. Az ikerzsák jó k o rát puffant a hátukon. Jó szívérzések között n ev ettek hozzá.

— Tessen a zsák, nagyuram , tegyünk cserét. V igye m agával a palotába.

— H elyébe fogja az enyém et, m iniszter úr.

R okkantas katonagúnyájuk és sárbam áítött bak an­

csuk is m érhetetlen ügyesen rejteg ette a minisztert, aki­

n ek a kényelm es utazást m egkívángatták. Játszadozás közben m egindult a ködhullás is és eső olvadt ólom ja folyt rájuk. Ennek ellenére G áborban is akkora napsütés úszkált, am ekkora Jóskában.

— No tudod, a miniszter, a' hozzám képest nem sok — m ondta Pósa Jó ska és fapadra dűlt Gábor mellé.

— N yilatkozatba tettem m ár előtted m áskor is, hogy mifelénk, m árhogy abba a faluba, ak ibe én lakok, ele­

gendő teh etségük v an a népeknek mindenféléhez. N e­

kem is.-K ezdhetem m indjárt a földdel. Nem sók, de ele­

gendő. H etven hód. M arha, ló, teh én elegendő. Egyből nyóc pár, másikból h at pár, fejősállat tizennégy. Borja is m indig n ég y n ek -ö tn ek . . . Most, csakhogy hazajussak, m áris bevezetem a dohányt. M eg a dinnyét. Nincs annál fontosabb, csakhogy az em bernek hasznothajtó term e­

lésből álljon a m u n k á ja . . . N em sokára öregszem mán, Gábor. Lassacskán belépkedek az ötvenedikbe. Csak egy, am it nem hagyok abba, a szerzés. Két lánykám at kiházasítottam . Kapott egyik is, m ásik is, nem akarok sokat mondani, se pediglen kevesebbet, mint ahogy vót, de Júlisom is, Erzsim is szép hozom ányt kapott éntólem.

— Értenél te a dohány m ellett máshoz is — foly­

tatta Gábor. — A fődibajt mi m ár régtől tudjuk. M ikor hoz, mikor nem. A veszkedés meg sohasem kicsiny

véle. De am inek nagy előnyt adok én, az Jóska, tudod-e a kereskedelem .

— O tt is vagyok én m indenik m arhavásárba, ne féjj. A dok-veszek. K upeckodok is. Tudom azt én is. A t­

tól dagad a bugyilár.

— Az állat döglik is, meg nehezen nevelkedik. M ás­

ként akarom én azt m ondani tenéked.

— A bba egyezek én véled, hogy mondod, fontos a kereskedelem . De tovább hogy gondolod? Mivel, ha nem m arhával, term ényvei?

— Á ruról vag yon szó. V enni sokat olcsón, elado- gálni drágán, elaprózva. Nem kell ahhoz, hogy izráélita légy.

— É rdeklődésvei kísérlek, te Gábor. M egvan-e hozzá a kellő tapasztalatod is?

Gábor szaporán bólintott és sebesen bizonyította:

— M egvan. S mindegy, hogy m ivel cselekszed.

Egyszer v ásárlék degenyeg^t, azt tudod mi? Kulimáz.

F elrakatám a szekerekre s ha tíz hordó az egyre, tíz mindenikre, összesen vagy száz hordó nem te lt ki be­

lőle, egy se. Béfuvaroztatám a félországot s legközelebb húsz vagonnal v ásárolhatók a m egnevelkedett pénzből.

Számold sze, hogy m ire jutsz, ha így fo ly ta to d . .. Foly­

tatom én is, atyám fia, csak bévigyen m ost A p ácára a gőzvasút. A háború egy cseppet m egakaszta, de az ak a­

dályt előlem is félrerúgták a hatalm asok.

—= H át azt jól m ondod — . em elkedett a képzelet Jóskában is.

— M ost érkezünk helybe. Felibe, h ag y atta vélünk a háború, de m ostan tovább folytathassuk.

— Tisztára te lész az egyedüli, ak irő l meg sem felejtkezem -— felröppentek Gáborban is a féllábon p i­

henő szav ak .. — Sírba dugom, higyj nekem , a k ato n a­

ságnak az em lékezetét is .... Csak te lész, akit nem feled­

lek. Együtt találtunk-e annyi m inden elszórt holm it a h e­

gyekbe? . . . Egy hó tt orosz m ellett száz Napoleon-duká- to t es! O tt feküldt a nagy vágásban, a borókás szélén.

Em lékszünk jól, úgy-e no?

— Száz aran y vót? Kétszáz, te!

— Ügy emlékszel? Jó no, k é ts z á z . . . H úszat belőle bészolgáltatánk a kincstárnak U ngvárra. Tizet azonmód k árty á n hagyánk a korcsm ában. S mi lett a többiből,

— A többivel? — értő en m osolygott Jóska is és bátran játszadozta a továbbit. — H át tá n nem tudod?

M ásik harm incon tíz cim entáli fajtehenet hozattunk, k i­

csaptuk azokat a h avasra és ha a farkasok fel nem fal­

ják őket, azokon gazdagszunk tovább. De így semmibe le tt vélek együtt a harm inc arany is. Tanú se m aradt.

Vaszilij, a pásztorgyerek lett volna a tanúskodó, de mi le tt azzal is? Felfalták a farkasok őt is. O sztan a többi, azt kérdezgeted? V agy tizenöt -Napoleonos aranypénzt odahagytunk a szerednyei borért is. Tizenhatba a v eres­

sárga csizm ánk is csak belékerült, nyóc enyim, nyóc tiéd. Peg azt saját árba szám olta a suszter. Még m ost is mondom, hogy k ár v ót azokat a gyönyörűséges, szép csizm ákat úgy elnyúzni, azokon a harapós sziklaköve­

ken. M ost m ondhassuk akárkinek, hogy ilyen selyem ­ tapintása, olyan bársonyos fogása, meg vaserős talpa vót, kétségbe is vonhatják, oszt m ivel bizonyítod? Kivel?

— Kivel-e? A zon én is gondolk ozok . . . Te bizo­

nyítod velem , én te v é le d . . . De számold csak, mire kö töttü k tovább?

— Te is erőltesd egy kicsit az emlékezetet, Gábor pajtás.

— Csak egy parány it várok. Jö n egy szép nap az őrm ester, hogy adjunk neki öt aran yat kőcsön. Adunk.

Jö tt után a a hadnagy, neki tizet. N eki es. Jön végzetre a k apitány úr, hogy a generális kéreti, most telefonozott,

17

m egszorult kissé, adnánk neki ötven aranyat, igen m eg ­ hálálná'. Az is úgy lett. Látod-e!

— Az igaz. C sakhogy annyit te tt addig ellenünkre a generális, hogy m ondok ötvenet ne adjunk nékie, ha' letfeljebb negyvenet. Ügy is lett.

— Erre m eg te em lékszel erősebben. . . No, így lé ­ pésben a v égére is jutánk. A maTadék pár dukátból néhányszor jól falánk.

— V égére, végére. Szilveszterkor, tav aly is abból lett a nagy vacsora. A kin jelen volt a katonaság, m ind az összes, a falusi nép, m ind aki csak lá b ra tu d o tt állni, de még a görög pap a feleségével is, azután a sztaroszta is a szomszédból, m eg annak az egész fehérnépe. A zt mondta, hogy vegy ük el a k ét lányát feleségül. Te az egyiket, én a m ásikat.

— M ondtuk néki, hogy különb m enyecske vár m űnket otthon. S azt feleségünknek is nevezhessük.

— Bizony, Julim ,alig‘ látszik húsz évesnek. Peg annyi idő attól is van, hogy a m ennyegzőnket csi­

náltuk.

— Így adtuk k i a sztarosztának, a pezsgős vacsorán.

Az utolsó arany pénzeken aztán m ásnap gőzferedöt épít- tetén k a csűr végébe, úgy-e no? Kádas gőzferedőt.

— Jajj de tudod, te Gábor — és Pósa Jó ska is n e­

vetve dűlt Léta Gáborra, de az szintén vissza őrá. — V alaki ránktekint, azt hiszi, hogy gyengén fog az eszünk.

— V agy n e m . . . Ne felejtsd el, jóem ber, k ét esz­

tendőn keresztül este mindig őtöttük egym ásba a sza­

vunkat.

— De jól tu d tu k . . . Ne felejtsük u tó jára — ra­

gasztotta végébe Jó ska — , hátaslovaink is v ó tak mi- nékünk a Beszkidekben. Tennap engedtük néki őket az

erdőségnek. Egyik szikláról átszökdöstek a .m ásikra.

Ogy m entek el Bukovinának.

— M ásikat nyergeltünk, m ikor hajnallott, s m ikor setétedett. M indig másat.

— A zokon a szörnyűséges nagy sziklákon, hogy tudtak szökdösnyi! Köves p atak m edre még a m ere­

dek ú t is. Apró szárnyuk nőtt az elülső két lapocká­

jukon, kétoldalt. O tt a szügyük irányába. A vval segél- ték m agasra a lépésüket.

— Fán nev ekedett ott a m álna is, szem ernyit se hitványabb az öklömnél.

— M enek egyszer a falu felső végénél, a fatem plom m ellett. Látom, hogy ak ko ra kígyó igyekszik felém, akar eg y harangkötel. A feje mint egy sütőtök. K ai- bunkulus szeme, két ződ paradicsom. Puskával durran- tottam rá. Tíz lövésnél még táncolt, a huszadiknál sírt, olyan boszorkány-vékony hangon, m int Kaloné otthon, mikor nem tu dott megszűnni. V égezetre meg csörgött, ezer szarka se annyira. Ráállt a farka hegyire, m aga­

sabb le tt a toronynál. Á tszökdöste kínjában a tem plo­

mot. M eghótt nagy kínval, akkor meg tél kellős köze­

pén elkezdett zuhogni a jég. A bőrét pénztárcának lehe­

te tt volna eladogálni, de ahogy bicskával nyúltunk hozzá, sistergett és semmivé lett. Ügy összezsugorodott, akar egy m egérett level.

— Jajj, te sárkányos, — állt fel Gábor és szelíd nagy erővel fogta meg kétoldalt Jóska vállát —, de jól tudod. A kígyóról eddig nem is s z ó lá l. . . De m egértjük egym ást.

— Meg, ha mondon — és Jó sk a egy nagy lépéssel visszatért a sáros földre. — A zután csak hogy lesz az otthon, arról beszélgessünk? M ondd azt!

— Netene, egyszer m indennek vége szakad, jó ­ ember, — G áborban is beborult, de jó tüdővel fújta

2’ ¹⁹

még ki végsőképen: — K ettékanyarítsuk és h azaterel­

jük a csordát, most az v an soron. M ától külön legel­

tetünk. Farhám ba attól ne ülj, ecsém Jóska.

— Nincs olyan vas, ak it a rozsda m eg ne enne, — bólintott Jóska. — Jól tudom nélküled is. K ihajnallik, besötétül. Kezdi elölről.

— Bizugyaz. M ostan hát várakozzunk még egy strófát s a kétszáz arany m aradékát elkőccsük egészen.

Bérobog egy v onat s kettőnk közül am elyiknek m eg­

felel, fölül reája a m ásik orra elől. Elmén és k isv ártatv a követi őt a másik, m ásirányt.

— M indenekelőtte az egyik búcsút vészén a m á­

siktól.

— Jól tudod. Címem megvagyon, később is írhatsz.

— H asonlóképen te is.

— C sak téntánk, tolilunk, kedvünk kell hozzája.

— A zon össze nem veszünk. Te írsz nékem , én te- néked. A nnyiból áll a levélíró gatás, jóem ber.

— Levélbe tesszük, élőszó helyett, hogy mit cse­

lekszünk s fejünköt min törjük, odahaza. Mi újság vagyon.

— Ügy igaz, te írsz nékem. Száz m ázsa degenyeg érkezett és az udvaron épp rakodik a legénység.

— Száz m ázsa dohány term ett első minőségből, kétszáz mázsa a másodikból. H arm adik osztályú a Sajó m elléit nincsen. H itványka ott nem terem.

— Te meg írod, hogy akkora paszuly női felétek, ülőpaszuly, hogy a fehéret belőle ty úk to jásn ak vélnéd.

— Fuszulyka, az ig a z . . . A rra te esm ént írod, hogy újból fődet v evél s a terebúza szeme is v an vagy féltojás.

— Te meg teherótóval fuvaroztatsz m ár a község­

ben és az arany szám ára levéltáska lóg a nyakadban.

— Nállad a folytatásban az a hír érkezik hozzám, hogy tehened, szarvasm arhád, lovad kétszeres immár.

— De azért a közös m énest se feledjük, jófelem.

Így játszadoztak meleg fejjel. M ellük tágult, k ite r­

jedezett, jó lélek párák em elkedtek benne és gondolataik szárnyasán röpködtek őszes fejük körül. Hol dübörgött a sziklaköveken, hol érin tette selym esen a földi rét virág ait egybecsapott m éneseik aranypatája. A soha­

sem lelt kétszáz aranyból is patkót kovácsoltak a szálló lov ak lábára.

H anem jött m ár növekedő világi zajjal egy felülső vonat. Az állom ásbeli népek mozgalmára, a v o n at füst­

jeiére a sínekhez lépkedtek. Álmos vasutas integetett a m ásik irányba. O nnan is várni kezdték a másik vonatot.

Jósk a nyúlt a Gábor keze után. H osszasan marko- lásztak kölcsönös tenyerükben. Szavukat, feleletüket benyelte a berobogó vonat.

— Szállj neki hát, — unszolta Gábor Jóskát, m ert m aradni könnyebb, hacsak egy percet is. Fekete szeme elgurult m ásm erre, akárcsak a tükörszerecsené, a já té ­ kos zsizsikszemek.

— Szállhatsz te is ebben a nyomban, — nyelte vissza a nedves hangot Jóska. Többet nem szólt, csak az átalv ető jét igazgatta.

— A zt tehetem én es, — nyögte Gábor s a fel­

tünedezett m ásik vonat felé m utatott. — V árnak m űnket otthon a lányok.

M egállt előttük a Jóska von atja s annak éppen elé- bük toppant lépcsőjéről a földre ért egy cseppnyi .öreg­

asszony. Fekete festett viganó volt rajta, fején is fekete kendő s a k arján füles kosár. H anem a nyom ában m ár lép ked ett is lefelé a szakasztott mása, m égegy apró fe­

kete asszonyka. A nnak kendőbe k ö tö tt bugyor volt a karján.

— Anikó, — szöm yűlködött m ásvilági hangon Gá­

bor. — Mit tevéi?

— Julim, — hasonlatosan Jóska is. — H ová igyek­

szel Bátyun keresztül?

— Eljövék utánad, Gábor — így ern y ed ett Gábor v állára Anikó. — Utolsó erőm hozott utánad. Itt van az átszállás, úgy mondták. Lám te elém be jö v é l . . . Evvel a jó lélekkel pediglen a vonaton ism erkedék essze. Ö es a férje után indula s éppen oda, aho va én.

— Enyim Jóskám — Julis meg a Jó sk a v állán lan- kadozott elgyengülten. — H ogy m egleltelek. H ogy itt vagy. Hogy elémbe igyekeztél.

— Én-e? — Szöm yűlködött Jóska. — U tánad, Juli, nem elédbe. C sak m eriszgetem a látókám at, osztan mégis te vag y az. M ért nem várakozol otthon ny.uga- lomvail?

— A zt beszélgették a népek — s m ár rítt is a sze­

gény Juli —, mindig csak avval rém iszgettek, m ióta lá t­

szott, hogy végéhez já r a háború-nyavalya, hogy mind ah án y katona csak van, elviszik fogságba. Beszédem vót véled, Jóska.

— Fáintosan együvé kerülénk — G ábor csak n é ­ zett, m int aki nem lát. — S úgy nézem, Jó sk a feleb ará­

tom, hogy az aszonyok es. Ö k se kívánkoztak kim aradni.

— Begyűlt a m iniszteri család, mind a kettő. — Jóska is csak ököllel unszolta a szemét, d e az is csak mindig egyet mutartott. Szegény ernyedt öreg Ju lit, aki búcsúszóra jö tt őutána a Beszkidekbe s akit a Gond­

viselés összekeríte'tt vele m ár az átlépő kis állomáson.

H anem még több erősítésre, m egm agyarázásra váró do­

log, hogy ugyancsak ez tö rtén t Gáborral, m eg az asszo­

nyával, A nikóval, akit szó után Jóska m ár bőven ismert.

22

Mi tagadás, elviselt öreg asszonyka A nikó is. Látszik rajta a sok törődés. H uncut Gábor úgy m ondogatta min­

dig, hogy különb a húszévesnél, m enyecske, bőséges hús v an rajta, különösen a karján. A rra aztán kedvet kapott ő is és hasonló módon em legette Julit. V alósá­

gosan csak m ásként m utat ez is. Gábor is erre gondol­

hat, m ert elnéz a zsizsikszemekkel a felhők irányába s a füle vége is veres.

— Én meg Pósa vagyok, Pósa Jó ska — engedelm et- kérően m osolygott szegény A nikóra, meg az asszony­

társára, Ju lira is. Jól tették, komámasszony, hogy u tá­

nunk léptek. Így mán színtiszta bizonyos, hogy haza­

jutun k .. . Van-e ak ko ra rak tár otthon a degenyegből, akiből vag y három új teherótó m egrakodhat? M ostan viszi m agával Gábor a gazdagságot. G épre v áltja a ló ­ erőt..

— Erigy, ne bomolj — pirult Gábor. — N incsen én- nékem másfél koronánál többem, Anikó.

— Kicsi kócos lovunk, egyszál Á brahám m ár vé- necske — m egtelt nedves lélekkel A nikó szeme is. — De azért vagy két esztendőig még elhúzza a szekeret.

Bévivék kato nán ak szegény G ábort s k ét hordó dege- nyeg m aradt utána. A vval felülék a fűzfakasba, m ert úgy élünk mi, Pósa lelkem, hogy kocsikenőre is szükség vagyon a falvakon. Haliám én es, hogy v ég e közeleg a háborúnak, k ét hónapig nem es írtál, Gábor lelkem, s hogy el ne tévesszem magikat, v onatra ülék. Á ldott légy, Teremtő, hogy hazabocsátod az em bereket. N élküled nem győzöm a bihaltéjre valót se bészerezni, Gábor.

— M ajd szerzem én, Anikó — Gábor legörnyedtette a fejét és Jóskát leste. — O lyan aranyakot gyüjténk mi es, akik a levegőben szálldosnak. De kedvem , erőm meg- vagyon s vaj kéthordó degenyeget hitelbe is kiv álth a­

tok. Ád énnékem Baróton a szövetkezet.

— Édes Terem tő Istenem — Julink k end ője is elő­

került a füles kosárból — csak mán szabadulnak! C sak­

hogy m án b o csájtják magukat! Kell a kétkéz, az em­

beré, tetszik-e tudnyi?! Rettentő szükség v an rá nálunk is. Egyedül nem győzöm én se. C selédlány vótam én, kedvesem , tetszik-e tudnyi? Enyim Jósk ám m eg gazda­

legény, de hogy nem ak art letennyi rólam, az ap ja ki- semmizte őtet. Kétkézi szegényem ber lett belőle, de m egélünk mi becsületvei, rá nem szorultunk mi senki kegyelm ére. A többi testvére meg csak kapott, m indent azok kaptak, oszt avval is k ín ló d a n a k . . . M ost azért is vonatra adtam magamat, Jóska lelkem, m ert feleletet kell vinni Tárczy úrnak. A zt üzeni Tárczy úr, hogy visz- szavesz a pusztába. Jajj, de szerencse, az Ég áldja meg őtet. A napszám nem adja ki még az élelm et se, tetszik-e tudnyi, drágám? A puszta meg biztos lakás, részelés, fűtés, m inden já r ott. Tárczy úr áldott jóem ber, méghoz- zája. A rra nem számítottam, hogy azonnal beállhatsz, Jóska, m ilyen szerencse! Tárczy úr úgy m ondta, hogy legalább tudnyi akarja, hogy van-e ked ved visszaállnyi.

Addig fogadott vóna helyettest. De most m án arra sin­

csen szükség, hála az Istennek!

— Hallod, Gábor — Jósk a is bólongatott és fénylett a szomorú mosolygás az arcán. — D ohányterm elés, h e t­

ven hód, m énest kitevő lócsorda! . . , Igazában annyi az enyém is, m int az ettéd Abrahámod . . .

— Az Ű risten megáldjon, jóem ber — s G ábor elé­

gedetten n ev etett —, mindig hallhattad, hogy m iket tu d ­ tam én es. S ha úgy mondogálnád, ezentúl tá n nem te n ­ n ék a versenyt?

— Jól értettük. M iért ne tennők?

— Ugyeno.

Az egym ásm ellé állott vonatból ú g y választottak vasúti kocsit, hogy egym ással szemben v árh assák az

indulást. iKihajlottak az ablakon, szótlanul tek in tettek szétválásuk perce elébe. M egrándult elsőbbször a Jóska v o n atja s vinni kezdte Jó sk át Julijával. A bban a nyom ­ ban ellenkezni kezdett a m ásik v on at is és lassan távolí­

to tta G ábort A nikójával, M iért vájjon, nem lehet azt tudni, de Ju li megint elfakadt sírva és Anikó is vízbe- m ártott kézzel dobált valam i igen nagy súlyosat utána a kihajló két kezével.

Jóska előkapta zsebéből a szerecsentükröt és Gábor után m utatta. Gábor a faragott cigarettásdobozzal inte­

getett visszafelé.

— Gyi te — kiáltozta ránduló szájm ozdulással Jóska s úgy tett, mint aki karikáso sto rral cserdít. — Repülj ménes!

— Gyi no, gyi! — Gábor is kínnal kem énykedve kiáltozta és nagyokat sú jto tt a levegőbe.

K ihajló fejük egym ás ködbevesző nyom át kutatta.

F ejük fölött igen nagy m agasságokban akkor kettévált a szárnyas lócsorda, am ely k ét esztendőn keresztül együtt legelt a Beszkidek fölötti havas felhőlegelőkön.

A ménes egyik fele Jósk át követte, a m ásik fele Gábort.

A ranyszőrük most is fénylik, egyiké a Sajó partján, m ásiké a féarcaságon. Közös legelőjük, együttlevésük édes füvei eszükbejutnak sokszor. K önnybem ártott nye­

rítéssel em lékeznek akkor és szárnyas szügyükből dal­

lamos hangok törnek elő.

F E K E T E S Z I V Á R V Á N Y

I.

A reggel a h eg yek között terjengő v astag ködöt m agábaszippantotta. A T átra barna ormai kibu kk an tak a távolodva oszló sűrű gőzök közül. A közeli G yöm bér szürke sziklalapjai megcsifilogtak a kisarjad ó fényben.

Késő ősz volt már. A vadgyüm ölcsök utolsó szem ei is elfonnyadtak a fákon és m egrothadtak az erdei av ar­

ban. A nagy esők már elmúltak, de a hó m ég a T átra ormáig sem érkezett el. A parázs közül kiszedett krum p­

lit az em berek k ét m arkuk között hűtögették.

A juhokat m ár befészkelték télire a gerendából ró tt házba.

A sziklából repedt kövek úgy csikordultak a szöges bakancs alatt, m int a fagyott hó. Bocskorban alig le h e­

te tt ráju k lépni.

Sötét, téli m adarak ültek a fenyvesekben és téli kiabálásaikhoz egy-két hangot már m egpróbáltak undok torkukon.

Gyurkó juhász tek in tetév el felm érte mindezt. Hosz- szú nyárssal megigazgatta' a füst fölé akasztott ostyep- kát. Egyiket odébb tolta, a m ásikat m aga felé húzta, motozott és az időt rabolta.

M egnézegette a ház elkerített végében a mozgolódó állatokat is. R ájuk szólt s hogy a juhok a h an g jára moz­

dulatlanul m egálltak, lassan mtegszámolgatta őket. N ap­

jában ezt többször m egcselekedte.

Idejében n ekilátott felöltözködni. Lassú élvezettel szedte m agára a vasárnapi ruhadarabokat, a jó dörzsö- lős alsónem űt, a halina nadrágot s a juhbőrböl készült u jjatlan m ellényt. Sárgarézzel k iv e rt széles bőrövet kö ­ tö tt a derekára.

K ilépett az a jtó n és észrevette, hogy a házzal szem­

ben, a közeli oldalon csomóba b ú jv a ülnek a fiatal juhászok. Jobban szem ügyre v ette őket. A szomszédos lazokból is látott köztük em bereket. O tt volt az ő süldő fiacskája is, a Jankó.

A zok is m egpillantották őt és szétkapták a . fejüket.

Feléjük szólt:

— M it csináltok, ifjacskák?

M erészen így feleltek neki:

— A nap v égét várjuk.

M egm ordulva n ev ettek utána. Gyurkó csodálkozva állt meg. Figyelm eztetően in tett feléjük és odadobta nekik: *

— N ocsak korán kezditek v á r n i .. . Jankó fiacskám, m egyek a faluba.

A háborúból hozott bakancsában gyorsan lépege­

te tt az úton lefelé. Az ism erős kövek! N ém elyik na­

gyobb kőlapot talán még ő rak ta le a gondtalan cser­

m ely szélére, útnak a víz és a sár ellen, a láb alá.

Eszébe ju to tt az is, amikor m egtöm ött tarisznyával ezen az úton indult lefelé a háborúba. A bba a fárasztó nagy bolyongásba, am elyet keresztül-kasul bejárt. Száz évig is teh ette volna, soha úgy k i nem ism erte volna m agát benne, m int az itthoni rengeteg erdőben. Ügy m ondják pedig, hogy ezek is elterjednek egészen Lengyelor­

szágig.

A m ikor egyszer G aliciában feküdtek a nagyerdő szélén, a kapitán ya rászólt:

— Tudod-e m ilyen erdő ez, Kovács Gyurkó?

27

— ö ssz ezav art erdőcske szegény. Fenyő k ev erv e tölggyel.

— Az igaz. Hanem, ha ezen az ösvényen nek iin­

dulnál, otthon érnél ki belőle a Gyöm bér alatt.

G yurkó akkor n ev etett ezen:

— Bizony, jó néhány lépésre lenne az.

Ezek a beszélgetések, azok a nehéz évek, a kínló­

dás, a lődözés, a sebesültek, a halottak, a szünetlen v án ­ dorlás, a rossz ételek és a gyakori éhezés m ár elm últak.

Egy hónapja sincs még egészen, hogy hátatfordított nékik é s ' m ár most is alig em lékszik rájuk. Itthon a juhok, a legelő, az úton a kőlapok, a m agasban a Tátra, s a m élyben a falu, mindez olyan most is, m int régen volt. M intha semmi sem történt volna. A gerendás bor- dájú ház, a ju hok fejése, a gomolya-fogás, az ostyepka megfüstölése, szállítása a régi módon történik. Az egész élet oiyan, m int régen volt. Felesége, a szegény szor­

galmas H anka, csak az nem tu d ta m egvárni ót és míg távol járt, leköltözött a völgybe, a falu halo ttai közé.

A kis Jankó ugyan, aki azelőtt szipogva botladozott itt előtte, most m ár a legényekkel! dugdossa össze a fejét, de h át ez is régi ren dje az életnek. A b eteg meghal, a gyerek felnő. Csak az nem volt rend, hogy aki felnöve­

kedett férfi, egészséges, m int a fenyőfa és erős, m int a hegy, aki éppen talán az ebédet várta, m ert éhes volt és enni akart, hogy az egy golyót kapjon a hasába, sok­

szor éppen egy gellert.

Leért közben a falluba. M egtapogatta az oldalát, m ert nem figyelt a já rá sra és gyorsabban lép ked ett a kelletténél. Az orvos is mondta, hogy vigyázzon a se­

bére, am elyet a háború utolsó napjaiban k ap o tt az ol­

dallába.

M ikor hazaengedték, nevetve mondta neki ez a jó- akaratú doktor:

28

— H át csak m enjen haza, öreg, üdülni a T átra alá.

Jobb dolga van magának, mint nekem. O tthon szanató­

rium ban elihet.

II.

A szabónál gyülekezést talált. Ez a keszeg szabó csinálta az egész vidéken a legszebb ködmönöket. a leg- derekasabb kozsukot. O lyan bekecs volt az, ami ennek a zsírtalan szabónak a kezéből kikerült, mint a szép líovaskatonáké, a huszároké. Belül meleg birkaszőre, k í­

vül a férfiaknak hailványsárgára, az asszonyoknak fe­

hérre, az öregeknek b arn ára dolgozott finom bőre olyan, m intha évekjen keresztül selyem m el cirógatták volna.

N evetve roppan, ha hozzányúl az ember, ha m arokra fogod, m eggyűrődik ugyan, de m enten kiugródik. És csiklandozza a m arkodat, m inha széplány volna alatta.

Ha szemre veszed, k in t a rét v irágjai szégyenkezve b ú j­

nak a zsíros fű közé. O lyan szép hírnek, gyönyörű v irá­

gok, színes rajzok, harangfürtök, tulipánok vannak a kozsukon, am elyet az aszalt szabó csinált. Elől és hátul vitézesen k ötött zsinór rajta. Panyókára is jól megyen, nem hiába hasonlít a hegyi em ber éTete a lovaskatonáéra.

A sovány szabó azelőtt öt em berrel csinálta a ko­

zsukot. M ost egym aga is győzi. A régi időből nagy m unkaasztala, m ellette hosszú lócái m aradtak a szobá­

ban. Tanácskozásra nagyon alkalm as volt így ez a szoba.

G yurkó ráju k nyitott.

Az asztalion a fiatal tanító ült.

Éppen ezt mondta:

— Golyót a hasukba!

A szabócska felugrott és kituszkolta G yurkót az ajtón. A csepegő alatt hátrav itte egy sötétebb kam rához.

A juhász arccal fordult neki:

— Készen van-e a kozsukom?

— V asárnapra mondtad, készen van.

— A kkor hát m egkaphatom .

A szabó kihozta a kozsukot és G yurkó elé tarto tta:

— Tetszik? . . . De hallod-e, öreg, m ondd meg gyorsan.

G yurkó kíváncsian nyúlt a kozsuk után. O ldalt pil­

lantott és m egkérdezte:

— A zok mit csinálnak a m űhelyben?

A szabócska ny elt egyet. Beteg szem e szikrát v etett és gyanakodva u g ratta neki a szikrát a juhász arcának.

A ködm önt a kezébe dobta, odanyom ta olyan erővel, hogy vele együtt mellbe is taszította G yurkót és szinte lelökte a tornácról.

— Itt a munka; nézegesd meg, aztán m ajd kijövök.

Ism erte a vevőit. M ielőtt elviszi, nézegesse meg alaposan. Félóráig eltart ez. Ha egym agában nézeget­

heti, bátrabb an és biztosabban kitapogathatja, hogy akad-e kifogásolni való rajta. Fedezze csak fel inkább most a hibáit, m ert ha vizsgálat nélkül viszi haza, dél­

utánra úgyis visszahozza.

Egy darabig gúnyosan nézte a juhászt..

H úzakodva szólt hozzá:

— A ztán jól nézegesd meg ám.

— Meg is nézem! Á ra van!

— H át csak nézd is.

Lépett egyet a szabócska és suttogó, de kiáltozással is felérő hangon még ezt mondta:

— A ddig én bem egyek a tanácsba.

Gyurkó kíváncsian nézett utána:

— H ová mégy, hallod-e?

A szabócska olyan arcot m utatott, am ilyen a ta n ító ­ nak volt.

— A nem zeti tanácsba.

III.

A kozsuk bőrével meg volt elégedve Gyurkó. A színe is szép barna volt és a tapintása is olyan, m int a párhónapos kisgyerek bőröcskéje. Belül a szőrt inkább szerette volna fehérnek, azonban ezt ő k ívánta fek eté­

nek, m ert a fehér elsárgul a viselésben a sok piszoktól.

A kozsuk hátán és elől, a gomboknál elegendő virág és zsinór volt.

K inyújtott karrail eltartotta magától, rátette a folyosó k arfájára és hosszasan szemlélte.

É szrevett rajta valamit.

M egnézegette alaposan,' közelről, ráhajolva.

N em tévedett, úgy van. Sokáig töprengett az észre­

vételén. A kkor sürgető sietéssel jö tt ki a tanácsból a szabó:

— M eg vagy vele elégedve, igaz-e? Azt mondom neked, hogy ez békebeli munka.

G yurkó rábólintott:

— M egtartom . Sajnálom, hogy fekete b e lü l. . . De ezt m agam akartam .

A szabó engedékenyen nevetett:

— M eg is kérdeztem tőled, hogy m ilyen bélést akarsz. M ás b ajt lám pással se találsz benne.

G yurkó egy pillanatig habozott, hogy m egmondja-e neki. Talán jobb volna, ha több szóval nem ingerelné a m érges szabót. V égül m ajd az egész ár fejében pénzt talál követelni s nem elégszik meg az egyik felébe k i­

kötött sajttal és túróval.

M égsem tudta elhallgatni:

—■ Ezek a virágok, meg ez a zsinór . . . most más színű rajta, m int am ilyeneket azelőtt csináltál. Csak n é­

zem, hogy mi ez . . . — amíg meglátom. H át most m ár m ért nem olyan hím zést tettél rá?

A szabó képében összeszaladt a kevéske vére:

— Mi? Ez talán nem jó neked?

— N em az, hogy nem jó. Jó n ak éppen olyan jó, mint a régi. A kozsuk csak kozsuk m arad. De m egszok­

tam, hogy a virágban elegendő zöld is legyen.

A szabó felhorkant a dühtől. Egyhelyben lé p eg etett egy darabig, rábám ult Gyurkóra, szinte m egharapta. El­

kapta m ellén a nagy darab em bert s maga, am ilyen ki­

csi és keszeg volt, akkora erővel ráng atta m aga után.

Gyurkó nem ellenkezett. Kézbe fogta a kozsukot és m ent a szabó után. Legalább megtudja, mi v an bent.

— G yere csak, gyere — sziszegte a m egcsappant szabó — , gyere, m ondd el ezt odabent is.

A szobában odaállította a juhászt az em berek elé, szembe a tanítóval. K arjával feléje csapkodott és sebe­

sen kiáltozott:

— N ézzétek barátaim ezt a G yurkót. H ogy mit mondott nekem ez az áruló! Eljött a kozsukjáért, am elyet potom áron, felébe a büdös sajtjáért csináltam neki. Meg vagy-e elégedve, kérdem t ő l e . . . A zt m ondja, hogy meg, csak a hímzés színe nem tetszik. N eki m ég zöld kell a kék helyett!

— Bolond vagy, te snájder — szólt közbe szelíden Gyurkó.

— Hallgass! — ordított rá egy vörösképű ember.

A tanító is megszólalt:

— Meg kell tőle tudni, hogy érti-e, m it m ondott evvel?

A vörösképű m egint ráordított G yurkóra:

— M ondd meg, hogy mi kifogásod a hím zés ellen?

— N ekem csak az, hogy egészen más a színe, m int am ilyent eddig hordtunk.

— Ahá! — kiabált a szabó. — Lássa, tanító úr?

— V árjatok — intett a tanító —, beszéljünk értel-

mesen. N ézd Gyurkó, te talán nem is tudod, hogy mit beszélsz. Pedig neked, m ár csak a szárm azásod m iatt is, vigyáznod kell. A rról van itt most szó, hogy másképp lesz, m int volt. A kik eddig urak voltak, elm ennek a po­

kolba. M ink leszünk helyettük az urak, érted?

— Értem. A tanító úr úgy m agyarázza nekem, m int egy kis gyerekecskének. Tudom, most forradalom van és kiü tö tt a szabadság. Én a háborúból hazajöttem és csak azt mondtam, hogy a szabó más hím zést te tt a ko- zsukomra, m int am ilyent eddig hordtunk.

— M ilyen színe volt a régi hím zésnek? — ordított közbe a szabó.

— Ti is úgy tudjátok, ahogy én.

A vörösképü felemelte az öklét és előreugrótt:

— Mondd, m ilyen volt?

— Ejnye, hát m egbolondultatok? . . . A virágok sár­

gák, pirosak, k ék ek vo ltak rajta, meg fehérek, a zsinór, meg a gombok is így v á lta k o z ta k . . .

— No látod, az urak ak arták így, a zöldet is.

— Nem tudom. -

A szabó nem bírt m agával.

Én száműztem a zöldet és k ék et tettem a helyébe.

M ost is pirossal és fehérrel kezdődik a játék, csakhogy kékkel folytatódik.

Egyszerre ordították:

—- A kin régi kozsukot látunk, letépjük!

— M ost m ajd mi parancsolunk.

G yurkó fejcsóválva állt közöttük:

— N em tudom, hagyjatok.

. Beszorították a sarokba és a k ab átját rán gatv a or­

dítottak rá. A szabó az arcáb a köpött. Egyszerre el­

söpörte m aga elől őket és reszketve, tiltakozva állt előttük.

— G yurkó — m ondta a tanító — , m ost m agtanul-

33

hattad, hogy vége a régi világnak. A kozsuk hím zése is m egváltozott. Kis dolgokból lesznek a n a g y o k . . . Ülj ide le velünk és hallgass ránk. Amit itt hallasz, m eg­

m ondhatod a többieknek is a 1 az okban.

— ü lj le, te bolond — szólt rá a vörö sképű is és maga m ellé húzta G yurkót. — Más is vo lt katona, nem ­ csak te.

— A zt parancsoljuk most meg neki, hogy vegye m agára a kozsukot — m orgott a szabó.

— Szívesen fel is veszi ő, ne féljetek — m ondta a tanító.

T apsoltak is neki, ahogy bebújt az ú j ködm önbe.

A szabó csak tovább ok ve tétlenkedett:

— Mi v ag y h át te, mondd?

— Juhász.

— A zt jól tudom . De a néped mi?

A tanító leintette:

— H agyjátok már. U gyan mi volna m ás a Gyurkó, mint jó szlovák?

Gyurkó rábólintott. Az já rt az eszébe, hogy am ikor bevonult katonának, akkor is m egkérdezték tőle, hogy m elyik a népe. Azt felelte, hogy ő bizony a hegyekben lakik. A ném et őrm ester azt m ondta rá, hogy akkor m edve vagy. A zontúl m ostanáig senki sem kérd ezett tőle ilyesmit. És azelőtt sem kérdezett. M intha az erdő­

ben egy fa mögül ugrott volna ki valaki, aki rák iálto tt és m egijesztette, úgy érte ez a kérdés: Mi a néped? . . . Csakugyan, mi hát? H átraku tato tt az em lékezetében s az apja ráncos, fekete képe állt előtte. V asárnapon, a ház előtt, Istenem, m ilyen régen volt az. Az apja, az a r ­ cára se em lékszik már, odahúzta az ölébe, később pedig, m ikor ó volt akkora, mint most Jankó, aki m ár a legé­

nyekkel súgdosódik, odaültette maga m ellé a kőpadra.

Furcsa dolgokat beszélgetett neki ilyenkor az apja. H ogy is m ondogatta az öreg?

H ogy valahonnan délről, am onnan lentről jö tt elő­

ször ide a lazokba az ő nagyapja, vagy talán még annak is az apja. V alahonnan messzi lentről jö tt a nagy ­ apád, m ondta az öreg, te arra m ár nem em lékezhetsz, G yurkó fiam. Talán nem is nag yapát mondott, hanem an n ak is az apját. Lentről hozta őt a breznói uraság, aki­

n ek a Sajó mellett, a síkon is szép földjei voltak és on­

nan hozta nagy hosszú, rézgom bon pásztorbottal a nagy ­ apádat, vagy annak is az apját. Magas, pipás em ber volt az öreg, akit idehozott a G yöm bér k örnyékére az u ra­

ság, az értett csak a juhokhoz. Fekete ru h ája volt, k i­

vágott, gombbal díszített csizm ában járt, sallangos zacs­

kó csüngött ki a nadrágja zsebéből. K edvelte is őt az uraság. Nem tudott az m áskép, csak m agyarul az öreg, itt az em berek nagyon m egcsudálták. A m ikor az uraság m eghalt, eloszlott a birtok, a kisebb birtok a hegyek között, de akkor is itt m aradt az öreg, a nagyapa, m ert m ár m egszokta a hegyeket. T ehette is, hogy itt m arad­

jon, sok juhot, házat, pénzt kapott az uraság u tán és azontúl a m aga urasága lehetett. Ilyen vo lt az öreg, fe­

jezte be az apja s m ost G yurkó csodálva tapasztalta, hogy innen leh et az ő egyszeribe feltám adt baja ezekkel a falusiakkal a kozsuk m iatt. H át hiszen annyi még m aradt, m ondta az apja egyszer, hogy m inket is K ovács­

n ak hívnak. A katonaságnál m ajd beszélni is m egtanul­

hatsz, ahogy én m egtanultam . Nem, nem is a nagyapja, se annak az apja, hanem m ég talán annak is a nagyapja lehetett, akit az urasóg idehozott, m ert elfelejteni a be­

szédet, ahhoz több idő kell. Csakhogy ő m ár erről semmi bizonyosat sem tud.

N ézte a tanácskozást és nem nagyon érte tte a dol­

got. F egyverekről tanácskoztak, tőle is kérdezősködtek.

Ilyenkor bólogatott, felelt, am it tudott és azt m ondo­

gatta: Hejj. ö r ü lt annak, am ikor felálltak és a tanító kiadta a parancsot, hogy a templomba m ennek.

Az utcán az em berek, az asszonyok és a gyerekek kö rülvették őket és zajongva m entek velük. G yurkó most azt látta, hogy őt is tanácsbelinek nézik az em be­

rek. Erre egy kicsit büszke is lett. Bolond szabó, hát persze, hogy ehhez a néphez tartozik ő. M inek ilyesm it kérdezgetni az embertől?

IV.

A tem plom ban szokás szerint sokat énekeltek. G yurkó h átra húzódott, a férfiak csoportja mögé. N agy, én e­

kes hangok áradtak, nő ttek és öm löttek a m ellében.

M aga is elcsodálkozott azon, hogy m ilyen k eserv esen és szépen énekel. Egyszerre egy hang, v ék o n y asszonyi sipítás belekezdett az idegenszavú, de m egszokott ének­

be. Ezt az egyet m indig elén ekelték m agyarul is:

— Boldogasszony A nyánk, régi nag y p átrón án k . ..

— Csend! — k iálto tták többfelől is a fogadatlan hang felé.

A plébános felm ent a szószékre és sok m indent be­

szélt erről az énekről. Beszédje végén felszólította a férfiakat, hogy n y ú jtsa fel a kezét, aki az én eket ezen­

túl is el ak arja énekelni. Senki sem n y ú jto tta fel. A pap u tán a tanító beszélt a szószékről és név szerint szólí­

to tta fel az em bereket a szavazásra. Nem, nem, nem, m ondták a férfiak, ki hangosabban, ki halkabban.

A tanító végül az ő n ev ét is elkiáltotta:

— Gyurkó Kovács.

Csodálkozva bám ult a tanítóra. Sürgető arccal for­

dultak feléje az em berek. Az egyik oldalbalökte és rá ­ kiáltott:

— A lazok képviseletében.

Erre m agáhoztért és kinyögte:

' — Nye.

A z em berek m egint előre néztek. G yurkó -körül- vizsgálódott és amikor, senki sem figyelt rá, kilépett a templomból.

G yorsan indult haza, nem törődve semmivel, am it a faluban láthatott.

A m ikor a háborúban nehéz helyzetekbe került, ak­

k o r szorongott ilyenképpen, súlyos gondok között.

N agy k aput ny ito ttak ki előtte és kötelességévé tették, hogy belépjen rajta. Gondolkozás nélkül m egtette volna, h a a kapun belül nem kellett volna haragudnia, gyűlölködnie, szitkozódnia.

Szaladni szeretett volna hazafelé. O tthon leülh et a füstös házban, a juhok szavát hallgathatja, megszámlál- g ath atja őket, csendes napi m unkáját végezheti. V ár­

h a tja a havat, am elynek a Gyömbérig érkezését ponto­

san ki tud ja számítani, attól a reggeltől kezdve, hogy a T átra csúcsait fehérbeöltözötten pillantja meg.

A háborúban sok ellenséggel állott szemben. Lőtte és szúrta őket, de okos városi em berek p arancsára tette s m ár nem is akart rá emlékezni. Azok az ellenségek idegen országokba való népek voltak, ellenséges ruhá- zatúak és gonosz indulatúak. De azokat, akik itt élnek, bent ebben az országban, ha annak másik, sík földjén is, csaik nem lehet ellenségeknek mondani, bárm it beszél is a tanító és a szabó! A kárm ilyen nyelven is beszélnek azok, akik a hegyek alatt laknak, mégis ugyaneze­

k et a földeket tapossák, ennek a búzáját őrlik és sütik s a kész sajtot jókedvűen és szívesen megveszik.

Alig v ette észre, hogy az úton a juhászok fegyvere­

sen kerü ltek eléje.

Jankó fiát is közöttük találta. Jankó nehéz katona­

puskát szorongatott a kezében.

37

— O nnan a v asú t felől v árju k őket — m ondta büsz­

k én Jankó.

G yurkó kem ényen rászólt:

— Ne bom oljatok gyerekek. A zoknak eszükbe se ju t idejönni.

— O lyat pedig ne mondj, Gyurkó — felelt rá dühö­

sen az egyik Juhász. — Mi biztosan tudjuk, hogy ide ak arn ak jönni.

— U gyan mit akarnának itt?

— A zt már mi sem tudjuk. Csak felkapaszkodnának errefelé.

G yurkó tudósán mosolygott:

— H át itt m aradok veletek. Kiállók ő rnek és addig őrködök nektek, amíg majd m agatok m ondjátok, G yurkó, gyerünk haza, nem okos em bernek való a sem m ire v i­

gyázni.

Jankó m erészen felelt vissza:

— Apám, te semmit sem tudsz, látom. H át csak állj ki a sziklára. V igyázd őket. Jó volna, h a p usk át is v in ­ nél magaddal.

Gyurkó kem ényen intette le:

— T artsd m eg csak a puskát m agadnak. És ne mondj olyat, hogy én semmit se tudok.

„ Az em berek letelepedtek az ú t mellé, G yurkó pedig felm ászott a nagy sziklára, am elyről végig leh etett látni az útnak is szolgáló patak völgybeli m edrét.

Itt nyugodtan leült és várt. Biztosan tudta, hogy nem jönnek. Ism erte őket, a b arátjuk at sohasem b án ­ tották. K atonatársai a században, a tisztek, ak ik m ellett egyidőben szolgáskodott, a városbeli civilek m ind jók vo ltak hozzá. Ügy mondták, hogy G yurkó pajtás így, G yurkó pajtás úgy. Lefeküdt most a sziklára és végig­

gondolta, hogy hánnyal beszélt, dolgozott, k árty ázo tt és

ivott, harcol/t eg y ü tt a háborúban. M ost mi ütö tt volna beléjük, hogy egyszerre megváltozzanak?

így feküdt a szikla tetején. Elnézegetett a völgy felé s egyszerre fegyveres csapatot v ett észre a p atak ­ mosásban.

Elállt a szive verése.

Azok, m int apró hangyák, m egnövekedve jö ttek föl­

felé.

ö k voltak azok.

Felállt a sziklára és integetni kezdett feléjük. Mégis csak meg kell tudni tőlük, hogy mit akarnak. M égse szabad engedni, hogy így találjanak egym ásra, ilyen puskásán és haragosan.

H áta m ögött a juhászok v ad kiáltozásba kezdtek.

F egyverre k ap tak és feléje rohantak.

G yurkó h átra fordult és hangosan n ev etett feléjük:

— Jönnek, igen, m indjárt itt lesznek! A kkor meg­

m ondhatják, hogy mit keresnek itt. Ne ordítsatok any- nyira!

M egint a völgy felé fordult és lein teg etett a k ato­

n ák felé. Jókora ü tés érte a hátát. A juhászok ordítva lökdösték le a szikláról. Jankó arcá n elcsodálkozott, m ert a fiú vörös arccal ordította neki, egyenesen az apjának:

— . S p i ó n !

L áthatatlan jelre egyszerre dördült el egy puska a völgyben és egy m ásik a juhászok közül.

G yurkó csodálkozva néinult el. Lenyelte a nevetést, m int ijedtében a tapasztalatlan em ber a bagót.

A juhászok szitkozódó ordítással to longtak a szik­

lán, lent pedig a völgyben a katonák hasravágódtak.

Egymás után ropogtak a puskáik.

G yurkó kitáto tta a száját. Szétlökte á k ét k a rjá t az ég felé és erős, ép fogaival a levegő u tán harapott. Gon-

39