Tudjuk, de mégis rácsodálkozunk. Közép-Európa a szellemi értékek tár-háza. A tájékozott magyar olvasót is meglepetésként érte a h í r : J a r o s l a v Seifert, cseh költő kapta az idei irodalmi Nobel-díjat. A tanácstalanság né-mileg érthető, hiszen a könyvespolcra nyúlva, az elmúlt évek folyóiratait la-pozgatva alig találunk útbaigazítást. Magyarul 1959-ben, A modern cseh líra kincsesháza „dobozos" köteteiben jelent meg verseiből egy szegényes válo-gatás, a Nagyvilág is ugyanebben az évben közölt tőle utoljára. Sajnálatos tény: a nyolcvanhárom éves Jaroslav Seifertet be kell m u t a t n i a hazai ol-vasónak.
A cseh líra két háború közötti teljesítménye világirodalmi rangú, a h ú -szas évek Prágája az avantgarde közép-európai központja. A cseh irodalom-történet két egymást követő avantgarde áramlatot különböztet meg: a pro-letárköltészetet és a poetizmust. Seifert kijárta- mindkét iskolát, hogy aztán önálló útra lépjen. Első kötete, a Könnyben úszó város 1921-ben jelent meg.
F. X. Salda, a korszak neves kritikusa a következőképpen jellemezte a világ-háború után fellépő ú j nemzedék életérzését: „A költők örültek az életnek, az egyszerű élet legmindennapibb és legalapvetőbb megnyilvánulásainak;
annak, hogy fekszel a májusi pázsiton vagy a júniusi h a t á r b a n , tűz a nap.
méhek zümmögnek k ö r ü l ö t t e d . . . és örülsz mindennek, többé-kevésbé bu-tácskán, alázatosan és szentimentálisan m o s o l y o g v a . . . A nagy katasztró-fák után bizonyos értelemben a dolgok mindig az ábécétől kezdődnek ú j r a "
Seifert első két kötete ahhoz a proletárköltészethez tartozik, amely Jifí Wolker (1900—1924) legjobb verseiben vált klasszikus értékűvé. Ezt az e x p -resszionista jellegű lírát az egyszerűség, a tárgyak kultusza jellemezte, a köl-tők szeretettel ölelték át az egész világmindenséget, de hangot kapott a vá-rosi ember magányosságának az érzése is. Seifert mindezt a népdal lágysá-gával és dallamossálágysá-gával szólaltatta meg, verseiben feltűntek a külváros el-esettjei: a vak harmonikás, a tüdőbajos varrónő, a lámpagyújtogató. Az ú j nemzedék művészi újatkeresése összekapcsolódott a társadalmi f o r r a d a l m i -sággal, a cseh avantgardistákat ott találjuk a kommunista p á r t alapítói kö-zött. Létrehozzák az US Devétsil (Kilencerő Művészi Egyesülés) nevű írócso-portot, melynek Seifert mellett legjelesebb t a g j a i : Karel Teige (1900—1951), Vladislav Vancura (1891—1942), Kanstantin Biebl (1898—1951), Josef Hora (1891—1945), valamint a később csatlakozó Wolker. Az első évek proletkul-tos líráját rövidesen felváltotta az „ ú j embert" felmutatni akaró utópista köl-tészet, a poetizmus. A váltást jól fejezi ki a sok vitára okot adó jelszó: „Elég Wolkerből!", mellyel a poetisták a fiatalon elhunyt proletárköltő
szegény-szagú világát akarták meghaladni a „tiszta költészet" és a világkép teljes lí-rizálásának alapján. A Devétsilhez ekkor csatlakozik Vitézslav Nezval (1900
—1958), a korszak legnagyobb cseh költői egyénisége. Jellemző, hogy a De-vétsil manifesztációs estjén — ahol Nezval eljegyezte magát a mozgalom-mal — éppen Seifert tartotta a programadó előadást. A két költő hamaro-san összebarátkozott, együtt rótták az éjszakai Prága utcáit. „Egyszer Sei-ferttel közösen programverset kellett írnunk a világ minden szépségéről — írja visszaemlékezéseiben Nezval —, s a munkához némi ürmössel fegyver-keztünk f e l . . . Egyszer bevallotta nekem, hogy nincs kellemesebb érzés a világon, mint nyáron a rakparton ráébredni arra, hogy az ember poéta."
Kettejük barátsága a következő évtizedben meggyengült, de késői vissza-emlékezéseikben szeretettel írnak egymásról. Az eszmei ellentétek dacára Nezvalt mindig meghatotta, hogy egykori barátja tekintetéből „azóta sem tűnt el az őszi kikerics színe".
A poetizmus „új szenzibilitást" hirdetett, az ember ötletességét, „a rea-litások olyan mesterséges elrendezését, hogy az képes legyen lecsillapítani minden poétikus éhséget, melytől szenved a század". Kiáltványuk szerint az ú j irányzat „lezser", rakoncátlanul pajkos, álmodozó, játékos, antihe-roikus és bűbájos". Tiszta költészetük nem jelentett kitérést a legtágabb ér-telemben vett szociális forradalmiság elől, de a világot megelevenedett költe-ménynek akarták láttatni. E program jegyében született Seifert harmadik kötete, A Drót Nélküli Távíró hullámain (1925), melyet párizsi nászútja ide-jén írt. A nyitóversben Apollinaire-nek, a nagy elődnek állít emléket, álom-szerű képekben siratja el a „halott kormányost", akinek bekötött feje ott lebeg a művészetek városa felett. A kötet alaphangját szójátékok és kissé maníros látomások adják: „a költészet rézholdja édes nedveket csepegtet a virágok kelyhébe", „a négerek keze úgy nyugszik az utcalányok mellén / mint
amikor a fekete pók szívüket baljós hálóval szövi be".
A húszas évek végére az avantgarde lendülete és életöröme lassan sem-mivé foszlott, a társadalmi valóság nyomása alatt kiüresedett az optimista jövőkép. Seifert válságba került, összekülönbözött barátaival, s szembeke-rült a kommunista párt ú j vezetésével is. 1929-ben, amikor Klement Gott-wald a párt „bolsevizálásának" programjával került a főtitkári székbe, Sei-fert és hat társa nyilatkozatban tiltakozott a fordulat ellen. Miután a „He-tek manifesztumát" aláíró művészeket kizárták a pártból, Seifert a szociál-demokratákhoz csatlakozott. Ebben az évben jelenik meg Postagalamb című kötete, melyben véglegesen rátalált saját hangjára. Mindez kiküzdött és megszenvedett költői megújulást jelentett, hiszen nemcsak ifjúkori szeretet-himnuszát hagyta a háta mögött, hanem kiábrándult a poetizmus lisztes arcú vidámságából is. Önmaga világát a kalandoktól távoli otthon csendjé-ben fedezte fel: „Ezért pipafüstből építek várat, / magányom pókhálóját, / ég veled, te és te és te is / és a többiek is mind."
Seifert megtalált hangja fátyolos és melankolikus. Letisztult, dallamos költészet az övé, melynek témái az idő múlása, a szülőföld és talán min-denekelőtt a szerelem. Egyik méltatója a költő „családi címerébe" is a sze-relmet állítaná: az ábrándos és bánatos, a reményteli és a síron túli szerelem sokarcú képét. Seifert művét azonban nem lehet — mint minden nagy köl-tészetet sem — egyetlen fogalom hálójába keríteni, verseinek csendes alap-hangja nem jelent nála lemondást a határtalanról. S bár a szavak mámora nem töltötte el megnyugvással, a költészet papjaként „összekente magát"
az egész világgal. Gyász és vágyódás, erkölcsi szigor és a lét titkai, mind-57
megannyi téma, mely benne foglaltatik e költészetben. Egyik versében pél-dául elsiratta „azt a rettenetes szépséget / amit életnek neveznek". Éppen ezért tartja — s nem csupán metaforákat kerülő nyelvezete miatt — klasz-szikusának a cseh irodalom.
A harmincas évek végén hazája külső fenyegetettsége hazafias költésze-tet hívott elő Seifertből. Nyolc nap (1937) című verseskönyvét a megjele-nés évében elhunyt Masaryk elnöknek szentelte, Búcsú a tavasztól (1937) című kötetében pedig hétköznapi szavakkal, meghitt módon ábrázolta a cseh kisember világát. A német megszállás idején sokat publikált, a nemzeti iden-titás védelmét szolgálták legismertebb munkái: A fénybe öltözött (1940), Bo-zená Nérncová legyezője (1940), Kőhíd (1944). (A fénybe öltözöttet a költő legkedvesebb könyvének nevezte.) A Prága szépségeit megéneklő mű vallo-más a történelmi városrészekről, tipikusan városias költészet. Jellemzésére gyakran a „cseh jelleg" kifejezést használják, mivel klasszicizáló verseinek hangzása a cseh nyelv melódiájára épül, sokban emlékeztetve Jan N e r u d a (1834—1891) és Karel Toman (1877—1946) költészetére. Seifert a történelmi épületekkel, a prágai múzeumokkal sajátosan bensőséges viszonyt alakított ki, ami hozzásegítette, hogy a protektorátus megalázó éveiben felidézze a nemzeti tradíció dicső és tragikus pillanatait. A Szent Vitus székesegyház ki-rálysírjai előtt tépelődőn emlékeztetett a veszélyben levő értékekre, közép-kori koldusgúnyában mondta el féltést és eltökéltséget tükröző szavait.
A felszabadulás után a szakszervezetek hetilapját szerkesztette, m a j d 1949-ben visszahúzódott családja körébe. A zsdánovi kultúrpolitika idején éles támadások érték, szubjektivizmussal és a társadalmi elkötelezettség hiá-nyával vádolták. (Nezval, 1958: „Még ma is felforr a vérem, ha arra gon-dolok, hogy akadtak emberek, akik az utóbbi évtizedben szíves örömest elintézték volna Jaroslav Seifertet.") A támadások alig ültek el amikor meg-jelent és nagy sikert aratott Édesanya (1954) című kötete, melyben gyermek-kori élményeinek és a szülői háznak állított emléket. 1955-ben megindult életművének kiadása. A hatvanas évek pezsgő szellemi légkörében ú j kor-szak kezdődött költészetében. Művészete megújult, öregkori lírája súlyában és rangjában Illyéséhez, Vas Istvánéhoz mérhető. .Szenvedélyes őszinteség-gel vall az emberi élet örök kérdéseiről, az eltűnt ifjúság és a közelítő halál témája ott bújkál szinte mindegyik versében. Feloldotta strófáinak eddigi kötött szerkezetét, elfordult a rímektől is. Nevezetes verseskönyvei: Kon-cert a szigeten (1965), Halley üstökös (1967), Harangöntők (1968), melyekért megkapta a „nemzeti művész" kitüntetést. Közéleti szerepet ezekben az években sem vállalt, de 1968 és 1970 között betöltötte az írószövetség elnöki tisztét. A legutóbbi években számos ú j kötete jelent meg, köztük az Esernyő a Piccadillyről (1979) és a nyolcvanadik születésnapjára kiadott Pestisoszlop (1981). Nemrég került a prágai könyvesboltokba A világ minden szépsége (1982) című vaskos memoárja, melyben a húszas és harmincas évek avant-garde mozgalmaira tekint vissza. Visszaemlékezésében megelevenednek az egykori költőtársak, a régi prágai kávéházak, az irodalmi és politikai viták, s mindaz, amit az eltűnt ifjúság jelent számára.
Tavaly jelent meg a Költőnek lenni, melyet a szerző az életmű lezárásá-nak tekint. Az idős költő évek óta beteg, a Nobel-díj híre kórházi ágyán érte. Csak remélhetjük, hogy a legrangosabb irodalmi elismerés nemcsak a kitüntetettnek ad újabb erőt, hanem a hazai kiadókat is az életmű méltó be-mutatására ösztönzi.
BERKES TAMÁS