tiszatáj
19
8S. MÁJ. * 39. ÉVF.
Csorba Győző,
Fodor
András,
-alán Tibor versei; Jókai Anna pró- zája; írások Lukács György szüle-
tésének 100. évfordulójára;
a Nobel-díjas Jaroslav Seifert- ről; Hézső
Ferenc
rajzai
tiszatáj
I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÓ Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László 85-1297 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató
Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. — Táviratcím: Tiszatáj, Szeged, Sajtóház, Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest, József nádor tér 1. sz. — 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96 162 pénzforgalmi jelző- számra. Egyes szám ára 16 forint. Előfizetési díj: negyedévre 48, fél évre 96, egy
évre 192 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza.
ISSN 0133 1167
A szerkesztőség tagjai: Csatári Dániel, Mocsár Gábor, Olasz Sándor, Tóth Béla
Tartalom
X X X I X . ÉVFOLYAM, 5. SZÁM 1985. M Á J U S
CSORBA GYŐZŐ versei : Lélegzet-eszperantó, Hosz-
szabb 3 FODOR ANDRÁS versei: Töredék, Süvít minden-
felől 4 MARSALL LÁSZLÓ versei: öreg Varjas, Péter Ró-
zsa professzor-asszony, A nagy halász-vadász
Mester 6 JÓKAI ANNA: A nagynéni levelei (elbeszélés) 8
ZALÁN TIBOR: Post-onirikus meditáció (vers) 18 JÓZSA FÁBIÁN versei: Tűz! Tűz!, Csuda dolgok 20 FUNK MIKLÓS: Tatay Sándor 75. születésnap-
jára 22 HAZAI T Ü K Ö R
TÓTH BÉLA: Tiszajárás (64.) 24 Ö R Ö K S É G
ALFÖLDY JENŐ: Lukács György centenáriumán 31 VÖRÖS LÁSZLÓ: „ . . . a legkisebb dal ugyanolyan
intenzív totalitás, mint a leghatalmasabb eposz."
— Megjegyzések Lukács György totalitáselmé-
letéhez 36 SZABÓ TIBOR: Lukács és a demokrácia 43
BALOGH TIBOR: Nagy András: Kedves Lukács ... 53 N É Z Ő
BERKES TAMÁS: Jaroslav Seifert Nobel-díja 56 JAROSLAV SEIFERT versei: Marche Funèbre,
Ajánlás, Egy kórház Motolban, A Föld súlya
(Hap Béla fordításai) 59 K R I T I K A
BÁLINT CSANÁD: Mérföldkő a kora középkor ku- tatásában (A Magyarország története tíz kötet-
ben első kötetéről) 63 GERGELY ANDRÁS: Kisfaludy Katalin: Matthias
rex; ifj. Barta János: A kétfejű sas árnyékában 67 MÉREI GYULA: Helyét kereső Magyarország (Var-
ga János munkáiról) 70 1
PAPP ISTVÁN GÉZA: Egy, a „gyógyíthatatlan ma- gányosok" közül (Antalffy György Szalay
László-monográfiájáról) 80 BÁBA IVÁN: Egy születésnapi köszöntő olvasása
után 82 ROSONCZY ILDIKÓ: Scserbatov: Paszkevics Ma-
gyarországon 34 T. BÍRÓ ZOLTÁN: „ . . . a siker minden reménye
n é l k ü l . . . " (Kortársak Bajcsy-Zsilinszky End-
réről) 88 LÁZÁR ISTVÁN: Küzdelem a történelemmel (Szá-
raz György könyvéről) 94 ILLUSZTRÁCIÓK
Hézső Ferenc rajzai a 17., 21., 23. és a 30. oldalon
CSORBA GYŐZŐ
Lélegzet-eszperantó
Nyelv: nyelv nélkül, külön jelrendszer nélkül, a köznapi élet természetes történéseiben.
Elvontságra aligha jó, bensőségre pótolhatatlan.
Az országhatárok: nevetség, a még keményebb határok is:
nevetség. Az olyasfélék például, mint: állatvilág, növényvilág, egyéb világ.
Az egzotikumok: legfeljebb lassabban megszólíthatok.
Mondjuk: hatlábú borjú levágott két lába spirituszban. Mondjuk földre hozott holdkőzet. De nem reménytelen, még kevésbé ki-
zárt.
Nyelv: nyelv nélkül, külön jelrendszer nélkül. Gomolygó, meleg áramlás, tágul, körbe-ömöl, s eggyé-nyel a nem beszélő beszélővel.
A szokvány-szó szokvány-zsonglőré is csak tisztelegve
nézheti, s ámulhat szégyenkezve: mit is tud ő, mennyire semmit.
Csoda-eszperantó, anyanyelv-eszperantó — még több: léleg- zet-eszperantó.
Ó, nők, ó nők, Paradicsom, tudás fája, tiltott gyümölcs...!
Ehettétek, kiűzhettek miatta. Többet tudtok ma is, mint a tudók, s az Éden most is ott lebeg körülöttetek.
Mert ezt a nyelvet, ezt a nyelvtelen nyelvet ti remekül beszélitek.
Hosszabb
A nap perceit másodperceit hogy leírni vagy hogy kimondani hogy nehéz hogy lehetetlen nehéz ahogy azok...
Pedig ha kevesebb ha kevesebbel...
így hát igazán kínálkozóbb visszafelé
Tehát:
.,Amikor fölébredtem egyedül voltam reggel úgy negyedhét körül szívem erősen dobogott szemem még nem nyitottam ki egyideig vigyáztam mert habár a műanyag redőny lehúzva már beszúrt a nap s megszúrta volna szemem is
Akár apálykor a tenger akár a köd napkeltén húzódott ki tudatom köréből az álom csak íze lett de képéből színéből semmi sem bal ujjaim ágyékom .. ."
így se megy nem megy hisz képtelenség márpedig ha kevesebb
Marad a bőkezű de sírós tékozlás hogy elfakult cserépdarabkák mások sincsenek és egyre több és több a tartozik és egyre több és több a követel és egyre inkább hogy adós vagyok és egyre inlcább hogy hitelező
FODOR ANDRÁS
Töredék
D. M.-nek.
Mikor a lázak és hisztériák, a szorongások önmagunkba forgó ideges ingere toriad, amikor a baljós nekikeseredésböl az anamnézis metsző logikája fogamzódik, mikor
zuhansz le-föl
forró és jéghideg közt, s agyad fölizzó dinamója fürtökbe nyíló csillagrajokkal, szikrázó abszurd ábrákpa feszíti az irdatlan sötétet...
meglátom hirtelen a földet, melyen állok,
meglátom egyhelyben toporgó,
téveteg lépteink előtt a titkolt rianás
villámló törésvonalát.
S lehunyt pillám ereiben soká rebeg a döbbenet:
hogy mégis igazad volt.
Süvít mindenfelől...
Elmennek sorba
kikre fölesküdtünk, keseredik bennünk az ifjúság.
Hátra ne fordülj, jobb nem tudni róla, az utóvéd hogy adja meg magát.
Kipróbáltuk
titkát a végtelennek, süvít mindenfelől az űr szele, beöltözünk a forgandó szabadság tilalmas szeszélyeibe;
húzzuk, fogjuk
csimpeszkedőn a múlás iramló ballonkötegét...
Míg lábunk u-szöge a földre tapasztja, tán miénk marad az ég, s magasztos
hazugságban, kínban
vergődve, lesz ki még próbálkozik:
kivédeni a lélek ütközőin bukásunk karamboljait.
MARSALL LÁSZLÓ
Öreg Varjas
Röplabda edzés után
jutánk a Körút sarkán, betódulni a Bandiiba estefelé, a sörözőbe, ahol ugyan a kisVarjas pörgeti ujjait egy fogoly nutria játékszerének tetsző pianínón, de Ö, az öregVarjas, a kikopott cigányzenész, mint tollatlan holló a sarokban csipegeti vacsoráját, és feléje sandít minden asztal, fogyatkozóban
minden emberi türelem, hogy helyette pampognak már a szájak, sürgetvén a komótos táplálkozást — és kitör:
Ö-reg-Var-jas! ö-reg-Varjas! Ö-reg-Varjasl Nincs tapasztalásom, ti holtak és elevenek, nincs tapasztalásom hasonló, midőn
kis ételhordóját hirtelen az abroszra csapva fölpattan, s mint maga a nagyságos Győzelem,
Szamothrakei Niké, „soha-soha már! Odavan a virágos nyár!"
a halál fülcimpáján félkézzel függeszkedő,
röpül, rohan az asztalsorok között, „soha-soha már!"
térdre-könyökre bukik — és rekedt hang,
és immár hason csúszva „odavan a virágos nyár..
Edith Piaf, te, Franciaország pacsirtája, madmoazell!
Michel Becaud úr, nézz a szemébe pódiumról vagy föld alól!
Álla már a szutykos padlót veretve, vaj-sárga arccal kinyúlva immár,
a legnagyobb énekművész, aki nekem hallatta magát —
„so-ha-már-so-ha-már..."
Péter Rózsa professzor-asszony
A vámosok a koffert fölnyitották, megnézték bélvilágát, lezárták — azután tisztelegtek.
Talán legenda, te, nőnek csúnyácska, embernek aranyos.
Bocsáss meg Rózsi néni, aki ma már igazolni, cáfolni sem tudod, hogy a vámosok a koffert fölnyitották, megnézték bélvilágát.. . A külvilágból, kongresszusról jövet,
talán legenda, te, nőnek csúnyácska, embernek aranyos, bőröndnyi óvszert találtak benne ott, a vámosok,
lezárták, azután tisztelegtek, a vámosok.
Kedves professzor-asszony, a lány-tanítványoknak
tálán legenda? —: a lány-tanítványoknak, hogy menten kiosztod:
„most olyan idő járja, te óvd, kicsim, magadtól a kölköt!"
Lezárták a koffert, azután tisztelegtek a határon ott, A vámosok lezárták, és tisztelegtek ott.
Halál elő!, te nőnek csúnyácska, embernek aranyos,
kedves tanítványodnak Kossuth-díjadból veszel öröklakást, Rózsikám, akkor, tenné-e még valaki e hazában most?
s ha ki fiad-leányod, tanítványod, ki akkor élt
gondol-e még úgy néha-néha rád, te embernek aranyos?
A koffert lezárták, a feketét, és tisztelegtek a vámosok.
A nagy halász-vadász Mester
Weöres Sándornak Minden világok kalózkapitánya — héj!
Noék bárkája törött árbocán fél kezeddel a sudárba fogódzva másik kezed a duzzadt vitorlán elszakadva a tengernyi vízen imbolygó hajótesttől
világszél röptetten
vadászni csillagközi szarvasállatot csak röpülsz fölfelé — héj!
Vitorla hasad — s el-tova és te egy űrbeli nagy karón mely mint legallyazott világfa vele pörögsz-forogsz
vele zuhansz lefelé — a tengerre csattan süllyed lassan az áramlatos mélybe
s megáll egy atlantiszi főtér kellős közepén hol templom van s éppen cápa-körmenet egy kört jársz ott a cápa-pappal
s már a vízikutyák a füttyödre úszóinak s már üldözöd velük a tenger-bolygó bálnát
— mondjuk fehér púpút Moby Dick ükapját minden világok kalózkapitánya — héj!
7
JÓKAI ANNA
A nagynéni levelei
(TÁVOLBAN ÉLÖ U N O K A Ö C C S É H E Z ) 1.
— mily öröm a családi élet!
Te kegyetlen Krisztián . . .
el akartam kerülni, hogy neveden szólítsalak. Mit tudom én, ú j honodban miként szólongatnak ú j szeretteid, kiket bár kurtán, de kétségtelen elégedett- séggel emlegetsz. Különben is: sohasem imádtad a nevedet, dagályosnak érez- ted, túlontúl ünnepélyesnek szertelen jellemedhez. Nem szeretted, hogy m á r maga a név súlya, a hasonlósága kötelez. Az igehirdetést demagógiának t a r - tottad és a mártíromságot balekségnek. Mostani életedet nem részletezed; ja- vallatomat a tisztes távolságról túlontúl megszívlelted: nem tudom, fölnőttél-e bármi, a neved sugallta eszményhez, vagy találtál-e helyette mindennapi hasz- nálatra elég természetesnek ható beceformát, amely aztán megengedi az üres, de feledtető korhelykedést... Én mégis amellett döntöttem, maradok a régi Krisztiánnál, hogy ezzel is kifejezzem, mennyire nem méltó lényegedhez az a sértegetés, amivel válasz ürügyén voltál bátor viruló nénédet elhalmozni.
Talán ha valóban öreg lennék és nem harmincöt esztendős, erőm csúcsán ép- pen: talán akkor belenyugodnék, hogy Te felületesen mindent félreértesz, il- letve közléseimet önkényesen, pillanatnyi hangulatod szerint értelmezed. Mi- vel magyarázzam másképp, hogy a vádat, ugyanazt a vádat bezzeg oldalakon át variálod, miszerint kétségtelenül elvesztettem a stabil, az állandóságban funkcionáló emberi kapcsolatok megteremtésének képességét? A házi meleg- től elbitangolt vadkutya lehet ilyen: gazdátlan és semminek nem is gazdá- j a . . . Kegyetlen Krisztián, szinte szó szerint idézlek! Rám senki nem ügyel s nekem sincs másokra gondom. Persze hogy jut időm — félig-meddig kínom- ban —, hogy mintegy sorsomtól kényszerítve szellemi táplálékaimat nyakate- kert indoklással a periférián keressem. A hulladékfeldolgozás tipikus esete — írod Te, kegyetlen Krisztián! (S zárójelben felsorolod a léted fókuszába zsú- folt családtagjaidat, térképezed a kellemesen pulzáló boldogságod nem apadó forrásvidékét.) Ó, csak kacagtass! Hát mit képzelsz, az én kis családom n e m tölthet el engem is szüntelen örömmel, nem vidíthat fel komor töprengése- imben?
Vidám mulatság az egybecsatolt élet. Csupa vitamindús humor minden mozzanata. Ki nem állom a hálátlan nyavalygókat, akik jó dolgukban addig forgolódnak, amíg szét nem rúgják a fészket. Lásd, én bevallottan élvezke- dem benne. De hogy erről írogassak Néked, oly távoli, tapinthatatlan t á j r a ? Furcsa gusztus, mondhatom. Hiszen őket fotókópiáról sem ismered. De teljék kedved, miért ne?
. . . Kezdődik a reggel. Az ébredés élménye. A roletta még lehúzva: boly- hos sötét, anyaöl. Csöndes úszás, valamiféle ragyogó, lágy vízből kifelé. Az ébresztőóra dallamot ver, s ezzel a megszokott dallammal a külvilág fogad.
Először Dénes úr kel fel: Dénes úr (mondjuk) a férjem. Dénes úr szelíden át- teszi a k a r j á t a nyakamon. Természetesen egy ágyban alszunk — ennél nincs édesebb. Az a ragaszkodás, ahogy még álmában is magához kotorja a lábával
a lábam! Idestova tizenöt éve, napra-nap történik így! Ebben a színeváltó, robbanékony létközegben á változatlanság áldása, a b i z t o n s á g é . . . s ezt már kora reggel, mintegy a napot meghatározva, érzékelem. Dénes úr nyöszörög, még alunna, de mennie kell, hivatal várja, félig értünk dolgozik, másrészt muszáj. Én is dolgozom, szintén értük, de inkább magamért, nekem ez fon- tos, tudod: az öntudat (aminél csak az éntudat fejlettebb formáció)! Mind- ketten felelős poszton: értsd úgy, hogy mindkettőnket mindenért felelősségre vonnak, s ezt m á r m u n k á b a induláskor t u d j u k ; egymás csókjából merítjük a türelmet és a könnyedséget, amellyel képesek vagyunk a szekatúrát külső hámrétegünkről lepergetni. Dénes ú r vonzó f é r f i ú ; fiús bájából sokat megőr- zött, van benne valami tisztán gyermeki: a jó gyermekek szorgalma, pontos- sága — és a dicséretszomj ezen erényekért cserébe! Szeretem Dénes urat — mint tizenöt éve, ugyanúgy. S ez az ugyanúgy a csodálatos.
Dénes úr reggel, este tetőtől talpig zuhanyozik, sohasem mulasztja el a fo- gát megmosni, naponta inget vált. Sohasem borostás, hozzásimulni élvezet.
Hazatelefonál, ha húsz percet késik, megkímél az aggodalomtól. Dénes u r a t minden apróság érdekli az otthon ügyeiből, sőt, a háztartásban ő maga is cselekvőleg részt vesz. Még arra is ügyel, hogy a frizsider ne szellőzzön feles- legesen: villámgyorsan csukja-nyitja. Kincs az ilyen férj. Egyetlen szenvedé- lye (a családján kívül) a sakk, azt is itthon műveli, hetenként kétszer. Sze- rencsére h a v e r j a nincs, csak sakkpartnere. Üldögélek mellettük (ezt igényli!), hallgatom a dünnyögését, meg kell zabálni, olyan aranyos, amikor izgalmá- ban a két orcáját beszívja, a homlokán — mintha évezredes bánat gyötörné
— összeszaladnak a ráncok.
— Sakk! — diadalmas, csengő a hangja, büszkén rámtekint, én jutalmul megpuszilom az okos homlokát, győzelmét nyugtázom, ő a csuklómat csókolja meg. Nincsenek fölösleges viták, nemhogy marakodás — nálunk ez ismeretlen fogalom. Temperamentumos nagynénéd néha veszekedne, csak úgy, mert be- lebújt az ördög, de csipkedésre Dénes ú r csipkedéssel nem válaszol: hallgat, a szeme kérlelő, ijedt. Hamis kedvem egy-kettőre lelohad! Mint a villámhá- rító: Dénes ú r az áramot nem vezeti tovább. Megvéd minket, ebben a folyton támadó világban, a tulajdon t e s t é v e l . . . Föl tudod fogni, ez a védettség mit jelent? Milyen szép így a márciusi r e g g e l . . . a roletta fölszalad, m á r sejteni, m a is esik majd, de milyen biztató ez a kora tavaszi eső, m á r megjelent a fénycsik a felhők szélén! Ablakot nyitok: átszellőzik a lakás, a savanyú füst- szag kimegy, a hamutartók ú j r a kimosva. A kukák elhordják az u n t tegnapo- k a t . . .
És anyuka is jókedvű, isteníti a vejét, százszor is megkérdi, mi legyen a vacsora, mint egy kedves tojógalamb, körülöttünk totyorog, jár a nyomunk- ba, ezer és ezer tanácsa van, ha csak egy is érvényes, m á r érdemes odafi- gyelni. Különben is, mérhetetlen tapasztalatával szakadatlanul figyelmeztet minket, mi az, ami elkerülhetetlen, s mi az, ami leselkedik . . .
A gyerekek, ez a két, mindenki által mintának tartott leányka, Anette és Tímea, ó te kegyetlen Krisztián, el sem hinnéd, hogy megnevettetnek . . . Két eredeti egyéniség. Bizony, „bársonyon f u t " az idő, tizenkét és tizennégy évesek, két hölgy, a legújabb divat szerint. Anette egy kicsit dundi, Tímea hirtelen nőtt, sovány — de az arcuk, mint két tojás, mellesleg mindkettő sza- kasztott Dénes úr, átmelegszik az ember szive, elég, ha csak rájuk tekint, és minden emlék eszébe j u t . . . Elevenek, cserfesek, hála az égnek, nem aludttej- savó kombináció! Nyelvelnek, elfoglalják a fürdőszobát, én rázom a kilincset, ők belülről vihorásznak, erre én a konyhában kinyitom a melegvíz-csapot,
9
zutty, hideg víz folyik a zuhanyrózsából a nyakukba, visítanak, így játszado- zunk. Egyébként engem utánoznak, ez is hízelgő: kidekorálják a sima képü- ket az én kenceficéimmel, úgy akarnak a huncutok elsurranni az iskolába.
Igaz, nem kitűnő tanuló egyik sem, de Anette a biológiáért él-hal, Tímea pe- dig a legjobb tornász. Mint az összenőtt ikrek, úgy ragaszkodnak egymáshoz.
Akármit kapnak, csereberélik, megfelezik. Igazi testvérek. Igazságosak. J ó a r - ra gondolni, nemsokára két felnőtt i f j ú lány életének, bontakozásának is ta- núi lehetünk, azután, remélem mielőbb, az u n o k á k . . . s még vidámabb lesz a családi este! A lánykák rendkívül őszinték: mindent tudok tóluk, a legkisebb rezdülést is, ami lelkecskéjüket m e g - m e g z a v a r j a . . . ömlik belőlük a szó, dél- utánonként közrevesznek és mesélnek, én természetesen becsukom a könyvet, valósággal átveszem az apró-cseprő bajaikat. Örák hosszat képesek beszélni.
Hozzám a legbizalmasabbak, bár az apjukat is irtózatosan szeretik. Dénes úr gavallér apa: az utolsó petákját is ki tudják — a hízelkedő cicák — a zse- béből csalni.
Egyébként havi jövedelmünket úgy osztjuk be, hogy senki meg ne rövi- düljön. Ami kevés marad, minden hónapban másikunk egyéni szükségleteit elégíti ki, szigorú sorrendben. Ez az eljárás abszolút korrekt: senki sincs, még véletlenül sem, hanyagolva. Dénes úrral közelharcot kell folytatni, hogy a saját részét ne ajánlja fel az én javamra.
Már itt is a vacsoraidő, s a tündér anyuka jár körbe körbe a kanállal, tömködi a sok finomságot a szánkba. Nekünk — vess meg érte! — a televí- zió a legkényelmesebb szórakozás. Mindenkinek van a látottakról vélemé- nye — senki se rejti véka alá, nem vagyunk egyformák, az ízlésünk is k ü - lönböző. Három szobánk és két tévénk van, éppen ezért egyikünk a másikat nem terrorizálja. Anyuka annyira tapintatos, hogy a rádióját füldugóval hall- gatja. Az alkalmazkodás nemes tudománya, ó, kegyetlen Krisztián, amit Te sohasem gyakoroltál, csak elvártad!
. . . a mi harmóniánk egyúttal az alkalmazkodás dicsérete. A kölcsönös al- kalmazkodás a szeretet fokmérője. Sok hidegszívű szeretetlen „nem képes al- kalmazkodni", s ezt még affektálva hirdeti is, sőt henceg vele! Burkolt önzés az ilyesmi, akárhogy nyakon öntik modern ideológiákkal.
— Én, én vagyok a fontos, egyedül! — A személyiség ezt ordítja. — Az én vágyam, az én a k a r a t o m . . . Ahogy én gondolkodom, az a helyes. S ha van üdvözítő út, hát az enyém az!
Az ilyen ember észre sem veszi, hogy amíg a saját szabadságát védi, min- denki más a járomba kerül. Még az a bizonyos bibliai is alkalmazkodott: az ártatlan szokásokat megtartotta, teljesítette az írott törvényeket, s óvakodott attól — amíg csak tehette —, hogy bárkit „különcségével" megbotránkoztas- son. Az öntudat egyes szám első személyű; szörnyeteggé dagadhat s fölfalhat- ja jámbor, kevésbé aktív környezetét. Az éntudat szélesebb, mélyebb és m a - gasabb fogalom: belefér a kollektivitás, az empátia, és mások megértése csak- úgy. Fejlesztésére a család a legjobb iskola. Hány és hány (egyéni s társadal- mi) példát sorolhatsz: a közösségi lét prófétái magánviszonyaikban undorító z s a r n o k o k . . . P f u j . Hol a hitele az ő szólásuknak?
. . . Mert ne téveszd össze az alkalmazkodást a megalkuvással. A megalku- vás megcsonkít, az alkalmazkodás kiteljesít. Az alkalmazkodás szabad belá- táson alapszik, a megalkuvás mindig fogesikorgatáson. Aki alkalmazkodik, hisz a saját erejében; nem fél, hogy az szertefoszlik. A megalkuvó gyenge- ségből adja fel magát, vagy üzleti érdekből leszerződik. Az alkalmazkodás reálpolitika, a megalkuvás a rossz hatalom igazolása.
De vissza a tárgyra! Nincs az együttlétnél — különösen ily vad. márciusi estén — varázsosabb. Ne ugorj be annak, Krisztián, aki eszményíti a magá- nyosságot! A magány deformál — ámbár néha tetszetős, bizarr alakzat az eredménye ezen deformációnak. A magány csupa roncsolt seb a keményre kalapált páncél alatt. A magány harapásra kész éhség; a magány minden- féle tébolyok melegágya. S a magányos ember végül — ha legalább pénze van — beleszeret a tárgyaiba. Cirógatja az asztallapok intarziáit, egy-egy bolyhos köpenyt magához ölel, prémekbe f ú r j a arcát, vonásait ékkövek tük- rében keresi. Kocsit mosdat a kölykei helyett. Rabja valamilyen elegáns gyűj- tőszenvedélynek: óra, érem, grafika,- bélyeg a szerelme, velük meghitten el- matat. A szegénynek nincs módja ilyen pótlékokra. Legfeljebb kupakot gyűj- töget. A szegények hiánya szemérmetlenül kitakart, magányuk mezítelen, ópiumuk büdösebb; ha dörgölőznének, mint a rühes kutyát, kerülik mesz- s z e . . . Még a bibliai is vágyott az akolmelegre: gyűjtögette volna híveit sze- rencsétlenségében teste köré.
Lásd, aki így él, mint mostanság szerencsés Kamilla nénéd, az még az olyannyira elítélt „szerzésben" is talál magasabb értelmet. A kicsiny otthon- ban nincs oly darab, amiről — ha rávetődik a tekintet— ne tudnám, kit ör- vendeztet majd holtom után. Ahogy anyuka is tudja, milyen kegyeletteljes mozdulattal kattantom majd össze az aranykigyó-karkötőjét a csuklómon. Ha ilyesmire gondolok, végtelen nyugalom száll meg: nem hiába gürcöltünk, mindennek helye van, semmi nem kallódik, s én szabhatom meg, még éle- temben, minek mi lesz a s o r s a . . . ez is egyfajta utóélet, sőt, h a l h a t a t l a n s á g . . . a halhatatlanságból ennyi a közember jussa. A családi pecsétjellel ellátott könyvekkel majd a dolgozószobáját rendezi be valamelyik unoka. A sosem használt perzsa Anette-é. A rosenthali porcelán Tímea öröksége. Az ezüst ét- k é s z l e t . . . majd elosztják! Igazságosan. Bármit vásárolunk — jó Dénes úr is így van ezzel — már ráakasztjuk a leltári számot. Még kesztyűt is úgy veszek
— ha a bőre tartós, különleges —, hogy inkább féllel nagyobbat, mint az én kezem. Tímea, "sajnos, széles tenyerű. Dénes úr pedig a fejénél kisebb „uni- szex" kucsmát hord. Hálásan sóhajtanak majd, Tímea a kesztyűben, Anette a prémsapkában s meghatottan egymásra néznek: ó, az édes, korán eltávozott s z ü l ő k . . .
Mert mi úgy terveztük, majdnem együtt végezzük Dénes úrral. Nekünk ez jár, annyi szép év után! Nem öngyilkosság, Te kegyetlen Krisztián: inkább sorvadás, mint amikor az összenőtt gyökerű bokrokat megbolygatják: ha az egyiket kitéped, óhatatlanul fellazul a másik, nincs többé a földhöz kötése.
Azt a kis időt kell majd csak — a két temetés között — valahogy kihúzni.
Sokat beszélünk erről Dénes úrral. Suttogva, amikor a család elpihen, s ket- tős ágyunkba mi is lefekszünk.
Ezek az elalvás előtti órák a legdrágább kincseink. Én a fülemet Dénes ú r szívére teszem: ez az egyenletes dobbanás az én altatóm. Dénes úr olvas még egy kicsit, a lámpa fénykörét elárnyékolja, nehogy zavarjon. Azután az újság lehanyatlik. Már szuszog. A lámpát én oltom el. Betakarom az oldalát.
Megvárom, amíg a szuszogás egyenletes ritmusa beáll s brummogássá mé- lyül. Űgy alszik, mint a csecsemők. Űgy horkol, mint egy mackó. Megszok- t a m : hozzátartozik az éjszakámhoz. S ha egy-egy szorongásos álom mégis megtámad: ez a hang hoz vissza az al- vagy felvilágból a józan, középső vi- lágra . . .
A test ügyeiről — nevezzük szexnek, erotikának, érzékiségnek, biológiai szükségletnek — szándékosan nem írtam. Konzervativizmusom bizonyos ele-
11
meit nem tudom levetkezni, ha a téma ennyire személyes. De becsületsza- vamra hidd el: végtelen könnyebbség a partner szüntelen jelenléte. Semmi kapkodás, semmi hisztéria. Semmi kellemetlen meglepetés. Bizalom: ahogy vagy, amilyen vagy, adhatod magad, a színjáték szükségtelen. Senki meg nem aláz. Senkit meg nem alázol. Kitapasztalt módszerek. Az a kapcsolat próbája, ha még a randa szemölcsödet is vággyal szeretik. Dénes úr csak a szépet és jót látja bennem — kötelez a magasztalása.
Te kegyetlen Krisztián, itt csak úgy zsizsereg a héjrepesztő t a v a s z . . . Ne légy hát aggályos, ne légy hát borongó! Délben már ki lehet gombolni a nagykabátot! Egy korai rügyet is láttam: milyen bátor, milyen hősies! H á t h a nem jön már fagy az idén! Hátha rekord nyarunk lesz! Mi m á r tervezzük:
fantasztikus terveink vannak, tulajdonképpen mindegy, hova. Csak együtt mehessünk!
A március a legforradalmibb hónap: bármily gőgös a tél, behódoltatja.
Bárhogy csüggednél, az általános zendülés magával ragad. Tieiddel együtt köszöntelek — én és az egész famíliám:
Kamilla Március harmadik vasárnapján.
2.
— arról, hogy az együttélés pokolian nehéz.
Drága barom, Te,
három sort írtál. Három rideg mondat! Gratulálsz a boldogságomhoz, mely kerek, mint a frissen sült cipó — s nem akarsz éppen te lenni, aki első- ként kikezdi. Dolgaidra hivatkozol; mintegy elhárítod a továbbiakat. Drága barom, Te: hát bedőltél, m e g i n t . . . elfelejtetted, hogy Kamilla nénéd született hazug? Lánykora óta híres arról, hogy ugyanazon jelenségről kedve szerint képes bebizonyítani egyszerre a jót is, rosszat is. Csak egy kis igazítás az op- tikán: az augusztus nyárutó — az augusztus őszelő; a hatvanéves élőnek öreg
— holtnak fiatal. A vörös szilva az éhesnek kék már, de még zöld a jólla- kottnak. Javíthatatlan az ember: szubjektivitásával mindent benyálaz. Látta-e valaha valaki a valódit Janus két arca mögött?
Téged az idill elrettentett. Olvasván, felgyűltek saját keserveid, s értel- metlennek látszott, hogy azokat ily tetemes védőhájba göngyölődött nősze- méllyel, akár csak érintőlegesen is megosszad. Bizony, közérzeted most ro- hadt — nem hagyhatom! Ne irigykedj, hogy csak Neked nem sikerült, lám, a röpke kis Kamillának i g e n . . . ne fájjon a fel-felbukkanó, s ú j r a meg ú j r a szétfoszló éden! Hát mit gondolsz? Az én kis családom nem béklyózza le a szellememet? Szigorú iskola az egybezárt élet. Minden mozzanata kioktat. El nem viselem a szorgalmas képmutatókat, akik szálanként hordják a szalmát szűk odujukba, hogy amit odapiszkoltak, betakarhassák, gondosan maguk alá kaparva . . . Mert — szép, nem szép — mindenki a saját fészkébe piszkít;
kénytelen vele. De csak ott veszik észre, ahol az eltakarítást megkísérlik — ahol szellőztetnek. Okosabb a vegyes guanót eldöngölni, s befedni rétegesen!
Lassanként meg lehet szokni az áporodott szagokat. Hidd el, ezt a bulit én sem élvezem!
. . . Kezdődik a reggel. Az ébredés élménye. A roletta még lehúzva: nyir- kos sötét, kriptafalak. Verejtékes evickélés valamiféle szürke, olajos léből ki- felé. Az ébresztőóra monoton zöreje; csak egyszer, egyetlen egyszer ne azt
pöntyögné, primitív szerkezetével: „Já-nos bá-csi kel-jen f e l . . . Já-nos bá- csi kel-jen f e l . . . " S amíg föl nem pöckölöm a gombját, ismétli! Először Dénes ú r kel fel. Mint említettem, Dénes ú r a férjem. Dénes úr átdobja a k a r j á t a torkomon, nyújtózik. Pechemre egy ágyban alszunk — nincs ennél kényelmetlenebb. Az a birtoklási vágy, ahogy még álmában is magához ko- torja lábával a lábam! Idestova tizenöt esztendeje, napra n a p ! A világ ug- rásra kész nyomorító dresszúráival, s ez m á r itthon kezdődik, mintegy a hu- szonnégy órát meghatározva, világos fejjel érzékelem. Dénes úr nyikorog, még alunna, de mennie kell, hivatal várja. Szemrehányóan fölém könyököl, értünk dolgozik, másrészt muszáj. Ha nem rám, kire haragudjon? Persze, én is dolgozom, kell a keresetem, de ez nekem hobbi is, mert bár utálom a munkahelyi környezetem, mégis van ürügyem, hogy a lábam kitegyem az a j t ó n ; reménykedhetem, hogy valami izgalmas történik még v e l e m . . . Már induláskor t u d j u k , a mechanikus homlokcsók hiába: sem őt, sem engem nem részesít védelemben. Tűrnünk kell a szekatúrákat; az alattomos méreganyag gyűlik a bőr alatt, hogy aztán este — a könnyebbedést alig várva — kockázat nélkül loccsanthassuk egymás arcába. Dénes úr vonzó férfiú, miként hallani.
Fiús alkatából sokat megőrzött, van benne valami elemien infantilis: a túl- buzgó gyerekek strébersége, a mindent komolyan vevő precizitás — s ahogy él-hal. a sikerért, ahogy folyton-folyvást és azon nyomban a legkisebb apró- ságért is a visszaigazolást i g é n y l i . . . nagyon fárasztó; bár én Dénes u r a t sze- retem —mint tizenöt éve, ugyanúgy. S ez az ugyanúgy a csüggesztő. A jel- lemnek semmi váltása, semmi színesedés, semmi vihar okozta romantikus tü- remlés . . . a kapcsolatban semmi szárnyalás, semmi zuhanás, csak böcsületes araszolás a lineárison. Dénes úr reggel, este tetőtől talpig lezuhanyozik, ak- kor sem mulasztja el a fogát megmosni, ha valamiért (egyébként igen rit- kán) nagyon elkeseredett. Naponta inget vált, a leghalványabb piszokcsík is ingerli, s elszörnyed, ha a mosóié s z ü r k e . . . Milyen legyen egy mosóié, kér- dem én? Szegénykém. A makulátlanságért vívott sziszifuszi küzdelem szinte m i n d e n energiáját leköti. Mint a bébipopsi, olyan a képe, ha hozzásimulok, semmi elektromosság. Ha csak húsz percet késik, m á r hazatelefonál; megfoszt attól, hogy egy kicsit aggódhassak, hogy fölborzoljon legalább egy parányi bizonytalanság . . . Dénes úr még a háztartásban is cselekvően részt vesz, ezért cserébe azonban a csip-csup dolgokba is beleszól; újabban a frizsiderrel őr- j í t : az általa kívánt gyorsaság a cirkuszi bűvész gyorsasága, ha itthon van, i n k á b b ki sem nyitom a jégszekrényajtót. Unalmas az ilyen férj. Semmi ér- telmes, nagyszabású szenvedélye, csak a család meg az a kurva sakk! Azt is itthon műveli, hetenként kétszer. Barátja nincs (hát természetes ez?) csak sakkpartnere, üldögélek mellettük (erre kényszerít!) hallgatom a motyogását, meg kell pukkadni, olyan komikus, amikor az izgalomtól a két orcáját be- szívja, a homlokán — mintha valami igazi gondolat gyötörné — összeszalad- nak a ráncok.
— S a k k ! — magas kappanhangon kiált, győztesen rámtekint, s hogy szám- m a l érintsem a fejebúbját, szinte kiprovokálja. Viszonzásul csókfélét lehel a csuklómra lagymatagul. Nincsenek egészséges viták, nemhogy felpezsdítő m a - rakodás — nálunk ez ismeretlen fogalom. Temperamentumos és töprenkedő nagynénéd néha el-elkezd bogozni valamit — Dénes ú r azonban nem bonyo- lódik bele a fonálba: udvariasan kisiklik, s nagynénéd maga marad, ölében a gombolyaggal. Dénes ú r a lelki mozgásra késztető támadásokra sem válaszol, a szeme rémült, harcias kedvemet egy-kettőre leszereli. Dénes úr szigetelő;
nem erősíti, még csak nem is közvetíti a villamosságot, hanem elnyeli. Szen- 13
tesíti ezt az amúgy is centire kimért, gondolkodásra lusta világot. Föl tudod fogni, ez a rabság mit jelent?
Milyen idegesítő az áprilisi r e g g e l . . . a roletta fölszalad, m á r sejteni, m a is esik majd, milyen undorító ez a kora tavaszi eső, alig egy fénycsík s a felhő máris letapasztja. Ablakot nyitok: a savanyú füstszag kimegy és helyette a kipufogók benzingőze meg a kátránykavaró bűze jön be, a kukák hiába hordják el az unt tegnapokat, a ma sem lesz különb, a hamutartót hiába ürítem, tele lesz az döglött csikkekkel ma i s . . .
És anyuka is borzalmas. Szerelmes a vejébe, beteges, öregkori, korlátolt rajongással. Százszor is megkérdi, mi legyen a vacsora, mint egy tollavesztett kotlós, kárál körülöttünk, követ a klozetre és teljesen kézenfekvő dolgokat tanácsol.
— Húzd le a vécét, fésülködj meg, vegyél k o m b i n é t . . . Majd hosszan lamentál, fogja a gombot a kabátomon, nem enged. A halálra figyelmeztet, amelynek első zsákmánya ugyan ő lesz, de senki se remélje, még a gyere—
kek sem, hogy végleg elkerülhetik. Mindannyian feloszlunk, megesznek a férgek.
A gyerekek, ez a két, mindenki által problematikusnak nevezett leányka, Anette és Tímea . . . ó, drága barom, Te, el sem hinnéd, hogy felbosszanta- nak! Két túl eredeti egyéniség. Bizony, motoron f u t az idő, tizenkét és ti- zennégy évesek, két dajna, a legújabb módi majmolója! Anette dagadt, Tímea csontos, szögletes, de az arcuk, mint két tojás! Mellesleg mindkettő kiköpött Dénes úr, elég, ha csak rájuk tekintek, s az egész tizenöt év felgöngyölődik, minden kellemetlen emlék. Még a gesztusaikban is Dénes úrra hasonlítanak, sokszor nem is tudom, azt a repülő pofont, amit ők kapnak, nem az a p j u k - nak szánnám-e, eredetileg? No, az alaptermészetük nem a békés Dénes úré! Szemtelenek, civakodók — mintha beléjük szorult volna mindaz, amit én magamban elfojtottam. Tépik egymást; elfoglalják a fürdőszobát, én r á - zom a kilincset, dörömbölök, ők belül röhögnek rajtam. Hajrá a melegvíz- csaphoz a konyhába, kinyitom, ellopom a meleget, zuhog a jéghideg a zu- hanyrózsából a hátukra, ordítanak . . . így szórakozunk. Nincs gátlásuk: min- denemet elhasználják, beletúrnak a festékeimbe, fölhúzzák az elasztikus lu- rex-harisnyámat'... így akarnak elsurranni az iskolába. A lépcsőházból ci- bálom vissza őket. Nem kitűnő tanuló egyik sem. Anette állandó közepes, egyedül biológiából négyes, mert kísérleti állatokat fogdos a biológiatanár- nak. Tímea gyakran áll bukásra, viszont tagja minden elképzelhető sport- egyesületnek. Igazi testvérek: akármit kapnak, mindig a másiké tetszik job- ban. Képesek az ajándékot kettéfűrészelni, nehogy a másik jobban járjon.
Ezt nevezik „igazságnak". Mint az összenőtt ikrek: úgy ragadnak egymáshoz;
figyelik egymás minden lépését és azonnal rohannak árulkodni. Ezt nevezik ,,őszinteségnek''.
Rettenetes az a gondolat — drága barom, Te, Neked bevallom —, hogy nemsokára két felnőtt fiatal nő él velünk egy fedél alatt, ebben a nem túl tágas panellakásban, s mi kénytelenek leszünk aláfesteni az ő követelőző, mo- hó é l e t ü k e t . . . S ha nem szerzünk pénzt, még ide is szülnek, képesek időnap előtt nagymamát csinálni b e l ő l e m . . . Akkor lesz csak cifra a családi este!
A lánykák így is kihasználnak, én vagyok a lelki szemétláda. Minden hülyeséget — ahogy belépnek az ajtón — rámzúdítanak. Ide-oda forgatják az arcomat; hogy melyikükre figyeljek, ebben is vetélkednek. Ömlik belőlük a szó, órák hosszat képesek nyúzni, kiveszik kezemből a könyvet, a velőmet kiszívják. Csak akkor hagynak faképnél, ha sikerül engem is saját ostoba
ügyecskéik miatt fölhergelni. Az apjukat másra használják. Dénes úr a ma- daruk, az utolsó fillért is ki tudják — rafinált kis bestiák — a zsebéből hí- zelkedéssel csalni.
Egyébként havi jövedelmünket korrekt, papíron igazolt számítással úgy osztjuk be, hogy senki meg ne rövidüljön. Ami kevés marad, minden hónap- ban másikunk egyéni szükségleteit elégíti ki. A sorrend merev. Ha például nekem télikabátra van szükségem (prémmel), várnom kell, hogy az ára össze- jöjjön valahogy, a nekem járó részekből. A gyerekek viszont kikövetelik: a csonka összeget a szülői kötelesség nevében azonnal egészítsük ki. Ó, édes megkívánás: csak úgy bámulni egy-egy kirakatot, csak úgy megvenni vala- mit, soron kívül, nem szükségből, hanem kedvtelésből...! Nem fontolgatni, ki látja bűnös kívánságom kárát. Dénes úrral — ami igaz, az igaz — való- ban közelharcot kell folytatni, hogy a saját részét rám ne tukmálja. Ha gyen- ge vagyok és elfogadom, fél évig is hallom a szöveget a családapák önzetlen- ségéről, akik inkább hordják a kopottat, csakhogy az ő kis p i n t y ő k é i . . .
. . . Más itt is a vacsoraidő. A szerencsétlen anyuka bolyong a kanál- lal, mindenféle gyanús kotyvalékot töm a szánkba. Nekünk — vess meg érte!
— az a rohadt televízió az egyetlen szórakozásunk. Hiába van három szo- bánk és két tévénk — minden áthallatszik; a labdapattogás, a fütty, a sport- riporter rikoltozása agyonzúzza a dráma legihletettebb pillanatait. Ráadásul a lányok ki-be rohangálnak, a két csatornát egyszerre nézik, nem érdekli őket tulajdonképpen egyik sem: tendenciózusan zavarognak. Anyuka rádiózik, nem használja a füldugót, attól fülrákot lehet kapni. Mindenki terrorizál mindenkit, s mindenki azt hiszi, ő az á l d o z a t . . .
Az alkalmazkodás nyomorító tudomány, drága barom, Te; sohasem gya- koroltad, de elvártad, minden bizonnyal. Hogy mi még nem robbantunk széj- jel, azt az én alkalmazkodási képességemnek köszönhetjük. Nem vagyok rá büszke. Sok szolgalelkű még dicsekszik is vele, nyakonönti farizeus ideoló- giával.
— Nem én vagyok a fontos — ezt selypegi — nem az én vágyam, nem az én akaratom. S ha van üdvözítő út, hát az a csöndes besimulás. Miért éppen én lennék az okosabb?
Az ilyen ember észre sem veszi, s máris mindenki lábakapcája. Még az a bizonyos bibliai is fellázadt: korbáccsal verte szét a kufárokat, a tulajdon anyjától is elszakadt a küldetése miatt. „Asszony, hol a Te fiad?" — A világ- teremtés legtárgyilagosabb kérdése s a konvencionális érzékelőszervnek még- is milyen iszonyú e kérdés akusztikája! Szélsőség nélkül nincs igazi mester- munka,' még a kollektivitás apostolai is zsarnoki módon a saját meggyőződé- süket követték: a környezet tetszése vagy nemtetszése fikarcnyit sem módo- sított szellempályájukon. Az empátia döntéseinkben elbizonytalanít. S minél jobban megértjük mások indokait, annál kevésbé hiszünk saját ítéleteinkben.
A nagyszabású karakter nem alkalmazkodik, legfeljebb megengedi, hogy ő legyen a mérce. Az alkalmazkodás a rendkívüliség gyilkosa. Aki beletört az alkalmazkodásba, hogy bármi eredetit alkotna, kétlem. Persze, aki szeretetből alkalmazkodik, kedves a szívnek. De — mi beojtottak — nem kedves embe- rek óhajtunk lenni, hanem jelentősek, sajnos. A reálpolitika pedig a kiemel- kedő gondolat vérét cseppenként lecsapolja.
. . . D e vissza a tárgyra! Nincs az együttlétnél — különösen ily vad, áp- rilis estén — csüggesztőbb. Ne ugorj be annak, drága barom Te, aki a ma- gányosságtól elrettentene! Mert ugye, hirdetik, s mily fennen, hogy az ember társaslény, csak éppen a megszületés és meghalás természettől megszabott
15
magányát nem kalkulálják bele. A kiszakadás, és a visszaszippantás élmé- nye még a legmesebelibb, optimális helyzetekben sem megosztható. Besegít- hetnek a már ittlevők és a még ottmaradók: de ami történik, általad történik, veled. A születésnél és halálnál a legszorgosabb sürgés-forgás is némiképp statisztéria. Nem gondolod-e, hogy ami a két pont között van, szüntelen gya- korlat, s ezért a magány, legalább átmenetileg, kötelező? Az ember fő műve
— ha más nem, szánalmas gyufavára — is az egyedüllétben s a r j a d : a magány sarkall, nem enged eltespedni, még kínzásában is gyümölcsöt érlel. A m a g á n y páncél nélküli, kristályos kövület : szabályos és csillogó a hasadása — részecs- kékre hasítottan is megkülönböztethető fényessége. A magány bevallott, k e n - dőzetlen állapota minden kevésbé játékos száműzöttnek. Kemény egyetem, egészen csekélyke szünetekkel. Aki magányos, lelket talál ott is, ahol föl sem tételezte. Szólnak hozzá a tárgyak, párna, paplan simogatja. Szobrok és ké- pek sóhajtanak. Szándékát közli vele minden eddig öntudatlan anyagszerű:
hogy létremerülni vágyik, a boldog kollektivitás birodalmából ide, a boldog- talan, de tudatos szakadozottságba. A szél, a víz is beszél; hogy nekik jó m á r : finom és nemes a társaságuk, s hogy ez a társaság fogadóképes, ha az érkező valóban náluk kopog.
A harmóniának, minél áttetszőbb, annál sűrűbb magány az élőfeltétele.
A tanítványok, amikor aludtak a getsemani éjszakán, nem tudták, mit cselek- szenek. De az Atya tudta, amikor egyedül hagyta mintának küldött fiát.
Lásd, aki így él, mint Kamilla nénéd, mostanság, az még az olyannyira vigasztaló szerzést, kuporgatást sem é l v e z i . . . Kicsiny otthonomban nincs oly darab, amiről — ha rávetődik a tekintet — ne tudnám, ki happolja m a j d el holtom után. Ahogy anyuka is tudja, milyen magától értetődő mozdulattal kattantom össze az aranykígyó-karkötőjét a csuklómon. Az ilyesféle gondola- tok depresszióba taszítanak: még életemben látom mindennek a sorsát, amiért gürcöltem. A kacatok túlélnek, ahelyett, hogy velem együtt megsemmisül- nének. A könyvek családi pecsétjelét majd kivágják ollóval az unokák, el- adogatják az antikváriumokban. A megkímélt perzsát Anette elcseréli. A ro- senthali porcelánt Tímea bevágja a zaciba és elfelejti kiváltani. Az ezüst ét- készlet . . . majd elosztják. Igazságosan, kétfele, hogy mindkettőnek csonka maradjon. Mégis úgy vásárolunk, én meg a csacsi Dénes úr, hogy borzadva bár, de mindenre ráakasztjuk a leltári számot. . . Tulajdonképpen ízenként temetjük el magunkat. A gyerekek a hagyaték fölött biggyesztenek: hát csak e n n y i . . . ?
Méregetjük egymást Dénes úrral; ki megy el hamarébb? S ki jár job- ban? Aki vegetálva, hosszan halódik, itt marad az örökké elfoglalt „gyere- kek" kénye-kedvére? Vagy aki eltakarodik időben? Közös h a l á l . . . ábránd!
S ha imádkozunk is érte, a gyalázatos életösztön aláássa mindkettőnk imáját.
Sokat beszélgetünk erről Dénes úrral, amikor közös ágyunkba — legalább a többiektől békén — mi is leroskadunk.
Ezek az elalvás előtti percek a legterhesebbek. Gyanakodva figyelem Dénes úr szíve dobbanását, aritmiáit hasonlítom a tegnapival. Altató nélkül úgy sincs álom. Dénes úr makacsul olvas még egy kicsit: a lámpa fénykörét hiába árnyékolja, karikák táncolnak a csukott szemhéjam mögött. Azután — végre valahára! — az újság lehanyatlik. Már szuszog is! A lámpát nekem kell eloltanom. Megvárom, amíg a szuszogás egyenletes ritmusa beáll s fűrészeléssé élesedik. Ügy szuszog, mint a sündisznók. Űgy hortyog, mintha hártyát repesz- tenének. Nem tudom megszokni. Nem csoda, ha üldöznek szorongásos álmaim- ban és robajjal rám szakad a m e n y e z e t . . .
A test ügyeiről — nevezzük szexnek, erotikának, érzékiségnek, biológiai szükségletnek — még nem is írtam! Szándékosan. De becsületszavamra mon- dom: végtelenül hervasztó a partner állandó jelenléte. Semmi sóvárgás, semmi szenvedély. Semmi kellemes meglepetés. Megfelelsz, úgy ahogy vagy, még az a kis színjáték is elsorvad, ami a dolog sava-borsa. Nem győznek le és te sem győzői. Célravezető módszerek. Ugyanazzal és ráadásul ugyanúgy — a fantázia halála. Az a kapcsolat próbája, ha — egy-egy ronda szemölcs ellenére — mégis funkcionál a fizikum. Eléggé bosszant, hogy Dénes úr csak a szépet és jót ter- jeszti rólam: lelkifurdalást okoz, ha csak egy ici-picit is, könnyebbedésül, kibe- szélem.
Drága barom, Te, hemzseg a tavasz, mint a frissen kikelt rovarok fész- ke . . . viszketek, idegességemben vakarózom. Valami allergia. Klorofilérzé- kenység, nem bírom a tömény zöldet. Nagykabátban járok, így tavasszal lehet beszerezni a kiadós tüdőbajokat, az ájer csaló. Mi már tervezünk, megvalósít- hatatlan terveink vannak, s persze szorosan e g y ü t t . . . mindegy, hova.
Az április a leghamisabb hónap. Amit a március ad, legtöbbször lefa- gyasztja. Elég a hiszékeny cseresznyefa barna ronggyá zsugorodott virágaira néznem.
Viseld hát Te is koloncaidat, miként én a magaméit, igazított pofával:
Kamilla Bolondos hétfő, bolondos április.
17
ZALÁN TIBOR
Post-onirikus meditáció
Az idő már megérett
a lepedőre elfolyt az összes drága vér
a sötétben jégdarabok csapódtak vérfoltos ablakunkhoz a kávédarálók riadtan halkan zümmögni kezdtek
a kalapács lesújtott a mélyből felfénylő szelíd glóriás koponyára
Szoknyád alá engedted surranni a patkányt
most méhedben lakik és pántlikás csengő a nyakán repülők és hattyúk ereszkednek közénk a fölhasadt vizekre
»ne rángatózz felijednek s kinyílnak a zongorák«
ujjaid átfolynak az éj üregeibe s ezüstté dermednek ott ... halál zengeti orgonáit valahol
a közelben énekelnek a hátúkon felejtett
elmetszett torkú könnyező-szívű gyermeklánykurvák Az idő lélegzése lüktet fejünk alatt a kőben
nyílnak az ajtók s láthatóvá lesz a tenger hínáros szemérme
sikoltással telik meg sziklák mennydörgő éjszakája és hallgatod és hallgatsz félrevert lélekkel
szorítod össze szád a konokan rángó liliom-szirmokat : félalomban is átdereng bőrödön a fájdalom mely
ittmaradt valahonnan és nem múlik nem csitul — és zeng Már megérted a párkányon szétporló eső üzenetét
mert szemedben napernyők s mintás legyezők nyílnak és hallójárataid körbesuhogják a hajnallal érkező szelek combod hűvös kontúrját elérik és csókolják a háztetők zöld és barna tiszta csókokkal tépi a derengés öled
»ígérted hajón jön el
ígérted öröm s látod halál«
most emlékezel — í g y emlékezel háton kiterítve ringat, szirmán liliom ring számon dúdoló életed
! annyira mégsincs messze a part! annyira mégsem csak a fuldoklók zöldülő arcát döfik át a
halovány tavirózsák
a rovar dárdájára fény esik fehér meszelt falon
összetett szeme millió-zöldes pontban ragyog s roncsolja szét feléje emelt kezed
— miért így —
: s ennyire! hiszen: —
csizmacsattogásban közeledik a tél havazik havazik nagyon
A függönyön tigris ásít könnyű ezüstdarvak vitorláznak arcod sugárzik és körötte a párna feldereng
takaród ráncaiba csorog a sötét vissza míg mozdulatod emléke villan elő — ahogy elhárítod magadtól
a tárgyat — combod összezárod s lehányod szemed az ajtó fölött angyal játszik szőke nő derékig
lemeztelenítve piros kezében korbács fehér kezében óvszeres dobozka zöld szájában mentholos cukor s magok elhullajtott szomorú magok szerteszét
? hogyan lehetnék hozzád személyesebb? lágyabb talán el kéne felejtenem a zongorákat a szavakat
s a vágóhidak nedves kövén rángatózó liba marhaszíveket
»a mennyezeten lidérc lakik! maradj még bennem
: FÉLEK«
el kéne felejtenem talán/
/a tűzoltók meghozták a lángoló operaénekest felpattanták a rugók kakukkoltak sírt a
toronyban felejtett rózsaszín tehén gurult pattogott gurult végig az utcán a szájából kiejtett nyálas teniszlabda
Iszapban lép az idő és mind messzebb a horizont karosszékei a holdról fürtökben lógnak s dalolnak a férgek
halad: a hátát látom
halad: látom lángoló csípejét
látom: halad: látom ringó farát s combján az elszórt céltalan magvakat
mind messzebb már s mind nagyobb lassan óriás lassan fölér fejével a hajnali égig s ahogy sír
ezüst könnyekkel veri alant a reménytelenül kiüresedett boldogtálán világot
Már elmondhatnám hogyan s mikor veszítettem el a verset beszélhetnék a húsomban nyíló rettenetről — elmondhatnám a dolgok becsapnak és túlnő rajtam az árnyam
glória az ablakon s fogaim között hűvös üvegszilánkok ropognak
majd sokáig lépdel a hóban majd sokáig látom s megérti végül azt is: jó vagyok
19
JÓZSA FÁBIÁN
T ű z ! T ű z !
szörnyű éjszaka ez a villa földszintjén a kandallóból eredetére nézve minden bizonnyal istentelen szikra kipattan a kézi szövésű iráni szőnyeg hátára kapja ragadja s ím bajban az alpesi tetejű házban az egyetlen törzsből művész keze által faragott tölgyfa- asztal lapján piros tánc dobog míg a tűzoltókaszárnyában a tűzoltószákasz bádogszínű bádogasztalon éberen üt lapot lapra lesi a piros ászt itt pánik csapdos függönyöket szaggat sírás-rívás a füst
mint füstszínű csokornyakkenda díszeleg ablakokon s a többi
ántik bútor is vonzza, láncolja magához a lángot lángszínű fogsornak az ízes falat kedves s miért ne volna ízes- kedves mi szép és ősi roppan a -mahagóni reccsen az ében prédálódik a családi ékszer az arany aranyszínű tócsába olvad remegve csordul teteme a parkett hamujában biz-biz szörnyű éjszaka ez dantei tornácok jutnak az ember eszébe a bécsi zongora billentyűin száguldó futa- mokat űz kerget a tűz a tűz
Csuda dolgok
hinnétek, hogy itt: a világ popóján, homok és homok között, ekkor: se nyár- ban, se őszben, megrezdül bennem valami, sietve szavakat dobálok egy jegyr zetfüzet lapjára, s már ülök is neki, pofozom a gépbe, bizony mondom néktek, jelenőben van a Csoda, alakja egészen emberi, itt szökdel, szaladgál lobogó kardigánszárnyakkal körbe az irodai szobában, itt nyüzsög, itt bozsog, időn- ként elkap egy-egy legyet, nyálcsordító, ahogyan majszol, ő az, csak ő lehet, légy-maszatos kezét nadrágjába törli, és szökell tovább, hah, nincs az a zuga.
a szobának, amelybe be ne kukkantana, nincs az a tárgy, amelyre félszemmel rá ne pislantana, nincs az a jogszabálygyűjtemény, amelyet föl ne lapozna, bizony mondom néktek, jelen van a Csoda, merész szökelléssel épp ölembe ugrik, két légy között fogát piszkálja, fülemből zsírt kotor elő, így mindent rendbe téve súgja: (selypít egy kicsit) szögletes golyó nemigen gurul, perisz- kóppal nehéz a dolgok mélyére látni, az ember lelke, különösen a szegény emberé, nem ismer határokat, csuda dolgok ezek, kérem, a víz fölé hajló ág mindig tükörbe néz, a Nap is folyton a Földet kutatja, féregnek lenni jobb, mint féregnek se lenni, a hálál se csak halat eszik, ibolyának ibolyán túli su- garak nem kellenek, a víz fölé hajló ág mindig magát látja, vizenyős szemben nagyra nőnek az indák, öntapadós a vörös színű tapéta, eltévedt repülő raké- tára talál, kaméleon csak kaméleontojást tojhat, latornak a lábujja is lator, sólyom se áll le verébbel versenyezni, kútba csak az ugrik, aki nem tud úszni, hát érti már, érti, ölemben ülve miért e szigorú távolságtartás, miért e kény- szerű önözés-magázás, hiszen csak ketten vagyunk a szobában, kérdezném, de
«• : - f f " ^
jaj, a zsírt tuszkolja vissza fülembe, tekintetem vibráló ujjai begyével kuszálja, s ki tudja, honnan került elő, nagy darab lépesméz lökődik szájamba, bizony mondanám néktek, a Csoda jelen volt, itt: homok és homok között, a világ popóján, ekkor: nyáron túl, őszön innen, egy ágyővel távozott, hinnétek
Tata/ Sándor 75. születésnapjára
Fiatal korban jórészt gyalog bebarangolni Európát, teológiát és bölcsé- szetet tanulni, kerékpáron járni a Dunántúlt, Pesten gyári munkásként dol- gozni, majd lapot szerkeszteni, könyvesboltot nyitni, aztán turistaházat ve- zetni, szőlőt művelni, levéltárakat, paplakokat, anyakönyveket kutatni a Bakonyban a történelmi forrásokért — milyen foglalkozáshoz, hivatáshoz, szakmához szükséges mindez?
Szónoki a kérdés; természetesen az írói munkához szolgálhat mindez tapasztalati anyagnak, előtanulmánynak, forrásnak — és sorsnak.
Köztudott, hogy a prózaíráshoz sok idő is kell, nemcsak tehetség és ta- pasztalat. Elgondolkodhatunk, hogy a mi prózaíróink — miközben a fenti életsorsok és utak nem is rendkívüliek — mikor vetik papírra műveiket, ha életútjuk ilyen eseménydús, mint a Tatay Sándoré, akit változatos „foglal- kozásai" mellett prózánk egyik legjelentősebb életművét alkotta meg, egyik legolvasottabb írónk, s akit személyesen is ismer a fél Dunántúl, iskolás gyerekektől a pedagógusokon át, a Balaton-felvidéki szőlősgazdákig.
Tatay Sándor egyszer elárulta a titkot. Folyamatosan kell dolgozni. Min- den nap legalább egy gépelt oldalnyi munkával el kell készülni. Ez évente
— átlagosan persze — 365 gépelt oldal, s ez már egy regényterjedelmű m u n - ka. Számolgatom könyveit a polcon, s minden bizonnyal Tataynak van iga- za: ha a pályakezdő éveket, a háborús időszakot leszámítjuk, s némely írói munkára nem nagyon alkalmas egyéb esztendőt, kijön ez az írói m u n k a t e r v könyvekben is. Persze ehhez jó írónak is kell lenni, s már 21 éves korban könyvvel kell jelentkezni, mint ahogy 1931-ben Tatay Sándor kezdte pá- lyáját.
Voltak persze kimaradóit évek is ebben az írói életműben, amikor a turistaház-vezetés lehetett egyetlen pénzkereső tevékenysége, de később írói tapasztalat és élmény szempontjából ezek az esztendők sem múltak el hiába- valóan.
A Simeon család című nagy ívű regényciklusát még nem elemezte eléggé irodalomtudományunk, a század első felének egyik legjobb korrajzát is a d j a ez a regényfolyam. S Tatay Sándort az iskolás gyerekek tán jobban ismer- ték a 60-as években, mint sok más „ifjúsági író" pályatársát, a Kinizsi Pál- ról szóló történelmi regénye, a Puskák és galambok, a Bújdosásunk története népszerűsége vetekszik ma is a „klasszikus" ifjúsági regényeinkkel. Pedig köztudott, hogy milyen nehéz igazi ifjúsági olvasmányt alkotni, nem vélet- len, hogy a korábbi korszakokból a klasszikusok egyik-másik műve válha- tott csak igazi olvasmánnyá az iskolások között.
A műveiből készült sikeres filmek (Ház a sziklák alatt, Puskák és ga- lambok) csak növelték a Tatay-művek ismertségét, népszerűségét.
Az irodalmi élet, a „szakma" jól ismerte Tatay míves novelláit is, de a legnagyobb meglepetést talán még a munkásságát behatóbban ismerők kö- zött is a Hét szűk évtized közös címmel is megjelent életírása keltette; a Meglepetéseim, könyve és a Lődürgések kora, majd a Lyuk a tetőn című kötetekben. Nem tesz ezekben mást Tatay, csak elmeséli az életét, s reflexió- kat fűz az eseményekhez. A század nagy pikareszkje is lehetne ez a trilógia, ha Tataynál a pikareszk egyik fontos kelléke a gunyorosság és a keserűség jelen lenne. Ezek helyett derű, humor, irónia és önirónia keveredik, jogos
fájdalom helyett megértés, indulat helyett bölcsesség a d j a a legfőbb értékét ennek a páratlan sorozatnak.
Keresgéli az ember a kulcsszavakat a Tatay munkássága jellemzésére, de nem nagyon lehet „besorolni" a szokásos terminológiával. Mert hiányzik belőle — nagy filológiai, történelmi felkészültsége ellenére — a tudálékos- ság. Éppen olyan egyszerűen t u d j a a szőlőművelésről szerzett szakmai isme- reteit közreadni, mint levéltári kutatásait egy-egy dunántúli famíliáról. S pályatársairól, barátairól (Égry József, a festő, Berda József, Jankovich Fe- renc, Fodor József, Weöres Sándor és sokan mások) a mindennapok köz- vetlenségével tud eleven portrét festeni, erre mondják, hogy életközeli az ábrázolásmód, de úgy is mondhatnánk, hogy klasszikus.
Tatay Sándor most hetvenöt éves. De bennünket, fiatalabbakat sok min- denben „leköröz", jobban t u d j a tenni a szépet a lányoknak, asszonyoknak, m i n t sok fiatalabb, s a szőlőmetszésben is „megver" sok szakembert a bada- csonyi hegy oldalában. A szigligeti alkotóházban — ahol gyakori vendég — több történetet tud elmondani esténként, mint a hivatásos anekdotázók, egy- szóval bízhatunk abban továbbra is, hogy a számtalan teendője mellett a következő évtizedekben is megírja napi egy gépelt oldalon ismereteit a vi- lágról ú j a b b műveiben.
Korán elvesztett barátjáról, Jankovich Ferencről, a költőröl írta Tatay:
„Hallgathatnám gyermekien tiszta szívű lelkesedését minden jelért, ami szép jövő felé mutat, akár a hegyünkről, akár az országunkról beszélgetünk."
Mi is ezt v á r j u k a következő évtizedekben Tatay Sándortól.
FUNK MIKLÓS
» tàf'r^tr.
HÉZSÖ FERENC RAJZA
József Attila Tudományegyetem Magyar I r o d a l o m t ö r t é n e t i Tanszékek
Könyvtára
23
\ Szeged, Egyetem u.
6722 ,-,...— —" ~
TÓTH BÉLA
Tiszajárás
64.
TÍMÁR, SZABOLCS, R A K A M A Z
úgy csücsülnek egymás mellett a Tisza bal partján, mint három szép kalárisba fogott gyöngyszem. A történelem szorosabban fűzi őket egybe, mint bárhol másutt levő három szomszéd községet.
Időrendben Rakamaz a legrégibb. Ami különösebb bizonykodások nélkül is hihető. Két fontos országrész között fontos átkelőhely volt mindig.
Erről Mosolygó József lelkész A Keleti Egyház című, 1941-ben megjelent munkájában így ír:
„Amikor a rómaiak elfoglalták Erdélyt, térképet készíttettek a meghódított területről. Az 1800 évvel ezelőtti mappát Claüdius Ptolemajus rajzolta, amin Erdély és a Tisza között három helység jelölődik, Ulpiana, Docidova és Ruc- sonium."
Ezek Mosolygó szerint, Nagyvárad, Debrecen, Rakamaz. Következtetése nem rossz. A nagykorú térkép Rakamazt a Tisza bal partján, a Bodrog beöm- lésével szemben jelöli. Ennek a révnek az őrzésére, s a lakosság életvédelmére a hazánk területén élő emberek időszámításunk előtt a korai vaskorban m á r sáncos földvárakat, menedékvárakat építettek.
Régi források nyomán Gardizi, perzsa történetíró följegyzi, hogy Szva- topluk népei között törvény volt, éppen a magyarok állandó támadásaival szemben, alkalmas helyeken, emberek tömegeit befogadó erősségeket emelni.
Az erősségek egész tájékra ügyeltek. A szlávság korai közigazgatási köz- pontjának minősültek, amiben a zsupán regnált, az ügyeletére bízott terület zsupánságnak neveződött.
A magyarok, elfoglalva a földvárakat, hasonló célokra használták azokat.
Anonymus szerint a honfoglalók 32 földvárat vettek birtokba. Az emlegetett várról a gesta írója így tudósít bennünket:
„Szabolcs, a hét vezérek egyikének, Elődnek a fia, ez a fölötte bölcs férfiú megtekintett egy helyet a Tisza mellett, kiokoskodta, hogy az jó fekvésénél fogva várépítésre való. Társaival összegyűjtette a köznépet, nagy árkot ásatott, s igen erős várat építtetett. Földből. Azután a környező falvak lakosaiból soka- kat ahhoz a várhoz szolgálónépül rendelt, akiket várnépeknek mondtak."
E tény mellett tesz tanúbizonyságot Tímár, ma is virágzó falu, amelynek létrejöttét a vár bőrnéművel való ellátása magyarázza.
A lakosok, mint valami régi szőrlabdát, dobálják a falu nevét: „Mi már Árpád apánkék előtt itt éltünk, nyerget varrtunk a révőröknek, meleg sipkát, bekecset ványoltunk, amikor jöttek a honfoglalók. Éppen feredőztünk a meleg
Tisza vizében, amikor azok a lóhátról ránk csudálkoztak: Ti már itt vagytok?
Innét a nevünk!"
De Szabolcs szolgálatára ott munkálkodott még Dob, Nagyíalu, Gáva, Király, Vencsellő.
A közigazgatási központok csíráztatása elkezdődött Géza fejedelem impé- riuma alatt. István törvényesíti a vármegyerendszert, sok esetben a székhelyül szolgáló vár nevéről elnevezve az egész megyét. Ilyen keletkezésű Szabolcs, vagy a volt Csanád, és több más, máig élő megyenév.
A Szabolcs vezér által fölistápolt őrhelyből olyan népes város teremtődött, amely háromszáz éveken keresztül a tájék székhelye tudott lenni. 1092-ben I. László itt tartja fontos törvényeket hozó országgyűlését, amely a papi nőtlen- ségről szóló pápai tilalmat volt hivatva törvénybe iktatni. De itt, ebben a kér- désben nem tudtak törvényt tenni, mert száz évvel korábban, Géza fejedelem idején ez a tájék a keleti keresztény vallást vette magára, amelynek papjait Konstantinápoly küldte Magyarországra.
László király elmúltával Szabolcs szerepe megcsappan. Sietteti a hanyat- lást az is, hogy az írásbeliség elterjedésével a nem központi fekvésű megye- székhely alkalmatlan a kisugárzásra. De a tatárjárás gyászos következménye is azt bizonyította, hogy a földvárak nem képesek a lakosság puszta életét sem megvédelmezni. A nádasok, lápok oltalmazták a belemenekülőket.
Tímárnak nem volt birtokos ura. Az eredeti fél várjobbágyi, fél szabad paraszti mivolt kedvező életmódot biztosított Szabolcs várának elhalványodása után. A Tisza szabad országútján minden más országbeli üldözött vallású, tör- vény elől búvó ember vagy csoport kiköthetett Tímáron. Így települnek ide a Csehországban szétkergetett huszita mozgalom menekülő harcosai. Aminek hatására Magyarországon is felkelések lobbannak föl, aminek betetőzése Budai Nagy Antal mozgalma. Ekkor települ Tímárra a Hudák, Lipécz, Prokopp, Zajácz család. A keleti vallás révén a huszitákkal összeférő Tímáriak szívesen fogadták kebelükbe a jövevényeket.
Ezekben az években kerülnek délszláv családok is a faluba. A Janovicsok, Sztankovicsok, Szitanicsok, Krajnikovicsok. Köztudottan a török elől menekülő szerbeket, Lazarovics despota kérésére Zsigmond király beengedte az országba, és számukra 110 helységet jelölt meg. Szabolcsban, a Tiszántúlon és a Bánát- ban. Tulajdonképpen cserét csináltak, mert Zsigmond jogot formálhatott Macsóra, Galambócra, Nándorfehérvárra.
Az itt letelepült menekülők tiszteletére számos szabolcsi település viselte a rác előtagot: Rácfehértó, Rácnánás, Rácdorog. A rác pedig a mi tudásunk szerint a szerb gorác — hegyi lakó — második szótagját hordja magában, min- den csúfolódás szándéka nélkül.
A névelemzésből előtűnt négy nemzetiségű családok mellett Tímáron élnek még lengyel, román, rutén, német eredetűek is. A 13. században a tatárok elől menekülő rutének Koriátovics Tódor podóliai herceg vezetésével bebocsátást kérnek Nagy Lajos királytól. Azóta is itt élnek a Riczu, Danku, Szavicsku, Csisztu családok.
A lengyel szabadságharc bukása után ide húzódnak az üldözöttek. Ezek leszármazottait is megtalálni Tímáron, ők a Benyickiek, Dubinszkiek, Halics- kiek, Nizsaloczkiak.
Hanem amikor a könyvekbe vetett mozaikokból összerakosgatom Tímár ezerévességének vázlatát, magam is megilletődve állok az ábra előtt. Nem saj- nálom én tőle, hanem hát kételyeim támadoznak a sok kézenfekvőség miatt.
A Tisza, keblére szaladó sok segédfolyóival, a történelem országútjául szolgálva, 25
sok furcsát megcselekedett már. Hordta a sót, a fenyölápot, rajta a sokfelől érkező embert. S lerakta mindenütt, ahol jó élés mutatkozott.
Tette ezt lentről fölig, minden korszakában az idők múlásának, ha tehette.
Kételyeim terhén szeretnék enyhíteni, amikor a falu mindentudójához kéredz- kedem. Mutatják is házát előzékenyen. A szememmel látom a kapuját, fordul- hatok be rajta, egy kutya rám nem vakkant.
Virággal teli utacska vezet a háromfogú lépcsőkhöz. A falusi házban vil- lany ugyan, de villanycsöngő ugyan minek? Csöngessen az agyonistenező.
Csöngetek is, ötször, hatszor. Nyitva az ajtó, de válasz nem jön. Idegen helyen ilyenkor zavartan toporog az ember. Megyek beljebb. Virágos előszoba, nyitva a szobaajtó. Csöngetek a szavammal, semmi. Hátra nem fordulhatok, csönge- tek, csöngetek. A tiszta parasztház lakóira csak berendezési tárgyai utalnak, íróasztal, rajta nagy zsebóra, állványra akasztva. Rézből való papírvágó, régi kalamáris, a falakon aranyrámás fényképek. Mosolygós gyerekarcok, műtermi kikészítésben, és oklevelek. MHK-versenyről, pávaköri elismerés járási selej- tezőről. Utolsó jónapotomra gyöngécske köhögés a felelet. Ahogy a hang irá- nyába fordulok, látom a vetetlen szundin fekszik egy pizsamás, deres h a j ú férfi, fekve teszi össze bokáját, amint nevét mondva bemutatkozik, de a sze- mét nem nyitja ki, nem fordul felém. A kezét azért nyújtja, úgy félkönyék- nyire. Fogásán érzem, húz az ágya széléhez.
— Napok óta várom magát. Lépteit is hallom, ahogy az asztalomon sétáló kehes légy köhögését. Ne ijedjen meg a mondókámtól, beteg vagyok, de nem bolond! Jó helyen jár. Tudom, hogy Tímárt, Szabolcsot bogarássza. Amit tudok, az nem sok, de szívesen a kezére adom. Kezdem Móriczcal. Az Ebéd című munkájában 14 fogásról ír, elmondhatom a levestől a ribizlimártásos főtt húson át mind, a szikár bikagulyás haláláig. Úgy látom magam előtt, mintha ott lettem volna én is. Mert éppen lehettem volna. Amikor zajdítja a történést, hatéves lehettem. A hatéves már világosan emlékszik a látottakra!
Éppen új levegőt vesz, hogy elősorolja az ebéd lezajlását, halk léptekkel köszön be hozzánk a feleség. Bemutatkozik, sopánkodik a rendetlenség miatt.
A párnát igazítja, kanalas orvosságot ráz föl, elnézést kér, de kétóránként kell kapja a beteg. Gépies kimértsége mutatja csak rettenetes feszültségét. Amíg nógatja a férjét, kicsit megemelve a fejét, az orvosságos kanalat annak fogai közé feszíti. Az összevacogó fogak között zörög a kanál. Most nyílik föl f á r a d t szemhéja emberemnek, lusta szembogara véreres fehérek között üvegesedik.
Nagyon útbanlévőnek érzem itt magam. Elnézést kérek, hogy ilyen alkalmat- lan időben fárasztom a kedves családot. És jobbulást, gyógyulást kívánok!
— Várjon! — így az asszony. — Elkísérem. Kikísérem. Ne szaladjon, nem fertőző, tán nem is halálos.
Nem megyünk messzibb az utcai kispadjuknál. A tanítóné úgy zuhan rá, mint a vállról dobott teli zsák.
— Szegény jó uram! Lelkileg esett el.
— Kedves jó asszonyom, dehogy is akarok én a család bajaiban . . . , ille- téktelen vagyok, illetéktelen.
— Magam sem tudom, magánügy-e?
Annyiban igen, hogy kimondottan ránk szabta az élet. Senki másnak a háza ajtóján be nem kopogtatott, csak hozzánk. Ha mégis, mert mindenkinek lehet baja, hát nem tudunk róla. Kikívánkozik belőlem, ha érdekli, s cserében nem kívánok semmit, ezt előrebocsátom. Egy vigasztaló szót sem, egy tekin- tet sem.
Fiatal tanítóházaspárként kerültünk ki egy isten háta mögöttinek tartott
